2026. április 28., kedd

Napforduló: Március 28. – Madrid eleste: A spanyol polgárháború vége (1939)

Napforduló:

Sajnos korábbi írásaim immár nem találhatóak meg a Győri Szalon oldalán, ám mivel időnként akadtak, akik keresték őket, úgy gondoltam, hogy a blogomra célszerű lesz - javítva és bővítve itt-ott - feltenni azok javát. Kezdem a spanyol polgárháború végnapjairól szóló összefoglaló cikkecskémmel, amely úgyis kapcsolódik legutóbbbi előadásomhoz, így jó indulásnak tűnt. 

Március 28. – Madrid eleste (1939) 
A spanyol polgárháború vége

A mai napig sok esetben úgy él a spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott – mint általában – a valóság ennél sokkal bonyolultabb és izgalmasabb.

A spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza. A XIX. század Hispániában a liberálisok és konzervatívok hatalomért vívott politikai harcával telt - három polgárháborúnak is nevezhető tényleges fegyveres összetűzéssel, amelyek Karlista háborúk néven ismertek -, s 1873-ben egy rövid időre ki is kiáltották az első spanyol köztársaságot. 1876-ban átmenetileg megnyugodtak a kedélyek és parlamentáris monarchia alakult egyfajta kompromisszumként. Az 1898-as amerikaiaktól elszenvedett háborús vereség és a még meglévő kolóniák (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek) elvesztése okozta sokkot azonban az ország már nehezen viselte és kiújultak az ellentétek. 1923-ban Primo de Rivera katonai puccsal átvette a hatalma, bár XIII. Afonz (ur.: 1886-1931) király maradt. Rivera diktatúrája azonban 1930-ra összeomlott, és 1931-ben az önkormányzati választásokon egy jelentős köztársaságpárti győzelem következett (bár el elsősorban nagyvárosokban volt igaz, a vidék konzervatív maradt). A király két nappal később – némelg elsietve, mert csak a nagyvárosi eredmények voltak még világosak -, 1931. április 14-én lemondás nélkül elhagyta az országot, mire Madridban kikiáltották a (második) köztársaságot.

(Az 1936-os spanyol választás térképen. Kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény. Forrás: wikipedia)

