Az ember időnként nagyon szerencsés. Szerencse, hogy nagymamám annak idején odaadta nekem nagybátyjának, Turner Kálmán plébánosnak nála maradt hagyatékát (fényképalbumok, két napló). Mikor aztán a fényképeket szkenneltem, s feltettem az internetre, szerencsém volt, mert Turner egykori segédje, Szekendy Béla egészen hihetetlen módon írt nekem egy levelet, melyben megjegyezte, hogy van neki egy 1990 körül készített beszélgetése a lelkésszel, melyet át is adott mp3 formátumban (youtube-ra tettem, lásd alul). Aztán most lapozgatom a régi újságokat (köszönhetően könyvtári kollégáim szorgalmas digitalizációs munkájának) és az 1944-es Dunántúli Hírlapban meglátom, hogy Turner abban közzétette Don-kanyarban írt naplójának egy szerkesztett kiadását. Mivel a napló 1990 óta nem került vissza a családhoz (a Szekendy-interjúban szó esik arról, hogy vissza fogja kapni Turner egy kiállítás után, de mivel meghalt, erre nem került sor), s nem tudom, jelenlegi helyét, elképesztően örülök felfedezésemnek. Mondhatni karácsonyi ajándék volt, annál is inkább, mert azt is elolvashatjuk, miként ünnepeltek a honvédek 2000 km-re hazájuktól.
Most itt közzé teszem hát a sajtóban megjelent részeket, melyet helyesírásilag pár helyen modernizáltam.
Turner Kálmán 1942-ben (családi archivum) |
Egy
tábori lelkész naplójából
Így
indultunk...i
Harctéri
szolgálatomból hazaérkezve s hosszú betegségemből a jó Isten
segítségével felgyógyulva, felkerestem azon kedves személyeket,
akik imádságukkal segítettek bennünket, a távolban küzdőket.
Így jutottam el egyik kedves paptestvéremhez, aki mellesleg
újságírással is foglalkozik. Élményeimről beszélgetve kért,
hogy írjak néhány sort, ami rávilágít a harctéren küzdő hős
magyar honvédeink lelkületére.
Előveszem
naplómat… Csupán ez maradt meg… Katonazubbonyom zsebében
szívem fölött volt állandóan, s így akkor az utókornak is
megmaradt, amikor a többi kedves emlékemtől meg kellett válnom.
Felnyitom… Mindjárt az elindulásnál…
„Budapesten
vagyunk.ii
A honvéd-váróteremben beszélgetünk, amíg várjuk a vonatunk
indulását. Bőségesen van időnk, mert vonatunk este 8 órakor
indul. Jó honvédeink sokan utaznak. Ki hazafelé, ki pedig ismét a
frontra. A szabadságosok mind boldogok. Hogyan várják a
viszontlátást! Hitvesükkel, gyermekükkel, akit talán most látnak
először az életben. „Biztos megismernek kis gyermekeim”,
mondja az egyik és a távolba nézve, már látja is a boldog
otthont, ahol majd eléje tipegnek a régen látott kedves gyermekek.
„Inkább gyalogolok 15 kilométert, hogy minél előbb
hazaérkezzem!” – mondja a másik. A másik csoporthoz megyek. Ők
velem tartanak. Szabadságuk ugyanis letelvén, jönnek újra kifelé
a frontra. Hamar barátságot kötünk. Mennyi jóség sugárzik
róluk! Nem sajnálkoznak elkeseredetten, hogy letellett a szabadság,
hogy hamar elröppent a 14 nap, derűsek, boldogok, hisz látták a
kedves otthont, amelyért ezután még lelkesebben fognak odakünn
küzdeni. Drága hősök, örömmel megyek veletek!
Este
fél nyolc… Beszállunk a vonatba… - Megszólal a katonazene.
Búcsúzunk… Szeretteinktől, fővárosunktól, hazánktól. Nagy
tömeg a pályaudvaron. Mindenkit kísérnek, kedvesei, mindenkitől
búcsúznak, csak tőlem nem búcsúzik már senki. Engem szűkebb
hazámban Dunántúlon, a győri pályaudvaron búcsúztattak.
Odaállok a vasúti kocsi ablakához, s elnézem a könnyezőket…
És a búcsúzók rám néznek. A katonaruhában is megismerik a
lelkészt, akinek nincs itt senkije, s aki mégis mindenkié, mert
itt is, és ahova megy, ott is szent hivatását teljesíti: a
lelkeket menti… És a búcsúzók kérnek: „Lelkész Úr, tessék
vigyázni a drága férjemre!” – „Együtt hozza vissza a jó
Isten mindnyájukat!” Igen! Hős magyar asszonyok és gyermekek!
Vigyázunk egymásra és vigyáz ránk a jó Isten, hiszen Érte és
szent hazánkért harcolnak.
Itt
az indulás perce... Felcsendül a Himnusz. Katonásan tisztelgünk s
lassan megindul vonatunk. És ekkor úgy érzem, az egész tömeg
engem búcsúztat, magasba lendülnek a kalapok, utolsó
Istenhozzádot intenek a magyar katonapapnak, aki a magyar hazáért,
a magyar honvéd lelkéért megy boldogan a frontra... Elindultunk
szép hazánkból...
Amíg
a búcsúzókat néztem, kedves vöröskeresztes hölgyek
észrevétlenül kedves ajándékot raktak helyünkre. Pár alma,
cigaretta, egy kis imádság, éremmel és Kaszap Istvániii
képével. Boldogan teszem naplómba, elviszem a frontra. Hisszük,
hogy a jó Isten az Ő közbenjárására megsegíti a harcolókat!
Munkácsnál
virradtunk.iv
Ott már havas, fagyos a vidék. Pedig odahaza még verőfényes
novemberi idő van. Gyönyörűek a Kárpátok! Nem győzünk betelni
szépségükkel. Mintha fehér ünneplőbe öltöztek volna a
Vereckei-szoros fenyőerdői, hogy köszöntsék a magyar katonákat,
akik azon az úton mennek ki megvédeni a hazát, amelyen őseik
jöttek azt megszerezni. A határról küldjük utolsó üdvözletünket
szeretteinkhez. Az utolsó magyar állomáson, Kisszolyvánv
kórházvonattal találkozunk. Ők is integetnek felénk. Mi is
köszöntjük sebesült hőseinket. Elgondolkozom. Ők így mennek
haza... hát mi hogyan és mikor?... Imádságos könyvemet veszem
elő... Imádságba merülök... Közben gyermekhangokat hallok.
Kinézek... két kis ruszin gyerek, Misó és Anna. Fáznak
szegények. De kis ajándékra és jó szóra mosoly derül az
arcukon. Ez a mosoly kísér bennünket még akkor is, amikor pár
perc múlva az egyik alagút közepén átfut vonatunk az ezeréves
határon, amelyet egy kis piros fény jelez az alagútban.vi
Nem sokat beszélünk, egymásra nézünk, meghatódva, de boldogan
mondjuk: Éljen a haza!”
Turner Kálmán vasúti kocsiban imádkozik a honvédekkel, talán éppen 1942. november 22-én |
Így
érkeztünk...vii
November
20. Délelőtt fél tizenkettőkor érkeztünk Lavocsneviii
határállomásra. Itt átszálltunk egy másik szerelvényre, amely
a frontig visz bennünket. Délután még kellemes sétát tettünk a
hegyekben, havas téli időben. Este indult tovább vonatunk, kifelé
Oroszországba. A vonatban ülve aludtunk, így lesz most utazásunk
néhány napig.
[November
21.] Egyhangú az út a havas orosz földön. Téli hangulat, mint
otthon januárban. A vasútvonal mellett a háború emlékei:
összebombázott épületek, elhagyott harckocsik és gépkocsiromok.
A vasútvonal két oldalán végig fenyőfák hófogónak.
Mindmegannyi karácsonyfa! Láttam is tegnap Lavocsnén, hogy egy
bajtárs orosz földről vitt haza fenyőfát, karácsonyfának.
Orosz földről karácsonyfa! Hát itt mikor lesz az egész nagy
orosz földön igazi szép, békés karácsony?!...
November
22. Első katonai vasárnapom... Otthon szólnak a harangok... Itt
pedig? Utazunk tovább a nagy orosz síkságon. De ma már nem havas
a táj. Szentmisét, sajnos, nem tudok mondani, de helyette imát és
szentbeszédet tartottam az egyik kocsiban, délután pedig litániát
és rózsafüzért végeztünk. Ez volt első katona-lelkészi
működésem... Add Uram kegyelmedet, hogy ilyen boldogan és
szeretettel folytathassam!
