Forrásközlés:
Brunhuber százados levele Stanca Domokoshoz
a románok elleni 1916-os harcokról
 |
Huszárjárőr a3. honvéd huszárezredből
(forrás: magyarezredek.hu) |
Még 2018-ban sikerült megszereznem egy első világháborús visszaemlékezésként árult kétoldalas gépelt írást, amelyről persze azonnal kiderült, hogy nem visszaemlékezés valójában, hanem egy levél. A levél 1936-ban íródott és ténylegesen tartalmaz két személyes sztorit az első világháborúból, amelyet Brunhuber László százados elevenített fel egykori katonatársának, a későbbi híres román orvosnak, Stanca Domokosnak.
Brunhuber László, a későbbi huszárszázados 1885-ben született Aradon.[1] Korán katonai pályára lépett, hiszen a nagyváradi magyar királyi hadapródiskola növendéke lett, majd Székelyudvarhelyen a helyi főreáliskolában tanult.[2] Családi hátteréről keveset tudtam kideríteni felületes kutatásom során, de tehetős családból származott, és versenylovakat is tartottak. Nem véletlen, hogy a nagyváradi iskolát követően honvéd huszár lett.[3] Hősünk kiváló lovas volt, versenyzett is, váltakozó sikerekkel. 1911-ben például az Aradi Versenyegylet futásán saját lovának, Suffragette II.-nek nyergében futamában utolsó lett, bár titkos favoritnak számított.[4] Még a világháború idején is több versenyen végzett előkelő helyen. Bajtársa, Ehrlich Géza szerint a lóversenyzésből inkább adósága mintsem haszna származott, hobbi volt ez számára, nem bevételi forrás.[5]
1911-ben Brunhuber a magyar királyi marovásárhelyi 9. honvéd huszárezred 3. századának főhadnagya volt Görgey Viktor százados alatt.[6] Később másik századhoz került, s a 2. század főhadnagyaként csöppent a világháború poklába. E század parancsnoka Perczel Armand százados volt.[7] A huszárezred I. osztályát - benne a 2. századdal - Marosvásárhelyen vagonírozták be 1914. augusztus 10-én, ahonnan Lembergbe szállították át az oroszok elleni offenzívához.[8] Az ezred az 5. honvéd huszárezreddel együtt alkotta a 24. honvéd lovasdandárt, amely a 22. honvéd lovasdandárral (benne a 2. és 3. honvéd huszárezred) együtt képezte a 11. honvéd lovashadosztályt. Hamar kiderült, hogy a lovasság szerepe átalakul ebben a háborúban, annak ellenére, hogy augusztus 15-én az ezred éppen sikeres lovasrohamot intézett az ellenséges géppuskák ellen.[9]
 |
| A Stojanowi huszárroham, 1914. augusztus 15. |
Brunhuber már ekkor megsebesült. Bár egy október eleji veszteségi jelentésben egy a 9. honvéd gyalogezred 2. századában megsebesülő Brunhuber László zászlósról esik szó, ez minden bizonnyal azonos lehet a mi Brunhuberünkkel.[10] Egy napló szerint ugyanis a főphadnagy augusztus közepén Stojanownál sebesült meg és egy ideig nem lehetett tudni a sorsát. Úgy hírlett, hogy ágyúlövedék tépte le a karját és a lábát. Szerencsére ez rémhír volt, a sérülés nem volt ennyire súlyos.[11] Az októberi veszteségi jelentés szerint Brunhuber a jobb lábszárán kapott lövést, és utána Budapesten ápolták. Mindenesetre november 4-én ismét bevonult a 9-esekhez, bár hat nappal később már beteget jelentett.[12] 1915. február 18-án Brunhuber a 4. század ideiglenes parancsnokaként ismét súlyos harcokban vett részt, és csaknem odaveszett. Az elhárító harcok során egy napló meglehetősen negatívan ír a főhadnagyról, gyakorlatilag gyávasággal vádolva meg.[13] Ez - figyelembe véve Brunhuber korábbi és későbbi ténykedését - eleve nem tűnik valószínűleg, ráadásul az esetről egészen másként számolt be Dr. Berend Miklós honvéd törzsorvos, aki szemtanúként volt jelen[14]:
"Brunhuber hadnagyunk fejét megkalapálja egy fáradt shrapnellgolyó, elszédül, letántorog egy patakhoz, beleesik és 4 óra hosszat van nyakig a jeges vízbe; 3 óráig tartó massage után helyrejön, de éppen idejében húztam ki a vízből."
Legközelebbi adatom tevékenységéről 1915. novemberéről datálódik, mikor e hó 9-én újra bevonul az ezredhez - talán szabadságon lehetett - és beosztották az ezred lövészosztályához, amelynek később parancsnoka is lett.[15] Brunhubert 1916. február 1-i ranggal kinevezték századossá. 1916. húsvétján a huszárok barátkozásba kezdtek a szemben álló cserkeszekkel.[16] Ennek kapcsán humoros epizódra került sor Brunhuberral, aki maga is volt vendégségben az oroszoknál. Több kiadvány is megemlékezik Brunhuber százados világháborús ténykedéséről, amelyből egy életvidám és csibészségtől vissza nem riadó ember képe rajzolódik ki. Nagyon különös történetet mesél el róla például Máriássy László az 4. honvéd huszárezred főhadnagya[17]:
"[1916.] IV. 25.
Ötkor feküdtem le. Tíz óra tájt éppen öltözködtem, mikor embereim azzal rohantak be, hogy: „itt vannak a muszkák!”
Kiugrom, hát tényleg egy szép példány torzonborz, kaftános stabskapitányt, egy potporucsnikot, egy porucsnikot, meg 16 kitüntetésekkel teleaggatott, kaukázusi kozák altisztet láttam. Amint később kiderült, Brunhuber a mulatság után maga mellé vett egy járőrt és berúgott fővel átment a berezánái muszkákhoz. A drótok előtt szuronyt tűzetett, de a muszkák nem lőttek rá, hanem respektálták fára kötött fehér zsebkendőjüket.
Az első hozzá siető muszkát – illuminált állapotában – pofon vágta és rákiáltott ’ha hozzám jössz előbb beretválkozz meg disznó’. De hát igaz, hogy részeg embert Isten őrzi! Még ezért sem bántották, hanem bevezették őket az állásokba, ahol az oroszok megvendégelték őket. Ennek megtörténte után pedig ők jöttek át látogatóba Brunhuberrel.
Mikor kimentem, a még mindig berúgott Brunhuber éppen sorba állította az oroszokat és hol Vigyázzt!, hol Pihenjt! vezényelt nekik. Persze Gömöry mindjárt hazakergette Brunhubert aludni, a 3 muszka tisztet pedig bevittük az ebédlőmbe, ahol minden jóval traktáltuk őket."
 |
Doktor Stanca - jobbról - a 3. honvéd huszárezred állasaiban
(forrás: magyarezredek.hu) |
A barátkozás helyét két hónappal később átvette a túlélésért való küzdelem. 1916 júniusában a Bruszilov-offenzíva szinte teljesen bekerítette és megadásra kényszerítette saját ezredét, így Brunhubert - aki megúszta ezt - ideiglenesen átvezényelték a 3. honvéd huszárezredhez. A 11. honvéd lovasosztály maradványait a katasztrófa után kevéssel kivonták a harcokból és feltöltésre hazavezényelték Erdélybe. Sokáig nem pihenhettek, mert augusztus 27-én Románia hadat üzen a monarchiának, és a hadosztályt a moldvai frontszakaszra vezényelték, ahol minden emberre szükség volt. Októberben Brunhuber a 3. honvéd huszárezred lövészosztályát irányította itt.[18] Novemberben visszakerült az újjáalakult 9. honvéd huszárezredhez. 1917. augusztusában még mindig Romániában harcol, azúttal századparancsnokként vesz rész a Frumosától keletre fekvő Afinite hegyhát elleni támadásban.[19] Augusztus 6-án vehemens akciójával sikeresen betört az itteni orosz állásokba a 2. század élén. A másnapi hadosztályparancsban Jóny tábornok külön megemlékezett kiemelkedő teljesítményéről.[20] Pár nap múlva azonban gyengélkedése miatt át kellett adnia százada vezetését, és csak a hónap végén veszi vissza azt. 1917. október 29-étől kivonják a frontszolgálatból, a kiképző csoporthoz kerül oktatóként, és január közepén is még ott tartózkodott.[21] Úgy tűnik többet nem került a harcok közelébe, mivel egy másik kimutatás szerint 1918. augusztusában - bár a 9. honvéd huszárezred állományában van - a Honvédelmi Minisztérium titkos telefonkezelőjeként működik.[22] Talán itt érte a birodalom összeomlása is.
Brunhuber 1916 végére megkapta a 3. osztályú Vaskorona-rend lovagkeresztjét kardokkal, majd 1917 végére a katonai érdemkereszt 3. osztályát hadi díszítménnyel, és a bronz katonai érdemérmet kadokkal, valamint a Károly-csapatkeresztet.[23] A Katonai jubileumi keresztet már 1908-ban megkapta.
 |
A 2. század állása, a "Sasvár" 1917-ben a román frontszakaszon
(forrás: magyarezredek.hu) |
Brunhuber László a Erdély elcsatolását követően is maradt szülőföldjén, ám mivel nem kívánt tartalékos tiszt lenni a román hadseregben, közlegényként besorozták.[24] Ezt követően sem hagyták békén a román hatóságok, 1922 februárjában letartóztatták. Megvádolták ugyanis Románia elleni összesküvéssel.[25] A vádirat szerint a hét fős társaság izgatást folytatott Székelyföldön Románia területi egysége ellen. A leginkább állítólagos magánbeszélgetéseken és elégedetlenkedő nyilatkozatokon alapuló vád ellenére egyenesen halálbüntetést kértek Brunhuberre... Szerencsére az 1922 áprilisában lezajló perben végül felmentettek mindenkit a bizarr vád alól. Brunhuber maga azzal védekezett a kitárgyalás során, hogy[26]:
"16 évig voltam csapattiszt. Kérem Önöket, mint katonákat, lássák be, hogy csak nem akarhattam egy jól szervezett hadsereg ellen egy maroknyi fegyvertelen társaságot nekiuszítani."
A felmentést követően földbirtokosként tengette életét, élénken bekapcsolódott a szászrégeni és marosvásárhelyi életbe. Igen tehetős lehetett, több válallkozás is a nevén futott. Családi életéről nem tudtam sok morzsát összegyűjteni, felesége Koszta könyve szerint egy szászrégeni szász lány volt, családnevét tekintve Fritisch. Amikor tehette ratosnyai nyaralójában töltötte az időt feleségével, ahol jelentős erdői voltak, s ahol nagy vadászatok zajlottak le prominens erdélyiek társaságában. 1940-ben - a Második bécsi döntést követően - óriási lelkesedéssel fogadta a bevonuló magyar csapatokat a faluban. Erre korábbi harcostársa, a nyíregyházi 4. huszárezred élén bevonuló Ehrlich Géza ezredes így emlékezett[27]:
"Amikor 1940-ben Észak-Erdély megszállására mentünk ezredemmel, egyik reggelen autón mentem előre az ezred előtt. Már szeptember közepe volt és az autón hűvös volt. Így az egyik község bejáratánál megállítottam az autót, hogy felvegyem a köpenyegemet. Ahogy veszem fel, odajön az autóhoz egy asszony és lelkendezik, hogy már jövünk. És mondja, hogy a község közepén van ám diadalkapu is, ott van a százados úr is. Én inkább csak azért, hogy kérdezzek valamit, kérdem, ki az a százados? Erre azt feleli az asszony: Brunhuber százados úr. Nosza, hamar hajtattam előre a diadalkapuhoz. Tényleg ott állt Brunhuber. Amint megállt az autó, azonnal megismert, rám borult és elkezdett sírni. Aztán hívott, hogy menjünk be hozzájuk, ők ott nyaralnak a villájukban. A hely Ratosnya volt, egy igen szép, erdős nyaralóhely. Mivel bőven volt időnk, míg az ezred lóháton utolér bennünket, bementem Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemmel. Ott megvillásreggeliztünk. Közben azt mondja nekem: „Szeretnék még egyszer látni, élvonalában egy huszárezredet!” Na, ha csak az kell – mondottam én neki –, azt könnyen teljesíthetem. És meghagytam Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemnek, hogy a gépkocsival menjen az ezred elé. Az ezred álljon meg a fala előtt. Nyergeljenek át, "puccolják" ki magukat, aztán itt, a villa előtt fogok állni, kardokat rántatva, fővetés és elvonulás előttem. Így is történt. Brunhuber ott állt mellettem, és könnyezve nézte az ezred díszmenetét."
A halál Szászrégenben érte 1944. szeptember 9-én hosszas szenvedés után, a város Magyarországhoz tartozásának utolsó napjaiban.
 |
Újságcikk Brunhuber haláláról
(Székely Szó, 1944. szeptember 14.)
|
De térjünk át Brunhuber életétnek bemutatását követően bejegyzésem tárgyára, Brunhuber levelére Dr. Sztanka/Stanca Domokoshoz! Brunhuber írógéppel írta Ratosnyáról 1936. május 27-én. Az apropót Stanca doktor első világháborús memoárja szolgáltatta. A román etnikumú Stanca Hármasok című visszaemlékezése 1936-ban jelent meg előbb folytatásokban az Ellenzék című kolozsvári lapban, majd könyv formátumban júliusban. A doktor a szegedi magyar királyi 3. honvéd huszárezred első világháborús harcainak állított benne emléket, amelyben ugyebár átmenetileg Brunhuber is szolgált annak idején.
A riportregény voltaképpen Stanca román nyelven megjelent visszaemlékezésének (Între două fronturi. Cluj, 1935) magyar közönség számára átdolgozott változata volt. Dominic Stanca - akit magyarosan Sztanka Domokosnak hívtak -, Petrozsényban született 1892. október 4-én.[28] Orvosi tanulmányait Kolozsváron végezte, majd katonai kiképzést követően a galíciai frontra került. Megfordult bécsi majd budapesti kórházban is, ami után ismét a keleti front következett 1916-ban. Stanca doktor a 3. honvéd huszárezrednél szolgált az oroszokkal vívott harcok során 1916-ban, s szorgalmasan feljegyezte az akkor történteket. Stanca pont a Bruszilov-offenzíva után került a 11. honvéd lovashadosztályhoz, írásában meg is említi egy helyen Brunhubert. Ki kell emelnünk, hogy Stanca megértően viszonyult a magyarok bánatához is Trianont követően, könyvének utolsó sorai ritka nagy tapintattal kezeli a magyarok fájdalmát, minden káröröm nélkül. Stanca érezhetően nem gyűlölte a monarchiát, és büszke volt rá, hogy hadseregében szolgálhatott. Később a kolozsvári kórház igazgatója volt, igen jelentős tudomnyos és ismeretterjesztő munkát végzett Erdélyben. 1979-ben hunyt el Kolozsváron. Brunhuber mint volt bajtársat szólítja meg, akinek ötletet ad - a levél a közlés közben íródott, a könyv formátumban való megjelenés előtt! -, hogy esetlegesen két sztorit fűzzön bele munkájába, igazolva, hogy a magyarok nem gyűlölték a románokat a világháború idején sem.
A levelet helyesírásában javítva közlöm, az aláhúzott részek az eredetiben is aláhúzva szerepelnek, míg a margóra írt kézírásos megjegyzéseket zárójelben fogom közölni. Utóbbiak nem tudom, kinek a kezétől származnak, de az bizonyos, hogy 1977-nél nem lehetnek korábbiak, mivel a lap alján felsorolt 6 román névnél két helyen is oda van írva ugyanazon tintával, hogy 1977-ben halt meg az illető.
 |
Sztanka Domokos/Dominic Stanca
(forrás: cluj24.ro) |
"Kedves Domokos Testvér!
Sok háborús regény és egyéb műfajú leírás olvasásához[sic!] belekezdtem már, de kettőt kivéve mind abbahagytam azokat, mert szürkék, hazugok vagy semmitmondók voltak. A két kivétel: "Im Westen nichts Neues"[29] és a "Hármasok"[30]. Ez utóbbit korántsem azért, mert avval személyes vonatkozásban is vagyok, hanem mert ez is megérdemelné, hogy elterjedjen az egész művelt világon. Páratlan, hogy egy volt kissebbségi, akkor, midőn már a hatalmat kezelők egyik tagja lett, ilyen kristálytiszta lélekkel és éles értelemmel, az igazság és becsület directioját tűzön-vízen át megtartva ilyen ragyogó írói készséggel írja meg a múlt nagy drámájának ezt a részét, melynek közvetlen részese volt.
Olyanok, kik Téged soha nem is láttak, alig várják a folytatások megjelenését. Falják élvezettel és gyűjtik a kivágott részeket, pedig az "Ellenzék"-et különben meg sem vették volna.[31]
Kedves Testvér! Kívánom, hogy mindkét részről tanuljanak Tőled azok, akiknek lenne mit tanulni! Kívánom, hogy a jó Isten áldjon meg, mert Neki bizonyára kedves munkát végeztél!
Kapcsolatosan két olyan háborús epizódot írok le, mely különlegesen a Te tolladhoz való. Előrebocsátom, hogy nem hőstettek, vagy pláne nem hőstetteim elmondásáról van szó. Ha alkalmasnak találod és valahova befonod gyönyörű munkádba, nem szükséges megírnod, hogy velem történt, fogd valaki másra! Talán legjobb lesz olyanra, aki már felettünk figyeli, hogy mi lesz még ezen a sárgolyón.
1. Dornavátránál[32] történt, 1-2 nappal azután, hogy a románok megüzenték a háborút. Akkor már megint a 3-asoknál (3. honvéd huszárezred) voltam a 2. század parancsnoka. Jobb szárnyam a Panos-század[33] balszárnyához csatlakozott. Előttem a völgyben Gura Negri[34] (román földön) terült el, melynek átkutatására erős járőrt küldtem, ahonnan nemsokára élénk és makacs tüzelést hallottam, ami meglepett, mivel a két front között terült el és kiürítettnek hittem. Hamarosan egy második járőrnek adtam parancsot, hogy a falu másik oldalán behatolva az előbbieknek segítsen. A tüzelés rövidesen megszűnt, s a járőrök egyesülten bevonultak, fogolyként magukkal hozva 6 román parasztot s a tőlük elvett fegyvereket. A parancsnok jelentette, hogy a házak ablakaiból tüzeltek reájuk, 2 huszár meghalt, 3 megsebesült. A segítségül küldött járőr bekerítette őket, mire megadták magukat. Ismétlem: nem katonák, parasztok voltak. Ilyenkor a szabály, hogy rögtön a helyszínen agyon kell lövetni őket. Ez már a járőrparancsnok kötelessége lett volna. Ez Gherba (Ghilba Florian) szakaszvezető volt, aradi román fiú, kivételesen bátor, megbízható katona, aki harcolni jól tudott, de "kivégezni" nem szeretett. Ezt a kötelességet reám hárította. Előttem reszketett 6 fiatal élet. Tolmács útján értésükre adtam, hogy ha civilt harc közben elfognak, azt agyon kell lőni. Én azonban megkegyelmezek nekik, és hátra küldöm a hadosztály-parancsnoksághoz[35] őket, de hogy a tábornok úr mit fog tenni, azt nem tudom. Pedig tudtam. Ösmertem az öreg Czitó tábornokot kadét korom óta. Tudtam, hogy le fog teremteni, tudtam, hogy hadbírói eljárást helyez kilátásba, és tudtam, hogy a vége az lesz, hogy a 6 román parasztnak a haja szála sem fog meggörbülni. Így is történt szóról szóra. Gura Negri faluban most 6 őszbecsavarodó paraszt bizonyára szeretettel gondol arra az ellenséges kapitányra, akinek a nevét sem tudják.
2. Ez az eset ugyanott történt. A hadosztálytól vagy 50 pakk gyufa érkezett, avval a paranccsal, hogy mint a legelőreugró frontszakasz parancsnoka esténként a szétszórt zsuptetős parasztházakból egy-kettőt gyújtassak föl, hogy a drótakadályok előtere meg legyn világítva. Napközben nagy fáradsággal fatörmeléket hordattam össze több csomóba, mert a hadosztálynak minden este látnia kellett a pirosodó eget. Látta is, de ezt nem az égő parasztházak csinálták.
Nincs több. Nem fog ártani, ha ezt a két kis történetet megtudják olyanok is, akik nem hiszik el, hogy a magyarnak is van szíve.
Rastolita, jud. Mures. 1936. maiu 27.[36]
Ha Kolozsvárra jövök, meglátogatlak. Szeretettel ölel és mindig büszke lesz barátságodra régi bajtársad:
Brunhuber Laci sz.
Dr Stanca Domokos igazgató-főorvosnak. Cluj.
A 6 román parasztnak a neve:
1. Rusu Gavril, Gura Negri - Catanesli(?)[37] faluból. Meghalt 1960-ban.
2. Dumitru Filipescu, Gura Negri - Ortoaia[38]: meghalt 1977
3. Lesanu(?) Grigore, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1977
4. Siruioneren(?) Ion, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955
5. Iacob Rosu, Gura Negri - Rusea(?): meghalt 1955
6. Iftimie Vleju(?), Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955"
Jegyzetek:
[2] Solymossy Lajos: A Székelyudvarhelyi Magyar. Kir. Áll. Főreáliskola XXXIII. évi értesítője az 1903-1904. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1904. 9.o.
[3] A honvéd huszárokra: Balla Tibor: A magyar királyi honvéd lovasság, 1868-1914. Budapest, 2000
[4] Aradi Közlöny, XXVI. évf. (1911). 242. sz. 7.o. és 9.o.
[5] Koszta István: Huszártörténet. Csíkszereda, cop. 2008. 61.o.
[6] Koszta, 364.o. Görgey Viktor egyébként Görgei Artúr bátyjának, Árminnak az unokája volt.
[8] U.o.
[9] Hirek a sebesültekről és betegekről, 22. sz. (1914. október 9.), 4.o.
[10] Erre lásd: Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban. Budapest, 1941. 269-270.o.
[11] Koszta, 97.o.
[12] Koszta, 148-149.o.
[13] Koszta, 180.o.
[14] Dr. Berend Miklós hadi önkénytes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Budapest, 1916. 214.o.
[15] Koszta, 218.o. és 448.o.
[16] Koszta, 226-227.o.
[17] Bene János: Nyíregyházi huszárok az I. világháborúban. Állásharcok 1915–1916-ban. In: A nyíregyházi Jós András Múzeum évkönyve, LVII. Nyíregyháza, 2015. 236.o.
[18] A m. kir. debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869-1918. Budapest, 1939. 146.o.
[19] Koszta, 298.o.
[20] O.No. 2107/7. Közölve: Koszta, 299.o.
[21] Koszta, 451.o.
[22] Koszta, 462.o.
[23] A magyar királyi honvédség és csendőrség névkönyve 1918. évre. Budapest, 1918. 445. ill. 487.o.
[24] Koszta, 364.o.
[25] Gáspár Ármin: "Erdélyért" - Hóhérok és mártírok II. Budapest, [1935]. 152.o. A perről az Ellenzék című lap is beszámolt 1922. április 26-27-i számaiban.
[26] "Felmentették az összeesküvéssel vádolt marosvásárhelyieket" In: Ellenzék, 43. évf. (1922) 95. sz. 4.o.
[27] Koszta, 364.o.
[29] Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent kiváló regényéről, a Nyugaton a helyzet változatlan-ról van szó. A levélben "In Westen" áll tévedésből.
[30] Stanca D[omokos].: Hármasok. Cluj, 1936.
[31] Az első közlés a "Hármasok"-ból 1936. május 1-én jelent meg az Ellenzék című napilapban. Összesen 38 közleményben jelent meg, az utolsó 1936. június 24-én.
[32] A levélben: Dorna-Vatra. Ma Vatra Dornei Romániában. Német neve Dorna Watra volt.
[33] Panos Aurél százados, a 3. honvéd huszárezred századosa ekkor.
[34] Gura Negri, kis település Dornavátrától délkeletre 3 km-re.
[35] A 11. honvéd lovashadosztály parancsnokságáról van szó. A hadosztály parancsnoka 1916 októberéig Czitó Károly vezérőrnagy volt.
[36] Răstolița a Maros megyei Ratosnya román neve.
[37] Nem tudtam azonosítani a falut, de valahol Dornavátra környékén lehet.
[38] Orotaia, település Dornavátrától 6 km-re keletre.
