Könyvajánló: Robert A. Forczyk: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - Vörös gőzhenger

Robert A. Forczyk: 

Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - 

Vörös gőzhenger

Debrecen: Hajja Fiai, 2022

Eredeti kiadás: Tank Warfare on the Eastern Front, 1943-1945 (2017)

367 oldal

Fordította: Moczok Péter

A II. világháború iránti érdeklődés mit sem lankadt az utóbbi évtizedekben, s szerencsére magyarul is egymás után jelennek meg olyan kötetek - a sok vacak mellett -, amelyek tudományos igénnyel vannak megírva (például ez). A kifejezetten hadtörténeti témájú szakkönyveket ráadásul általában nem sújtja az a fajta elfogultság/óvatosság, amely a politikai és életrajzi témákban még mindig gyakori. Itt könnyebb nem fekete-fehér színekkel lefesteni az eseményeket, mint egy Hitler életrajz esetében. Tudásszomjunk oltásához a Hajja és Fiai Könyvkiadó most kiadta Robert A. Forczyk Páncéloshadviselés című összefoglalásának második kötetét is. A Hajja és Fiai "20. századi hadtörténet" című sorozatának kötetei sokszor egyenetlen minőségűek ugyan, de a magyar piacon hiánypótlóak. Forczyk művére előbbi egyáltalán nem, utóbbi ellenben fokozottan igaz. Az amerikai hadsereg egykori alezredesének, Robert A. Forczyknak az 1941-42-es keleti fronton zajló páncélosháborúról szóló könyve 2019-ben jelent meg magyarul , amelyet eredetileg a neves Pen and Sword kiadó adott ki öt évvel korábban. Forczyk nem pusztán kutató, hanem egykor páncélostiszt volt az Egyesült Államok hadseregében, így igazán tudja, miről ír. Idén végre megkaptuk a folytatást, amely az 1943-1945 közötti harcokat mutatja be.

Kétségtelenül a mai napig él egy jelentős német páncélos-kultusz - nálunk is -, különösen a Pantherek és Tigerek iránt, amely sok szempontból érthető. A két harckocsi a kor csúcsragadozója volt, a világ máig legsikeresebb avagy legismertebb páncélos ászai (Kurt Knispel, Martin Schroif, Otto Carius, Hans Bolter vagy Michael Wittmann) pedig Tigriseken lovagoltak. Forczyk mégsem ért egyet hasznosságukkal, megállapítása szerint sokkal okosabb lett volna, ha a Harmadik birodalom nehézpáncélosok helyett inkább a már meglevő Panzer IV-esek hosszú csövű változatait gyártja nagyobb mennyiségben. Ugyanis a IV-es Panzer az orosz utakon használhatóbb, gyorsabb volt, nagyobb összhangban állt a német páncélostaktikával és karbantartása is egyszerűbbnek bizonyult. Külön kiemeli, mennyivel jobban - de nem hibátlanul - szervezték meg a szovjetek a tankok sorozatgyártását, és a Hitler mellett működő különféle "lobbik" káros hatásait a germán haditermelésre. A kísérletezés és a megalománia párosítása káros hatással volt a termelékenységre. Forczyk kötete a német és szovjet harckocsigyártás bemutatásával indul tehát. A mennyiségre fókuszál összehasonlításában - amely kétségtelen a legfontosabbnak bizonyult -, de kitért a személyzet kiképzésére is. A harckocsik minőségét annyira nem fejtegeti (mind a rádiók, mind az optikai eszközök, mind a felhasználható lőszer esetén komoly német fölény volt), ellenben igen nagy hangsúlyt fektet az egész könyvben a bevethetőség arányára. Ez utóbbi az, ami számára a Panthert és Tigert inkább károssá, mintsem hasznossá tette. Megdöbbentő adatokat közöl időnként a Párducokról, amelyek szinte végig konstrukciós problémákkal küszködtek, s rengeteg kiesett belőlük még bevetések előtt, míg a Tigriseket az orosz sár és a hidak teherbírása tette sokszor használhatatlanná egy-egy hadművelet során.

Forczyk bemutatja a páncéloserők szervezeti felépítését, fejlődését, majd nekiesik a hadműveletek bemutatásának a Kaukázus német kiürítésével kezdve, és Manstein harkovi visszacsapásával folytatva. A szerző kiemelkedő - bár természetesen rövid - összefoglalást ad a kurszki csatáról az újabb kutatások alapján, cáfolva a régi legendákat, amely szerint a szovjetek elsöprő győzelmet arattak volna, vagy hogy Prohorovkánál lett volna a valaha volt legnagyobb páncélosütközet. Érvelése szerint a németek a nehézharckocsik megjelenésével kvázi "elfelejtették" az összefegyvernemi hadviselés fontosságát. Külön meglepő, hogy Mansteinnel szemben igencsak kritikus, a kötet alapján Forczyk Walter Modelt legalább olyan jó parancsnoknak tarthatja. Kurszkot olyan szempontból is példaként hozza, hogy itt már a németek képtelenek voltak az ellátószolgálatukat olyan magas szinten tartani, mint korábban,  márpedig a modern háború nagyrészt az utánpótlásról, járműjavításról szól. A háború igazán döntő részének az 1943 augusztusától 1944 nyaráig tartó szakaszát tartja, ekkor pusztult el a német haderő színe-virága, amely a korábbi sikerek kovácsa volt. A veszteséget létszámban még csak-csak lehetett pótolni, de minőségben nem. Külön érdekességnek tartottam a csak röviden bemutatott korszun-cserkaszi katlan felmentéséért vívott összecsapás leírását, mivel összevethettem Számvéber Norbert kötetével, aki részletesen elemezte a nehézpáncélosok itteni működését. 

Ki kell térnem egy érdekes megfigyelésre még: Ugyanúgy, mint az 1941-42-ről szóló első rész esetében, Forczyknak nincs rossz szava a magyar csapatok teljesítményére. Tény persze, hogy nem sok szó esik rólunk (nem is lehet másként, mikor a német és szovjet gigász küzdelmét kell összefoglalni pár száz oldalban). A Gyorshadtest 1941-es teljesítményéről pár mondatban szól az első kötetben, és működését lendületesnek fogalmazta meg. Az új kötetben a szerző természetesen a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája kapcsán emlékezik meg a magyar katonákról (86-93.o.). Forczyk ismeri a magyar veszteségeket - amelyet helyesen nagyjából 100 ezer főre tesz -, és egyáltalán nem értékeli tragikusnak a magyar csapatok teljesítményét. Kifejezetten pozitív szavakkal emlékezik meg például az 1. tábori páncéloshadosztály harcairól, nagyon helyesen. Örömtelinek találtam, hogy az amerikai író láthatóan képben van a magyar honvédség háborús részvételét illetően, ellentétben a magyar közvélemény egy jelentős részével, amely sokszor a mai napig Nemeskürty ideológiailag terhelt és régen elavult következtetéseit ismétli.

A kötet minden szempontból tanulságos, különösen a mai ukrajnai háború okán. A hadseregek a háborút csak háborúban tanulhatják meg, s különösen igaz ez olyan haderő esetében, mint az orosz/szovjet. Ma ugyanazon hibákat láthatjuk megismétlődni, mint 1941-43-ban szovjet részről: a felderítés hiánya, a tervezés elégtelensége, páncélosok bevetése kellő gyalogsági támogatás nélkül, a légierő és tüzérség együttműködésének tökéletlensége, és az utánpótlási vonalaktól való függés (a modern háborúban ez fokozottan inkább igaz, hiszen egyre gépesítettebb). Az orosz haderő sohasem volt „csilivili”, erejét nem a modern felszerelés, vagy a briliáns tábornoki kar adta, hanem a terep és időjárás ismerete, az orosz katonák jó értelemben vett igénytelensége, és a hatalmas ember- és felszereléstömeg, ami mögötte áll. A szovjet vezetés lassan tanulta meg 1942-1943 során, hogyan kell legyőzni a németeket, véres veszteségek és igazi katonai katasztrófák során. De megtanulta.

[Természetesen sohasem szabad elfeledkeznünk a nyugati hadianyagról sem, amit a britek és az Egyesült Államok küldött, s amely nélkül a Szovjetunió talán túl sem éli 1942-43-at.]

Nem szoktam különösebben kedvelni a nagy időszakokat átfogó összefoglaló műveket, éppen azért, mert számomra nem elég részletesek. Ebben az esetben azonban a részletesség és vázlatosság olyan arányban találkozott, ami tökéletesnek mondható. Vannak persze aránytalanságok a kötetben, noha „papíron” 1943-1945 közötti hadműveleteket taglal, valójában 1945 szinte teljesen hiányzik. A szerző úgy érezte - joggal - hogy az 1944-es Bagratyion voltaképpen kivégezte a Wehrmachtot, amely ugyan képes volt még megnehezíteni a szövetségesek dolgát itt-ott, de ez már csak a hattyúdal volt. A nagy páncélos-összecsapások kora tulajdonképpen 1944 tavaszán véget ért, onnantól kezdve igen egyoldalúan zajlott a játszma a mattig. Vannak a kötetben kétségbe vonható részek, de Forczyk duológiája kiemelkedő a magyarul megjelent II. világháborús összefoglalások közül, és a 2. rész talán még az elsőnél is jobb.

A kötet külsőre a sorozatnak megfelelő színvonalú, kötött kiadásban, levehető védőborítóval jelent meg, ami alatt sajnos csak fekete-fehér a kötéstábla. Amiben kivetnivalót találok, az egy-két helyesírási hiba, nem túl sok, de azért feltűnt néhány.

Pontszám:

Kilenc Panzer IV-es a tíz T-34-esből.

9/10 pont

goodreads.com: 4.02 pont

Brit jelentés az SMS Emden pusztulásáról

Az SMS Emden
(forrás: innen)

Az első világháború egyik legendás német cirkálója az SMS Emden volt, amely 1914. szeptemberétől két hónapon át sikeresen támadta az Antanthatalmak kelet-ázsiai kereskedelmi hajóit, elsüllyesztve több mint 100 ezer tonna hajóteret. Ez persze alapjaiban nem változtatott azon, hogy a világháború kitörésekor távoli földrészeken lévő német - és egy szem osztrák-magyar - cirkálók pusztulásra voltak ítélve, és reménytelen szélmalomharcot vívtak. Mai bejegyzésemben a könnyűcirkáló pusztulását hozó Kókusz-szigeteki "csatát" mutatom be a győztes, HMAS Sidney brit parancsnokának jelentésével.

Külön érdekesség, hogy a jelentésben említett német különítmény, amely az Ayesha nevű szkúnert foglalta el, végül visszajutott Németországba egy olyan út során, amely legalább olyan kalandos volt, mint az Emden korábbi ténykedése. A különítmény Hellmuth von Mücke hadnagy vezetésével a vitorlással Holland Kelet-Indiába hajkózott, ahonnan eljutott az akkor török kézen lévő Jemenbe, majd Konstantinápolyba. 

A jelentés kiadása: 

Fourth supplement to The London Gazette, Numb. 29025. 1914. december 29.

(A szöveget igyekeztemmagyarosan megfogalmazni, de lehetőleg szó szerint.)

"Üzenet Glossop kapitánytól[1]

HMAS Sidney[2], Colombo

Uram!

1914. november 15.

Enyém a megtiszteltetés, hogy jelentsem, [miszerint] konvojkíséretben haladtunk a HMAS Melbourne parancsnoka, Silver kapitány irányításával, mikor november 9-én, hétfőn délelőtt 6:30-kor rádióüzenetet hallottunk a Kókusz-szigetekről,[3] amely arról jelentett, hogy a kikötő bejárata előtt idegen hadihajó áll. Parancsot kaptam, hogy a gőznyomást növeljem teljes sebességre 7:00-kor, és induljak oda. 20 csomóig emeltem a sebességet, és reggel 9:15-kor megpillantottam a szárazföldet, majd szinte azonnal egy hajó kéményfüstjét, amely a HIGMS[4] Emdennek[5] bizonyult, s amely nagy sebességgel felém közeledett. 9:40-kor megkezdődött a tüzelés, ők adták le az első lövést. Olyan messzire tartottam a távolságot, amennyire csak lehetséges volt, hogy kihasználjam ágyúink fölényét.[6] A tüzelésük nagyon pontos és gyors volt kezdetben, de hamar visszaesett, mivel minden kár a hajójukon szinte azonnal bekövetkezett. Először a legelső kéményét érte találat, majd az előárbocot, és a tatja csúnyán égett, végül a harmadik kémény esett ki, és láttam, amint az Északi Keeling-sziget partja felé vette az irányt, ahol 11:20-kor megfeneklett. Adtam neki még két oldalsortüzet, és ott hagytam, hogy üldözőbe vegyek egy kereskedelmi hajót, amely az összecsapás során bukkant fel.

2. Habár voltak ágyúk e különös időkben ezen a kereskedelmi hajón, az összecsapás során nem tüzeltem rá. Gyorsan menekülőre fogta, ezért üldözőbe vettem, 12:10-kor megelőztem, a hajóorr elé tüzelve, és felhúztam a megállásra felszólító nemzetközi jelzést, amit az megtett. Kiküldtem egy felfegyverzett csónakot, és kiderült, hogy a SS Buresk[7] az, egy elfogott brit szénszállító, fedélzetén 18 kínaival[8] mint legénységgel, 1 angol inassal, 1 norvég szakáccsal, és a német zsoldban álló legénységgel: 3 tiszttel, 1 altiszttel és 12 fővel. A hajó sajnos elsüllyedt, a Kingston[-szelepe]t[9] megnyitották, és megrongálták, hogy megakadályozzák a kijavítását. Ezért aztán mindnyájukat a fedélzetre vettem, négy gránátot lőttem a hajóba és visszatértem az Emdenhez, vízben úszó férfiak mellett haladva el, akiknek otthagytam 2 csónakot, amit a Buresktől vontattam magammal.

3. Amikor ismét megérkeztem az Emden elé, a főárboc tetején még mindig a [harci] színeit viselte.[10] Megkérdeztem nemzetközi kódjelzéssel: „Meg akarja adni magát?” és a következő választ kaptam morzézva: „Milyen jelzés? Nincsenek kódkönyvek.” Ezután morzéban írtam: „Megadja magát?” majd ezt követően: „Vette a jelzésemet?”, de egyikre sem kaptam választ. A fedélzeten lévő német tisztek megértették velem, hogy a kapitány sohasem adja meg magát, emiatt, bár nagyon vonakodva, 16:30-kor újra tüzet nyitottam rá, amit 16:35-kor hagytam abba, mikor fehér zászlót tűztek ki és egy a magasba felküldött férfi lekapta a [harci] lobogót.

4. Ezután ott hagytam az Emdent, és visszatértem felvenni a Buresk két csónakját, megmentve két tengerészt (d.u. 5:00), akik a vízben voltak egész nap. Visszatértem és egy csónakot küldtem az Emdenhez a Buresk saját legénységével és egy tiszttel, kijelentve, hogy reggel visszatérek a segítségükre. Ezt kellett tennem, mert nagyon szerettem volna megtudni a vezetékek és a rádióállomás állapotát a Direction-szigeten. Az út során ismét késlekednem kellett egy másik tengerész megmentésével (d.u. 6:30), és az idő amire végeztem ezzel és megközelítettem a Direction-szigetet, már a túl késő volt, éjszakába hajlott.

5. Egész éjjel lavíroztunk [a sziget mellett], majd november 10-én reggel 8:00-kor beszéltem a Direction-szigettel, és megállapítottam, hogy az Emden csoportja, amely állt 3 tisztből és 40 emberből 1 gőzbárkával és két kutterrel, elfoglalt és felszerelt egy 70 tonnás szkúnert (az Ayesha-t) 4 géppuskával, mindegyikhez 2-2 hevederrel. Előző este 6 órakor távoztak. A rádióállomást teljesen lerombolták, egy kábel elszakadt, egy megsérült, egy épen maradt. Kölcsönkértem egy doktort és két asszisztenst, és amilyen gyorsan csak lehetett az Emden segítségére mentem.

Az Emden német különítménye partra száll a Direction-szigeten. 
Háttérben az elfoglalt Ayesha nevű szkúner.
(forrás: innen)

6. Egy tisztet küldtem a fedélzetére, hogy találkozzon a kapitánnyal,[11] - és figyelembe véve a hadifoglyok és sebesültek nagy számát, a szállások hiányát, stb. ezen a hajón, [ami miatt] teljességgel lehetetlen volt otthagyni őket, ahol vannak - ő végül beleegyezett, hogy „amennyiben ha átveszem a tisztjeit és az embereit, valamint az összes sebesültet, akkor arra az időre, amíg a Sidney-n maradnak, nem fognak kárt okozni a hajóban, vagy a felszerelésében, és betartják a hajó szabályait”. Ezért én azonnal nekiláttam a munkának, hogy átszállítsuk őket, [ami] a legnehezebb művelet, mivel a hajó a sziget időjárásnak kitett oldalán volt, és nagyon nehéz volt megközelíteni. A körülmények az Emdenen leírhatatlanok voltak. Az utolsó [csoport] délután 5 órakor érkezett meg, majd meg kellett kerülnöm, hogy felszedjek még 20 embert, akiknek sikerült kijutniuk a hajóról a partra.

7. Leszállt az éj, mielőtt ez megvalósulhatott volna, és a hajó egész éjszaka lavírozott, majd november 11-én hajnali 5:00-kor felújította a műveletet. Egy kutter legénységével hordágyakat kellett partra tenni, hogy a sebesülteket a beszállási ponthoz hozzák. Egy német tiszt, orvos, előző nap meghalt a parton. A hajó időközben átfutott a Direction-szigethez visszavitte a doktort és asszisztenseit, kábeleket vitt, majd 10:00-kor visszatért beszállítani a fennmaradó sebesülteket és november 11-én, szerdán 10:35-kor Colombo felé indult.

8. A teljes veszteség a Sidney-n: elesett: 3, súlyosan megsebesült (azóta meghalt) 1, súlyosan megsebesült 4, megsebesült 4 könnyebben megsebesült 4. Az Emdenen csak hozzávetőlegesen tudom megállapítani, a kapitány állítása szerint elesett 7 tiszt és 108 ember. A fedélzetünkre került 11 tiszt, 9 altiszt, és 191 ember, akik közül 3 tiszt és 53 közember volt sebesült. Ez utóbbi számból azóta 1 tiszt és 3 ember belehalt sérüléseibe.

9. A Sidney hajótestében és szerelékeiben a károk meglepően kicsik voltak, úgy tűnik, összesen mintegy 10 találat érte. A gép- és kazántermek, valamint a kémények teljesen megúszták.

13. Nagy örömömre szolgál megállapítani, hogy a hajózólegénység magatartása kiváló volt minden tekintetben, és ilyen nagyrészt fiatal kezek és kiképzés alatt álló személyek esetében mindez még örömtelibb. A hajtóművek nagyszerűen működtek, jobb eredményt értek el, mint a próbák során, és nem tudok kellő magasságban beszélni az egészségügyi személyzetről és tevékenységéről a legutóbbi út kapcsán, mert a hajó nem volt egyéb, mint egy, a legfájdalmasabb szavakkal leírható kórház.

Maradok a legnagyobb megbecsüléssel az Ön engedelmes szolgája:

John C. T. Glossop kapitány"

Az SMS Emden roncsa az Északi Keeling-sziget partjai előtt
(forrás: innen)

Jegyzetek:

[1] John Glossop kapitány (1871-1934), brit tengerésztiszt, 1926-tól altengernagy. 1914-ben a HMAS Sidney cirkáló parancsnoka.

[2] A HMAS Sidney az ausztrál királyi haditengerészet 1913-ban szolgálatba állított Town-osztályú könnyűcirkálója volt 5500 tonna vízkiszorítással és fő fegyverzetként 8 darab 152 mm-es ágyúval.

[3] Kókusz- avagy Keeling-szigetek, vulkanikus eredetű szigetcsoport Ausztrália és Indiai között csaknem félúton, Indonéziától délnyugatra. Ausztráliához tartozik.

[4] HIGMS – Ő német császári császári felségének hadihajója, ami az „angolosítása” az eredeti német S.M.S. Seiner Majestät Schiff-nek.

[5] Az 1909-ben szolgálatba állított német SMS Emden 3600 tonnás Dresden-osztályú könnyűcirkáló volt, amely minden szempontból hátrányos helyzetben volt a Sidney-vel szemben, hiszen csak 10 darab 10.5 cm-es ágyúja volt, és páncélvédettsége sem érte el azét. Az eddigre legendássá váló hajó számos antant kereskedelmi hajót süllyesztett el magányos harcában a távol-keleten, összesen több mint 100 ezer BRT vízkiszorítással.

[6] Ugyanis nagyobb kaliberű ágyúival olyan távolról is kárt tudott okozni a Sidney az Emdennek, ahová azok el sem tudtak lőni kisebb lövegeikkel.

[7] Az SMS Emden által elfogott 1914-ben átadott SS Buresk-et a németek a hadifoglyok szállítására és szénszállításra használták.

[8] Nyilván Csingtaoból származó német szolgálatban álló kínai tengerészek.

[9] A Kingston-szelep a hajófenéken lévő szelep, amelyet megnyitva el lehetett árasztani a hajót vízzel. A német legénység így akadályozta meg, hogy a hajót az angolok szolgálatba állítsák a későbbiekben.

[10] Vagyis a német hadilobogót.

[11] Karl Friedrich Max von Müller (1873-1923) korvettkapitány.

Könyvismertető: A terror megszervezése - Heinrich Himmler szolgálati naptára, 1943-1945

A terror megszervezése - 
Heinrich Himmler szolgálati naptára, 1943-1945

Budapest: Európa Könyvkiadó, 2022

Eredeti cím: Die Organisation des Terrors - Der Dienstkalender Heinrich Himmlers 1943-1945 (2020)

1040 oldal 

Fordította: Tuza Csilla 

"Heinrich Himmler SS-vezető szolgálati naptárában, naplójában mindent gondosan feljegyzett: mikor ölt, mikor evett, mikor szerelmeskedett." - írta ismertetésében az egyik magyar történelmi portál, amikor 2016-ban bejelentették a hírt, mely szerint Moszkvában előkerültek Heinrich Himmler szolgálati és egyéb naptárai, amelyekben 1943 és 1945 között órákra lebontva jegyezték fel a Reichsführer SS mindennapjait. A forrás nagyon értékes a Harmadik birodalom és az SS működésének rekonstruálásához, de messze nem olyan izgalmas, mint amilyennek ez az idevetett mondat sugallja. Sem gyilkolásról, sem szeretkezésekről valójában nincs feljegyzés a naptárakban, ezeket az izgalmas részleteket más források felhasználásával a kommentátorok teszik hozzá a bejegyzésekhez, időnként indokolatlanul bulvárjelleget adva a felfedezésnek... 

Szerencsére a február végén magyarul is megjelent a naplókból összeállított kiadvány, amelyet jeles német kutatók készítettek, hogy értelmezzék a naptárakba vetett sokszor csak pár szavas mondatocskákat. Ez azonban óhatatlanul oda vezet, hogy az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent - igencsak monumentális - kötet zömét nem Himmler szavazi töltik ki, hanem a naptárlapokhoz fűzött megjegyzések és a jegyzetapparátus. Ez így van jól egy történelmi kötetnél, de sokaknak esetleg csalódást okozhat, s ezért jeleznem kell. A kutatók szerint az "úton vagyok" bejegyzés a naptárban például szerelmi légyottot jelent a szeretőjével, ami roppant jól eladható a pletykalapokban, de azt is jelentheti például, hogy tényleg úton volt... Valójában se gyilkosságok, se pikáns kalandok nincsenek a naptárban lejegyezve, a naptári bejegyzések olyan ártatlannak tűnnek, mint bármelyikünké otthon az íróasztali kalendáriumban. Csak összevetve más dokumentumokkal tűnnek elő a jelentéktelen szavak mögött megbúvó jelentős részletek. 

Maguk a naptárak számomra egy magas posztra jutott szorgalmas ámde sótlan hivatalnok unalmas hétköznapjait vetítik vissza 80 év távolából, aki későn kelt, irodai munkát végzett, találkozott az alárendeltjeivel, 14 óra körül ebédelt, majd este vacsorázott egy prominens személyiséggel és rendszerint éjfél után aludt el. Még az sem nagyon látszik a naptári jegyzetek alapján, hogy a háború alakulásában éppen óriási fordulat áll be 1943-ban, Himmler csak teszi a dolgát ugyanúgy nap nap után. Nem süt belőle sem az ördögi gonoszság, sem a nyers vadállatiasság. Igazából ez az ami félelmetes a történelemben. Mind Hitler, mind Sztálin, mind az appartátusuk tagjai attól voltak olyan irtózatosak, hogy észrevétlenek lennének a sétálóutcán, mert pusztán a döntések teszik az egyik embert szörnyeteggé a másikat meg szentté. A különbség sokszor nem látszik első pillantásra. Különösen érdekes ebből a szempontból a vega, állatbarát Hitler, aki sokszor gúnyolódott is Göringgel, amiért utóbbi védtelen állatok vérét ontja vadászat közben! S közben milliók véreztek el a fronton elsősorban Hitler miatt. 

Emberek voltak - erre nem árt emlékezni! - és ezért ki nem állhatom a tévécsatornák ostoba címadásait, mint Hitler - a sátán felemelkedése vagy más hasonló bornírt marhaságok. Hát ez éppen leveszi a felelősséget a vállukról, hiszen ezek szerint nem is voltak emberek!? A gonosz az gonosz, mi más lenne? Rossz hírem van: emberek voltak, mint te vagy én, jó és rossz tulajdonságokkal, akik gyűlöltek és szerettek, kedvesek voltak egyesekkel és halálba küldtek másokat. A ember bonyolult állatfaj, tessék végre elfogadni! Bizony még Himmlernél is előfordult, hogy egyik civilben hegedűművész emberét (a fordításban SS-gránátvető! - erre mindjárt visszatérek!) a híradósokhoz helyzetette át, hogy kímélje annak érzékeny kezeit (881.o.), s az is közismert, hogy Hitler nagyon jól bánt a közvetlen beosztottjaival, még a gépírónőkkel is. Himmler személyesen meglepően ritkán találkozott Hitlerrel, az ezekről a találkozókról készült feljegyzései voltak számomra talán a legérdekesebb adalékok a könyvben. A csaknem másfél kilós és 1000 oldal fölötti kötet messze nem olyan jelentős kiadvány, mint azt a paraméterei sugallják, bár mint forrás felbecsülhetetlen sok szempontból is. Egyik ilyen a hadtörténelem, hiszen Himmler volt az SS csapatok atyja. 

Sajnos azonban a könyvvel igen komoly szakmai problémáim vannak e téren. A fordító egyáltalán nem volt tisztában bizonyos terminus technicusokkal, amely olyan fordítási anomáliákhoz vezetett, minthogy a páncélgránátos (Panzer-Grenadier) hadosztályt páncélos-gránátvető (sic!!!) hadosztálynak magyarította. A katonai egységekben egyébként is rendszeres a keveredés. A 231. oldalon például a jegyzetben Himmler a "Der Führer" nevű páncélos-gránátvető hadosztály gyakorlatát tekinti meg, holott ilyen egység sosem létezett... Itt valójában a "Der Führer" SS-páncélgránátos ezred 1943. április 23-i gyakorlatáról van szó, amely a 2. "Das Reich" SS-páncélgránátos hadosztály egyik regimentje volt. Mi a fészkes fene lenne az a páncélos-gránátvető egyébként is??? Egy a témában kicsit olvasott személy tudná, hogy itt voltaképpen motorizált/gépesített gyalogságról van szó, akiket a háború ezen szakaszában a németek páncélgránátosoknak hívtak. 

Sajnos nem volt módom összevetni a magyart az eredeti német vagy egy angol nyelvű kiadással, így nem tudom megmondani ez kinek a sara, s mi áll az eredetiben, az viszont egyértelmű, hogy a fordító Tuza Csilla nem tudta szakmai nyelven visszaadni ezeket a szakkifejezéseket, s nyilvánvalóan járatlan a második világháború hadtörténetében. Ez azonban elsősorban a kiadó felelőssége, ugyanis semmilyen szakemberi segítséget nem biztosított neki, legalábbis a könyv adatainál semminemű lektort nem találtam, Ez egy jó nevű kiadónál igencsak meglepő és sajnálatos. Nem olvasta el senki a kiadás előtt a könyvet, aki fogott már a kezében második világháborús hadtörténeti munkát? Egy 7000 Forintos darabáron mért könyvnél nem tellik egy történészre, aki átfutná? Csak reménykedni merek, hogy az eredeti forráskiadványban nincsenek ilyen zöldségek, elvégre Himmler mégiscsak az SS katonai alakulatainak feje is volt, s a kötetnek vannak komoly katonai vonatkozásai. 

Ettől eltekintve a kötet azért számos érdekességet rejt, a kommentárok sokszor különösen izgalmas részleteket közölnek Himmler leveleiből, s az adott napi ténykedéséről. Mindemellett azért ez így összességében komoly csalódás, mert gyakorlatilag kénytelen leszek minden adatot benne duplán ellenőrizni felhasználáskor a bizalomvesztés okán, s le kell vonnom az osztályzatból.

A kötet kiadása egyébként jó, nem kiemelkedő, de elfogadható, kissé skandináv krimikre emlékeztető borítóval. 

Osztályzat:

Öt gránátoskocka-vető a tízből.

5/10 pont

Gadot-ra várva - Halál a Níluson (filmajánló)

Gadot-ra várva: 

Halál a Níluson (filmajánló)

A film eredeti címe: Death on the Nile (2022)

Rendezte: Kenneth Branagh

Ideje csendesebb vizekre áteveznünk egy kicsit, hiszen ahogy azt a blogom mottója 12 éve hírdeti: itt Háborúban sem hallgatnak a múzsák, s jelen esetben Tháliával foglalkoznék. Mikor 2013  nyarán összeállítottam a Top 10-es listámat Agatha Christie regényeiből, elárultam, hogy a 4. helyre kerülő Halál a Níluson számomra talán a legkedvesebb mind közül. Olyannyira igaz ez, hogy diákjaimmal még egy könyvtári versenyen is ebből adtunk elő egy részletet annak idején. A történet érzelemgazdag, fordulatos, egy kiválóan kitalált és ravasz gyilkossággal fűszerezve, benne a világirodalom legnagyobb detektívével. Nem csoda, hogyha rémülettől vegyes várakozással tekintettem a 2022-es mozifilmre, mivel a 2017-es előzmény ismeretében túl sokat nem reméltem. A Kenneth Barnagh rendezésében és főszereplésével készült darab stáblistája tele volt ismert nevekkel, de hát így volt ez a 17-es Gyilkosság az Orient Expresszen esetében is, amelyet csak harmadik nekiülésre tudtam végignézni.

A színészek most is jó nevek, bár azért az előzmény Penélope Cruz - Judi Dench - Johnny Depp trió súlyát nem sikerült elérni. Egyik barátom - Helló, Peti! - szerint már a múltkor is túl sokat foglalkoztam a raszi kvótákkal, úgyhogy most kihagyom. Aki akarja összevetheti Christie szereplőleírásait a filmbeli szereposztással, hogy lássa mi a helyzet ebben az esetben! Hollywood kényszeres castingolási követelményeinek ez a film is eleget tett, mint ahogy a szokásos arrafelé  dívó kötelező tartalmi elemeket sem hagyta el... 

Kenneth Branagh Poirot-ját továbbra is túl teátrálisnak tartom, akkora ripacs, hogy még az egyébként óriási ripacs Poirot-nak is túl nagy ripacs. A 2017-es Orient Expressz filmet - mint említettem - csak harmadikra tudtam megnézni éppen emiatt a túlzó és színházba illő karakterábrázolás miatt. Igyekeztem tehát most kitörölni fejemből minden előzetes könyves ismeretet a belga detektívről, sőt minden filmes adaptációt, s csak magára az új filmre, mint önálló entitásra koncentrálni. Még így is sok. Brannagh egy teljesen új Poirot rak le elénk, aki kuncogva olvas Dickens-t, világháborúban harcol és sebesül meg (Agatha Christie-nél ez nincs így, sőt Poirot a nagy háború idején érkezik Angliába belga menekültként - A titokzatos Styles-i eset-ben), vagy éppen pityeregve mesél egykori szerelméről (ez meg végképp nem jelemző). Persze a klasszikus Poirot vonásokból sokat átvesz, de azért jelentősen átdolgozta a tojásfejű belgát. A regénybeli detektív szinte mindig végtelen tapintattal nyomoz, itt meg azonnal mindenkit letámad, elmondja, hogy miként lehetett ő a gyilkos. Ez a Poirot sokkal kevésbé magabiztos, már-már karikatúra, a pisztoly a kezében meg nem áll jól. Ripacssága ellenére a karakter szerethető, tulajdonképpen a végére egészen megkedveltem. Azt a poént pedig azt hiszem, sosem leszek képes kiheverni, mikor Linnet holtestének lábfejét megigazítja, hogy szimetrikusan álljanak a fagyasztóban... 

A történet áldozatát, Linnet Doyle-t Gal Gadot, míg az eredeti történet valódi tragikáját Jacqueline de Bellefort-ot Emma Mackey alakította. Utóbbi messze lejátszotta a pályáról ismertebb társát. Emma Mackey olyan dögös volt a filmben, hogy a szavannák hiénái alighanem áttették vadászterületüket a Nílus mellé a forgatás idejére. Ha azt a rendezői instrukciók kapta, hogy vegye le a vászonról az egyébként normál esetben szebb Gal Gadot-ot, akkor tükörsimán ment. Nem nagyon értettem a két nő vibráló kapcsolatának ábrázolására irányuló filmbeli koncepciót. A sokkal jobb nőből sikerült egy pompás ruhákba öltöztetett, de mégiscsak verébnek tűnő karaktert csinálni Mackey mellett, aki inkább volt próbababa, mintsem élő és érző nő. Jacqueline-ből végig áradt a szexuális feszültség, míg Gadot Kleopátrának beöltözve is olyan sterilnek tűnt, hogy járványban sem tettem volna rá maszkot, mert minek? Ezért nagy kár, hogy a film második felében Mackey alig-alig tűnik fel. Csak vártam és vártam Gadot-ra hogy valami színészi tehetséget mutat, de nem. Kész szerencse, hogy ő volt az áldozat a filmben - az Orient expresszben Johnny Depp töltötte be ugyanezt a funkciót -, így a történet felénél fájdalommentes búcsút vettünk tőle. Gyönyörű nő, szép ruhakölteményekbe bújtatták, de aligha volt túl lelkes a forgatás során. A Wonder Woman ezúttal csak egy vándor vúmen volt a vásznon, semmit nem tudott átadni Linnet Doyle bonyolult személyiségéből.

Az éppen botrányhősnek számító Armie Hammer sem volt túl meggyőző, mint Simon Doyle, bár az ő figuráját szerintem még egy filmfeldolgozásban sem sikerült igazán megragadni, mert eleve nincs karizmája és mélysége a karakternek. Tom Bateman Bouc-ját történetileg indokolatlanul beletolták az ebbe a filmbe is, amihez megkapta a regénybeli Tim Allerton háttértörténetét. Rendkívül idegesítő alak volt - jól eljátszva -, az Orient expresszben is utáltam. Szerencsére nagy esély van rá, hogy az esetleges következő részben nem támasztják fel...

Egyébként is jellemző volt, hogy a Christie által megírt szereplők külső és belső jellemvonásait átírta a forgatókönyvíró, ami sok esetben érthető is. Néhány karaktert kihagytak, másokat összeolvasztottak, néhány cselekményszálat mellőztek. Ez normális, főleg ha a szereplők száma túl sok és rontaná a film követhetőségét. Elvégre 300 oldalt nem olyan egyszerű visszaadni másfél órában. Szóval jogos az ilyen trükközés, de azért a fiatal kommunista herceg Fergusont impregnálni a rátarti idősödő Miss van Schuylerbe kissé merész volt. A szélsőbalos világnézet nem áll jól egy vénkisasszonynak. Ha már ezt a kommunista elemet nem ejtették (lehetett volna, semmit nem adott a filmhez), akkor a fiatal orvosnak kellett volna kapnia a karakteréhez, oda passzolt volna. Hogy a filmben emellett még leszbikus is lett az előkelő dáma, ezek után meg sem lepett. 

Salome Otterbourne-ból, aki a könyvben szexmániás írónő, itt szexmániás bluesénekes lett. Ez nem lenne baj, de a miatta bekövetkező gyakori zenei aláfestés az agyamra ment. Nem rajongok azért, hogy filmeket ilyenekkel szórjanak tele. A játékidőből túl sok ment el, és krimiben én még nem hallottam ennyi zenés betétet. Salome lányát Letitia Wright játszotta el több-kevesebb sikerrel, mindkettő az alulról jött, erős és független fekete nő karakterét kapta indokolatlan családi drámával fűszerezve. Rosie Leslie, alias Trónok harca Ygritte nem tudott semmit (hahaha) hozzátenni a történésekhez, s mint szolgálólány szinte észrevehetetlen maradt (amíg ki nem nyírták, mert az hatásos és halálos jelenet volt). 

A többi szereplő ennyi szót sem érdemel. Egyszerűen nem volt elég idejük a kibontakozásra, mert túl sokan voltak, és túl sok idő ment el értelmes párbeszédek és kibontakozó drámák helyett töltelékre, amikor meg beindultak az események a nyomozás lezajlik nagyjából 40 perc alatt az első halálesettől a végjátékig. 

Ugyanis a film eseményeinek elosztása nem volt szerencsés. Több mint fele eltelt a játékidőnek, mire megtörténik az első gyilkosság (a 2004-es Suchet-féle feldolgozás esetén a harmadánál alig több). A lassú felvezetést követően meg az események kifejezeten száguldanak. Megjegyzem logikátlanságok is vannak a filmben. A gyilkosság epikus történései során a könyvben és a filmben más-más személy rúgja a kanapé alá a pisztolyt, holott ennek fontos jelentősége van! A pisztolynak ugyanis ott kellett lennie, ahova került, nem véletlenszerű történés! Ugyanez a helyzet a nyakék esetében, az egészet ki lehetett volna hagyni, mivel az ezzel kapcsolatos összes könyvszereplőt kihagyták a filmből, de eltűnését mégis benne hagyták. Semmi haszna nem volt, csak ment vele az értékes idő. Néhány teátrális és az egész felépített világhoz egyáltalán nem passzoló rész (mikor például négy egyenruhás nő viszi a holttesteket festményre illő módon) szintén csak lopta a perceket, amiket a nyomozásra kellett volna fordítani. Ezeket a filmkockákat sokkal hasznosabban is ki lehetett volna tölteni, például Emma Mackey-nek juttatott jelenetekkel. Mindenki jobban járt volna. Egyszerűen nem lettek jól eltalálva az arányok, sok remek jelenet és karakter ki lett írva az eredeti regényből és tölteléket kapunk helyette, minden íz és fűszer nélkül. Egy jó krimihez nem pár betétdal kell, hanem feszült jelenetek, jól megírt párbeszédek, és hiteles alakítások. Még a végső nagy leszámolás jelenete - minden hatásossága mellett - sem volt túl jó, és egyáltalán nem volt Poirot-s ezzel a cowboyokhoz illő pisztolyparádéval. 

Ki kell emelnem a filmet, mint filmet. A forgatási "helyszínek" parádésak, nyilván nem véletlen ezt az A.C. regényt választották ki megfilmesítésre Branagh-ék. Mind a 2017-es Orient Expressz, mind ez egzotikus helyen játszódik, amely a luxust  az élet édes ízét árasztja. Egyiptom gyönyörű hátteret ad az egyébként is erős eredeti sztorinak, még ha látszik is, hogy kevés dolgot vettek fel eredeti helyszíneken, ami időnként művi látványt produkál. A kameraállások, a fények használata viszont tetszett. Amikor Poirot tökéletes szimetriában nézi a Szfinxet, s mögötte a Hafré piramist, egy pillanatra elérve a tökélyt, az zseniális (ámde fizikailag lehetetlen, mert a Szfinx nem így áll pozícióban a piramisokhoz képest ). Itt jut eszemben, mennyire kreatív volt például a 2017-es Branagh filmben amikor felfedezik a gyilkosságot és végig felülről követjük az eseményt, mintha az expressz pullmannkocsijának tetejét levágták volna. Ha ilyen most nem is volt, de szép az operatőri munka. 

Ez a 2022-es produkció messze nem a legjobb adaptációja a regénynek, közelében sincs a 2004-es kísérletnek, amely sokkal szerethetőbb interpretáció, melegebb karakterekkel és nagyobb drámaisággal. Ugyanakkor a könyvet kiolvasóknak is tartogat egy-két meglepő fordulatot (éppen azért, mert nem szolgai átültetése az alapnak), s volt már olyan könyvtárba érkező olvasó is, aki kifejezetten a mozi után jött kikölcsönözni az eredeti Christie-regényt. Ennyi haszna mindenképpen volt Branagh próbálkozásának. 

Értékelés:

Hat Csoda nő a tíz Gal Gadotból.

6/10 pont 

Az orosz-ukrán háború, 2.

Háborús roncs Konotopnál
(Forrás: innen)

Manapság mindenki orosz-ukrán háborút elemez - eléggé egyenetlen színvonalon -, hiszen slágertéma. Mivel a blogom részben történelemmel foglalkozik, meg nyilvánvalóan érdekel a kérdés, magam is próbálkoztam az első háborús nap derekán egyfajta helyzetismertetéssel (annyira nem is lőttem mellé), s talán eljött az ideje egy második bejegyzésnek, amely elsősorban katonai lesz. 

Néhány dolgot érdemes előre leszögezni az okoskodás előtt. A legfontosabb, hogy valójában rendkívül keveset tudunk a valós helyzetől, s amit tudunk, valószínűleg már el is avult, amire eljut hozzánk. Az első napok twitteres élő közvetítéseinek gyakorlatilag vége, egyrészt mert az ukrán fél is kénytelen volt rájönni, hogy ezeket közre adni nem minden esetben szerencsések, másfelől a helyzet eszkalálódásával, s a civilek bevonásával/bevonódásával a harcokba, mára sokkal nagyobb kockázatot jelent egy-egy felvétel elkészítése. Már az elmút napokban úgy érzékeltem, hogy csökken a használható információk száma, felöntötték álhírekkel, propagandisztikus állításokkal, amelyek ellenőrizhetetlenek.

(Mint történelemmel foglalkozó személy, maradnék a tradícionális nevek használatánál, nem tudok áttérni a Krivoj Rog-ról a Krivij Rih-re... )

Az orosz invázió előrehaladása március 1-ig. 

Az első nap gyors orosz sikereit követően az orosz lendület megtört a hadműveletek során, s ténylegesen indokolt azt gondolni, hogy nem alakultak úgy a dolgok, ahogy előzetesen számoltak. A támadók veszteségeikről persze nem tudunk semmit, az oroszok nem közölnek - érthető okokból - számokat, míg az ukránok naponta többször is, ám értékük kétséges. Alighanem pár évet várni kell, míg ténylegesen elfogadható adatokkal rendelkezünk erről. 

Az is látható, hogy a desszantművelet amely a Kijev melletti Hosztomel repülőterének elfoglalását tűzte ki célul, nem volt éppen sikeres. Ez egyszerűen túl merész kísérletnek bizonyult, s nem nagyon volt értelmezhető, hogy mit is akartak vele kezdeni az oroszok (hacsak tényleg nem felforgató diverzáns csoportokat küldtek a városba, de ezzel kapcsolatban vannak kételyeim). A csoport nem tudott kitörni elszigetelt helyzetéből, és a Fehéroroszország felől Csernobil irányába támadó erőknek kellett "felmenteni". Úgy tűnik ez sikerült, de a kelleténél lassabban, így igazából értelmét veszítette a művelet, sokkal nem lódította meg a Kijev elleni támadást. Annyit elért, hogy a fővárost nyugati irányból elkezdték elvágni a külvilágtól, de ez alighanem a desszantos akció nélkül is megtörtént volna. Ha a híreket jól értelmezem, jelenleg éppen a Kijevből Lublinba (Lengyelország) vezető E373-as főút elvágása van folyamatban Bucsa térségében. A fővárost ma, március 1-jén késő délután délnyugatról Zsitomir irányából, illetve dél felől (Bila Cerkva/Belaja Cerkov) még el lehet érni, illetve szabad az út a Dnyeper keleti oldalán Poltava irányába is. Ugyanakkor a Zsitomir és Poltava felé vezető út esetében könnyen lehet, hogy ez nem sokáig marad így, mindkettő fokozottan veszélyeztetett már jelenleg is. 

Kijev helyzete kétségtelenül napokon belül szorongatott lesz, s amennyiben az oroszok Csernyigovot képesek lesznek elfoglalni, akkor különösen. 

Északkeleten a nagyvárosokat az ukránok kontrollálják, Csernyigov és Szumi birtoklása jelentősen nehezíti az oroszok számára a felvonulást Kijev keleti oldalára, de az E101-es út mentén azért elég mély betörtést értek el. A felvételek pár napja Bahmacson jelezték orosz csapatok jelenlétét, ami már majdnem félúton van az orosz határ és Kijev között. Bahmacs és Konotop már tartósan orosz kézen levőnek látszik, ami elég fenyegető. Kérdés, hogy a szárnyak biztosítása nélkül ez a csoport mennyire mer előretörni. A jelek szerint egyelőre nem igazán. 

(Update, 2022. március 1. 22:27: Az ukrán erők szerint éppen elhárító harcokat folytatnak Nyizsinnél, ami azt jelenti, hogy ez a csoport mégiscsak megindult Kijev felé. Emellet Kiptinél is harcokat jeleznek, ami pedig a Csernyigovi erők előretörését jelzi, a város körülzárása mellett.)

Számomra a legnagyobb kérdőjel a Harkovért vívott összecsapás. A kulcsfontosságú város környékén csütörtök óta harcok dúlnak, de az oroszok mintha félszívvel próbálkoznának. A várost klasszikus ostrom alá nem vették, eddig óvakodtak nagyon bemerészkedni, de ez a mai - egyre komolyabb és durvább - tüzérségi akciókat látva változhat.

A másik kérdőjel, Luhanszk és Donyeck vidéke. Ott nem nagyon látszik mozdulni a "frontvonal". Tulajdonképpen, ha az ukrán hadsereg teljes felszámolására és megsemmisítésére törnek az oroszok, ez nem feltétlenül hátrány, mert annál könnyebb a Dnyepernél elvágni őket Nyugat-Ukrajnától és Kijevtől. Kérdés, hogy ez szándékos-e, vagy csak egyszerűen nem halad a támadás. Ezt innen nem tudom eldönteni, erről a térségről még kevesebb az információ, mint máshonnan. 

Az ukrán hadseregre - s így Ukrajnára - leginkább a Krím-félszigetről előretörő csapatok jelentenek veszélyt. Míg a keleten történő hátrálás borítékolható volt egy orosz-ukrán háború esetén, a Krímnél lehetet reménykedni abban, hogy az ukrán hadsereg kitart. A félsziget nem képes nagylétszámú hadsereget eltartani, még vízből sem önellátó. Így túl nagy erőket az oroszok itt nem tudnak koncentrálni. A szárazfölddel a Krímet összekötő Perekop-földszoros keskeny, könnyen védhető, jól ismert hadszíntér a második világháborúból. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a helyi ukrán védelem pillanatok alatt megsemmisült 24-én, és ráadásul nyugat felé előretörve az oroszok elérték és elfoglalták a Herszon városától északra fekvő Dnyeper-hidat.

A Dnyeper alapvető védelmi vonal Ukrajna számára kelet felől - ezért komoly probléma, hogy az orosz erők Fehéroroszországból ezt meg tudják kerülni! -, de immár délen is van kezükben átjáró. Az Antonovszkij-híd elvesztése igen komoly problémát jelent, amelynek még súlyos következményei lehetnek. 

A Herszontól északra fekvő Antonovszkij-híd a Dnyeper felett
(Forrás: innen)

(Megjegyzés: Nem szép dolog ilyet mondani egy komoly műtárgy esetében, amely ráadásul rendkívül sok pénzébe került az ukránok polgároknak, de katonai szempontból indokolt lett volna használhatatlanná tenni, akár robbantással is. Úgy tűnik a hátrálás itt gyorsabb volt annál, mintsem ilyen döntést végre lehetett volna hajtani.) 

Az orosz erők a partváltást követően körülzárták Herszont, majd Nyikolajev/Mikolajevhez értek. Az imént egy twitter-bejegyzést láttam, amely szerint az orosz páncélosok elérték a Mikolajevtől északkeletre 55 km-re fekvő Bastankát, ahol az ukránok rajtaütöttek egy kocsioszlopon. Ez arra utal, hogy a Dnyepertől nyugatra operáló orosz erők célpontja elsősorban nem Odessza lesz, hanem Krivoj Rog, s nem véletlenül készülnek az ukránok ott már a védekezésre tegnap óta. Az orosz terv katonailag helyes, sokkal többet ígér, mint Odessza megtámadása, amelyet ráadásul bármikor elérhetnek Szevasztopolról a haditengerészet egységeivel is. Krivoj Rog-ból viszont könnyen hátba lehetne támadni a legfontosabb Dnyeper-menti várost és átkelőt, Dnyepropetrovszkot. E város elfoglalásával pedig a Donbasszal szemben védekező ukrán csapatokat gyakorlatilag bekerítenék és Ukrajnát kettészakítaná az orosz hadsereg. 
A krími csapatok kelet felé szintén komoly teret nyertek, elfoglalták Melitopolt, majd Bergyanszkot, kijutva Mariupol nyugati előterébe. A hírek szerint az oroszok felszólították a város lakosságát, hogy aki teheti hagyja el a várost. Mariupol bevétele alighanem hamarosan megtörténik, hiszen a város gyakorlatilag reménytelen helyzetbe került. Keletről a Donyecki népköztársaság szakadárjai vannak a határában, nyugatról a már említett Krímből előretörő erő, de hamarosan északról sem lesz összeköttetése ukrán kézen lévő területtel (Donyeck ugyebár a szakadárok kezén van). 