November
23-án érkeztem meg állomáshelyemre.ix
Tehát itt fogok dolgozni a jó Isten segítségével, magyar hazánk
javára, honvédeink lelkéért. A bajtársak nagy szeretettel
fogadnak. Vártak már. Így az ismerkedés is nagyon gyorsan ment.
Átveszem lelkészi irodámat és megindulok szegény sebesült és
beteg bajtársaim közé, akikhez a jó Isten küldött ide, hazámtól
több mint 2000 kilométer távolságba. Itt érzem, milyen nagy
dolog és boldogság papnak lenni! Sebesülteket gyóntatok, velük
imádkozom, végső szentségekkel halálra készítem őket,
lecsukom szemüket és végül eltemetjük hőseinket a havas orosz
földön. Majd a másik sebesült bajtárs helyett zöld tábori
lapot írok haza aggódó szeretteihez.
November
29. Advent első vasárnapja... Isten segítségét kérve kezdjük
el az új egyházi évet itt a fronton. Jönnek a bajtársak
szentmisére. Három szentmisét mondok különböző helyeken és
szentbeszédekben készítem elő lelküket a közeledő karácsonyra.
Többen szentgyónást is végeznek. Nem is maradt egy se, aki
szentáldozás nélkül várta volna a szép karácsony ünnepét.
November
30. Az éjjel három sebesültet hoztak a vonalból. Elég súlyos a
sebesülésük, mégis mosolyogva, türelemmel viselik. Mennyire
elmaradunk mi az ő hősiességük mögött! Egyiket megkérdezem:
„Megírja bajtárs, szüleidnek a sebesülést?” „Ne tessék,
hátha nagyon megijednének...” - és mosolyog hozzá „majd
megírom magam, ha egy kicsit gyógyulok.” Szegény Pista!x
Dehogy tudott már írni! Másnap már halotti jelentést írtam
róla... Még utolsó óráiban is kedves szüleit akarta kímélni a
fájdalomtól.
Temetés |
Így
érkeztünk...xi
December
6. A Kormányzó Úr névnapját katonás ünnepséggel tartottuk
meg. A mai napon kaptam otthonról az első postát, egy rózsaszínű
tábori lapot. Itt érezzük igazán a messze idegenben, mit visz a
katonának az a pár sor, otthoni szeretteitől.
Betegeink
között új sebesültet találok. Délután amputálták a jobb
lábát. Milyen szomorú! Erős fiatal ember és csonkán megy haza,
ha kibírja... Megírom édesanyjának... Szomorú karácsonya lesz
szegénynek...
December
7. Reggelre meghalt szegény Béla bajtárs,xii
magyar királyi honvédtizedes. Így már a bánkódó édesanyának
fia halálhírét is viszi a posta...
December
8. A Szűz Anya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe. Tömeges
gyónás és áldozás. Utána végigjárom az összes betegszobát.
Körülbelül két kilométer hosszúságban szétszórva vannak az
alacsony orosz faviskókban. Olvasnivalót és kegyszereket
osztogatok. Nagyon örülnek az ajándékoknak, s szentképeknek és
a hazulról vitt finom Levente cigarettának. Nem felejtem egyik
kedves bajtársamat, akit az egyik betegszobában sírva találtam.
Most kapta a táviratot hazulról, felesége haláláról. Nem is tud
szólni, csak előveszi a katonazubbonya zsebéből a kedves családi
képet: Nézzem csak, mutatja, ez volt az ő kedves otthona, amelyet
már üresen fog találni, ha a jó Isten hazasegíti.
December
13. Vasárnap. Előkészítő szentbeszéd után általános
feloldozást adtam, majd megáldoztattam kb. 250 magyar tisztet és
honvédet. Így készültünk a kis Jézus születésére. Egymásután
küldik kedves otthonunkba is karácsonyi üdvözletüket. Egyik
székely honvéd érmeket mutat, hogy azokat küldi el Andráskának,
Jánoskának és Annácskának.xiii
És mily megható sorok mellette! „Az ünnepek alatt többet
imádkozzatok otthon érettünk!”
December
23. Ma kaptam meg a második hadsereg katolikus lelkészei számára
rendszeresített lelkészi feszületet. A kis Jézus hozta. Boldogan
viselem. Mennyi sebesült, mennyi haldokló csókolta meg ezt később,
amikor az élettől búcsúzva a Kereszttől vártak és kaptak
vigaszt.
Hősi halottak temetése |
Ilyen
volt a karácsonyunk...xiv
December
24. Szentkarácsony vigíliája.xv
Itt a fronton is készülünk a szent ünnepre. Van betlehemünk,
karácsonyfánkat is díszítjük. Papírszalvéta a selyempapír, s
bele hazai kockacukor a szaloncukor. Készül lázasan a kis Jézus
fája. Megható volt, milyen örömmel vitték ma minden alakulathoz
a jó honvédek a karácsonyfát. Egyik futár lóháton vitte, hogy
előbb érjen és a szentestére készen legyen. Délután még egy
hősi halottat temettünk, neki már ott fenn lesz karácsonya...
Csendes, fehér hó hullott reá, míg imádkoztunk fölötte. Fehér
karácsonyi szemfedő! Nyugodj testvér a többi hőssel együtt,
akiket az idei karácsony már hideg orosz földben talált...
A
szentestén felsőbb rendelkezésre a szomszéd községbe
szánkóztam, itt mondok éjfélkor szentmisét. Útközben betérek
az Élmóhozxvi
boldog ünnepeket kívánni. Parancsnoka Sz. főhadnagy úr, a kedves
Marci bátyánk is nagy munkában volt, saját kezűleg készítette
a kis betlehemet. Mint ő mondja: „Tudod Páter, itt minden öreg
gyermekké lesz ezen a szentestén!...” A karácsonyi boldogság
tehát ide is elért a földalatti bunkerbe. Folytatjuk utunkat
tovább. „Állj! Ki vagy?!” - hallik a kemény szó. A határban
az útőrség. „Mi vagyunk testvérek, visszük a Jézuskát, aki
megáld titeket is, akik ezen a szentestén is őrt álltok értünk
és az otthoniakért. Boldog karácsonyt nektek is!” Öreg este
lett, mire odaértünk I-ra.xvii
Egy kis orosz faházban kapok szállást. A ház asszonya toprongyos
öreg orosz asszony. Valahogy beszélgetve megértettem, hogy ők az
öregek még imádkoznak, de a „málinkák”,xviii
a kicsinyek már nem. Boldogan mutatott egy ikont, a kis Jézus
születését ábrázolta. A kommunista uralom alatt rejtegették, de
most újra elhelyezték a ház főhelyére, a szoba szögletébe. Más
alkalommal is tapasztaltam, hogy az idősebbek lelkéből hiába
akarta kiirtani az istentelen uralom a vallást és az istenhitet.
Megható volt látni, hogyan siettek régi fatemplomukba, amelyeket
mi újra megnyitottunk nekik, örömükben a padlót csókolták,
hogy újra az Isten házában lehettek.
Kilépve
az udvarra, idehallik az ének a jó honvédek ajkáról: „Ő
leszen néktek, Üdvözítőtök valóban...” Igen, igaz, Ő az
üdvösség, Ő a boldogság itt is, ezen a földön is, ahol pedig
évtizedeken át nem akarták Őt ismerni.
December
25. Éjfélkor szentmisét mondtam. Sokan voltak honvédeink.
Lelkesen énekelték az otthoni szép karácsonyi énekeket. S
Jézuska leszállt itt a havas orosz föld közepén. „Közénk
született...” A szent ünnepen kimentem a vonalba is. A Don
mellett miséztem. Most láttam először ezt a folyót. Az Úr Jézus
áldását kérem minden őrállóra. Szentmise után D. százados úr
ezt mondta: „Köszönöm, hogy elhoztad nekünk a Jézuskát,
nekünk kell Ő legjobban...”
Így
harcoltunk...xix
1943.
január 10.xx
Vasárnap. Szentcsalád ünnepe. Nekünk nagyon szívünkhöz szóló
nap. Arról beszéltem, hogy mi itt mindnyájan a békés családi
otthonért harcolunk és a nagy családért, hazánkért. Ezért
bízva kérhetjük a Szentcsaládot, legyen oltalmunk.
Január
12. Beteglátogatásaim alatt ma ismét több élményben volt
részem. Az egyik szobában egy lázas beteg az éjjel zsilettel
megvagdalta kezét, nyakát. De talán most már megnyugszik, íratott
velem haza lapokat. A mellette fekvő beteg is elkeseredett,
káromkodó! Szegény, neki is magas láza van. Ezek szomorú
élmények voltak. De azután jártam a többi betegszobát, ott
annál jobban megvigasztalódtam. Örültek az újságoknak,
cigarettának, amit a hazaiak küldeményéből kiosztottam közöttük.
Felírták az ajándékozók címét és lapon megköszönik nekik.
Egymásután említik fogadalmaikat: „Nem iszom, nem dohányzom
többé.” Másik a nagyboldogasszonyi nehéz napxxi
emlékére azon az ünnepen gyónni és áldozni fog minden évben;
Szent Antalnak ígérnek pénzt stb. Milyen szép, hogy a veszély
természetfölötti segítségre fordítja figyelmüket.
Január
14. Délben hívtak át a betegszobába, ahhoz a két türelmetlen
beteghez, akikről 12-én írtam. Szépen javulnak és az egyikük
sírva bánja már, amit akkor tett. A másik is megnyugodott és
boldogan mutatja kis ikergyermekei fényképét, akik otthon
imádkoznak érette. Istenem, nagy a te hatalmad! Te vagy a
gyógyulás!
Január
15. Ma halljuk az első hírt az oroszok erős támadásáról.xxii
Az első támadásokat ugyan visszaverték, de fel kell készülni
itt is esetleges támadásra. Rengeteg embert dobott harcba a muszka,
hullahegyeken is újabb embertömegek jönnek előre. Nálunk nagy
átcsoportosítás folyik, reméljük meg is lesz ennek a kedvező
eredménye. És a hó csendesen, aprón kezd hulldogálni, talán
ezzel is enyhül a 30 fokos nagy hideg. Ma hallottam a hírt az első
hősi halott tábori lelkészről. Bombatámadás áldozata lett.
Január
17. Vasárnap még szentmisét és szentbeszédet mondtam ezzel a
mottóval, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott van legközelebb
az isteni segítség. Ha kell, még csoda által is. A mi jelenlegi
állapotunkra nagyon jellemző ez. Megindult a sebesültek és
betegek áradata hozzánk. Fájdalmas szegény nyomorultak
szemlélése. Köztük vagyok, segítek, vigasztalok, feloldozok,
szemet lecsukok. Hálás pillantásuk a legnagyobb jutalmam.
Orvosaink alig bírják a munkát. Istenem, segíts csodával is!
Közben ma déltől még kínzóbb lesz a hideg, mert itt a keleti
szibériai metsző szél.
Január
19. Boldog Margit a te ünnepeden könyörögj értünk, hogy a jó
Isten segítse szegény magyarokat! És a segítség megjött.
Reggelre kevés havazással enyhébbre fordult az előző napi nagy
hideg. Ez a mi legnagyobb segítségünk.
Január
22. Állandóan özönlenek hozzánk a sebesültek. Sok a halott.
Szép, fiatal életek. Egyik bajtársnak kezét roncsolta
aknatalálat, lehet, hogy amputálni kell .Orvosaink reggelig várnak
vele. Bajtársam nagy bizalommal imádkozott, s reggelre
megkönnyebbült. Nem kellett amputálni. Az előbbi esettel
kapcsolatban lakótársammal, kedves Pista bajtársammal az
imádságról beszélgettünk éjjel egy órakor. Ő idézi édesanyja
szavait: „Aki énekel, annak repül az imája az Úr színe elé;
aki térdepel, azé fut; aki ülve vagy állva mondja, azé mendegél;
aki fekve imádkozik, azé csúszik-mászik! - de mindenképpen
Istenhez ér!” Csodálatos, mennyire tudnak hinni az égiek
segítségében! Pár napja hoztak be súlyos sebesült zászlóst.
Sokáig beszélgettem vele, meggyónt s nagyon bízott felesége
imájában és Kaszap Pistában. És elment az örök hazába...
Január
26. Közelről hosszú ideig hangzó, szakadatlan ágyúdörgés. Úgy
látszik, nagy támadás lesz. Állandóan tart a sebesültek
özönlése. Borzasztó sok a jaj! A napfényes időt kihasználják
a Raták is.xxiii
Itt röpködnek fölöttünk. Tegnap Élmot is támadták. Délután
hősi halottakat temettünk. Sok időt vesz igénybe a provízióxxiv
és anyakönyvelés. Estefelé az a hír, hogy az éjjel átköltözünk
K-ba.xxv
Búcsúzunk ettől a helytől, amely bár sok fájdalmas órát
okozott, a sok szegény sebesült látása miatt, de mégis - mint
első háborús települési helyem - a szívemhez nőtt. Isten
veletek hős bajtársak, akik itt nyugosztok és már velünk nem
jöhettek! Az égi viszontlátásra!
Jegyzetek:
i
Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. július 3. 2.o.
ii
Valószínűleg 1942. november 19-én történt.
iii
Tiszteletreméltó Kaszap István (1916-1935) szent életű
novícius, aki betegségét hosszan tűrve hunyt el 1935-ben. A
székesfehérvári Prohászka-emléktemplomnál temették el,
boldoggá avatása szinte azonnal megkezdődött, emléknapja
november 13. Valószínűleg ezért is osztogatták a képét ekkor,
november közepén.
iv
1942. november 20-án.
v
A naplóban: Kis-Szolyva. A történelmi Magyarország
határtelepülése a Vereckei-szorosnál.
vi
Az eredeti, 1886-ban átadott Beszkidi alagútról van szó, melyet
1944-ben a visszavonuló honvédek berobbantottak.
vii
Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. július 24. 2.o.
viii
A naplóban Lavoczne. Lavochne ukrán városka a Vereckei-szoros
galíciai oldalán. Itt adta át a Szovjetunió 1941. március 23-án
Rákosi Mátyásért cserébe az 1849-ben Oroszországba vitt 48-as
honvédzászlókat.
ix
Turner Kálmán a III. szombathelyi hadtesthez volt beosztva, a 9.
nagykanizsai könnyű hadosztályhoz. Ennek parancsnoksága
Ivanovkán volt, Turner állomáshelye Sztaro Nyikolszkoje volt.
Kinevezésére lásd: Honvédségi Közlöny, 1941. 21. sz. 239.o.
x
Turner Kálmán naplójából való felolvasásakor az illetőt
Menyhárt Lászlónak mondja. Talán az újságba szándékosan
xi
Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. augusztus 21. 2.o.
xii
Nem tudtam azonosítani.
xiii
Nyilván gyermekeinek neve.
xiv
Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1944. augusztus 28. 2.o.
xv
Azaz karácsony előestéje, szenteste.
xvi
Élmo, azaz élelmező oszlop. A 9. könnyű hadosztályhoz tartozó
9. élelmező oszlop szintén Sztaro Nyikolszkojéban állomásozott,
annak déli végében. Lásd: Kemendy Géza: Harctéri emlékeim,
1942-1943. Zalaegerszeg, 2012. 102.o.
xvii
Orosz helynév rövidítve, valószínűleg Ivanovkát jelenti.
xviii
Малинка, szó szerint „málna”, itt aprónép (orosz).
xix
Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1944. január 8. 2.o.
xx
Turner január elején nagyon beteg volt, tífuszban szenvedett.
Naplójából ezen napok kiestek, ezért is maradtak ki a cikkekben
is.
xxi
Nagyboldogasszony napja augusztus 15. 1942-ben ezen a napon a
korotojaki hídfő felszámolásáért folytak súlyos harcok.
xxii
A 2. magyar hadsereg katasztrófájához vezető január 12-13-i
szovjet támadásról van szó, amely eleinte kevéssé érintette a
9. könnyű hadosztályt (17. és 47. gyalogezredek), hiszen az a
hadsereg szélső balszárnyán állt. A hadosztály 17/III.
Zászlóalja még január 27-én is a Don folyó menti állásaiban
volt!
xxiii
A „Rata” (patkány) eredetileg az I-16-os szovjet
vadászrepülőgépet jelentette, de a magyar katonai szlengben
sokszor minden orosz vadászgépet és vadászbombázót így
hívtak.
xxiv
Itt jelentése: jelentés.
xxv
Alighanem Kohol. A III. hadtest parancsnoka, Stomm Marcel
altábornagy január 26-án kapott engedélyt a visszavonulásra. A
hadtestparancsnokság 26-án költözött át Koholba. Lásd: Stomm
Marcel: Emlékiratok. Budapest, 1990. 121.o.