Cey-Bert
Róbert Gyula:
A
Pozsonyi csata
Bp.: Püski, 2013
Azt hiszem Adam Lebor Budapest Protokollja óta nem írtam ilyen
hosszú könyvkritikát. Nem véletlen az összehasonlítás. Szörnyű napokon vagyok
túl. Mikor megjelent ez a regény sokat hezitáltam, hogy elolvassam-e, mert első
pillantásra elég gyenge színvonalúnak láttam, és nem akartam egy nemzeti
érzelmű, és pozitív gondolati tartalommal bíró könyvről rosszat írni. De aztán
Varga Tibor előadásaira gondolva meggyőztem magam arról, hogy bizony a misztikusan előadott
üzleti "Koppánykodás" inkább csak kárt okoz, mint hasznot hajt, és kezembe vettem
az egyébként számomra megnyilatkozásaiban szimpatikus író, Cey-Bert Róbert Gyula könyvét.
Nincs visszaút ("hisz István már a harcra készül"), most már értékelnem is kell.
Néha fájdalmas
könyvekről írni. Mert egy, a Pozsonyi csatáról írt regényről olyan nagyszerű
érzés lenne diadalmasan ömlengeni, hogy: "Ez az, végre ismét egy igazán
nagyszerű magyar történelmi regény!"
De nem tehetem meg.
Még akkor sem, ha
nagyon szeretnék jót írni.
Még akkor sem, ha az
írójának mondanivalója szimpatikus nekem.
Még akkor sem, ha néhány dologban közös a honfoglalókról alkotott véleményünk.
És még akkor sem, ha -
saját vallomása szerint - írója 1956-os harcos és Mindszenty bíboros egykori ismerőse (bár ennek tudatában elég érdekesen nyilatkozik a könyvben a katolikus egyházról).
Mert Cey-Bert Róbert
regénye, teljesen élvezhetetlennek bizonyult. Mert ez nem egy regény, könyvnek
is csak annyiban könyv, hogy lapokból áll.
Elmondom röviden, miként
néz ki a regény:
X bölcsességeket mond
Y-nak, pár oldal felületes csatajelenet, gagyi nyugati cselszövés, valaki
meghal, X elvesz valakit Y családjából, lakomáznak, Y bölcsességeket mond
Z-nek, pár oldal felületes csata, gagyi bizánci cselszövés, Z bölcsességeket
mond W-nek, valaki meghal, W elvesz valakit Z családjából, lakomáznak, X
meghal, Y bölcsességet mond X fiának, gagyi nyugati cselszövés, csatajelenet,
lakoma, majd valaki meghal.
Nincs egy karakter,
nincs egy leírás, valamiféle jellemfejlődésről nem is beszélve. Csupa összedobált beszélgetős jelenet, amelyek többször
ismétlődnek, csak másokkal újrajátszva. Az ember nyugodtan felcserélheti
bármelyik magyar szereplőt akármelyik másikra, mert mind egyforma: nemes,
egyenes, bölcs. A földi élet nyűgjei és gondjai a lábbelijük talpáig sem
kúsznak föl.
A csataleírások
végtelenül gyengék. Cey-Bertnél a hadvezér kitalál valami roppant egyszerű
tervet, amit vezértársai megdicsérnek, mint kiváló tervet, aztán az ellenfél
beleesik. Minden összecsapás pár oldalas csupán, maga a címadó Pozsonyi csata
is alig 15 oldalt tesz ki 250-ből. Ez a 15 oldal ráadásul a németek támadásától
a magyarok győzelmi ünnepéig értendő. A fegyverzetről - azon kívül, hogy a magyaroknak van íja - semmit nem tudunk meg, de nincs egy felbukó harcos sem.
Idegesítőek voltak a
tudálékos névkeletkeztetések, mert hát minden hőséről el kellett nevezni egy
helyet. Így lesz Bata táltos halálozási helye Batacsonk, majd az idővel
Badacsony - Cey-Bert szerint. A névadásokba bele sem megyek, elég legyen annyi,
hogy amikor az egyik nőalakról olvastam, hogy Napkelte a neve, szinte látni
véltem magam előtt Havas Henriket és Aczél Endrét…
A regényben a magyarok
mind feddhetetlen nagylelkű, becsületes férfiak. Én értem, hogy Cey-Bert példát
akar mutatni, hogy lám, régen nagy emberek éltek itt, és az országnak is jobban
ment. De ez igazság szerint unalmas és hihetetlen. Akkor is éltek köztünk
gonosz emberek, és nem csak külföldön. Az egyetlen Arnulf az, akinek volt valami érdekes
a személyiségben, őt legalább sajnálni lehetett.
Azt is megtudhatjuk a
regényből, hogy a magyar vezérek nem egyszerűen elesnek a csatában, hanem
halálukkor rögtön fogadják is őket őseik Attilától a 10 oldallal korábban
elesett barátig. Külön „poén” volt a könyv lezárása, ahol a győztes Pozsonyi
csata után jutalmul az égiektől Árpád megkapja a „Kéksólyomlátomás” csodálatos
élményét, majd hazamegy Attilavárosba és… egyszerűen meghal. Annyi pozitívumot
el kell mondanom, hogy Cey-Bert nem vette át azt a minden forrást nélkülöző
álláspontot, mely szerint Árpád és négy fia elesett a Pozsonyi csatában, erről
ugyanis egyetlen korabeli leírás sem tud.
A párbeszédek
gyötrelmesek, rendszerint holmi kérdezz-felelek, ahol egyik bölcs szereplő
válaszol ostoba társa buta kérdéseire. Mint Yoda mester Luke Skywalkerrel. Ez rendben,
de aztán öt oldallal később az imént még bölcs Kurszán találkozik Árpáddal, és
most Kurszán játssza el a tudatlant és Árpád lesz a bölcs tanító. Komolyan
mondom, olvassátok el, hihetetlen!
A regényben lévő,
ravasznak beállított (hogy ravasz, azt onnan tudjuk, hogy a párbeszédet
folytatók egyike elmondja, hogy ez bizony ravasz) cselek és fondorlatok egészen
bornírtak.
A 148. oldalon Berengár
itáliai király megtudja, hogy a magyarok betörtek 10 ezer emberrel a birodalomára.
El akar menekülni. Tanácsadói a következő tanácsot adják: „- Felség, egy
erősebb hadsereget kellene összeállítanunk.” Komolyan? És ez eddig a királynak,
a birodalom fejének nem jutott az eszébe? Ejha! Ki gondolta volna? Ez aztán a
zsenialitás! Taníts, mester! Aztán kiderül, hogy éppen van most 15 ezer
katonájuk, de hát az uralkodó ezt sem tudta. Jó kis király, de én szívesebben
látnék egy palacsintasütőt abban a palástban.
A 159. oldalon Arnulf
levelet ír magyar barátjának, Kurszánnak, majd minden átkötés és új bekezdés
nélkül hirtelen a levél utolsó sora után a címzett kezd beszélgetni egy
barátjával! Egyszerűen a német palotából hirtelen teleportál a szerző minket
pár száz kilométerrel keletre. Azt hinné az ember valaki kitépett egy oldalt a
könyvből, csakhogy ez a jelöletlen váltás az oldal közepén van. A térrel és
idővel egyébként is hadilábon áll a regény, az első és az utolsó esemény között
12 év van, de ez nem igazán érezhető.
A 166. oldalon Arnulf
halála után a bajorok egy levelet küldenek Kurszánnak a következő tartalommal:
Beszéljünk a békéről, gyere el Passauba! Tisztelettel várlak, jelezd mikor
megfelelő! Erre a bölcs magyar: „- Ez a levél tele van hazugsággal, aljas
megtévesztő szándékkal, de az ellenség szándéka nyilvánvaló.” Hogyan? És mégis
mi van ebben bármi, ami gyanús? Miféle megtévesztés van ebben? Gyakorlatilag
semmi nincs a levélben. A bölcsessége ellenére, Kurszán fantasztikus
tisztánlátása ellenére elmegy és megölik.
Komolyan az volt az
érzésem, hogy ezt a könyvet egy középiskolába készülő diák tákolta össze egy szerencsétlenebb
hétvégéjén.
Nézzük még kicsit a
történelmi hitelességet:
A sztori legelején
csatában vagyunk, melyet Arnulf német király vív a spoletóiak ellen, ahol a
magyarok előbbit támogatják. A csata tényleg megtörtént, de magyarok tudomásunk
szerint nem vettek benne részt, pláne nem magyarok foglalták el Rómát Arnulf
számára. Cey-Bert egyben anakronizmussal Arnulfot német-római császárrá is
koronáztatja, holott ez egy modern műszó, Arnulfot természetesen római
császárrá koronázták, mint minden császárt a középkori Európában.
Itt-ott egyébként –
tudatos? – ferdítés is van a regényben. A mai neopogány Koppány-hívőknek kedvezve
Cey-Bert például meghamisítja a vérszerződést. Állítása szerint ugyanis a
vérszerződés kimondta, hogy Álmos utódai közül mindig a legidősebb férfit
választják fejedelemnek. Ez téves/hamis. Anonymus írta meg legrészletesebben a
vérszerződés pontjait, amelyben ilyen nincs, csak az, hogy Álmos véréből
választunk uralkodót. Megjegyzem, ellentétben egyes állításokkal, nincs
bizonyíték a magyar törzsekben a levirátus intézmény működésére, sőt tudjuk,
hogy Árpádot a fia, Zolta, Taksonyt a fia Géza és Gézát a fia István követte. Sokkal jogosabb azt gondolni, hogy általában az apát a fiú követte a trónon.
Az sem igaz, hogy a
magyarok önelnevezése hungur lett volna. Anonymus ebben is világos: a magyar
törzsszövetséget hétmagyarnak hívták, más török típusú nomád szövetségekhez
hasonlóan számnévvel jelezve hány törzsből állnak (tokuz-oguz = kilenc oguz; onogur
= tíz ogur, hetumoger = hét magyar). Attól, hogy magyarnak nevezték magukat a
magyarok, nem voltak kevésbé hun tudatúak. Ahogy Hunguriának sem hívták őseink
az államukat, annak neve Magyarország volt, az –ia végződésű országnevek
tudomásom szerint idegenek a nyelvünkben. Nem vagyok nyelvész, de az biztos,
hogy az –ia képző már a római provinciákban is ott volt: Pannonia, Gallia, et cetera.
Az író úgy tünteti fel
a dolgokat, mintha a Honfoglalás idejében a magyarság háborúban állt volna
Bizánccal. Ez éppen nem így volt, általában szövetségesek voltak. Nem is
lehetett nagy érdekellentét a két fél között, mert a két állam nem volt
határos, s közöttük ott feküdt a közös ellenség, az erős Bolgár birodalom. Így a
Cey-Bert féle összeurópai összeesküvés ezen eleme nincs a helyén.
Kétségtelen, hogy az
író láthatóan utánajárt a történelmi eseményeknek a spoletói-karoling viszony
esetében (ezek messze a legjobb részei a könyvnek), de másban hemzseg a
történelmi hibáktól:
- Lakótornyokat építenek a honfoglalók
Magyarországon a IX. század végén, holott Nyugat-Európában közismerten csak a
XI. században kezdenek el donjonokat/lakótornyokat építeni, nálunk meg inkább
csak a XII-XIII. században terjed el. Még a közismerten római alapokra épült
Sopront is egy magyar vezérrel építteti fel, lakótornyos várként.
- A Csörsz-árkot székely találmánynak
írja, amely megvédte a székelyeket Erdélyben az idegen támadásoktól. Kár, hogy
a Csörsz-árok az Alföldet fogja körül, nem Székelyföldet és a szarmatákat
védte évszázadokkal korábban.
Mindezt nem azért írom,
mert elvárható, hogy egy történelmi regény minden mondata szigorúan tapadjon a jelenlegi
történelmi tudásunk talajához. Erről szó sincs, hiszen minden regény
óhatatlanul minimum részben fikció! Ellenben ha valaki nincs birtokában a kellő
tudásnak a témában, akkor ne ilyeneket tüntessenek fel a borítón és az
előszóban:
- „Róbert, mint az ókori
Egyiptom egyik legnagyobb bölcse, Hermész Triszmegisztosz – az akkori
fényemberek képességével mintha visszarepült volna az időben – és tudatával
részt vett volna a csatában.”
- „Cey-Bert Róbert Gyula
művét az teszi igazán értékessé, hogy érdekfeszítően mutatja be a pozsonyi
csata eddig soha le nem írt, eltitkolt előzményeit…”
Apropó! Mindenekelőtt a
Pozsonyi csata sohasem volt titkolt, legfeljebb a kutatásokban mellőzött. Ez
pusztán marketingnyílvessző a szaruíjon, „nemzetiKoppánylovasnomád” célcsoportra
irányozva. Az pozsonyi összecsapás forrásai a XIX. század óta a széles körben rendelkezésre állnak, sőt Gombos Albin ezeket egybegyűjtötte a kutatók
számára hatalmas forráskiadványában a Catalogus fontium historiae Hungaricae-ben,
amely 1937 óta közkézen forog. Nekem is van belőle egy reprintem a polcon.
Egyszerűen el kell menni a könyvtárba, és olvashatóak a korabeli leírások (sajnos
nincs sok). Nincs itt semmi eltitkolt történet, nincs misztikus tudás, sem táltos
jóslat, amely megmentette a magyarokat! Őseinket saját képességeik,
tudásuk, bátorságuk és győzelembe vetett hitük mentette meg. Ez prózaibb ugyan,
de ettől olyan nagyszerű. Sajnálatos, ha valamit ilyen szlogenekkel próbálnak
eladni, és jó ilyen esetben fokozott óvatossággal kezelni az adott terméket!
Úgyhogy a hivalkodó
előszó és bevezető miatt igenis a tartalmi hibákat is néznem kellett. Annyit
azért megjegyzek, hogy ezeket az ömlengő dicshimnuszokat nem maga Cey-Bert írta
szerencsére.
Attól, hogy valaki az „akadémiainak”
nevezett (ebben a formában nem is létező) történetírással szemben foglal állást,
még nem feltétlenül ír igazat. S nem áruló az, aki ezt kimondja. És pláne nem
lesz egy kis mitikus-titkos sejtetéstől jó egy regény.
Kinek ajánlom a könyvet? Elvakult
Koppány-fanoknak, akik azt gondolják, hogy 1000 éve utat tévesztettünk, és
ezzel lemondanak olyan hőseinkről, mint Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás
király és mondjuk Görgei Artúr.
Külcsín: A kötet kötése
jó minőségű, a borító szerintem közepes, gagyi lovasokkal és érdekes
csillagászati jelenséggel, ahol van egy felkelő nap, egy éppen dagadni kezdő
Hold és egy másik nap, amiben sólyom repked.
Pontozás:
Négy kéksólyomlátó
Árpádvezér a tízből.
4/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése