A legjobb 10 csatajelenet filmekben - szárazföld

Ma összeszedtem az általam legjobbnak tartott szárazföldi csatajeleneteket filmekből. Mivel gyakran tartottam korábban összehasonlító elemzést előadásokon a történeti hűség és Hollywood kapcsolatáról, régóta szerettem volna egy ilyen listát összeállítani. Hangsúlyozom, hogy saját vélemény, hiszen úgysincs olyan, hogy "legjobb", mert embere válogatja. Nem a leghitelesebben visszaadott ütközeteket sorolom, hanem ami a legjobban tetszett. Ráadásul mélységesen elfogult vagyok az ókor és középkor iránt, így elsősorban ezek kerültek be. (Majdnem beleszuszakoltam a következőket, de végül kimaradtak: Ellenség a kapuknál, Robin Hood, a tolvajok fejedelme, Mennyei királyság)

Lássuk a listámat, melybe hangsúlyozottan csak a szárazföldi összecsapások kerültek, a vízi és légi/űri összecsapásokról majd máskor:

10. Egri csillagok

A magyar filmgyártás esélyeit a monumentális amerikai alkotásokhoz képest nem kell ecsetelnem, mindamellett az Egri csillagokat nem lehetett kihagyni. A mi közép-európai szintünkhöz képet ez is óriási vállalkozás volt, rengeteg statisztával. Az ostromjelenetek kedvéért egy külön kis várat húztak fel a Pilisben, emellett annyi energiát öltek bele, amennyit magyar filmbe azóta sem. Egyébként is Bornemissza Gergely a magyarok titkos fegyvere.

9. Ryan közlegény megmentése

Mint írtam nem nagyon válogattam be XX. században játszódó alkotásokat, de a Ryan közlegény megmentése partraszállási jelenetét nem lehetett kihagyni. Életszerű, szinte ott futkosunk Tom Hanks-sel a homokban. Történelmileg még a felszerelés is nagyjából hiteles (na persze könnyebb ilyen szempontból egy olyan kort felidézni, ahol még szemtanúk is élnek, mint egy olyan századot, ahol fényképezőgép sem volt). A koreográfia tökéletes, előrébb kellene lennie, ha nem én állítom össze a sorrendet... De mivel én állítottam össze, ez van.

8. Trója

És íme még egy partraszállás. Trója. Annak idején a Hollywood és a valóság előadássorozatban az ókornál elemeztem a filmet, megállapítva, hogy kétségtelenül és tökéletesen baromság a film 99,9%-a. Ha volt trójai háború (szerintem volt), akkor nem ilyen felszerelésben, és nem így harcoltak a résztvevő felek. Nagyon érdekes ugyanakkor, a normandiai D-day, meg az itt ábrázolt partraszállás közti párhuzam. Van egy snitt a filmben, mikor felülről mutatják az éppen landoló görög hadsereget és nagyon emlékeztet egy Normandiában készített légifotóra. Szeretem a filmben ezt a hadmozdulatot, a Mürmidónok nagyon jól oldják meg, tetszik.

7. Nagy Sándor

A Nagy Sándor című filmet kifejezetten utálom, mindamellett nem lehet nem értékelni azt a munkát, amit a csatajelenetekbe öltek (mondjuk enélkül elég nehéz lett volna megoldani Alexandrosz életét bemutatni...). A legmonumentálisabb kétségtelenül a Gaugamélai csata, amelyet sikerült izgalmasan és látványosan bemutatni. Nagyon jó ötlet volt a sas, amely a levegőből nézi a csatára felsorakozó tízezreket és amely jól kirajzolja a két fél közti (egyébként túlzott) különbséget. Hollywood nem először és nem utoljára (lásd majd a 300!) mutatja a perzsákat elmaradott kaotikus barbárokként, tökéletesen hibásan. A rengeteg felvonultatott (bár sokszor nem hiteles és túl "egyenruhás") felszerelést értékelem és a makedón taktikai alakzatok elég jó ábrázolása tovább javítja az összképet.

6. Rettenthetetlen

A Rettenthetetlen klasszikus angol-skót összeütközése méltán van jelen a listán, hiszen a csata megjelenítése a filmvásznon nem csupán látványos, hanem humoros és ötletes is. A Stirlingi csata itt bemutatott ábrázolása tökéletesen hamis, a skótok bemutatása szintén. Közismert, hogy William Wallace vajmi messze van Mel Gibson figurájától (kezdve ott, hogy Wallace lovagként aligha ilyen göncöket visel csatában, hanem páncélt...), de annyira remek filmről van szó, hogy még az olyan begyepesedett történelemtanár is, mint én, képes ettől elvonatkoztatni. Némileg.

5. 300

A 300-ról nehéz írni, hiszen olyan klasszikussá lett, amely méltatlan módon a történelmi valóság helyett egy képregényből táplálkozik. Még úgy sem tudok rosszat írni a filmről, hogy én szeretem a perzsa történelmet (klassz kis birodalom volt az övék, magas kultúrával) és fanatikus Spárta-rajongó vagyok. A nyitó ütközet a kedvencem, amely a falanxot úgy mutatja be, ahogy kell (és amilyen sosem volt a valóságban). A filmben lévő sátánt szemberöhögő lakónok jobb helyezést érdemelnének, de olyan 4 jelenet van még, ami miatt csak ezt kaphatták.

4. A Gyűrűk ura - Két torony

És íme, az első nem történelmi, hanem fiktív csata. A Gyűrűk ura trilógia második részében izgulhatjuk végig a roppant nyomasztó Helm-szurdoknál vívott ütközetet. Egyetlen okból nincs az első háromban: mert ott lesz egy másik Gyűrűk ura összecsapás. A kürtvárért vívott gigászi harc igazán kemény és brutális, a hangulat olyan sötét, mint egy éjszaka Mordorban. A háttérben ott vannak a fohászkodó és síró nők és gyerekek, mialatt a férfiak karnyújtásnyira tőlük védik a falakat. Külön élmény Gimli és Legolas párviadala, akkik időnként humor löttyintenek a feszültségbe. Szóval briliáns.

3. A birodalom visszavág

A Birodalom visszavág, úgy gondolom a Star Wars dupla trilógia messze legjobb része (és az egyetlen, amit ugyebár nem George Lucas rendezett :-D), amely egy olyan ütközettel indul, ami nálam az elképzelt dobogó elképzelt harmadik fokára hág. Annyiból kilóg a sorból, hogy nem egészen szárazföldi, de mivel nem is légi/űri azért ide tettem. A maga korának technikájával mindent kihoztak belőle, megkockáztatom, hogy sokkal jobban ma sem lehetne megkonstruálni a Hoth felszínén dúló harcokat. A fagyott bolygó felszínéra helyezni a cselekményt önmagában is kiváló ötlet, hiszen miként a Helm szurdoknál a sötétség, itt a fehér fagy ad hozzá a hangulathoz.

2. Gladiátor

Az általam eddig látott történelmi témát felölelő szuperprodukciók közül hitelesség szempontjából messze kimagaslik a Gladiátor című film csatája. A katonák piszkosak, mocskosak, olyanok amilyennek a hónapok óta csak menetelő bakák kell, hogy legyenek. A római hadsereg profizmusát is kellően demonstrálja a film, a látvány pedig önmagáért nem is beszél, hanem szónokol. Fantasztikus munka, melyből hiányzik minden sallang és túlburjánzás. Az egyetlen negatívum a germánok szokásos egysíkú bemutatása, de mivel alig szerepelnek másként, mint lemészárolt hús, nem különösebben probléma.

És végül, tadadadam!

1. A Gyűrűk ura - A király visszatér

A király visszatér-ből már önmagából lehetne egy folyamatos kétórás csatajelenetet összeszedni, de A Gyűrűk urából nálam végül hosszas merengés utána Pelennor mezején vívott összecsapás (sorozat) jött ki győztesen. Gigantikus. Kezdődik voltaképpen Minas Tirith ostromával, majd a rohirok lerohanják az orkokat. Mikor azt hinnénk vége, jönnek az olifántok, majd a kalóznak hitt Aragornék... Az ingadozás győzelem és bukás között, a fény és a sötétség küzdelme annyira magával ragadó, hogy nem lehetett más győztes. A Gyűrűk ura egy borzalmasan erős könyvből készült egészen kiváló film. A 11 nyert Oscar bácsi ezúttal valóban jelez valamit.

Most ennyi, a jövőben jön majd egy légi- és egy viziháborús válogatás. Ha valaki pedig nem látta ezeket a filmeket, akkor megnézni!

Szuez - 1956 - Világbank

Nem különösebben ismert az a szerep, melyet a Szuezi válságban a Világbank játszott. A nálam lévő könyvtári könyvek szerencsés konstellációja miatt, most erről írok pár sort, hiszen az utóbbi években a bankok szerepe a világ kormányázásában nagy érdeklődésre tart számot. Az alábbi rövid írás csak afféle bemelegítő, miként folytak/folynak a politikai harcok a színfalak mögött. Teljességre nem törekszem és a tévedés jogát is fenntartom, minthogy nem szakterületem, pusztán érdekelt a dolog és utánajártam.

Az 1950-es évek elején még egy nagyon képlékeny állapotban lévő közel-keletet találunk (nem mintha ma olyan stabil térség lenne), melyben még Nagy Britannia tartja vezető szerepét. 1950-ben még brit katonai támaszpontok vannak a Szuezi-csatornánál, Jordániában, az 50-es években a britek szervezik (igaz egyre nagyobb amerikai politikai-gazdasági támogatással) a kommunizmus feltartóztatására létrehozott szerződéseket, mint például a Bagdadi paktum. Ugyanakkor a brit fennhatóság már erősen rogyadozott, egyre több államból szorultak, sőt 1954-ben egyezményben kötelezték az egyiptomi támaszpontjainak kiürítésére.[1] A Szuezi krízis pedig bebizonyította, hogy sem a britek, sem a franciák többé nem tekinthetőek egyenrangúnak az Egyesült Államokkal illetve a Szovjetunióval.

Igen tanulságos egyébként az út, amelyet a britek bejártak 1956-ban és amely a teljes bukásukhoz vezetett. 1956 ugyanis nem úgy indult, hogy egy Izraellel közös háborút vezet Egyiptom ellen, hanem sokáig levegőben lógott egy jordán-izraeli háború, amelyben a britek elhatározták, hogy az arab állam mellé áll, ha kell fegyveres erővel támogatva azt![2]

A katonai műveletekre most nem térek ki, a fentebbi oldal nagyon jó összefoglalót ad. Inkább nézzük az előzményeket és a Világbank szerepét. Természetesen a Világbank, mint intézet gazdasági kérdéseknél lépett Egyiptom homokjára.

1952-ben katonai puccs buktatta meg az egyiptomi angolbarát királyt és köztársasággá vált az ország. A fegyveres erők parancsnoka, Mohammed Nagib lesz az ország vezetője, de egyre inkább az őt támogató Gamal Abden Nasszer kezébe futnak össze a hatalom szálai. Nasszer minden korabeli és későbbi nyugati emlékirat kommunistákhoz közel álló embernek írta le, holott ő sohasem volt az, sőt nacionalistának lehetne mondani leginkább, elég elolvasni pár beszédét, hogy ezt az ember leszűrje. Ugyanakkor mind Eden az angol kormányfő, mind Mollett francia miniszterelnök Mussolinihez és Hitlerhez hasonlította, ami finoman szólva is pofátlan hasonlat valakire pusztán azért, mert nem szolgálja ki őket.[3] Nasszer úgy vélte, hogy Egyiptom az a hatalom, amely képes lesz egyesíteni az arab világot Irántól Marokkóig, és ő az ember, aki képes ezt végigvinni. Ehhez elengedhetetlennek tartotta az egyiptomi emberek életszínvonalának emelését. Az egyiptomi lakosság életszínvonala valóban nagyon alacsony volt, még Eden is tisztában volt ezzel.[4] Nasszer a híres Szuezi-csatornát államosító Alexandriai beszédében így fogalmazott: „…1953-ban a nemzeti jövedelem növelése céljából fejlesztési tervet dolgoztunk ki. Abból indultunk ki, hogy kétszeresére kell növelnünk a nemzeti jövedelmet, minthogy minden évben félmillióval többen vagyunk. Azaz 30 év múlva már 40 millióan leszünk.[5]…Úgy gondoltuk, hasznosítani tudnánk a Nílus vizét. 1953-ban valaki előterjesztette nekünk a magasgát tervét.”[6]

Az Asszuáni-gát valóban monumentális terv volt. Személy szerint nem tartozik a kedvenc létesítményeim közé, hosszútávon alighanem több problémát okoz, mint amennyit megoldott, de érthető, hogy az 50-es években egy fejlődő állam az energiatermelés növelésében és az iparosításban látta a jövőt. Nasszer tehát nekilátott, hogy ehhez keressen pénzügyi támogatókat, mert úgy számoltak, hogy Egyiptom egyedül képtelen finanszírozni egy ekkora projektet. Úgy számoltak, hogy 10 év alatt mintegy 1 milliárd dollárra lenne szükség a terv megvalósításához.[7] Egyiptom a Világbankhoz fordult, melynek tagja volt és amelynek tagdíjként 10 millió dollárt már befizetett.

A program finanszírozásának fő erejét angol, francia és német cégek állták volna konzorciumban, melyekhez az Egyesült Államok és a Világbank csatlakozott volna.[8]

1953 februárjában Eugene Black, a Világbank elnöke (nem mellékesen jegyzem meg, hogy amerikai illető, mint ahogy eddig minden VB elnök az volt, noha az USA szavazati aránya jelenleg 16% alatt van) héthetes körutat tett a térségben, ekkor már komoly tárgyalások folynak Nasszer állítása szerint a legelső megbeszélések során a Világbank a következő feltételek mellett támogatta volna a gátépítést:

1. Rendezzék nézeteltérésüket a britekkel.
2. Rendezzék nézeteltérésüket Izraellel, mellyel Egyiptom hivatalosan hadban állt 1948 óta.
3. Alakítsanak ki parlamentáris rendszert.
4. Írjanak ki a tervezetről népszavazást.[9]

Ezek a feltételek több okból is elfogadhatatlanok voltak. Egyfelől erősen beleszólt az Egyiptomi belpolitikába, másfelől az Izraellel való viszony rendezése lehetetlen volt. Nasszer arab világban betöltött - ekkor inkább még csak vágyott - vezető szerepe azonnal megrendült volna az Izraellel való rendezés során. Egyiptom eközben a britekkel és elsősorban az amerikaiakkal tárgyalt kölcsönről. A nyugat meglehetősen bizalmatlan volt Nasszerrel szemben, elsősorban annak Szovjetunióból és Csehszlovákiából való fegyverimportja miatt. Itt azonban nem árt megjegyezni, hogy a NATO államok korábban nem adtak el fegyvert Egyiptomnak, félvén, hogy Izrael ellen használja majd. Ebben persze igazuk volt, a zsidó állam ellen használta volna őket, de ekkorra már Izrael sokkal erősebb volt katonailag, így az egyiptomi igények jogosak voltak.

A felek több ízben is tárgyaltak, végül úgy tűnt, 1955-56 fordulóján, hogy megegyezés születik.

A Világbank 1955 decemberében kijelentette, hogy 200 millió dollárral járulna hozzá a gát felépítéséhez, melyet nem egy összegben, hanem 5 részletbe 5 évre elosztva vehetnének igénybe az egyiptomiak. Nasszer egy levélben kapta meg az újabb feltételeket:

1. Folyamatosan együtt kell működni a Valutaalappal, az egyes részletek felvétele előtt újratárgyalják a feltételeket, amelyek módosulhatnak közben.
2. A Világbanknak meg kell bizonyosodnia, hogy a brit és amerikai kölcsönöket azok Egyiptom viselkedése miatt nem fogják visszatartani. [Gyakorlatilag tehát Egyiptom úgy viselkedjen, nehogy az amerikaiak és britek kivonuljanak a pénzükkel]
3. Az államháztartás kiadásait a pénzügyi erőforrásokhoz kell igazítani, Egyiptom nem költekezhet ahogy akar. [Ez a pont természetesen az „indokolatlan” szovjet fegyvervásárlásokat akarja gátolni]
4. Az állami kiadásokat a Világbank ellenőrzi és jóváhagyja.
5. Az egyiptomi kormány nem tehet szert külföldi adóságra, azaz senkitől nem vehet fel másra sem kölcsön. [Ez az esetleges szovjet kölcsön ellen szól]
6. Bárminemű külföldi szerződés esetén előzetesen be kell mutatni a tervezetet a Világbanknak és vele kell egyeztetni Egyiptomnak, hogy szabad-e megkötni a szerződést.[10]

Ha a feltételek ismerősök számunkra a jelenből, akkor a hiba nem az Ön készülékében van, kedves olvasó…

Összegezve ezek minden magára valamit adó független ország számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltételek. Nasszerék ennek megfelelően álltak hozzá. 1955 decemberében a szovjet nagykövet jelezte, hogy van alternatíva: mi lenne, ha a Szovjetunió adna pénzt az építéshez, de ezt visszautasították, mivel még reményt fűztek a Világbankkal folytatott tárgyalásokhoz.

Nasszer 1956. január 24-énn személyesen találkozott Black-kel.[11] Ezen az egyiptomi elnök jelezte, hogy országa nem véletlenül óvatos nagy projektekkel kapcsolatos kölcsönök kérdésében, hiszen annak idején a Szuezi-csatorna miatt tették gyarmattá. Black pedig jelezte, hogy Egyiptomnak meg kell állapodnia a Nílus vizével kapcsolatban Szudánnal, amelyet károsan érhet a gát felépülte. Black megelőlegezte, hogy esetleg a VB feltételei változhatnak Egyiptom javára. Februárban levelet intézett végül a Világbank Nasszerhez, amely szerint mihelyt megoldják a Nílussal kapcsolatos problémát Szudánnal, azonnal elérhető lesz a 200 milliós kölcsön. A levél nem tartalmazott olyan utalást, amely a korábbi beleszólást kérte volna Egyiptom pénzügyeibe, így elfogadhatónak látszott. A megegyezést Nasszer szerint ekkor az halasztotta el, hogy most a britek és az amerikaiak jegyzékei tartalmaztak a függetlenséget sértő követeléseket.

El kell ismerni, a franciáknak és angoloknak volt oka nem lelkesedni Nasszerék iránt. Az arab világ, mely éppen harcát vívta észak-Afrikában Franciaország ellen a függetlenségért, bízott Egyiptom segítségében. Az algériai felkelők egyik politikai bázisa szintén a nílusi állam területén volt. Azok az arab országok, amelyek „lefeküdtek” a briteknek a Bagdadi-paktum során joggal méltatlankodtak, hogy ők alig kapnak valamit, holott segítenek a Szovjetunió ellen, míg Egyiptom aki ellenszegült jutalmul egy ilyen óriásberuházást kap.

A helyzetet jegelték, míg júniusban fel nem pörögtek az események. Ekkor Sepilov, szovjet külügyminiszter érkezett Egyiptomba. Nasszer szerint az orosz hosszú lejáratú kölcsönért cserébe alig kellett valamit adnia Egyiptomnak, sőt Sepilov azt állította, hogy Moszkvának az enyhülés jelenleg az érdeke, így Egyiptom maradjon jó kapcsolatban a nyugatiakkal. Nasszer megköszönte a lehetőséget és abban maradtak, hogy augusztusi moszkvai útjára hagyják a részletek kidolgozását.[12]

Másnap 10 órakor érkezett előzetes megbeszélés után a Világbank elnöke. Azt mondta, hogy tartják magukat a februári – Egyiptom számára már elfogadható – ajánlatukhoz és a britek és a franciák is készek támogatni a tervet. Tehát, még mindig nem dőlt el semmi, hogy melyik blokk támogatásával kezdődhetnek meg a munkálatok. Ugyanakkor a brit és francia kormány úgy vélte már, hogy máshogyan próbálja orvosolni a Nasszer-kérdést. Úgy vélték, hogy az véglegesen elkötelezte magát a simulékony felszín alatt a Szovjetunió mellett. Erre bizonyítékként a fegyverszállítmányokat, a brit és francia vezetés alatt lévő arab államokban való egyiptomi aknamunkát, az elhúzódó tárgyalásokat hozták fel. Úgy döntöttek, hogy elállnak az Asszuáni-gát finanszírozásától.[13]

Egyiptom még tett egy kísérletet, hogy amerikai és világbanki pénzekhez jusson. Erre elvileg lehetett esély. Amerikát nem gyűlölte az arab világ, ellentétben Nagy Britanniával és Franciaországgal. A Világbank elnöke pedig így nyilatkozott Nasszernek: „Mi nemzetközi, nem pedig állami bank vagyunk, semmi közöm Amerikához, én csak annak a véleménynek adok hitelt, amelyben én magam hiszek”[14]A britek azonban külügyminiszterük révén már jelezték az USA-nak, hogy kiszállnak a tervből a fenntartásaik miatt és az Egyesült Államok is így döntött.[15]

Tehát téve egy próbát az egyiptomi küldöttség repült az Egyesült Államokba, 1956 júliusában. Ekkor azonban már kerek-perec elutasítást kaptak és nyilatkozatot adott ki az USA az Asszuáni magasgát építéséhez ígért támogatás visszavonásáról.[16]

A Világbank természetesen csatlakozott ehhez és annyiszor kinyilatkoztatott függetlensége ellenére ő is visszalépett a finanszírozásból. A Világbank saját honlapján lévő kronológiája beszámol az Asszuáni-gát építéséről folyó tárgyalásokról, ugyanakkor azt, hogy 1956-ban visszalépett a finanszírozási ígérete alól, azt már szemérmesen elhallgatja.[17]

Az amerikai visszakozás Egyiptomi ellenintézkedést szült, amely a Szuezi-csatorna államosításáról szóló rendeletben csúcsosodott ki.[18] Az első dominó kidőlte a következőét hozta magával, majd az államosítás bejelentése a titkos izraeli-francia-angol Sévresi-egyezményhez vezetett, amely pontos kidolgozott stratégiát tartalmazott a csatorna visszaszerzéséhez, sőt Izrael is leszámolhatott éppen erősödni kezdő ellenfelével.

Igen érdekes Henry Kissinger véleménye a konfliktusról, amely minden felet hibásnak tart (főleg Nasszert, aki pofátlanul lavírozott a két szembenálló tömb között szerinte - holott erre minden oka és joga megvolt az országa érdekében -). A korábbi amerikai külügyminiszter diplomáciáról szóló nagyszabású munkájában, utólagos bölcsességgel megállapítja, hogy Eisenhowernek nem a hadműveletek közben, a „válság nyitánya” során, hanem annak megoldása (kimondatlanul: Nasszer eltávolítása és egy mérsékelt nyugatbarát vezetés felállítása) után kellett volna elhatárolnia magát a gyarmattartó két európai hatalomtól.[19]

Na igen, az nagyon gerinces lett volna, ha miután az angol-francia csapatok kikaparják a gesztenyét, utána a demokrácia ostorcsapásaival kiosztja őket… Mintha nem lenne tökéletesen logikus, hogy a győztesek a maguk érdekét keresik. Nasszer egyébként valóban kijátszotta a két szuperhatalmat egymás ellen, és érthető, ha ez nem szimpatikus egy amerikainak. Ugyanakkor a kisebb erejű államok a történelem kezdete óta ezt teszik (Örményország Róma és Perzsia között az ókorban vagy Erdély az oszmánok és a Habsburgok között a XVI-XVII. században), ehhez van csak erejük. Egyébként sem hiszem, hogy gerincesebb valamelyik szuperhatalom szolgájának lenni, mint manőverezni közöttük. A lényeg, hogy az állam a saját nemzet érdekét szolgálja ésszerű kockázat vállalása mellett.

Felhasznált irodalom:

Anthony Eden emlékiratai. (ford.: Szepesy Gyula). [1964]

Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez. Bp.: L’Harmattan, 2006.

Kissinger: Diplomácia. Bp.: Panem-Grafo, 1998.

---

[1] Kiadva magyarul: Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez, 307-308.o.

[2] Grove: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? In: Reassessing Suez 1956. Ashgate, 2008. 79-85.o.

[3] Még Kissinger is túlzásnak tartja, nem Nasszer iránti szimpátiája miatt, hanem taktikai okokból. Kissinger: Diplomácia, 518-519.o.

[4] „Tisztában voltunk Egyiptom szükségleteivel, az egyre növekvő népességgel és az egyre alacsonyabb életszínvonallal.” – In: Anthony Eden emlékirata, 516.o.

[5] Optimista jóslat volt, 1980a-ra Egyiptom lakossága közelített a 45 millióhoz.

[6] A teljes beszéd In.: Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez, 327-339.o. Az idézet innen: 334.o.

[7] Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 334.o. Eden úgy tudja, hogy 1300 millió dollár lett volna betervezve 16 évre (Eden emlékiratai, 516.o.). Nem szabad elfelejteni, hogy ez óriási összeg volt, hiszen ne a dollár mai értékéből induljunk ki. 1950 és 2010 között a dollár elveszítette vásárlóértékének 90%-át! Az USA 1956. július 19-i nyilatkozata szerint az egész program 1300 millió dollárra volt tervezve 1955 decemberében, melyből 900 milliót Egyiptom, 400 milliót nyugati kölcsönök fedeztek volna.

[8] Anthony Eden emlékiratai, 516.o.

[9] Uo.

[10] Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 335.o. Eden szerint a feltételek a következők voltak csupán: „Egyiptom minden más terve előtt biztosítson elsőbbséget a gátépítésnek; a szerződéseket versenytárgyaláson bírálják el; a kommunista erőforrásból származó segítséget utasítsák vissza” (Eden emlékiratai, 517.o.)

[11] Nasszer nevezetes beszédében februárt ír, de a Világbank kronológiája szerint január 24. Ezt fogadtam el.

[12] beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 336.o

[13] Anthony Eden emlékiratai, 518-519.o.

[14] Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 337.o

[15] Anthony Eden emlékiratai, 518-519.o.

[16] A nyilatkozat magyarul: Dokumenumok…, 324.o.

[17] Itt a kronológia:

http://web.worldbank.org/WBSITE/EXTERNAL/EXTABOUTUS/EXTARCHIVES/0,,contentMDK:20035658~menuPK:56315~pagePK:36726~piPK:437378~theSitePK:29506,00.html

[18] Az államosítást kimondó törvény magyarul: Dokumentumok…, 325-326.o.

[19] Kissinger: Diplomácia, 520-521.o.

Nosztalgia

Ma egy videót találtam a neten, amely a Magyar királyság utolsó napjaiban készült filmhíradót mutat be, 1918. szeptemberében:

Gyönyörű felvételek és örülhetünk, hogy ilyenek maradtak ránk az ezer éves királyság utolsó éveiből. Ugyanakkor mérhetetlenül szomorúvá is teszi a történelemben legalább kicsit tájékozott nézőt. Az Osztrák-Magyar Monarchia 400 éves (1526-tól nyugodtan számolhatjuk ha időnként más néven is futott) létéből egy hónap van csak hátra, bár ez a felvételeken nem látszik. Az ország ép, a házak nincsenek romokban, idegen katonák sincsenek a dualista állam földjén. Vannak korabeli leveleim, tudom, hogy az élet ekkor már igencsak nehéz volt sokak számára és a lakosság kitartása végéhez ért. Hogy a monarchia szétesett-e, ahogy a legtöbb tankönyv tanítja, vagy szétverték, tulajdonképpen mindegy. Az OMM nagyhatalmi státuszáról majd egy külön  blogbejegyzésben írok a közeljövőben, mert sokan azt hiszik - mert úgy tanítják -, hogy ez egy törvényszerűen elbukásra ítélt, korszerűtlen és gyenge állam volt. Ez nem igaz, de mint írtam, erről máskor.

Most csak nézzük végig a képeket:

Kezdődik az augusztus 20-i körmenettel. Pompás felvonulás, ott vannak a magyar (és osztrák) elit jelesei, igazi birodalmi felvonulás, egy nagyhatalom halottas menete. Pazar ruhákban vonuló magyar urak, a hadsereg tisztjei, a koronaőrök felvonulása alabárdokkal, az egyháziak. Megadták a módját őseink.

Aztán gyerekek fürdenek, rongyosak, piszkosak. Majd motorkerékpárok mennek iszonyú tempóban köröket, és egy nagyon furcsa kerékpáros akadályverseny következik. Sportos nemzet volt a magyar már akkor is. 

Tisztavatás a Ludovikán. A végzettek talán már ki sem jutottak a frontokra. Szerencséjük volt. Vagy pont nem, hisz a trianoni borzalom 35 ezer fős sereget engedélyez majd, miközben 1918 szeptemberében még milliós a K.u.K. hadereje és a világ 4. legnagyobb létszámú óriása... Sokan közülük talán majd a másik oldalon lesznek majd a második világégés során, szerbek, románok, horvátok és gyűlölniük kell egymást. Kardokkal tisztelegnek, micsoda más világ, pedig csak most volt, nincs 100 éve!

Aztán égő kávéház, amelynek ma már nyoma sincs a valaha oly klasszul kiépített Margit-szigeten. Vásár megnyitója, ahová modern automobilokon érkeznek a vendégek vagy lovaskocsikon. Wekerle Sándor beszél, aki háromszor volt miniszterelnök és aki majd úgy hal meg, hogy végignézi művének (mert hát alaposan beírta magát az OMM történetébe) pusztulását... Aztán egy altábornagy bukkan elő.

Kedvencem az abbáziai képsor. Ez volt a magyarok igazi nyaralóhelye, akkoriban úgy utazott a magyar polgár Abbáziába (ma meg a magyar/német nevét sem tudjuk és a legtöbben Opatiját mondanak, ejj!), mint ma a Balatonra. Pálmafák, tengerpart. A gyerekeket hazahozó vonatnál családok várnak, az arcok mosolygósak (pedig mennyi gyászolnivaló volt akkoriban a harcok miatt), a vasútállomás tiszta, sehol nincs eldobált szemét, összekaristolt pad vagy graffiti...

Aztán a lovi befejezésül. Az emberek kiöltözve várják a futamokat, mindenki elegáns, sehol egy szakadt farmer, sehol egy lila kakastaréj, se piercing.

Szomorú, hogy elmúlt a mi világunk dicsősége és nem látszik egy új hajnala. De legalább tudjuk ilyenkor mekkorák voltunk.

Hihetetlen, hogy a képeken lévő, élő, mozgó és lélegző emberek közül ma már gyakorlatilag mindenki por csupán... Milyen félelmetes is ez, hisz hamarosan belőlünk is ennyi, vagy még ennyi sem marad. 

Gyilkosság a kastélyban 2.

Egyedi-kastély, 1924. október 7. kedd reggel

Feitscher Lina szobalány ezt a reggelt is úgy kezdte, mint bármelyik más keddi reggelt. Nekiállt ébreszteni a lakókat. Elsőnek Froreich Ernő ajtaján kopogtatott, aki bágyadtan kelt és közölte: „olyan jól aludt, hogy azt sem tudja hol van”, majd fürdőt kért. Mivel nem volt elég meleg víz fürdésre, a konyhából hozatott neki mosakodásra. Ezután a cselédlány úgy 10 óra körül elindult a ház urának, Egyedi Atúrnak hálószobájába. Az oda vezető folyosót záró ajtó nyitva volt, noha úgy emlékezett rá, hogy este mikor távozott, bezárta. Mikor a szobába lépett köszönt, de választ nem kapott. Ekkor az ablakokhoz ment elhúzni a spalettákat. Így látta meg Egyedit a földön fekve, nyakában egy törülközőből sodort hurokkal, melynek másik végét a szobából nyíló fürdőszoba mosdóállványához rögzítették. Feitscher erre sikítva kiszaladt. A szobában dulakodás nyomait nem tapasztalta.[1] Berta Erzsébet szerint - aki a komorna volt a házban -, a hurok Egyedi nyakán nagyon lazán lógott.[2] A sikítás után Froreich és a kastély lakói mind Egyedi szobájába szaladtak. Froreich özvegy Mayer Józsefnének (alkalmazott a házban) parancsolta meg, hogy tegye át a holttestet az ágyra. Minthogy erre egyedül az asszony képtelen volt, Froreich pedig nem volt hajlandó, végül egy másik nő segítségével tette ezt meg. Egyedi Mariska (elvált, a tárgyalás során és a napilapokban gyakran Vuknéként említik ennek ellenére), Egyedi Artúr lánya a cselédségnek jutalmakat ígért be, amennyiben tartják a szájukat és nem beszélnek az esetről kívülállóknak.

Az Egyedi-kastély, a 60-as években, előtérben a Hét vezér tiszteletére 1896-ban ültetett fák.

Geley Frigyes szanyi körorvos, az Egyedi család háziorvosa 11 óra körül találkozott a hozzá tartó kocsissal, aki közölte a halálhírt, és hogy azonnal siessen a kastélyba. Geley összeszedte műszereit és kötszereit otthonában, majd elindult. A rezidenciában nem vitték azonnal a halotthoz, hanem Egyedi Mariska elhívta egy szobába beszélgetni. A lány elmondta, hogy micsoda szégyen érte a családot, az orvos legyen diszkrét, nehogy bármi kitudódjon és tegyen meg mindent, hogy apja holttestét mielőbb Budapestre szállítsák. Végül hozzátette azt is, hogy talán meg sem halt, hiszen a nyaka még langyos…[3] Ez utóbbi megállapítás érthetetlen, hiszen ekkor mér legalább 4-5 órája megtalálták a hullát. Ráadásul, ha Mariska ezt hitte, akkor miért nem egyből apja ágyához kísérte a háziorvost!?

Geley ezután Kovács Lajos intéző és Froreich társaságában felment a lépcsőn és belépett Egyedi Artúr szobájába. Az áldozatot hanyatt fekve találta az ágyban, a földön véres vánkosok hevertek, de egyébként rend honolt. Egyedi Artúr már egyértelműen halott volt, orrából vér szivárgott, arca véres volt, keze tiszta. Geley ezt követően az összegyűlt családnak bejelentette a halált.[4] A doktor nekiállt jelentéseket írni, majd telefonja nyomán megérkezett dr. Kokas Lajos Csorna járási orvos, hogy megerősítse Geley szemléjét. Kokas a halott arcának véres voltát nem találta zavarónak, gondolván a halott szobába való átszállításakor történhetett a sérülés.[5] Megjött a kastélyba Kiss Béla egyedi körjegyző is és kihallgatta a házbelieket. Közösen megállapították, hogy a kihallgatások és a halottszemle alapján öngyilkosság történt. Senkinek nem volt elképzelhetetlen, hogy az utóbbi időben visszavonult életet élő, egyetlen fiát a világháborúban elveszítő földesúr végzett magával. A jegyző ekkor a család kérésére Sopronba utazott, miután sürgették a holttest Budapestre való szállítását. Ennek Kiss eleget is tett, megszerezte a hullaszállítási engedélyt.[6] Eddigre már beesteledhetett, hiszen a Sopronvármegye újság szerint Kokas Lajos kórházi főorvos és Geley este, gyenge lámpafénynél tartották meg a halottszemlét.[7]

Froreich átvette a ház irányítását és kinevezte a birtok számtartójává Geley orvos sógorát Kovács Lajost, akit Egyedi ellenzett korábbi vitáik során. Ez Kovács szerint akkor történt, mikor az orvosok a halottat vizsgálták és Froreich az öltözőszobában nagyon feldúlt állapotban közölte vele.[8] Froreich más dologban is intézkedett. Özvegy Mayerné állítása szerint az ő parancsára a fürdőszoba kazánjában elégette a halott mellett talált véres újságpapírokat.[9]

Kokas távozta után Geley még a házban maradt, ügyeket intézett és bizonyosan megvizsgálta újra a holtestet, mielőtt az ólmozott koporsóba tették. Geley vallomása kicsit zavaros, de másnap reggeli intézkedései alapján ekkor vetődött fel benne a gondolat, hogy az áldozat nem önkezével vetett véget életének. Valószínűleg ekkor pillantotta meg először Egyedi nyakán a fojtogatásra utaló foltokat, melyeket korábban senki nem látott. Állítása szerint ekkor tűzőrséget rendelt el, nehogy valaki a kastély felgyújtásával akarja megsemmisíteni a bűnjeleket.[10] Állítása szerint rögvest Froreich Ernőt gyanította tettesnek. Sejtéseit a gyilkosságról nem tette közzé, másnap reggel meg akarta erősíteni gyanúját.

A házban természetesen mindenki az öngyilkosságon rágódott, a cselédek a konyhában azt beszélgették, hogy milyen furcsa, hogy a halottnak nem lógott ki a nyelve az akasztás után. Froreich később megjegyezte, hogy ez egyáltalán nem esik meg minden akasztásnál.[11]

A kastély jelenleg észak felől, a templommal.

Egyed község, 1924. október 8. szerda

Geley reggel a kastélyba sietett. A személyzet éppen a reggelit szolgálta fel a lakóknak. Feitscher Linát és Berta Erzsébetet megkérte, hogy jelentsék be a családnak, de Froreichnek ne szóljanak jöttéről. Mindenekelőtt Froreich feleségével Egyedi Ilonával akart beszélni. Mikor négyszemközt voltak, elárulta, hogy édesapja nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták. Geley egy sebet vett észre előző nap Froreich orrán, ennek eredetéről faggatta feleségét, de az nem tudott határozott választ adni. Geley szerint Ilonka a „gyilkosság” szó kimondása után így reagált: „- Tán az Ernő! De ez lehetetlen!”[12]

Geley visszakísérte szobájába a meggyötört lányt, majd a gyászszertartásra készülődő a friss özvegy Egyedi Arthurnéval ült le beszélgetni. Megérkezett az egyedi jegyző, akinek elmondta, hogy a hullafoltok alapján módosítani kell a korábbi halottszemle eredményét, mert kétségtelenül gyilkosságról van szó. Közben az egész háznép és a falu apraja-nagyja összegyűlt az alig pár lépésre lévő római katolikus templomban a gyászmise végett. A holttestet gyászmenet vitte át a szentmisére a kastélyból. A holttestet reggel megmosták, Mayerné állítása szerint a halott bajuszán és füle körül alvadt vér volt, sőt nyakán egy kis lyukat is észrevett.[13] Ez utóbbit nem tudom mire vélni, a bíróság sem foglalkozott vele, senki más nem látott ilyet.

Egyed, a templom a lelkészi lakkal, 1938 körül.

Megjelent Molnár Elemér főszolgabíró, aki a mise alatt Froreih mellett ült. Geley Froreichet nyugodtnak találta. A háziorvos végül alkalmat lelt arra, hogy észrevétlenül a főszolgabíróval is közölje az új fejleményt. Molnár azonnal így válaszolt: „- Froreich?”. Míg a szertartás lefoglalta a családot, Geley észrevétlenül Feitschert Linával és Berta komornával is váltott pár szót. Felmerült benne, hogy tegnap a halott mellett véres újságpapírok is voltak, nem pusztán véres párnák, de az újságpapírok eltűntek tegnap estére. Nem kapott érdemi választ. Geley abban bízott, hogy a véres újságpapírok egy részét még fellelheti, így Vuknétól (= Egyedi Mariska) kulcsot kért a lezárt szobához, de az azt állította, hogy a kulcsok elvesztek… Mariska sem tudta megmondani, hogy mikor látta először Froreich orrán a sérülést, a gyilkosság előtt vagy után. Erre a doktor a birtok lakatosához szaladt, azzal törette fel a szoba zárját a véres papírokért, de azoknak nyoma veszett. Geley úgy látszik, hogy előző napi hibáját (!?)[14] korrigálni akarván kész nyomozóvá avanzsált, hiszen szinte mindenkit végigkérdezett a délelőtt folyamán. Kovács Lajos is említi, hogy szerdán a doktor elárulta neki, hogy gyilkosságot gyanít már.[15]

Kokas doktor reggel kapta meg Geley jelentését a felfedezett nyaki hullafoltokról és Egyedre sietett. A gyászmise és a helyi méltóságok tisztelgése és részvéte után délután Geley, Kokas és Molnár Elemér a kastély földszinti szobájában ültek össze és Geley új eredményeire hivatkozva megváltoztatták a korábbi szakvéleményt és gyilkosságot állapítottak meg. Közölték, hogy nincs szó természetes halálról és ezt jelentették az ügyészségnek. Közben komoly hibák történtek, mert a korábbi öngyilkosságot megállapító jelentés alapján a holttestet vonattal elvitték Budapestre, így Kokas tulajdonképpen nem látta a hullafoltokat és Geleyre lehetett csak hivatkozni. Így hibás az az újságcikk, amely október 10-én a Sopronvármegyében jelent meg és amely szerint a második halottszemle a csornai vasútállomáson történt meg a halott Budapestre szállítása előtt.[16]

Aznap estére a jelentések vétele után Possert Jakab csendőrszázados, a csornai Csendőrség parancsnoka személyesen kiszállt Egyedre embereivel és megkezdte a nyomozást.[17] A csendőrök szakszerűen tették a dolgukat, a nyomozás hamarosan eredményeket hozott.

(folyt. köv.)

Rábaközi csendőr az 1920-30-as évekből.

Jegyzetek

---

[1] Feitscher Lina szobalány vallomása, 1925.VI.22. – MTI 1925.VI.22. 11:35

[2] Berta Erzsébet vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI.22. 12:50

[3] Geley vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI.22. 12:35

[4] Uo.

[5] Kokas vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI:22. 20:35

[6] Kiss vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI.22. 20:35

[7] Sopronvármegye, 1924.X.10. és MTI 1924.X.10. 21:15

[8] Kovács Lajos vallomása, 1925. június 23. – MTI 1925.VI.23. 12:50

[9] Mayer Józsefnéné vallomása, 1925. június 23. – MTI 1925.VI.23. 14:05

[10] Geley vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI.22. 19:15

[11] Feitscher vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI.22. 11:35

[12] Geley vallomása, 1925. június 22. – MTI 1925.VI.22. 19:15

[13] Mayer Józsefné vallomása.

[14] Geley váltig állította, hogy első napon nem volt látható fojtogatásra utaló jel (ezt Kokas is igazolja), csak másnapra sötétedtek be a kérdéses nyaki területek, ugyanakkor addigra a hurok okozta felületi sérülések eltűntek, melyek viszont az első szemlén látszottak. Minthogy nem vagyok tudora efféle dolgoknak, ezt nyitott kérdésként hagyom.

[15] Kovács Lajos vallomása.

[16] Sopronvármegye, 1925. október 10. – A cikk szerint ráadásul a kézszorítástól származó kék foltokat a nyakon csak ekkor vették észre Kokasék, amit a vallomások egyértelműen cáfolnak.

[17] Biztosan köztük voltak: Erdődi János 2. osztályú tiszthelyettes örsparancsnok, akit 137 órát töltött el az ügy megoldásával, valamint Gács József 3. osztályú tiszthelyettes, Pilinger János főtörzsőrmester és Koránitz József csendőr, akiket kitüntettek munkájukért. In.: Csendőrségi lapok, 1925. junius 1. 196.o.

Január

Bársonyon telnek perceim... A január úgy futott ki alólam, mint kezdő cowboy alól az arab telivér. A kezdet kezdetén a statisztika szívta el az erőt, hiszen mi mással is indulhatna egy új esztendő, mint az előző könyvtári évad adatainak összesítésével és elemzésével. Nyami! Kevés olyan lélekemelő dolog létezik, mint a számok analízise. Úgy látszik ma Irónia kisasszony csókolt homlokon, majd egy Eufémizmus nevű hajadonnal perdültem táncra. Szóval szörnyű volt, csupa diagram és táblázat.

A könyvtárban talán első betoppanásom óta nem volt annyi program, mint az utóbbi hetekben: óvodás vetítést könyvtári óra követ, majd rendhagyó történelem a harmadikosoknak, hogy helyet adjon egy felnőtteknek szóló internetező tanfolyamnak és máris jön a következő ovis csoport... 

Aztán ott volt a felkészülés az idei első előadásomra. Nem szoktam januárban kezdeni, ezt afféle lélekemelő pihenőidőszaknak tekintem, de január 31. már-már február. Szkíták és szarmaták kerültek katonai szempontú elemzésre. Meg kell mondjam, nehezebb helyzetben voltam, mint Lady Gaga a hentesboltban, mikor ruhát választana. Volt már vagy 500 ábrám/fotóm/képem amit összegyűjtöttem a powerpoint-os prezentációhoz, de teljességgel reménytelen volt, hogy minden bekerüljön a maximum másfél órás időtartamba. Egy egész napos harc után sikerült lecsökkentettem 110 diaképre az anyaghalmazt. Került bele Pantikapaion-ból származó falfestmény, szkíta kurgánokból előkerült görög mellvért satöbbi. Az előadás egyébként jól sikerült, a mintegy 30 fős közönség nem hajigált meg semmilyen rothadó mezőgazdasági termékkel (fotók: itt). Az érdeklődés eme szintjéhez az is hozzájárulhatott, hogy a Lánchíd rádió interjút készített velem kedden délelőtt a kulturális ajánlójában. A kérdező hölgy tájékozott és korrekt volt, éreztem, hogy van a kérdések mögött felkészültség is. Szóval kalap leemelve előtte, a lehetőségért meg hálás vagyok. 

A munkaügyi ténykedéseket leszámítva meg elég monoton a világ. Reggel 06:00 ébredés, villámreggeli, villámöltözés, villámként buszra rohanás. Győrben átszállás, újabb busz. Ha szerencsém van, fűtenek. Mondanom sem kell, nem vagyok egy szerencsés fajta... Hazafele ugyanezen procedúra, csak keletről nyugat felé. Ráadásul sem reggel, sem délután nincs elég világos ahhoz, hogy olvassak, marad az mp3 lejátszó unalomig hallgatása. Demeter Gábor -egyébként remek- könyvét már egy hónapja olvasom a félórás Győr-Ménfőcsanak etapokon és még mindig van 100 oldal. Persze otthon már falom a könyveket, a tél ehhez kiváló motivációt ad: tudniillik kint hideg van. Úgyhogy - teljesség igénye nélkül - az utóbbi hónapban megemésztett olvasmányok:

- Zamjatyev: Mi

- Dokumentumok a közel-kelet XX. századi történetéhez

- Keegan: A háborús felderítés

- Fitzek: Ámokjáték

- Búr: Afrika-történeti tanulmányok

- Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésről

- Ázsia regionális földrajza

- Bucholz: Új ötletek halott közgazdászoktól.

Jó lenne legalább esténként néha kiereszteni a gőzt, de hát ez nem egyszerű, ha az ember a fősikolás cimboráit őrizgeti jobb időkre várva. A "barátok" a Dunántúl minden részén vannak, ha éppen nem messzebb, még egy sörre sem röffenhetünk össze. Hiába, mindenki húzza az igát -na nem az előbbre jutásért-, a felszínen maradásért. Az áltis ötödikesek "szerelmi életéről" többet tudok a Facebook által, mint a barátaim mindennapjairól. De az ember tegye a dolgát és ne siránkozzon! Különben sem segít és a február sem lesz könnyebb, legfeljebb kicsit rövidebb...

Hamarosan - napokon belül - jön a gyilkossági ügy második bejegyzése!