Innen már csak öt év telt el a polgárháborúig, mivel a köztársaság nem nyerte el mindenki szimpátiáját. Az 1931. december 9-én elfogadott új köztársasági alkotmány igencsak radikális volt. Voltak benne kétségtelenül értékelhető elemek - mint a női szavazójog, vagy a polgári házasság illetve válás bevezetése -, ugyanakkor határozottan antiklerikális volt. Kizárta az oktatásból a szerzeteseket, ami felháborította a kasztíliai katolikus lakosságot, ráadásul az alkotmány lehetőséget adott arra, hogy a – „társadalmi jó” képlékeny fogalma nevében – magántulajdont lehessen lefoglalni. Ezt természetesen hamarosan az egyházak kapcsán meg is tették. A köztársaságiak széleskörű autonómiát adtak Katalóniának, amely miatt a monarchisták és konzervatívok a spanyol állam szétesésétől féltek. 1933-ban tovább növelte a feszültséget, hogy a választásokat megnyerő konzervatív-katolikus vezetőt, José María Gil-Roblest a baloldali köztársasági elnök egyszerűen nem volt hajlandó felkérni miniszterelnöknek, mondván diktatúrára törekszik. Ez mondjuk igaz volt, de akkor is elég érdekes hozzáállás egy demokráciában. A végül megalakuló jobboldali koalíciós kormány ellen a baloldal fegyveres felkelést robbantott ki, amelyet azonban véresen levertek. A polgárháború legfőbb oka az volt - röviden összefoglalva -, hogy a spanyol társadalom a XIX. század óta két egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott (nevezhetjük egyszerűsítve bal – és jobboldali blokknak), és 1936-ra egyik fél sem fogadta el a másikat legitim tényezőként. Emellett egyik oldal sem volt annyira elkötelezett a népfelség elve mellett, hogy félretegyék a hatalom fegyveres megragadásának eshetőségét, ha nem a terveik szerint alakulnak a dolgok... A merényletek mindennapossá váltak az 1936-os választások után, amikor a népfrontban egyesül baloldal győzelmet aratott, de a két oldal voksai szinte pontosan 50-50%-os arányban oszlottak meg, igaz területileg nem egyenletesen. A déli és keleti tartományok, valamint a nagyvárosok a baloldalra, a Kasztíliai részek zömmel a jobboldalra voksoltak. A szoros vereséget követően most a jobboldaliak hirdettek felkelést, amelyhez a hadsereg zöme is csatlakozott. Az eleinte bizonytalankodó tábornok, Francisco Franco ekkor szánta el magát a nemzeti erőkhöz való csatlakozásra. Fellépése fontos volt, mivel az afrikai spanyol gyarmati haderő csatlakozásával járt. A polgárháború 1936. júliusának közepén megkezdődött.
A háború azonban nem pusztán fegyverekkel zajlott. Mint említettük feljebb, a konfliktus úgy él a köztudatban, mint valamiféle küzdelem a jó és rossz között, de már a bevezetőből is kiderülhetett, hogy mindkét fél bőven tett azért, hogy háborúra kerüljön sor a felek között. Hogy mégis fekete-fehér lett a megítélése a két oldalnak, az nagyban köszönhető annak, hogy a köztársasági oldal sokkal nagyobb neveket tudott felvonultatni maga mellett írókból és értelmiségiekből, akik sikeres propagandát folytattak mellette. 1936-ban a - nyilvánvalóan elfogult - brit Left Review lap kérdőívvel fordult a brit irodalmárok felé, amelyben rákérdeztek, hogy „Ön a köztársasági Spanyolország törvényes kormánya mellett vagy ellene van? Ön Franko és a fasizmus mellett vagy ellene van?” A kérdés - mint kiolvasható - eleve célzatos volt. Nem túl meglepő módon a 148 választ adó közül 127-en a köztársasági kormány mellé álltak (az ismertebbek közül: Aldous Huxley, Arthur Koestler, Sylvia Pankhurst), öten Franco mellé (köztük Ezra Pound), míg a maradék 13 fő nagyjából semlegesen nyilatkozott (benne H.G. Wells). De az „Authors Take Sides” című pamfleten szereplőket nem számítva is nagy nevek vonultak fel a köztársasági oldalon. Hogy csak néhányat említsünk, a háború során a köztársaságot támogatta ténykedésével Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre és Robert Capa, utóbbi híres fotója, A milicista halála viszont szinte bizonyosan beállított kép… Volt olyan is, aki önkéntesként fegyverrel harcolt a respublika oldalán, mint Orwell vagy Hemingway. A Francohoz való szimpátiát nagyon kevés író merte nyíltan felvállalni, az ilyeneket ugyanis – mint például Salvador Dali – sokszor még barátai is elhagyták. A legismertebb Francoval szimpatizáló író kétségtelenül a mélyen katolikus J.R.R. Tolkien volt, akit taszított a köztársaságiak egyházellenessége. A mai napig jellemző az irodalomban és a filmművészetben, hogy a köztársaságiakat preferálják (pl. egyik kedvenc filmemben is, A Faun labirintusában), holott ők sem voltak különbek.

Robert Capa: A milicista halála (1937)
(forrás: wikipedia)

A nacionalista felkelés gyorsan eredményeket ért el – bár az eredeti terv, egy gyorsan végrehajtott hatalomátvétel nem sikerült -, annak köszönhetően, hogy rendelkezett egy harcban edzett katonai erővel. 1936 őszére az ország nyugati és déli része a kezére került. A frontvonalak azonban megmerevedtek, miután Madridot sikerült megvédeniük a kormánypárti csapatoknak. 1937 őszén Francoék felszámolták a Vizcayai-öböl mentén, Kantábriában elszigetelten harcoló köztársasági sereget. A polgárháború során mindkét oldal komoly külföldi segítséget kapott, bár rendszerint csak a Franco pártján álló német-olasz támogatást szokás kiemelni. Az adatok alapján a nacionalista erők 1544 német, olasz és lengyel repülőgépet, 284 német és olasz tankot valamint páncélozott járművet, 992 tábori tüzérségi löveget kaptak, míg a köztársaságiaknak 854 repülőgépet, 535 páncélost és 1180 tüzérségi löveget szállított le elsősorban a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia. Mint kiolvasható a számokból az olasz és német támogatás technikában nem volt nagyobb - légierőt leszámítva -, mint a köztársaságiaknak nyújtott idegen támogatás. E nehézfegyverzet mellett óriási mennyiségben áramlott egyéb felszerelés is a két háborúzó félhez, csak a Szovjetunió 499 ezer puskát, 21 ezer géppuskát szállított le a spanyol kormánynak. Míg a nacionalistákat olasz és német „önkéntesek” támogatták, a köztársasági oldalhoz mindenféle náció tagja áramlott, hogy harcolhasson a „nemzetközi brigádok” tagjaként. A köztársasági erők legnagyobb problémája a polgárháború során a lőszerutánpótlás volt, amelyet az olaszok sokkal jobban megoldottak Franco számára. Ráadásul a fegyverek árának kifizetését a németek és olaszok a háború utánra tették, míg a köztársaságiaknak azonnal kellett fizetni valutában, abból a nemzeti aranytartalékból, amelyet a kormány egyébként – hivatalosan az arany „biztonsága végett” – átszállított a Szovjetunióba Sztálinnak… Ez nem bizonyult bölcs ötletnek.
Teruel városát a nemzetiek még a polgárháború legelején elfoglalták, s fenyegető ékként nyúlt a köztársaságiak által birtokolt területbe. A fontos csomópont birtoklása azzal fenyegetett, hogy Franco erői Valencia irányába előretörve innen kettévághatják a respublika területét. A köztársaságiak számára kulcsfontosságú volt az is, hogy a francia határ mente a kezükön maradjon, ugyanis a legtöbb felszerelés és fegyver innen érkezett a támogatásukra. A veszélyes helyzet feloldására 1937 decemberében a köztársaságiak nagy támadást indítottak Teruel visszafoglalásáért. Kezdeti sikereket követően a támadók ostrom alá vették a várost védő nemzeti erőket, de azok kemény küzdelemben sokáig kitartottak. Bár a város elesett, de addigra kibontakozott Francoék offenzívája. A kísérlet felemésztette a köztársaságiak tartalékait, és az 1938 márciusában meginduló nacionalista ellentámadás gyorsan teret nyert. Áprilisban Franco csapatai kijutottak a tengerhez, kettévágva ezzel a köztársaságiak kezén lévő területeket.
A háborút nem elsősorban a német-olasz katonai támogatás döntötte el, hanem a köztársasági egység megbomlása 1938-ra. Míg Franconak – aki politikusként és katonként is ravasznak és tehetségesnek bizonyult – sikerült biztosítania a politikai hátországát, addig a másik oldalon a katonai kudarcok magukkal hozták a vádaskodást és a belső torzsalkodást. A harcok során Madrid egyre jobban rászorult a szovjet segítségre, ráadásul a kormány környékén egyre több hithű moszkovita összpontosult. Mivel a köztársaságiak fő fegyverellátója Sztálin volt, a kommunistákat nem lehetett félreállítani a kormányban. A bomlás nagyban volt „köszönhető” a sztálinista leszámolásoknak. Különösen súlyos volt az Egyesült Marxista Munkáspárttal, a POUM-mal (amely nevéből is kiolvashatóan marxista volt, de nem sztálinista) történő összecsapás, amely párt Katalóniában volt különösen népszerű. Vezetőjüket, Andreu Nint az NKVD tette el láb alól. A spanyolországi sztálinista terror egyik fő alakja Gerő Ernő lett, aki elvileg a nemzetközi brigádok és a Komintern egyik vezetője volt Barcelonában, emellett pedig az NKVD (a KGB elődje) ügynöke. Ez a bolsevik taktika a leszámolás a baloldali riválisokkal nagyban hozzájárult, hogy a háború végére már sokaknak elment a kedve a köztársaság támogatásától, és ahhoz is, hogy a kiábrándult Koestler és Orwell megírja két ikonikus regényét a kommunizmusról (Sötétség délben, illetve 1984). 1938-ra a spanyol polgárháborúról amúgy is egyre inkább elvonta a figyelmet Németország megerősödése és Hitler egyre nyugtalanítóbb fellépései.

