Rubicon 2019/1. szám
Magyarország a II. világháborúban
Az
utóbbi években egyre színvonalasabb Rubicon idei éve tematikus számmal indult,
melynek minden cikke a II. világháborús magyar részvétellel, azon belül is
elsősorban az 1941-43-as keleti fronton vívott harcokkal foglalkozott. Az
írásokat neves szakértők jegyzik, így egy nívós
ismeretterjesztő összefoglaló került a téma iránt érdeklődők kezébe.
Erre
már csak azért is szükség van, mert még manapság is sokszor találkozik az ember
viták során (lett légyen annak helye facebookos csoport, vagy kocsma) igencsak alaptalan rágalmakkal a magyra honvédek ténykedésével kapcsolatban. Röviden végigveszem, miről olvashatunk az idei első számban:
Kovács Vilmos: Trianon béklyójában. A
Magyar Királyi Honvédség fegyverzetének kialakulása 1920-1938 között
A
Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, Dr. Kovács Vilmos ezredes rövid
értekezésében a Trianoni békediktátummal indít, s annak a honvédségre vonatkozó
megszorításaival. A békeszerződés korlátozásai gyakorlatilag rendfenntartó erők
szintjére redukálta a magyar haderőt, megfosztva hazánkat még az önvédelem
lehetőségétől is. Az igazságtalan béke revíziójára már az első hónapoktól –
többnyire teljesen irreális – tervek születtek, s 1927-ben megszabadulva a
közvetlen Antant ellenőrzés alól megkezdődött a honvédség fejlesztése, ha csak
titokban is. A szerző végigveszi a haderő fejlesztésének lépéseit, legfontosabb
beszerzéseit. Mivel ez sokszor rejtve történt, s éppen onnan vett az ország
technikát, ahonnan tudott, ez nagyon heterogén, s ezért sérülékeny felszerelést
jelentett. Kiemeli ugyanakkor - teljes joggal -, hogy a sokszor cudar gazdasági
helyzet ellenére a magyar hadiipar képes volt a világháború során közel ezer
páncélos és páncélozott jármű, valamint több száz harci repülőgépet legyártani,
ami párját ritkító teljesítmény volt az európai országok között.
Andaházy
Szeghy Viktor: A Gyorshadtest ukrajnai hadműveletei, 1941
Andaházi
a Hadtörténeti Könyvtár vezetője, s már bemutattam korábban megjelent könyvét.
Most a Gyorshadtest 1941-es hadműveleteit tárja elénk röviden. Kiemeli, hogy
a magyar magasabbegység feladatát a nehézségek ellenére jól oldotta meg,
sokszor kiérdemelve a német tábornokok elismerését is. Külön érdekesség - mivel
nem közismert -, hogy a gyorshadtest a későbbi 2. hadsereghez hasonlóan
folyamvédelmet is el kellett lásson másfél hónapon át a Dnyepernél. Ez a Don
folyóhoz hasonlóan 200 kilométer hosszúságú szakaszt jelentett, igaz félkör
alakban, ami némileg kedvezőbb volt, s a szovjetek sem voltak képesek hídfőt
kiépíteni. A magyar királyi I. gyorshadtest végül a Donyecig tört előre a német
csapatokkal együtt, innen vonták ki novembertől, miután jelentős anyagi veszteségeket
szenvedett, bár elsősorban nem harci cselekményekben, hanem a hosszú út és a
felszerelés gyenge minősége miatt. A 44444 fős seregtest 4005 főt veszített
halottakban és eltűntekben, s gyakorlatilag teljes járműparkját valamint
nehézfegyverzetét. Mindazonáltal feladatát szépen teljesítette sokszor
3-4-szeres túlerővel szemben, azoknak sajátjánál lényegesen nagyobb veszteséget
okozva.
Szatmári
András: Lőfegyverek
Egyszerű
képes tabló a magyar honvédség által használt lőfegyverekről pisztolytól
nehézpuskáig bezáróan. A színes fotók mellett a legalapvetőbb adatokat
olvashatjuk.
