Robert Capa:
Kissé elmosódva :
emlékeim a háborúról
(Slightly Out of Focus -
1947)
Budapest: Park, 2013
Szélhámosoknak áll a zászló a mai világban,
gondoljunk csak a tévé sarlatánjaira, akik némi telefonos percdíjért cserébe
eladják nekünk a nagy semmit, mondván Alexander mágus kielemzi a (macska)
karmát, vagy Tihanyi doktor kioperálja a gerincedet a hátadból míg görnyedsz a
készülék előtt. Sokan megmosolyogjuk ezt, mondván: ügyes. Ahelyett, hogy azt
mondanánk: gonosz. Robert Capa is így kezdte valaha, hiszen mikor saját nevén
(Friedmann Endre) nem tudta eladni fényképeit, kitalálta az egyébként nem
létező Robert Capa figuráját, aki állítása szerint egy zseniális amerikai
fotóriporter. A trükk bejött, Friedmann pedig ezen a néven jutott el a
világhírig.
Capa könyvéből ugyanez a bájos hamisság árad. Az
ember szeretné elhinni, hogy a benne leírtak megtörténtek, ugyanakkor érzi,
hogy ez így túl kerek. És joggal. A Kissé
elmosódva még Capa szerint sem igazság, hanem annak egy kicsit
feltupírozott változata, azon néha túllép vagy ellép mellette. Noha saját
második világháborús ténykedését írja meg, belevisz egy szerelmi szálat, itt-ott
kiszínezi az eseményeket, és valahogy mégis életszagú marad. Röviden szólva,
nagyon tetszett a könyv, mindazok ellenére, hogy ugyanúgy kuncogtam rajta, mint
amikor születési napból Annus boszorkány megmondja, milyen betegségben szenved
a betelefonáló. Nem meglepő, hogy a valóság és fikció bójái között szlalomozó
Capa eredetileg forgatókönyvet akart írni a könyvből, hogy aztán film
készülhessen belőle. Meggyőződésem, hogy kiváló film lehetne belőle.
Capa karaktere számomra olyan, mint Chandler
Philip Marlowe-ja. Kemény, humoros, igazi macsó, ugyanakkor mély filozófus
rejtőzik e látszólagos könnyedség mögött. A fényképésszel ott lehetünk egy
ejtőernyős csoport bevetésén Észak-Afrikában, sárban dagonyázhatunk
Olaszországban, végül partra szállhatunk Normandiában. Utóbbi kétségtelenül a
legkeményebb része a könyvnek, hiszen ő volt az egyetlen fotós, aki az első
hullámmal landolt 1944. június 6-án. Más kérdés, hogy fényképeinek zöme
előhíváskor tönkrement. Csak másfél órát töltött az Omaha partszakaszon, de az
is éppen elég volt neki.
A sztori egy romantikus fonalon gurul egyik
háborús helyszíntől a másikig, amely fotóriporterünk és Angliában megismert
szerelme, Elaine - akit piros haja miatt Pirinek becéz – között dúl. Kétségtelenül
ez a hiteltelenebb része a történetnek, de nem ront rajta. A könyv humora is
jó, Capa képes a ténykedését felülről szemlélni, kellően kritikus magával
szemben is. Nagyon vicces, mikor letolt nadrággal a dolgát végezve észreveszi,
hogy aknamezőre került és nem mer megmozdulni az aknamentesítő csapat
érkezéséig. A nevetésemet persze beárnyékolta, hogy tudtam, hogy Capa végül egy
aknamezőn vesztette életét Indokínában 1954-ben. A kötetben, mint háborús
forrásban, megtalálhatóak a visszaemlékezések hibái, a kisebb tévedések, de ez
ennek a forráscsoportnak mindig a sajátja.
A kötet kiadása (ez a 3. a Park Kiadó
gondozásában) tetszetős, kicsit sajnálom, hogy a benne lévő több mint 100 fotó
nem kapott külön táblákat benne minőségi papírral. A borító nekem kissé túl
csicsás a sokféle betűtípussal –nagysággal és színnel.
Összefoglalva: Valójában nagyon rövid kis
füzetecske ez a fiktív emlékirat (a 243 oldal jelentős részét teszik ki a
fényképek), ugyanakkor a stílusa remek, pillanatok alatt kivégzi az olvasó. Nem
nagyon hiszem, hogy lenne, aki csalódik benne. Kivéve persze, ha az olvasó túl komolyan
veszi.
Pontszám:
Hét cápa a tíz fős cáparajból.
7/10
www.moly.hu: 91 %
www.goodreads.com: 4.14 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése