Kedvenc szakirodalmi köteteim 2023-ból

Kedvenc szakirodalmi köteteim 

2023-ból: 

Noha eredetileg a szépirodalomhoz hasonlóan öt kötetet kívántam kiválasztani a tavalyi évből, mint kedvencet, végül tízre emeltem a létszámot, nehogy töritúltengés legyen a listán. Tehát most öt vegyes tartalmú és öt történelemmel kapcsolatos könyv következik, mindenféle rangsorolás nélkül (de pontozva azért). Kicsit csaltam, hogy ne legyen túl egysíkú a válogatás, és igyekeztem olyanokat összeszedni, amelyek tartalmilag vegyesek.

Andrew Cohen - Brian Cox: A bolygók élete 

Budapest: Akkord, 2023

286 o.

Mint a csillagászat nagy rajongója, mindig igyekeztem figyelemmel kísérni az űrkutatás fejleményeit, és persze a megjelenő könyveket is. 2023-ban egy új, a modern kutatások eredményeit 2019-ig már tartalmazó kötetet kaphattak kézbe a magyar olvasók, amely a Naprendszer bolygóit és holdjaikat mutatja be érdekfeszítő módon. A kötet voltaképpen a BBC csatorna The Planets című televíziós sorozatának könyves kiadása. Ennek megfelelően közérthető a stílusa és elsősorban a kutatástörténetre, az érdekességekre és a felfedezést végző űrszondákra fókuszál, bolygónként 40-60 oldalban. Számomra a Jupiter és a Szaturnusz volt talán a két legjobban sikerült fejezet, ami persze annak is köszönhető, hogy e két gázóriás az, amire az utóbbi évtizedekben fókuszáltak a kutatók, ráadásul holdrendszereik azt a reményt keltik, hogy valamiféle élet lehet valamelyiken. Biran Cox kötete szépen bemutatja, hogy a Naprendszer egy komplex rendszer, amelynek bármely tagjának kiesése hatással van a többire, s mondjuk a Jupiter léte nélkül a földi élet is egészen másként alakult volna. Természetesen szó esik a Mars esetleges benépesítéséről, a Vénusz poklának kialakulásáról, és a rendszerint népszerű témákról. A kötetben található egy 35-40 fotóból álló képmelléklet, amely az internet korában talán nem túl nagy jelentőségű, de mégis hozzáad a tartalomhoz. 

8/10 pont

Johannes Krause-Thomas Trappe: Az emberi gén útja

Budapest: Park, 2023

320 oldal

Az emberiség kialakulása az egyik legérdekfeszítőbb téma, hiszen szinte minedegyikünk tudni szeretné, honnan is érkezett, hol, s miként éltek ősei. A genetikai kutatások mára jelentősen kiszélesítették tudásunkat az emberi faj(ok) múltjáról, s e kötet ebben szolgál számunkra kalauz gyanánt. A szerzőpáros mesél nekünk a különféle emberi fajokról, kapcsolataikról, vagy a kutatások számára olyan fontos lelőhelyekről, mint mondjuk a Gyenyiszova-barlang, amely nagyban átírta a Homo Sapiens történetét is. A mű arra a korszakra fókuszál, ahol még nincsenek írott forrásaink az eseményekről, így a genetikai változások nagyban hozzá tudnak járulni az ismereteinkhez. Külön pozitívum volt, hogy a kissé célzatos alcím - "Hogyan tett minket a migráció azzá, akik vagyunk" - ellenére a német szerzők viszonylag korrektül bemutatták, hogy a népességcserék bizony nem feltétlenül pozitív események. Több esetben a migráció inváziót jelentett, és a helyi népesség kiírtásához és az adott kultúra eltűnéséhez vezettek. Azért persze nem maradunk mentesek az aktualitásoktól, még Obamát is sikerült valahogy beleszuszakolni a kötetbe... Az emberi vándorlások kulturális hatásai a történelemben egészen nyilvánvalóak, és sok szempontból hasznosak. Az írók nagy szakmai óvatossággal beszélnek, ugyanakkor véleményüket is hozzáteszik időnként. Sok esetben ma is elképzelések vitatkoznak, hiszen több megoldása is lehet egy kérdésnek. Esik szó itt a nyelvek és genetika kapcsolatáról, világjárványokról, a mezőgazdaság elterjedéséről, és rengeteg egyéb felvetődő kérdésről. A kötet első kétharmada lényegesen jobban sikerült szerintem, mint az utolsó fejezetek, de így is kiváló kötet, amelyet mindenki nagy haszonnal forgathat, aki képet szeretne kapni az archeogenetika tudományának jelenlegi állásáról. 