Kovács Vilmos: A magyar királyi
honvédség fegyverzete a 2. hadsereg frontra küldésének időszakában és a doni
hadműveletben, 1942-43
A
cím önmagában jó hosszú és gyakorlatilag mindent elmond. Kovács Vilmos ezúttal
is jó összefoglalást ad a Szovjetunió ellen felvonuló honvédek fegyverzetéről,
kiemelve annak kétségkívül létező problémáit. Összehasonlítja a magyar, német
és szovjet hadosztály felszerelését, melyből kitűnik, hogy a nagyhatalmak
háborújában a magyar állam nem volt képes hasonló erejű hadosztályok
kiállítására. Ezt természetesen fel lehet róni az akkori politikai- vagy
katonai vezetésnek, de ne feledjük, hogy Magyarország ma sem lenne képes erre. Nem a szándék,
hanem az anyagi erőforrások hiánya volt ennek oka, ráadásul 1938-ig a fejlesztés egészen
esetleges volt. Bár a honvédségnek voltak kiváló eszközei, azok mennyisége nem
volt kielégítő, s az utánpótlás biztosítása több ezer kilométerről, ráadásul
német hadtápvonalon sokszor megoldhatatlannak bizonyult. A cikk bemutatja a
rendelkezésre álló fegyverzetet (kézifegyver, tüzérség, páncélelhárítás, s
páncélozott járművek), s szomorúan állapítja meg, hogy például mire a valóban
hatékony 87/38 M páncéltörő lövegek kijutottak a csapatokhoz, addigra megindult
a szovjetek januári offenzívája.
Hatala
András: Lőszerek
Hatala
András - aki elsősorban számomra a Haditechnika folyóiratból ismert, mint szakíró valamint a
Király-géppisztolyról szóló könyv szerzőjeként -, a fentebbi, lőfegyverekről szóló
tablóhoz hasonlóak képekkel illusztrálja, milyen lőszerek voltak használatban a
II. világháború során a magyar honvédségben. Igazából csak ízelítő, méretarány
és minden magyarázat nélküli.
Végső
István: Kerékpárokkal a második világháborúban
Sokszor
valóban megmosolyogtatónak hat, mikor a második világégésről látott archív
felvételeken magyar katonákat látunk kerékpározni. Ugyanis a
világháborúról a gépesített alakulatok ugranak be, robogó harckocsik, akik Rommel vagy von
Rundstedt vezetésével rohanják le az ellenséget, holott a német haderő messze
nem volt annyira gépesítve, mint általánosan hiszik. Végső István írásában a
magyar kerékpáros alakulatokat mutatja be, amelyek különösen a visszacsatolások
során játszottak fotntos szerepet, hiszen - bármennyire is különös mai szemmel
-, akkoriban a gyorscsapatok közé tartoztak. Voltaképpen a honvédség történetében átmeneti egységeknek
bizonyultak, hiszen a haderőfejlesztés során a bringásokat felderítő- és
harckocsizó zászlóaljakká alakították át. A szerző bemutatja az alakulatok
rövid történetét, néhány vezetőt, s korabeli fotókkal, rajzokkal illusztrálja
azt.
Szoleczky Emese: A frontélet
dokumentumai. II. világháborús magyar emlékanyag
A
kétoldalas írásocska néhány olyan dokumentumtípust mutat be példákon keresztül,
amely sokunk gyűjteményében megtalálható, de akárkinek lehet ilyen a padlásán
felmenőinek köszönhetően. Szoleczky Emese, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Dokumentációs osztályának osztályvezető-helyettese ez alkalommal egy-egy tábori
postai levelezőlapot, tábori levelezőlapot, SAS-behívót és zsoldkönyvet hozott
el nekünk, bemutatva a katonaélet mindennapi papíranyagát.
Bonhardt Attila: A magyar harckocsizók.
Az 1. tábori páncéloshadosztály a Don menti csatákban
Bonhardt
Attila ezredes a Hadtörténelmi Levéltár tavaly nyugdíjba vonult igazgatója az
első valóban modernnek nevezhető magyar páncélos seregtest rövid történetét meséli el
nekünk, amely már teljesen gépesített volt (a világon a nagyhatalmakat
leszámítva 1942-ben kevés állam rendelkezett ilyennel!). Az 1. tábori páncéloshadosztály
ugyan rögtönzött, s nem állandó alakulat volt, mindazonáltal egyértelműen
elitnek számított a magyar honvédségen belül. Bonhardt először bemutatja a
magasabbegység járműállományát, röviden jellemzi azokat. Időrendben követi a
hadosztály harci bevetéseit, s állományának alakulását. Nem is rémlett, hogy a
magyar tankok már 1942 júliusában amerikai páncélosokkal kerültek szemben
(természetesen szovjet legénységgel), s az 1. urivi csatában 21 szovjet, ám többségében amerikai Stuart tankot lőttek ki a magyar legények. A divízió helytállt a
hídfőcsaták során, de különösen kitűnt a szovjetek januári áttörése során a
német-magyar-olasz erők visszavonulásának fedezésében, mint a Cramer-hadtest
része, de erről már írtam a 30. páncélosezreddel kapcsolatban.
Bán Attila: Az Engima H29 rejtjelező gép
Nem
közismert, hogy az Enigmát nem csupán a németek használták, de a Magyar Királyi
Honvédség is. Bán Attila bemutatja az egyetlen fennmaradt H29-es magyar
rejtjelező készüléket, amely a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tulajdonában van.
Számvéber Norbert: A hídfőcsatáktól a
szovjet áttörésig
Az
egyik - ha nem a legjobb - II. világháborúval foglalkozó magyar hadtörténész,
Számvéber Norbert ezúttal a magyar 2. hadsereg Don folyó mentén mutatott harci
teljesítményét veszi szemügyre. A hadsereg frontra kerülésének általános bemutatását
követően a szovjet és magyar haderő összevetése következik, ahol szerzőnk bemutatja a
frontszakaszt, a magyar erőt, s a két fél hadművészete közti különbségeket. A
hídfőcsaták rövid áttekintése után a látszólagos nyugalom hónapjai
következnek. Valójában ebben a hadműveleti szünetben gyökerezett a januári
összeomlás legfőbb oka. Az állatállomány leromlott, ezáltal a magyar tüzérség
gyakorlatilag mozgásképtelenné dermedt az orosz télben, míg a hiányzó eszközök, nehézfegyverzet pótlása akadozott, vagy elmaradt, vagy éppen elkésett. Számvéber meghatározza a felek erőviszonyát
1943 elején, s megállapítása az, hogy a szovjetek élőerőben egyáltalán nem
voltak túlsúlyban, ám - mint támadó fél -, meghatározhatták a támadás helyét, s
helyi túlerőt hozhattak létre a hídfőkben. A hadtörténész összegzésként
elmondja a két fél hibáit, illetve, hogy esetleg mit tehetett volna jobban a
magyar hadsereg vezetése. Ez természetesen utólagos bölcselkedés, de Számvéber
logikusan beszél, érvei elfogadhatóak. Kiemeli azt is, hogy a szovjetek
páncélosokban nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek (40%) néhány nap alatt,
ami azért megsüvegelendő teljesítmény volt a magyar honvédektől.
Számvéber korábbi könyvéről itt olvashatnak.
Megjegyzésként
megemlítem, hogy az egyik térképen az 1. magyar páncélos hadosztályt nem
sorolják a Cramer-hadtestbe, ami nyilvánvaló véletlen baki lehet.
Sallay Gergely Pál: Magyar katonai
jelvények a második világháború idején
Bár
van pár kitüntetésem otthon – mármint birtokolok ilyet, nem én kaptam… -, de
sohasem foglalkoztam behatóbban a különféle jelvényekkel, dekorációkkal. Ez külön szakma a szakmán belül, ugyanúgy, mint a filatélia. Sallay, akinek talán legjobb könyve a Halálfejes katonák, most néhány
kiemelkedő szépségű jelvényt, érmet, kitüntetést mutat be képen és rövid
leírásokkal az ejtőernyős csapatjelvénytől a Magyar Érdemrend különféle
keresztjeiig, miközben röviden átfut a honvédség kitüntetéseinek történetén
1938-tól 1945-ig.
Szabó Péter: A 2. hadsereg megszálló
tevékenysége 1942-43
A
Magyar Királyi Honvédség megszálló tevékenysége Ukrajnában a mai napig a
legmegosztóbb vitatéma különböző történelmi fórumokon, ami nem is csoda, hiszen
nincs annál kényesebb téma, mint a sokszor egyenruha nélkül harcoló partizánok
elleni küzdelem. Szabó Péter, friss könyve után most röviden a Rubiconban is
bemutatja kutatásainak foglalatát. Idézetekkel eleveníti fel ennek a helyzetnek a
fonákságát, ahol mindkét fél kitett magáért brutalitásban, de rögzítsük, a korban a hadijog
megengedte a civil ruhában fegyvert fogók statáriális kivégzését. Szabó
szomorúan állapítja meg, hogy a lakosság volt az egésznek a legnagyobb
áldozata, hiszen a partizánok célja a megszállók meggyűlöltetése is volt, s a
magyar és német foglyok megkínzásával, s az azt követő visszatorlással ezt el
lehetett érni. A magyar hadvezetés jó kapcsolatot akart kialakítani a
helyiekkel - érdekük is volt ez -, de ezt a csapatok túlkapásai, és a partizánok orvtámadásai sokszor
lehetetlenné tették. Az is tény, hogy a partizánoktól rettegő
hadtáp-csendőrzászlóaljak sokszor visszaéltek hatalmukkal, s inkább
fosztogatásban, s nem a terület pacifikálásában jeleskedtek. Ugyanakkor az
olyan abszurdumok, hogy a magyar katonák népirtást követtek volna el, teljesen
légből kapottak, a magyar tisztikar törekedett az orosz lakossággal való jó
kapcsolatra.
Szabó János: Az Árpád-vonal
Az
Árpád-vonal a II. világháború talán legsikeresebb erődítésrendszere volt, amely
a Kárpátok vonalában védte a történelmi Magyarország területét a szovjet
invázió ellen. A téma kiváló kutatója ezúttal öt oldalon próbálja röviden
megismertetni a vonal történetét, kialakításának és működésének mikéntjét. A
védelmi rendszer egyes elemei a mai napig megvannak, így az részben ma is
bejárható, s ez sokakat vonz. Az Árpád-vonal nagy előnye volt, hogy nem kellett
több száz kilométer hosszan erődíteni, hanem a völgyekre koncentrált, s ez sokkal
rugalmasabb deffenzíva volt, mint hinnénk. Még az ellenség is elismerte, hogy támadása
megtört a magyar honvédek kemény ellenállásán, köszönhetően a jól kialakított
védelemnek. Csak az volt a baj, hogy nem volt megkerülhetetlen…
Mindent
egybevetve, egy remek lapszámot kaptunk, amely persze nem mélységben kiemelkedő
- erre esély sincs 82 oldalon -, hanem azért, mert átfogóan mutat be egy sokak számára
érdekes eseménysorozatot. Fontos ez, hiszen talán lökést ad sokaknak arra, hogy részletesebben
is megismerjék az új tudományos munkákat a II. világháborús magyar
részvételről.
Maga
a folyóirat minőségi kialakítású, illusztrációkban gazdag, melyek ráadásul
hangulatot teremtenek, s térképeivel megkönnyíti az események követését.