A Krímből kitörő orosz erők északi irányba is támadást kezdtek, megközelítve Zaporozsje városát, pontosabban az attól délre lévő atomerőművet. Ez a csoport - ugyanúgy, mint a Dnyepertől nyugatra működő erő - Dnyepropetrovszkot kellene, hogy elérje a tervek szerint valószínűleg. Jelenleg ez jár közelebb a célhoz, alig 120 km-re lehet az éle onnan, igaz még előttük van Zaporozsje városa, amit nem lehet csak úgy kikerülni. 

Sokat emlegetett kérdés az utánpótlás kérdése. Kétségtelen, hogy az első napok során egyes csapatok 100-150 km mélyen nyomultak be Ukrajnába, s úgy tűnik akadtak ilyen jellegű gondjaik. Ez nem újdonság, a gépesített oszlopok iszonyatos mennyiségben isszák a üzemanyagot. Jól emlékezhetünk, hogy az Egyesült Államok vezette inváziós erők 2003-ban Irakban szintén küszködtek ilyen nehézségekkel, ennek és a szervezett elleállásnak volt köszönhető a támadás lelassulása annak idején Nedzsef városánál. Az utánpótlási vonalak mindig nagyon sebezhetőek ellenséges területen vívott harcok esetén. Túl nagy következtetést szerintem nem érdemes ebből tehát levonni. Ha nem sikerülne pár nap alatt megoldani, az persze érdekes fejlemény lenne, s az ukrán fél legnagyobb esélye az, hogy az orosz haderő képtelen lesz relatíve csekély létszámánál fogva a hosszú - és egyre hosszabb - ellátási vonalait kellően biztosítani.

Orosz oldalról a legnagyobb probléma szerintem ugyanis, hogy - amennyiben a korábbi amerikai hírszerzési adatok helyesek - egyszerűen túl kicsi az orosz hadsereg bevetett ereje Ukrajna ellen. Egy 600 ezer km2-es országot nem lehet ellenőrzés alatt tartani 130-150 ezer katonával, pláne úgy, hogy az ukrán haderő hasonló nagyságú. Az Irakot 2003-ban megtámadó koalíciós erő kétszer ekkora volt, holott Irak kisebb, s jelentős része sivatag, emellett számíthattak a kurdokra is az országon belül. Egyszerűen ilyen - elsőre nagynak hangzó, de ténylegesen a feladathoz mérve kicsi erő elveszik a térben. A február 24-i támadás előtt emiatt véltem úgy, hogy Oroszország nem fog támadni, gondolván: ez az erő nem elég hozzá.  

Felmerül a kérdés, mennyi ideig lehet még képes Ukrajna az ellenállásra. Nehéz megválaszolni, mert ténylegesen sem az eddig bevetett erőket, sem az eddig elszenvedett veszteségeket még körvonalaiban sem ismerjük. A propagandaháború teljes erővel tombol (néha nevetséges dolgokkal, mint a "kijev szelleme" esete, amelyet egészen egyszerűen nem értem, hogy vehetett bárki egy pillanatig is komolyan...). Az orosz kommünikék ritkák, mint a fehér hollók, az ukránok bejelentései meg az eddigiek fényében igencsak kétkedéssel kezelendők. Még pénteken úgy tippeltem, hogy e hét közepére jó eséllyel Ukrajnát kettészakítják az előretörő orosz ékek Dnyepropetrovszk és Zaporozsje környékén. Ezt most azért későbbre tenném, de hétvége felé bekövetkezhet. Nem látom, mi akadályozhatná meg, az orosz tartalékok bőségesek.

Nem lenne civil szempontból szerencsés, ha az oroszok eddigi viszonylag kíméletes taktikája a gyorsabb sikerek érdekében durvábbá válna, pedig ez könnyen bekövetkezhet. Ha egy orosz katonának aközött kell választania, hogy molotov-koktél miatt a járművében ég, vagy hogy inkább minden közeledő civilre tüzet nyit, akkor az első negatív tapasztalat után aligha fog sokat hezitálni, melyik legyen... Úgy tűnik, hogy a tüzérség, és sorozatvető rakéták egyre nagyobb szerepet kapnak a precíziós eszközök kárára, mivel utóbbi drága és korlátozott számban áll csak rendelkezésre mindenhol, még az orosz haderőnél is. Ez óhatatlanul növelni fogja a polgári lakosság veszteségeit, még akkor is, ha ezt nem akarnák. 

Mi a helyzet az esetleges Ukrajnába küldött nyugati katonai felszereléssel? Ennek kipakolására és hadba állítására lassan már csak Nyugat-Ukrajna jöhet szóba. Az orosz légifölény tudatában igen kockázatos lenne drága felszerelést végigvonatoztatni Ukrajnán. Azt gondolom, hogy számolni kell vele, miszerint az ukrán katonai és politikai vezetést Lembergbe (Lvov/Lviv) helyezik át, mert az ostromlott fővárosből nehéz lesz megszervezni a nyugatról ígért szállítmányok érkeztetését és elosztását is. 

Úgy tűnik számomra, hogy az oroszok legnagyobb problémája a pontosan kijelölt katonai célok hiánya. Mindenhol előrenyomulnak, de sehol sem döntően túlnyomó erővel. Nincs világos főerő, ami áttörne mindenen, s még a Krímből is három irányba támadnak egyszerre, az amúgy sem túl nagy erőket túlságosan megosztva. Az erőknek ez a szétforgácsolása nem szerencsés. Emellett jobban kell biztosítaniuk az ukrán területre betörő csapataikat és az utánpótlást szállító teherautókat a levegőből. Már kaptak néhány ízelítőt abból, hogy egy-egy drón képes csapást mérni a lassan vonuló hosszú járműoszlopaikra. Jobban meg kell szervezniük a megszállt részek légi biztosítását. Ezzel számolniuk kell még úgy is, hogy a légifölény náluk van.

Ukrán részről a helyzet kritikussá válhat a délről jövő Dnyeper-menti orosz előretöréssel. Hamarosan komolyan el kell gondolkodniuk az ukrán katonai stratégáknak, hogy a keleti erőiket visszavonják a Dnyeper mellé, és kiürítik Kelet-Ukrajnát. Ez fájdalmas döntés lesz, ha sor kerül rá, mert Isten tudja csak, mikor térhetnek vissza oda. Ha nem teszik meg, akkor viszont könnyen lehet, hogy az ottani erőiket elvágják, és utánpótlás hiányában vereségre lesznek ítélve. Lehet persze városokba bevetve magukat ellenállni, de élelmiszer, víz  és lőszer hiányában csak idő kérdése lenne a dolog. Logikus lenne visszavonni őket Zaporozsjébe és Dnyepropetrovszkba hídfőállásba, megőrizve őket a jövő harcaihoz. Ukrán részről összességében mégis célszerű követni az eddigi stratégiát, a nagyvárosokra fókuszálva az erőiket, amely ellenállási gócok felszámolása láthatóan komoly fejtörést okoz az ellenségnek, s emellett rajtaütéseket végrehajtani az orosz ellátóoszlopok ellen.

Összességében az ukránok figyelemre méltó elszántságot és elismerést érdemlő ellenállást tanúsítanak, de a katonai helyzet - mindent egybevetve - továbbra sem bíztató számukra meglátásom szerint.