Franco - jobbról a harmadik - tábornoktársainak társaságában (1936 v. 1937)
(forrás: wikipedia)

A köztársaságiak utolsó dobásként 1938 júliusának végén támadást indítottak az Ebró folyó mentén, hogy ismét helyreállítsák az összeköttetést Katalóniával, illetve a francia határral. Megint úgy jártak, mint Teruelnél. Kisebb sikerek után az ellentámadás nagy vereséget mért rájuk. Mindkét oldal tízezreket veszített el, de a nacionalista csapatok utánpótlása ekkor már sokkal biztosabb lábakon állt, és így könnyebben elviselték. 1939. január 26-án elesett Barcelona, amely a köztársaságiak egyik legerősebb politikai bázisa volt, s amely maga után vonta egész Katalónia bukását. A súlyos vereség és a kormány székhelyének számító város eleste után a köztársasági elnök, Manuel Azaña már reménytelennek látta a harcot, és Franciaországba menekült március 3-án. A köztársaság nemzetközi helyzete is folyamatosan romlott. Nagy Britannia és Franciaország hamarosan elismerte Francot Spanyolország vezetőjeként. Egyre többen érezték úgy, hogy a háború eldőlt és célszerű lenne véget vetni a felesleges vérontásnak. Ilyen volt Segismundo Casado tábornok is, aki május 5-én puccsot követett el a köztársasági kormányzat ellen Madridban, és aki már egy ideje titkos tárgyalásokat folytatott Francoval a háború lezárásáról. A napokig tartó belharcok következtében Madrid szinte védtelenül maradt, és a nacionalista erők március 28-29-én birtokba vették a város stratégiailag fontos pontjait. A köztársasági vezetők ekkor már hetek óta menekülőben voltak Spanyolországból. Madrid elestét követően néhány napon belül egész Spanyolország Franco kezére került, és így is maradt haláláig, 1975-ig.

A háború és a mindkét oldal részéről elkövetett atrocitások óriási pusztítást okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt. Sok vita zajlott le arról is, hogy miként kell értelmezni a spanyol polgárháborút? Előjáték az második világháborúhoz? Demokrácia és diktatúra küzdelme? Forradalom és ellenforradalom harca? Két totalitárius rendszer (fasizmus/nemzetiszocializmus vs. Marxizmus/szocializmus) proxyháborúja? Mindegyik mellett komoly érvek sorolhatók fel, a legegyszerűbb mégis talán ezek mixtúrájaként értelmezni. Ugyanakkor egyetemes jellege mellett a polgárháború igen egyedi spanyol jellegzetességekkel bírt. Az is hiba, ha a két oldalt valaki homogén tömbként igyekszik megfogni, mert ez sem a köztársaságiakra, sem a nemzetiekre nem volt igaz. Ahogy a korábbi spanyol koalíciós kormányok, úgy a két hadviselő oldal is igencsak töredezett volt politikailag, bár folyamatosan tolódtak a szélsőségek felé a háború során. A köztársaságiaknál tömörültek különféle progresszív elemek, valódi humanisták szintúgy, mint anarchista, szociáldemokrata és kifejezetten marxista és bolsevik erők, míg Franco alá besoroltak az olasz fasiszta mintát követő Falange mozgalom mellett a mérsékelt konzervatívok, vagy a monarchista szimpatizánsok egyaránt. A spanyol polgárháborúhoz vezető problémák jelentős része a mai napig fennáll. Ilyen a központi hatalom és a helyi autonómia viszonya, az etnikai ellentétek az országon belül és a spanyoloknál a XIX. század óta nagyon élesen megfogalmazódó vallási kérdés is. Az utóbbi években előkerült spanyolországi problémák – Katalónia kérdése, autonómiák, szociális modernizáció – jelzik, hogy a polgárháborút okozó problémák javarészt a mai napig a spanyol politikai élet részét képezik, és nem sikerült megnyugtatóan egyiket sem megoldani az elmúlt 90 évben.


Felhasznált irodalom:



Beevor, Antony: A spanyol polgárháború. Budapest: Európa, 2002 
Esdaile, Charles J.: The Spanish Civil War. A Military History. London-New York, 2019


Képek:

Az 1936-os spanyol választás térképen (kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény):

Robert Capa: A milicista halála

Franco tábornoktársai körében:


Eredeti megjelenés:
Győri Szalon, 2024. március 28. 

2026. április 23., csütörtök

Keselyűk Ibéria felett: előadás képekben

előadás

Keselyűk Ibéria felett 
előadás képekben 

Április 14-én a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban szép számú közönség előtt egy - némi szerénytelenséggel talán mondhatom - jól sikerült előadást tartottunk a győr-ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban, melynek témája a spanyol polgárháború volt. A "Keselyűk Ibéria felett" című előadást a következő sorokkal vezettük be: 

"A mai napig sok esetben úgy él a Spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott a valóság ennél sokkal bonyolultabb és egyben izgalmasabb. A Spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza és kitörésének legfőbb oka az volt, hogy a spanyol társadalom 1936-ra két, egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott. Bár az 1936. július 17-én felkelő tábornokok gyors győzelemben reménykedtek, de a nacionalista puccskísérlet három évig tartó polgárháborúba torkollott, amely az egész világot megosztotta és ideológiai háborúvá fajult. A harc a kulturális térben is zajlott, a világ irodalmárai, művészei, megmondóemberei ugyanúgy felsorakoztak a barikád két oldalán, ahogy az olasz, német vagy szovjet harckocsik, repülőgépek és katonai tanácsadók. Bár a polgárháború Franco és a nacionalisták sikerével ért véget, a spanyol társadalomban lévő törésvonalakat azóta sem sikerült eltüntetni, és a mai napig hatnak."

Úgy gondolom, hogy a másfél óra során viszonylag megfelelően sikerült körüljárnunk a konfliktus előtörténetét, valamint nagy vonalakban a hadi események sorát is. Emellett igyekeztünk a propaganda kapcsán rámutatni azon különlegességre, hogy ebben az esetben a vesztes írta a történelmet, nem a  győztes, s ennek okait is megpróbáltuk kiderítenini. Érdekességképpen kicsit belemásztunk Sztálin Komintern-jének fontosságába, amely komoly szerepet játszott a nemzetközi brigádok illetve a propganda terén egyaránt. 

Fotó: Polczer Árpád














Minden érdeklődő jelenlétét köszönjük! Legközelebbi témánk a ménfőcsanaki Bezerédj-kastély 19-20. századi fordulóját igyekszik bemutatni korabeli újságok és fényképek segítségével.

2026. április 3., péntek

Sorozatajánló: Star Trek: Starfleet Academy - Első évad (2026)

 Sorozatajánló:

Star Trek: Starfleet Academy 

Első évad (2026)



Az első szó a döbbeneté. A döbbeneté, amely elfog a tiszteletlenség láttán, mellyel a kapott örökséget az elfajzott utódok elpazarolták. A Star Trek: Starfleet Academy alkotói egyszerűen nem ismerik kellően az univerzumot, amelyet bővíteniük kellett volna. Vagy csak nem érdekli őket az egész. Persze már az első trailerek után lehetett sejteni, hogy valami borzalom készülődik, de ez még a legpesszimistább várakozásaimat is alulmúlta. Pedig alapvetően jó ötlet lett volna megismerkedni a csillagflotta tisztképzőjével, ahonnan James T. Kirk-ök, Jean-Luc Picard-ok és Benjamin Sisko-k jöttek, de elitképzés helyett nagyrészt nevetséges tinidrámát láthatunk. Hogy valami pozitívot is említsek: a sorozat minősége felfelé ível, az egészen pocséktól eljutunk a majdnem élvezhetőig. 

Igazából a sorozat epizódjainak megtekintése során jegyzeteltem, de annyi megírandó gyűlt össze már az első öt epizód után - nem éppen pozitív kontextusban - hogy zömében ki kellett hajítanom, mert rekordhosszúságú és olvashatatlan kritika lett volna belőle. Különösen gyatra ugyanis az évad első fele, amely helyenként hajmeresztő logikátlanságoktól szenved, zömében pedig simán csak bárgyú. A Star Trek franchise esetében különösen ciki mondjuk, a tér és idő negligálása. Csak egy példa: Az újonnan kinevezett akadémiai kancellár beszédét azzal kezdi, hogy 24 órája még nem hitte volna, hogy kancellár lesz, főszereplőnk Caleb Mir meg egy nap alatt lopásért elítélt börtöntöltelékből az akadémia hallgatójává avanzsál... Komolyan? Huszonnégy órával az akadémia újranyitása előtt még nem tudja a Csillagflotta, hogy ki lesz a vezetője a létfontosságú központnak? Tényleg felvesznek valakit csak úgy passióból - aki ráadásul bűnöző - 24 óra alatt? A sorozat komolynak komolyanvehetetlen, humorosnak meg nem eléggé vicces. Néha alig hittem el, amit látok. Az egyik tanóra végeztével főhösünket, Calebet leöntik valami géllel, majd megjelenik egy hologram és tejszínhabszerű anyaggal egy poroltóból arcon spricceli. Mindez a csillagflotta akadémiáján! Chaplin biztos nagyokat nevet a túlvilágról, hogy a börleszk még a 32. században is létezik. A sorozat első öt részének megtekintése közben nagyjából 10 percenként kellett szünetet beiktatnom, mert agyvérzést kaptam volna. A készítőgárda a forrásanyagot vagy figyelmen kívül hagyja, vagy folyamatosan megerőszakolja. A betazoidok szeme már nem fekete, a klingonok szexuálisan kompatibilisek az eddig csak hímnemű és mestereik által tenyésztett Jem'hadarokkal, hogy csak néhány anomáliát soroljak fel, de bőven lehetne csemegézni.

Ebben a megújult és elkorcsosult Star Trek univerzumban az uralkodó faj a Girlboss. Az akadémia szinte minden látható posztját ugyanis nők töltik be. Alkalmasabb parancsnokok, okosabb startégák, jobb döntéseket hoznak, bölcsebbek a férfiaknál és persze fizikailag is minimum egyenlőek velük. Mindez egy olyan sorozat esetében, amely hagyományosan fehér középosztálybeli fiú kockáknak készült!? Úgy látszik, igen nagy erők dolgoznak azon, hogy minden férfias műfajt valami bugyuta woke tinivígjátékká deformáljanak. Szerencsére megnézve az évadot, kiderül, hogy minden női szereplő alkalmatlan bármire, így nem kell aggódni, hogy a sorozatot néző fiatal srácok önbecsülése csorbát szenved. A sorozat korjellemző alkotás, a kadétok felvonultatásakor még véletlen sincs fehér srác a képen, mikor körbepásztázik a kamera a akakdémistákon. 

Az akadémián mindenféle lény képviselve van...
Természetesen a fehér férfit leszámítva, az mégiscsak túlzás lenne. 

Az oktatás "minőségéről" szólva, ami az akadémián folyik... Öööö. Leginkább nem folyik. Egy Star Trekbe helyezett Roxfortot kapunk bohócoknak beillő tanári karral, ahol mágikus növényeket kell nevelni, meg le kell győzni a Mardeká... vagyis katonai kollégium csapatát kviddics, azaz... Calicában. Megtudhatjuk, hogy a Bolygók Egyesült Föderációjának elsőszámú tisztképzőjébe való felvételhez az égegyadta világon semmiféle követelmény nem kell. Sőt, tulajdonképpen öt perc alatt bárki tagja lehet, az is, aki nem is a föderációhoz tartozó fajhoz tagja. Se fizikai, se szellemi képességek a belépéshez nem szükségesek, sőt a jelek szerint az agyhalál sem kizáró ok. Messze túlsúlyos vagy tini létedre és lenyeled a kommunikációs jelvényedet már az első napon? Fel vagy véve! Mindenen vigyorogsz, mint valami debil? fel vagy véve! Pár napja egy idegen küldöttséggel érkeztél ide? Fel vagy véve! A tanórák amiket látunk bicskanyitogatóak. Megtudjuk, hogy az akadémián nem tanulni kell, meg holmi ismereteket szerezni, hanem megnyílni mások előtt! Pedig ez nem is az Alienek keltetőbolygója. Mikor az akadémián megbuknak csapatként egy krízis kezelésében, mi segíthetne a kadétoknak? A parancsnokok bölcs tanácsa? A parancsnoki lánc precíz meghatározása? Folyamatábrák, hogy miként kell döntéseket hozni, kijavítani a hibákat? Dehogy! Egy kis színjátszás, mivel - szó szerinti idézet következik az egyik szereplő szájából - "a színház az egyik legerősebb eszköz a szociális és politikai változásokhoz. A színház államvezetés.".  Mondjuk, hogy a szociális és politikai változás mennyiben segít egy üstökös  megállításában - ebben buktak el két perccel korábban a diákok szimuláció során -, azt nem tudom... És nem, a színház nem államvezetés. Lehet tanulni belőle hasznos készségeket, de egy állam vagy egy űrhajó irányítását biztosan nem a Hamletből fogjuk elsajátítani. Emellett teljesen érthetetlen feladatok is a nebulók nyakába szakadnak. Vegyünk egy példát! A sorozat 2. részében egy nagyon fontos diplomáciai küldetés vár a kancellárra - hogy miért rá, az nem derül ki -, ugyanis fogadnia kell a betazoid faj delegációját, amely (újra)csatlakozna a föderációhoz. No, mit kell ilyenkor tenni? Így van, világos, hogy a küldöttséget az akadémiára éppencsak bekerülő, még egyenruhát is alig öltő fiatalok közé kell elküldeni, hisz mi is lenne meggyőzőbb érv a föderáció mellett, mint egy falka tinédzser. Ki a fene talál ki ilyet? Mintha az EU-hoz csatlakozni vágyó ország delegációját elküldenénk egy katonai iskolába tárgyalni, hogy bemutassák, mind "egy nagy boldog család" vagyunk. Egyébként a forgókönyvírók életükben nem olvastak még diplomáciai tárgyalásokról sem. A Star Trek régebben egy képzett szakemberek alkotta csoportról szólt, amely nehéz etikai, morális, filozófiai és diplomáciai kérdések megválaszolásával vonzott közönséget és rajongótábort, most meg kapunk egy tinidrámát. Nyafogás mindenhol. 
Térjünk át a szereplőgárdára! Hát az is megér egy misét. Fő protagonistánkat, Calebet (Sandro Rosta) a tinilányok számára választották, és nagyjából annyit is kapunk tőle, amennyi az elvarázslásukhoz a készítők szerint elég: kellően izmos felsőtestet, kellően sokszor. Emellé mérsékelt színészi képességek társulnak, de legalább viszonylag konzisztens karakter. A klingont játszó Karim Diane nem rossz, csak a számára írt karakter nem éppen egy klingon archetípus - sőt, annak ellenkezője -, míg Darem karaktere sótlan, mint egy vesebajos ebédje (A Fekete viperából loptam). A női karakterek sokkal borzalmasabbak. Az akadémia parancsnoka, Nahlan Ake a Woodstocki fesztivál hippijei közül lett kiválasztva, így nem tud rendesen leülni egy székre, az egyenruhát hanyagolja, mezítláb fogad tábornokokat, diákokat pizsamában, vagy éppen asztalon ülve... Csodálom, hogy nem dugaszol virágokat az ellenséges flotta zászlóshajójának torpedóvetőcsövébe. Tevékenysége kimerül pátoszos beszédek elmondásában, meg abban, hogy jelzi, az akadémián a kadétoknak nem követelményekre, hanem empátiára van szüksége. Mintha nem 18-20 évesekről lenne szó, hanem óvodásokról. Csodálom, hogy egyelőre még nem kínált füves cigit a diákjainak - másnaposan már vegyült közéjük -, de gondolom, ami késik, az nem múlik. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem Holly Hunter színészi kvalitásaival van a baj - mégiscsak egy Oscar-díjas színésznő -, mert az évad egyetlen igazán értékelhető részében (6. epizód) - amikor a történetben van mélység, és a párbeszédekben drámaiság -, akkor képes volt kiváló teljesítményt nyújtani. Lura Thok egy félig klingon, félig jem'hadar parancsnokhelyettes, afféle üvöltő őrmester, aki köpködve és prüszkölve beszél a nagyobb hatás kedvéért. A kisebbik probléma csak ezzel, hogy sikerült egy nőbe beleplántálni a férfiak legrosszabb tulajdonságainak egyikét - az egyenlőség szellemében -, hiszen a nagyobb az az, hogy ő biztonsági és taktikai parancsnokhelyettes, nem pedig kiképzésért felelő őrmester... A többi vezető sem túl alkalmas, de legalább kellően keveset szerepel a Voyagerből reaktivált Doktort leszámítva, aki kétségtelenül hoz némi humor- és nosztalgiafaktort. A sorozat egyébként tele utalásokkal a régebbi ST sorozatokra, ezzel palástolva a tényt, hogy semmit nem hasznosít abból a látványelemeken, vagy egyes régebbi - kedvelt vagy nem kedvelt - szereplők előhívásán kívül. A lánykadétok közül Genesis bájos, de semmi több. A rajongók utálatának fő tárgya Sam karaktere lett, és teljes joggal. Sam - az eredettörténete szerint - egy fotonalapú élőlény, aki hologram formájában kerül az akadémiára, ahol a sokszínűség jegyében a fiatal Monica Bellucci helyett inkább egy agyilag 5 éves, molett, fekete lány alakját öltötte magára, gondolom a pozitív distzkriminációval megszerezhető pontok miatt. Sam teljesítménye az évad első felében az infantilis vigyorgás és teátrálisan előadott bohóckodás. Ráadásul egy egész részt sikerült rászánni Sam-re, s csak ront helyzeten, hogy ez az epizód lett, amely tiszteleg(ne) a DS9 előtt. Hát jobb lett volna, ha nem teszi, főleg hogy a kedvenc Star Trek sorozatom volt, olyan zseniális részekkel, mint a In the Pale Moonlight... Iszonyatosan kínos az egész. Sam-et 8. részben majdnem elveszítettük, de sajnos megúszta. Mondjuk nem biztos, hogy az őt alakító Kerrice Brooks a legrosszabb színész a sorozatban, mert a Tarimát alakítő Zoë Steiner méltó vetélytársa. Sajnos a karakterek általában véve sem túl izgalmasak, és a Deep Space Nine-ban még a mellékkarakterek (Garak, Dukat, Martok, Eddington) is klasszisokkal voltak érdekesebbek, mint itt bárki.

A látványvilág? A robotok mintha a Csillagok háborúja legrosszabb részeiből zuhantak volna ide, de ezt leszámítva végül is nem rossz. Amúgy sem ez volt a Star Trek fő erőssége sosem. A mondanivaló az, ami nem nagyon fedezhető fel, illetve az a fő cselekményszál, ami összetartaná az önmagukban gyenge részeket. És ez komoly gond. Érezhetően az egész sorozatot tiniknek próbálták eladni (mint manapság szinte mindent, mintha más nem is nézne filmeket és sorozatokat), és nem tudom eldönteni, hogy ha az volnék ma, tetszene-e ez a valami. Remélem, nem. Értem én, hogy a TikTok-generációt mással kell megfogni, mint a korábbiakat, de miért megyünk le ennyire kutyába, és nézzük őket teljesen hülyének? Utoljára ekkora kupac trágyát a Jurassic Parkban láttam, de ott legalább állatok hagyták maguk után. 

Értékelés:

Egy kövér négyes a tízből.

4/10 pont

IMBD: 4.4/10 (31 ezer voks)

Rotten Tomatoes: 85% (kritikusok), 51% (közönség)