8/10 pont

John J. Mearsheimer: A nagy téveszme

Budapest: Századvég, 2022

412 oldal

John  J. Mearsheimer azon kevés mai politikai gondolkodó egyike, aki nem vágyálmaiból, ideákból hanem a történelmi tapasztalatból épít világképet és koherens világnézetet, s ráadásul gondolatait a legkevésbé sem kívánja megfeleltetni politikai divathullámoknak vagy ideológiáknak. Ebből adódóan megosztó személyiség, aki könyvében durván lerántja a leplet az Egyesült Államok utóbbi évtizedekben tapasztalható külpolitikájáról, amely a idealisztikusan közelít meg egy olyan kérdést, amely realizmust és gyakorlatiasságot kellene hogy kövessen. A szerző kemény kézzel bánik Francis Fukuyama nyilvánvalóan megbukott tézisével, mely szerint a világ óhatatlanul a liberalizmus globális győzelme felé halad, s az emberiség egy boldog demokratikus paradicsomban oldódik fel hamarosan. Mearsheimer szerint Fukuyama végzetesen alábecsülte a nemzetállamok összetartó erejét és a nagy birodalmakat mindig széttépő szeparatista helyi erőket. A liberális ideológia ugyanis semmit sem kínál az esetleges egyéni jóléten felül, ez pedig édeskevés a hagyományokban, életmódokban, nyelvekben megmutatkozó különbségekkel szemben. Már csak azért is így van, mivel a "jólét" és a "boldog élet" fogalma mindenkinek mást jelentenek, erősen kultúrától függően. A szerző kiemeli, hogy az USA hangoztatott elvei ellenére előszeretettel dönt meg demokratikusan megválasztott kormányokat, amennyiben érdeke megkívánja, és a demokráciák állítólagos erényesebb politikájának és hadviselésének a száraz statisztikák alapján semmiféle bizonyítéka nincsen. Ideológiai alapon politizálni rendszerint fanatizmushoz és kompromisszumképtelenséghez vezet, hiszen aki nem "demokrata" az maga a gonosz, tehát megsemmisítendő. Elvégre az igaz és demokrata ember ugyebár nem egyezhet ki a gonosszal. Mearsheimer könyve azon kötetek egyike, amelyet minden diplomához kötelezővé tennék, mert nagyon tanulságos olvasmány... 

9/10 pont

Paul Stanley: Tükörkép reflektorfénybe zárva

Budapest: Cser, 2022

400 oldal

Kicsit hezitáltam, hogy ide Debbie Harry kötetét, vagy a Kiss frontemberének, Paul Stanley-nek memoárját biggyesszem-e be, de végül utóbbi mellett döntöttem, mivel az Ez van-ról már írtam. Kissé igazságtalan döntés volt ez, mivel a Blondie szöszijének önéletrajza kiadására nézve egyértelműen szebb, tartalmára nézve pedig kétségtelenül izgalmasabb, egyedibb és vagányabb. Míg a Blondie maga volt a punk, a Kiss egy "megcsinált" zenekar volt, amelyet elsősorban a fennmaradás motivált Stanley és Gene Simmons részéről. Ez utóbbi erősen megmutatkozott helyenként nem túl tisztességes káderpolitikájukban vagy divathullámot meglovagolni kívánó megjelenésükben egyaránt. Stanley emlékirata mégis tanulságos olvasmány, mert a zenekar működését sokkal jobban bemutatja, mint Debbie Harry memoárja tette, és ebben inkább belátunk a kulisszák mögé. A Kiss erős embere rendkívül céltudatos zenész volt, aki már korán feltett mindent a rocksztárság elérése érdekében. Nem volt rest maszkírozni magát, kitalált karaktert alakítani, majd lemosni a festéket, mikor már az károsnak/kínosnak tűnt. Ugyanakkor a könyvben találkozhatunk a hírnév mögött rejtőző esendő emberrel is, akit zavar, hogy rendellenességgel született (hiányzó jobb füle). Stanley önéletírása egyben terápia is, amelyben kibeszéli azokat a problémákat, amelyekkel megküzdött: magány, önbizalom nélküliség a szinpadon kívül, a társas kapcsolatok hiánya. Neki sosem a drog, vagy az ital volt a problémája, mint a legtöbb befutott zenésznek, hanem ezek a saját magából táplálkozó démonok. Egy igencsak őszinte - bár nyilván saját szerepét kissé kiemelő - emlékezést olvashatunk amely elröpít minket a 70-es évek végén csúcsra jutó ikonikus rockegyüttes mindennapi konfliktusaiba, sikereibe és kudarcaiba. Mondjuk azon nem változtatott, hogy még mindig a Blondie-t tartom jobb együttesnek...

8/10 pont 

Edward White: Alfred Hitchcock tizenkét élete

Budapest: Kossuth, 2021

400 oldal

Sokáig kifejezetten gyenge táérsalkodó voltam régi filmek kapcsán, amire aztán annak idején Vágó Istvánnál a Legyen Ön is milliomosban rá is fizettem. Nem emiatt, de később elkezdtem érdeklődni a klasszikusok iránt, bár még mindig messze vagyok attól, amit szeretnék. Viszont Hitchcock életművének fő filmeit már láttam, és a Hátsó ablak, valamint a Gyilkosság telefonhívásra nagy kedvencem (utóbbi az elsőszámú), már csak a gyönyörű Grace Kelly miatt is. Szerepét a filmtörténetben valószínűleg kissé túlértékelik, de nehéz beszélni a filmművészetről nevének megemlítése nélkül. Edward White könyvében e zseni életét mutatja be 12 aspektusból rengeteg interjú és visszaemlékezés alapján. A rendezőfejedelem igencsak megosztó volt a maga korában. Egyszerre volt elegáns öregúr és igencsak bizar humorral megáldott különc, aki nem tűrt meg maga körül olyan csillagokat, akik akár csak picit is elhomályosították a tündöklését. A legismertebb színészekkel, színésznőkkel dolgozott, de minden film az ő filmje volt, az ő géniuszát kellett, hogy hirdesse a produktum. A marketing terén is kiemelkedőt alkotott, márkát csinált saját magából. A kötetből tucatnyi (bár inkább csak 9-10, mert vannak egymást átfedő fejezetek) arckép rajzolódik ki a nőkön sokszor zsarnokoskodó kis diktátor képétől egészen a mindenből a legjobbat értékelő piperkőc brit dandyig és példás férjig. Érdekes kötet volt, amelyet sok idézet, valamint egészen remek fényképek színesítettek.

8/10 pont

Tomasso Di Carpegna Falconieri: A férfi, aki Franciaország királyának hitte magát

Budapest: MTA BTK, 2022

212 oldal

Az év egyik meglepetése volt ez a kötet, amit pedig majdnem visszaraktam a szombathelyi Berzsenyi könyvtár polcára először... Pedig a szori nem csupán igaz, de egészen zseniális és filmre kívánkozó! Adva van egy XIV. századi tehetős sienai kereskedő, Giannino di Guccio, akivel egyszer csak közlik élete delén, hogy ő bizony Franciaország királyának fia, akit csecsemőkorában el kellett rejteni ellenségei elől, és kicserélték egy másik újszülöttel biztonsága érdekében. Giannino-t ekkor Sienába menekítették és elhelyeztek egy kereskedőcsaládnál, szülei valójában nem a valódi szülei, hiszen ő I. János a vér jogán, frankhon királya. Bár ezt senki nem tudta kellően igazolni - patrónusát, aki segítséget és bizonyítékot ígért neki, megölték hamarosan -, Giannino elhitte a történetet, és ettől kezdve egész életét arra tette fel, hogy megszerezze a francia trónt. Giannino koronát, páncélt készítettett magának nagy vagyonát és családját feláldozva, sőt végül még zsoldossereget is toborzott célja érdekében. Mindeközben felhasználták hiszékenységét a politikai játszmák során, más szélhámosok meg kiforgatták vagyonából. Giannino eljutott Magyarországra is, ahol szintén átverték, s bár nagyon reménykedett I. (Nagy) Lajos királyunk támogatásában, sosem került szín elé. Hiába, Lajos bölcs ember volt... Az ember miközben a könyvet olvassa, nem tudja, hogy ámuljon ekkora naivitás miatt, vagy csodálja a kötet hősét, aki bármit feláldozott vélelmezett igazáért. Egy biztos, aki elolvassa Tomasso Di Carpegna Falconieri kötetét még szerelmesebb lesz a középkorba, egy olyan korba, amikor még tényleg bármi megtörténhetett az emberrel, akár a mesékben. Happy end persze nem volt. Giannino végül nápolyi börtönben halt meg, ahol azonban még megírta történetét, így ez a csodálatra méltó futóbolond trónkövetelő elmesélhette történetét az utókornak. 

8/10 pont

Douglas E. Nash: A lemenő nap utolsó sugarai 1.

Debrecen: Hajja, 2023

639 oldal

Nash könyvéről már írtam júniusban, így nem szaporítom nagyon a szavakat. Egy egészen kiváló kvázi "alakulattörténetről" van szó, amely a IV. SS-páncéloshadtest történetének első hónapjait mutatja be német levéltári anyagok alapján. A seregtest 1944 nyarán-őszén heves harcokat vívott Varsótól keletre, melynek során magyar hadosztályt is alárendeltek, így kiemelten fontos számunkra a működése. Folytatás sajnos még nincs magyarul, a kiadó a populárisabb, de felszínesebb köteteket (= nagy, illusztrált, Tigrises-Párducos) részesítette eddig előnyben...  Elvileg idén megérkezik. Várom.

8/10 pont

Stephen W. Sears: Gettysburg

Budapest: Peko, 2023

624 oldal

A 2023-as év legjobb hadtörténelemmel kapcsolatos könyve nálam Stephen W. Sears Gettysburg-je. Az amerikai szerzőnek már a félszigeti hadjáratról írt munkája (Richmond kapujáig. Budapest: Peko, 2022) is egészen kiváló volt, de még ahhoz képest is szintet sikerült lépni. Végre van egy jó könyvünk magyarul az amerikai polgárháború legvéresebb és legdöntőbb csatájáról! Sokszor esünk abba a hibába, mi,  történelemmel foglalkozók, hogy ezt vagy azt a személyt idealizálva kezeljük, hibátlan héroszként. Sears kötetének egyik nagy tanulsága számomra, hogy ugyanaz az ember mennyire lehet előrelátó és bölcs egyik pillanatban, majd mennyire "benézhet" dolgokat a másikban. Robert E. Lee egészen kiváló elme volt, aki zseniálisan látta át a konföderáció romló helyzetét 1863 nyarán, s ezért egy logikusan végiggondolt, óvatos, ám a kezdeményezést magához ragadó támadást indított Pennsylvania ellen. A hadjárat jól volt megszervezve, sokáig ügyesen, rejtve mozogtak csapatai, majd Lee a csatát követő visszavonulás során is brillírozott. Csak éppen a csata során nem... Valahogy a három nap során a kiváló taktikus és stratéga egyszerűen csődöt mondott, mint hadvezér. A túlzott magabiztosság, az ellenfél lenézése és a gőg okozta ezt, illetve alvezéreivel való nem éppen tökéletesen működő kapcsolata. Sears Lee-hez hasonlóan árnyaltan tudja kezelni Joe Hookert, és az általa érezhetően igen nagyra tartott George Gordon Meade-et is. A kötet idézetekkel, térképekkel, fényképekkel gazdagon taglalt, jól felépített, mégis még emészthető töménységű írás, amely odadob minket a véres csatatérre. Ha kezünket-lábunkat nem is, de fél szívünket ott fogjuk hagyni, mire végzünk. Köszönet ezért a kiadónak, még sok ilyet!

9/10 pont

Reynald Secher: A vendée-i mészárlás

Budapest: Századvég. 2023

400 oldal

Egy másik kis kegyetlen csoda Secher írása, amelyről írtam már korábban. A mű egy mítoszirtás, amely a francia forradalomról rántotta le annak idején a szépen hímzett, tetszetős leplet, hogy alóla ránk vicsorítson maga a kegyetlen terror, a modern diktatúrák könyörtelen francia előképe. Tipikus esete annak, mikor az igazi hősök olyanok, akikről szinte senki nem hallott. 

9/10 pont

Skorka Renáta - Weisz Boglárka: Pillanatképek a magyar középkorból 

Budapest: MTA BTK-Martin Opitz, 2022

254 oldal

Szintén már esett szó a következő könyvről, amely egy gyönyörűen illusztrált bevezetés a magyar középkorba. A kötet az egykori hétköznapi életet vetíti szemünk elé, apró kis történeteken, megmosolyogtató eseteken, vagy tragédiákon keresztül, míg végül egyre jobban megszeretjük azt a csodás kort, amely Európa számára lehetővé tette, hogy valami olyat tegyen le a világtörténelem asztalára, amire igazán büszkék lehetünk. Mert bizony Európa felvirágzása nem a reneszánsszal, a kapitalizmussal vagy a felvilágosodással kezdődött, hanem az annyit pocskondiázott középkorral, amely lefektette az előző három alapjait. 

9/10 pont

Könyvajánló: Ken Follettt: A világosság fegyverei

 Könyvajánló:

Ken Follett: 

A világosság fegyverei

Budapest: Gabo, 2023

Eredeti cím: The Armour of Light (2023)

Fordította: Sóvágó Katalin

808 oldal

  Igazából már a tavalyi toplistám második felével (valójában 2/3-ával, mert a tervezett 5 helyett 10 könyv lesz benne!) kellene kirukkolnom itt a blogon, de végül előrevettem Ken Follett új könyvét, ameddig még friss az olvasmányélmény bennem. A világosság fegyverei a Kingsbridge-trilógia sorozattá nyúló szériájának hivatalosan a 4., ténylegesen az 5. része, ám igazából ennek semmi jelentősége, hiszen alig néhány utalást kapunk a korábbi kötetek helyszíneire. Tehát se erre, se túl sok Napóleonra ne számítson a kedves olvasó a történetben a harcias borító ellenére, hiszen a nagy francia uralkodó csupán a háttérben sejlik fel néhanapján, és mindössze a regény végén lép a színpadra benne. 

  Szögezzük le: nyilvánvalóan nem A világosság fegyverei Ken Follett legjobb könyve (az talán A megfagyott világ, bár A tűzoszlopot is nagyon szerettem). Ugyanakkor sok szempontból úgy vélem, hogy a legfontosabb. A regény talán nem olyan szórakoztató vagy izgalmas, mint A katedrális, a románcok kiszámíthatóak és konfliktusok néha gyermetegek. Follett itteni karakterei nem kiemelkedően érdekesek, ugyanakkor egy irodalmilag elhanyagolt korszakot mutat be olyan szemszögből, amit nagyon nehéz jól megragadni, és itt mégis sikerült. A történet a Francia forradalom utáni 30 évet öleli fel Anglia/Nagy Britannia történelméből, amely nem bővelkedik világtörténelmi eseményekben, azonban igen meghatározó folyamatok kovásza volt. Az ipari forradalom sosem volt a kedvenc időszakom a történelemben, mert az eseménytörténetet kedvelem, ahol a nagy emberek alakítják a világ sorsát. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a lassú - bár néha nem is olyan lassú - technikai és társadalmi változások hatása az emberiség egészére nézve mélyebbek és tartósabbak, mint egy-egy nagy egyéniség ténykedése. Ennek megfogalmazása azonban a szépirodalomban nagyon nehéz, hiszen alapvetően karakterekkel dolgozik (a legragyogóbb példa a sikeres megvalósításra egyértelműen Asimov Alapítványa). Ezért hát Follettnek nem volt könnyű dolga, mikor azt kellett ábrázolnia, miként hat az egyéni sorsokra a gépek korának hajnala, s miként alakul ki a munkásság, mint társadalmi réteg. Persze Follett kissé túlságosan leegyszerűsítette a dolgokat, ám ha nem így tesz, esélye sem lett volna regénnyé gyúrni! 

Ken Follett - többször szóba kerül Alan Rickman naplójában, amit éppen olvasok - erős munkáspárti aktivista, és felesége parlamenti képviselő is volt a párt színeiben. Ennek annyiban van jelentősége, hogy íróként e felfogása erősen visszaköszön a kötet szemléletében. Szerencsére ez mégsem teszi tönkre, vagy teszi szájbarágóssá a sztorit. A magamagát egy interjúban "pezsgőző szocialistának" nevező szerző ugyanis értékeli azt a tradicionális brit rendszert, amely képes volt a társadalmi problémákat zömmel alkotmányos keretek között orvosolni, s személyiségét és felfogását áthatja egyfajta arisztokrata attitüd. A forradalmiságot teljesen elutasítja, mivel véres. Jól látja, hogy a 18. század végi brit elit képes volt levonni a tanulságot saját 17. századi múltjából és Franciaország akkori jelenéből, és ez nem csekély teljesítmény! Follett könyve így nem lett bornírt osztályharcos, munkásmozgalmi regény. Tetszett, hogy alapvetően nem szükségszerű ellenségként mutatja be az alkalmazottakat és tulajdonosokat, hanem egymás függvényeiként. A munkás nem dolgozhat gyárban a tőkések befekltetései nélkül, ugyanakkor a tulajdonosnak is gondoskodnia kell a dolgozóiról megfelelő bérrel, mert ezzel ő is jól jár. Ez nagyon messze van a marxi maximáktól. 

A történetvezetés lineáris, nem túl bonyolult és legkevésbé sem fordulatos: a gonosz árkot ás, a jó kicselezi, mire a gonosz árkot ás, a jó meg kicselezi, majd a gonosz árkot ás... Nem éppen magasröptű fondorlatokról van szó, inkább afféle népmesei motívum az egész, amely végigzúg több száz oldalon, és összekötő elemként szolgál az időben és térben. A szereplők - vannak bőven! - társadalmilag heterogének, található közte nemesi, egyházi, polgári és munkás, lefedve az egész 18. század végi Anglia szociográfiai helyzetét. Akad aki kvázi paraszti sorból jut el fokozatos emelkedéssel a relatív jólétig, s van, aki képtelen a korhoz felnőni, s jövedelme elapad. A kialakuló kapitalizmus regénye ez. Sok szempontból persze meghatározza a történéseket Follett világfelfogása: a metodisták alapvetően jók, az anglikánok nagyrészt korlátoltak, a munkások bölcs vademberek, akiket tanítani kellene csak, míg a nemesek fölösleges léhűtők. A mű fő antagonistája, Hornbeam egy tipikus törtető burzsoá, aki minden szempontból a negatív szereplő. Noha időnként úgy tűnik, hogy Follett képes árnyalni a személyiségét, ám végül nem sikerül megugrania a lécet. Sajnos Hornbeam történetének megoldása egészen karakteridegenre sikerült. Follett hősei amúgy sem éppen összetettek. Hornbeam majdnem karikatúraszerű, olyan, mint a prérifarkas a Kengyelfutó gyalogkakukban. Szinte már szurkolna neki az ember, hogy legalább egyszer felzabálhassa azt a futkározó madarat...  A szereplők általában véve is egysíkúak: csupa jók, csupa rosszak. A "jók" minden botlása úgy van tálalva, az hogy pusztán neveltetésük hiányosságaiból fakad, vagy olyan bűnök ezek, amelyek nem is lennének bűnök, ha a "korlátolt" társadalom nem tekintené bűnnek. A kötet két legfontosabb pozitív férfi szereplőjét konkrétan nem tudtam sokáig megkülönböztetni, olyan egyformák: csupaszív, okos emberek, akik elérhetetlen rossz nőbe szerelmesek, de végül elnyerik méltó jutalmukat (= a jó nőt). Ők a legkisebb fiúk a meséből: furmányosan leszámolnak a gonosszal, és elveszik a király lányát és fele országát. Ez talán nem hangzik bíztatónak, de én szeretem a meséket. Ráadásul korábrázolásnak a regény tökéletes, még ha kissé idealizált is. Ha valaki populárisan meg akarja ismerni az első ipari forradalom történetét, vagy a gépesítés első évtizedeit és a modern textilipar kialakulását, üsse csak fel ezt kötetet bátran, és még szórakozni is fog! Mert Follett ért az korábrázoláshoz, és szinte látjuk ezeket a Jane Austen-i figurákat ebben az átalakuló világban. 

Follett persze nem csak saját - alapvetően tettszetős - etikai felfogását és világképét nyomja bele a történelmi háttérbe, hanem a 21. századi korszellemet is. A regény "természetesen" megkapja a maga - nem is egy, hanem két - LMBTQ szereplőjét -, noha e tulajdonságuknak semminemű haszna, logikája, értelme és jelentősége sincs a történet szempontjából. Mintha valahol a 600. oldalon jutott volna az író eszébe, hogy "Hoppá, ide még kellene egy nem heteroszexuális alak!", de új karaktert felépíteni már nem akart, így rábökött valakire az eddigi szereplők közül. Fölösleges, csak lóg a regényben funkciótlanul, mint kabát a kilincsen!

  A kötet kiadása keménykötéses, ami mindenképpen pozitívum, bár ilyen vaskos kötetet nem is lett volna értelmes másban megjelentetni. A védőborító kifejezetten szép a csatajelenettel, nekem tetszik a színe is. A fordítás olvasmányos volt, ugyanakkor voltak benne elírások, tördelési bakik. Összességében nem rossz munka a fizikkai kialakítás, sőt!  

Értékelés:

Nyolc fonó Jenny a tíz gőzgépből. 

8/10 pont

moly.hu: 87% (79 csillagozás)

goodreads.com: 4.28 (20323 voks)

(2024. január 8-i adatok)