Egy napló Győr 1809-es ostromáról III. rész

1809-es győri naplónk folytatódik a város 1809. június 21-i heves bombázásával, amely bebizonyítja, hogy az ostromlövegek megérkeztével az erődítmény már nem tartható. Naplóírónk átéli a helyőrség kapitulációját és a francia sereg bevonulását. Úgy látszik alábecsültem a napló hosszát, mert még egy rész kell, hogy majd lezárjuk, így lesz egy negyedik, most már tényleg záró etap.

1809. június 21. szerda

21-én reggel az a hír terjedt el általánosan a városban, hogy már közel van az ostrom alól való kiszabadításunk, és szorongattatásunknak vége. Ez csak üres hír volt, mint a többi. Azt hallottuk és láttuk, amit hallani és látni kívántunk, oly balgatag a sokaság és oly könnyen hívő, ha arra kell, hogy maga magát megcsalja. Egy, az élésre ügyelő tisztségnél (proviantamt) lévő ember az utcákon fel s alá futkosott, és teljes torokkal ezt kiáltotta: „A Károly herceg jön?” Egy másik: „János herceg jön vissza!”, majd egy harmadik: „Nem! Mind a kettő egyesülve a kapu előtt van!” Seregesen kiáltották ezt utánuk sokan bőgve, jaj lett volna annak, aki kételkedett volna ezen, rosszul lett volna dolga. És mégis ez a nap volt a szegény városra nézve legszomorúbb, legveszedelmesebb.

Délelőtt béke volt, széli és siralmi csend uralkodott a következő ostrom és halál előtt. Délután 3 órakor egynéhány magányos lövés esett, azután ismét béke volt egész este közel 10 óráig. Ekkor ellepett bennünket a legirtóztatóbb és leg félelmesebb bombázás, ehhez hasonlítva a többi csak előjáték volt a szomorú játékban, és csak bevezetés a nagy fordulatra (catastrophe). Eső gyanánt jöttek mindenfelől szakadatlanul a golyók, gránátok, és közbe-közbe gyújtógolyók is (bombák). Egy lágy, csillagos éj volt, [amely] az égés és tűz által világos és sugárzó nappá változott. […] Mindjárt a bombázás kezdetekor tűz támadt az életes (proviant) házban [a gabonaraktárban], vagy a püspöki lakásban? Nem lehetett meghatározni, talán mind a két helyen egyszerre, mert szorosan voltak összekapcsolva, […] Egy ember sietve futott fel s alá az utcákon, a mi pincénk mellett is, és egy rettenetes hangon – melyet soha nem felejtek el -, kiáltotta ezt a szívet mészárló és félelmetes szózatot: „Tűz van! Tűz van!” De egy kéz sem mozdult, egy láb sem indult. Nem lehetett az oltásról és a lángok meggátolásáról gondolkodni. Mert az ágyúzás még iszonyúbban dühöngött, és a segítőt szemlátomást halál fenyegette. Egy fecskendő vitetett házunk mellett, és éppen ekkor egy golyó kétfelé szakította a nagy gyűrűjét [azaz a karikába tekert fecskendő gyűrűjét], s így kénytelenek voltak megállni. Más golyók a lovakat sújtották le házunk előtt egy szobor mellett. Megszámlálhatatlanul estek a növendékházba, és az ott álló káptalanbeli urak lakásaiba, és éppen annyi az alsó városba.[i]

A káptalan temploma szembetűnően kevesebbet szenvedett, egy golyó a Mária-oltárnál esett le,[ii] anélkül, hogy kárt okozott volna. A püspök vára, az életes ház, a nagy prépostság és a Káptalandomb nagyobb részt leégett, s szakadatlanul rohant innen a láng a városba, hogy ott nagyobb szerencsétlenségeket terjesszen. Körülöttünk mindenütt lángok lobogtak. Mi el voltunk szánva, hogy még az égő házat sem hagyjuk el, sőt, hogy még az alsó boltozatot is, a pincébe vezető ajtót is, melyben el voltunk rejtekezve, védeni fogjuk és szükség esetén – mivel víz nélkül szűkölködtünk – borral is meg fogjuk fojtani a lángot. Azonban annyira mégsem jutott a dolog. Mindig mélyebbre vonta magát lefelé a tűz[iii] és mindenütt új táplálmányt [azaz gyúanyagot] talált. Senki sem akart, de nem is lehetett oltani, mert mindenkinek kedvesebb volt az élete – amint illendő -, jószágánál és az öldöklő golyók még sűrűbben és fenyegetőzve repdestek ide. Az ember engedett az isteni erőnek, henyélve és bámulva szemlélte elenyészni munkáját. Csak kevés ember, kiknek hidegebb vérük, könnyebb érzékük, vagy bátorságuk volt – ki ítélheti ezt meg? – bátorkodtak a fenyegetőző halálnak ellenállni. Ezek között több növendék pap volt. Egy ezek közül – ki akkor tanítványom volt -, Nemecskay nevű megérdemli itt a megnevezést, sebesen futott, mikor a tűz támadt a gránátok esése alatt az életes házba, és néhány katonát, kik ravaszul elrejtették magukat, serkentgetett, hogy mentsék meg azt, amit lehet. Maga több lovat szabadított meg, melyek másként az istállóban megégtek volna. Egy férfias érzékű asszony, ebben a rettenetes éjben, a golyóesőben, égő házak közepette fenn állt a maga háza tetején, elrendelte és bíztatta az embereket az oltásra, és a házát [így] szerencsésen megtartotta. Egy más – nem kevésbé vitéz asszony – oly nagy bátorságú volt, hogy midőn egy gránát a szobájába - melybe ő bement, hogy valamit megszabadítson – repült, és ott eldurrant, ő a földre vetette magát, és a darabokat felette elrepülni hagyta, anélkül, hogy valami sérelmet okozott volna neki.

Így dühösködött a tűz kívülről, s csak gyengén viszonozták a mieinktől, és így dühöngött a tűz belülről, egész 3 óráig reggel 22-én, júniusban.[iv] Ekkor valahára béke volt, oly béke, mely a sírhalmira hasonlított. Üresen és elégve állott a ház, némán és hangosan, panasz nélkül benne a polgár. Ekkor láttuk nagy és legszebb részét a városnak omladékba és hamuba feküdni; ekkor láttuk a jámbor és tiszteletre méltó püspököt saját lakásának romjain - csendesen s magát Istenre hagyván – ülni;[v] ekkor láttunk munkáskezeket a jószágok szomorú maradékát a tüzes hamuból kivájni; ekkor hallottuk az anyák mardosó kiáltásait gyerekeik után, a gyermekek nyöszörgését szülőik után, a barátok aggódó tudakozódását kedveseik után is. Mi mindenütt iszonyúságot és pusztítást [láttunk] mi mindenütt, és mindenütt a legmélyebb fájdalom s kétségbeesés hangját hallottuk. Ez oly látvány volt, mely leírhatatlan, melyet látni kell, de leírni nem lehet. Én részemről láttam, s ekkor a hideg borzadás fogott el. Azon szoba homlokzatát, mely ház 2. emeletén laktam – ez a ház a többiekkel elégett -, s egy golyó által át volt lyuggatva, mely azon hely közepére repült, ahol ülni és dolgozni szoktam. Én megszámoltam kedveseimet fejenként, de - Hála az égnek! - egy sem hiányzott.  

1809. június 22. csütörtök

22-kén délután egy követ érkezett és a várost végtére felkérte [megadásra]. Az volt a hír először, hogy a vezér és a [városi] tanács között hosszas tanácskozás után el is igazíttatott [azaz elküldték a követet], [s] félelem és gyötrelem közt vártuk az új bombázást. Hanem, másképp volt elvégezve az isteni gondviselés tanácsában.[vi] A várvezér tanácskozott a püspökkel, felsőbb papi és világi méltóságokkal, kik hozzá mentek; és kérték őt, hogy lépjen alkura, mert a további ellenállás gyümölcstelen és veszedelmes lenne. És ez világos volt! A város mindeneket és többet tett, és szenvedett, mintsem tőle várni lehetett. Ő feláldozta egész boldogságát, a parancsot, hogy az ellenséget egy ideig tartóztassa fel, teljesítette, s hosszú ideig nem tarthatta magát. Nem volt többé erősség, hanem csak sietve megerősített és szegényen felfegyverkezett hely. Ezt átlátta a komor és komoly várvezér, és minekutána kötelességét és becsületét jámborul teljesítette, ráállott az alkura; kiváltképp mivel az életes ház füstbe ment, és érezhető fogyatkozás lett a puskaporban (munitio), a lovasság annyi volt, mint a semmi,[vii] és a gyalogság nem sokkal több 1500 embert – nagyobb részt újonc katonát – számlált, holott a tágas erősség fedezésére 10000 ember is alig lett volna elegendő.[viii] Este az örvendetes – vagy szomorú? – hírt kaptuk, hogy a várparancsnok és az ostromlók között egyezség köttetett, melynek ereje szerint, ha holnap estig nem érkezik szabadító sereg – addig a város egyik kapuja közösen, mindkét fél részéről foglaltassék el[ix] - holnapután a város átadassék. A várőrző seregnek szabad legyen minden tisztelettel kiköltözni – akik egészen kiváltásukig hadifoglyok lesznek[x] -, a városi polgárok jószágai [pedig] minden törvénnyel védelmeztessenek.

Magyar gyalogezred közlegénye 1809-ben
(http://www.napoleon-series.org)

1809. június 23. péntek

Reggel nagy ágyúzás hallatszott – hihetőleg Komáromból és a Csallóközből -, vagy hallani tetszett, több ellenséges csapat ezen a napon a hegyekről a város alá, a Duna által Révfalu mögé takarodni látszottak. Ezek az ellenség csapatai voltak - mint később megértettük -, kik János herceg mozgását követték, ki miután Komárom fel volt készítve s fegyverezve az erős ellenállásra, A Duna mentén Pozsony felé vonta magát. És mi – mert az ember csak örök álmodozó marad -, még mindenkor a felszabadításról álmodoztunk, és tápláltuk, mint a gyermekek a babáikat – hiszen egész életünkben gyermekek vagyunk -, még mindenkor azt a hiú reményt egész utolsó óráig, hogy mindjárt egy Deus ex machina[xi] szabadítana is meg bennünket akár valamely csoda által.

Egész éjjel és másnap reggel még pislogott a tűz a hamuban, még itt-ott lángolt, a Püspökvárban az életes házban még égett, és csak sok erőltetés által lehetett itt eloltani a tüzet. Siralmasan és nyomorultan égett el a Püspök várában a kapus, egy jó tisztes öreg. Midőn a torony teljes lángban volt, felment – vagy küldtetett -, nem tudom miért, ekkor ráomlott az elolvadt harang tüzes masszája, és testét egész csontig elégette. Ő egy szánakozásra méltó életet élt még egész másnap dél felé. Fájdalmainak kimondhatatlanoknak kellett lennie, mert könyörgött – másképp pedig istenfélő volt -, hogy lőjék agyon, hogy a kétségbeeséstől megszabaduljon. Én - háborogva – ennek bizonysága voltam. Ekkor könyörült a békés Isten – a balgatagok halálnak nevezik őt – rajta, és abba a tartományba vezette, ahol többé semmi fájdalom nincs.

23-án reggel 9 órakor egy francia ezredeskapitány 10 tiszttől kísérve a városba bejött. Ezek voltak az első ellenségek, melyeket közelről láttunk, igen kellemetlen vendégek voltak, nemigen örülhettek valami barátságos fogadtatásnak. Ők szállást rendeltek, felírták a vár gyűjteményét,[xii] savanyú tekintetet mutattak, hogy olyan keveset találtak, sokkal kevesebbet, mint amennyire számot tartottak. Azután reggelit vettek, és ismét kitakarodtak, nem nagyon kísérte őket áldásos kívánság. Ők azt erősítették, hogy ha tudták volna a város állapotát, mint most, semmilyen, vagy legalábbis nem olyan tiszteletes egyezségre léptek volna vele. Ekkor dagadt mellünk nemes önbecs érzésétől, és nagy hazafiságtól, nem bántuk meg, hogy oly sokat szenvedtünk, sőt büszkélkedtünk azzal, hogy erőnk felett olyan sokat tettünk, és azon ellenségnek tiszteletet parancsoltunk, és azon is, hogy közöttünk semmi áruló, semmi kém nem találtatott. Most azonban az ellenségtől többé nem fenyegetve kijártuk magunkat a városban, felkerestük barátainkat, örültünk az édes viszontlátásnak a hosszú és félelmetes elválás és veszedelem után, vigasztaltuk magunkat az elmúlt szenvedéseken, és a jövendőkre edzettük magunkat.

Este egy francia és egy osztrák gránátos osztály állt ki a Fehérvári-kapunál. Egy francia és egy magyar gránátos közösen őrt állt a betömött kapu hídján.[xiii] A francia, ámbár győzedelmes volt, mégis földre szegezett szeme, mint a legyőzötté; és alig merte néha alattomban a sötétbarna, bajszos, ölnyi magasságú ellenkező felét megtekinteni.[xiv] Ez fel s alá járt, erős, büszke lépésekkel, vad és ráncos ábrázatot mutatott a másiknak, és néha olyan kegyetlen szemeket vágott neki, mintha át akarta volna őt lökni, szikrázó szemeivel.

Közhuszár az 5. "Ott" huszárezredből
(http://www.napoleon-series.org)

1809. június 24. szombat

24-ikén júliusban, végül Keresztelő Szent János napján, reményünk utolsó napján, szorongattatásunk utolsóján, szolgaságunk elsőjén, déli 4 óra után következett a mieink kimenetele és a francia csapat bejövetele. A szomorú költözést – melyet bástyáról számtalan lakosok, sokan gondtalanul, mi bánatos szívvel, könnyező szemekkel, a jövendő jajok félelmes előérzetével néztük – elkezdte egy kis csapat a megmaradt derék Kienmayer és Ott huszárokból, ezek előtt ment a várvezér. Ezt követte egy inszurgens osztály, ezután egy kis sereg sáncásó és pattantyús – kik rövid kardjukat mérgünkben, látván a közelgő fogságot, a hídon csaknem darabokra tördelték – egy pár ágyúval és égő kanócokkal – mert ez a tisztelet az átadás alujában ki volt kötve a derék pattantyúsoknak -, a panaszos sorokat Jelasics Ferenc[xv] és Vukasovics[xvi] gyalogsága zárta le. Mindösszesen 1500 ember, mindnyájan felső és alsó fegyverben voltak, és minden katonai becsületjelükkel. Végül a poggyászszekerek mentek. A sánc környékén, a Fehérvári-kapu előtt, a francia ostromló seregben legelőla lovasság volt állítva, ez előtt ment (defilerozott) a mi várőrző katonaságunk, mely ott a fegyvereit lerakta, és azután továbbvitetett hadifogságra.[xvii]

Az volt a hír – hanem ezért nem vállalhatok kezességet – hogy az alku nem, legalábbis pontosan nem tartatott meg, és hogy a mi katonáinkat abba a stájer vitéz országőrző [azaz Landwehr] katonáktól megörökölt gabonás házba (Kismegyeren) bezárták, sokan ezért szökésre vetemedtek, sőt sok undokságok kényszerültek elszenvedni.[xviii] Igen szeretném a francia név becsületére, mely Bonaparte alatt oly gyakran bemocskoltatott, hogy a hűség és a hit megtartatott-e? A mi seregünk kitakarodása után francia csapat költözött be hadi muzsika zengése alatt, mely távolról sem volt hasonló a mienkhez, s nekünk azonfelül, mint halotti Mise hangzott. Elöl vitték a rómaiak után majmolt sasaik. A hadvezér Lauriston – ki az ostromlást igazgatta -, Grenier – egy nagy név![xix] -, Sorbier,[xx] a pattantyúsok igazgatója, ki a Wagrami ütközetnél rettenetesen munkálkodott. Vignoles, Serras,[xxi] Guilleaume[xxii] és mások vezették azt. Többé már nem emlékszem, hogy közöttük volt-e Charpentier,[xxiii] kiről mondatott: hogy ő, mint fő kvártélymester az ütközet napján nem felelt meg egészen a vicekirály várakozásának, és ezért kiesett a kegyéből. Úgy volt híre, hogyha az ő rendelkezései célirányosak lettek volna, mind a két herceg [azaz János és József főhercegek, a császári-királyi sereg vezérei] a hadsereg nagy részével elfogatott volna. De egy ausztriai herceg nem hagyja magát a fogságba hurcolni, ezt bebizonyította egyszer Ulmnál a vitéz Ferdinánd herceg, midőn magát hősi bátorsággal szerencsésen áttörte az ellenségen.[xxiv] Guilleaume [helyesen: Guillaume] fővezér – fájdalom! – a sereg fővezérévé neveztetett. Ő egy rosszhírű ember volt - egy burkus szökevény[xxv] -, de be is bizonyította pontosan ezt a becstelen hírét. Ő oly durva, telhetetlen vérszopó volt, ellenben a várvezér, báró d’Henier szelíd, jóindulatú és barátságos. Az első mindig rablással fenyegetőzött, az utóbbi csak a békességről akart hallani. Az első erőszakosan nyomorgatott bennünket és sokat kicsikart, az utóbbi megengedő és maga mérséklő volt. Az első gonosz lélek volt, valamint az utóbbi nemes értelemben vett ember. Ezért áldás az utóbbira, és – de még sem!  - nem átok az elsőre, ámbár igen megérdemelné, az a kívánság rá, hogy jobbuljon meg, ha még az élő országában mulat![xxvi] Mi mind a kettőt követjük a messzeségben is lelki szemeinkkel. D’Henie a bitorló[xxvii] elűzése után Lajostól[xxviii] - ki maga is emberséges és jó, s az emberséges vitézeket meg tudta becsülni –kegyébe fogadta, és fontos foglalatosságokra alkalmazta. Guillaume, ki az északi irtó [nagy] háborúban, ámbár az oroszoktól elfogatott, mégis érdemtelenül kiszabadult. Új összeesküvést támasztott, valamint már Bonaparte alatt is indított, mert nyughatatlan és ravaszsággal teljes szellem volt, és talán már megtalálta tetteinek bérét. Az ő neve feledékenységben van, és az emlékezete nem áldásos.

Paul Grenier tábornok (wikipedia)

Alig takarodott be az ellenség és szállást foglalt, tüstént elkezdődött a terhes beszolgáltatás (requisitio),[xxix] mely náluk törvényszerű volt. Ez annyira ment – hogy mindent egyszóval megmondjak -, hogy a számtalan szükséges, s nagyobb részt a fényűzéshez (luxus) tartozókat is megkívánták, sőt még többet is. Mi ezt a terhet viseltük, mert meg nem változtathattuk, adtunk, s fizettünk, addig míg adhattunk, s fizethettünk; a többiben [időben] azt kívántuk, hogy vendégeink a hegyeken túl, vagy Spanyolországban lennének, amiről sohasem gondolhattak hascsikarás nélkül. Szívünkben – az Isten tudja – hívek maradtunk királyunkhoz, és egy száj sem lett árulója, ámbár az volt híre, hogy a Habsburg fejedelmek megszűntek országolni.

Bezerédj (I.) Ignác, akinek győri házában lakott Jenő alkirály, majd éjszakázott Napóleon
(Nemzeti Portrétár) 

1809. június 25. vasárnap

25-én Jenő alkirály testőreivel beköltözött a városba, és az Bezerédy tanácsos házában[xxx] szállt meg. Gróf Fontanelli[xxxi] főhadvezér az velünk átellenben levő Balogh prépost házába ment. Nagy sokaságú fővezér követte őket a főtiszti karból. Pezsgett minden helyen a külömbféle ruházatú katonaság tarka legénységgel. A testőrző gránátosokat csinosnak találtuk, legidegenebbnek tartottuk a testőr könnyűlovasságot a csúf lófarkakkal.[xxxii] A [francia] huszárok a mieinket csak együgyűen és nyomorultul majmolták, mert huszárnak csak a magyar termett, a lovaglásban igen távol voltak azoktól, és semmi sem állt helyesen a testükön.

A vicekirály asztala fényesen és pompásan volt megterítve, hanem az úgy is értetődik, hogy a mi költségünkön. Ez új megpróbáltatást okozott nekünk ismét. Este török muzsika volt a lakása előtt,[xxxiii] nem akarta ez a mi füleinknek tetszeni, melyek jobbhoz szoktak. Később színjáték is [elő]adatott, oly nyomorultan, mint azt a szükség engedte;és francia tisztektől – nem a darab, hanem a kíváncsiság miatt – a szépek kedvéért számosan meglátogattatott. Napközben csónakokból álló híd veretett a Dunán Révfalunál, ezen sok csapat ment át. Ilyen hidunk ott sem azelőtt, sem azután nem volt, pedig ez valóban igen szükséges volna ,mert a folyamon az átmenetel nyomorú csajkákon nincs veszedelem nélkül, mert sokan veszítették itt életüket. De itt különbféle érdekek (interesse) forognak, melyeket igen nehéz megfejteni.

Francia huszárok a napóleoni háborúk idejéből (wikipedia)
Magyar huszár sohasem hordott zöld nadrágot, amely hagyomány még a török
idők hozadéka, hiszen a zöld szín Mohamed próféta színe, így annak, aki ezt viselte
a hátsó fertályán, nem kegyelmeztek az oszmánok...

Jegyzetek:

---

[i] Itt az alsó városon (vagy váralján) a város Káptalandobon kívül elterülő, de asz erődfalakon belül levő részét kell érteni.

[ii] A könnyező Szűzanya kegyképnek emelt barokk oltárról van szó a bazilikában.

[iii] Tehát a Káptalandombról a tűz lefelé terjedt, délre a Fehérvári-kapu (a mai sétálóutca) és keletre/délkeletre a mai Széchenyi-tér felé.

[iv] A várparancsnok naplója szerint a tüzelés 22-én reggeli 4 óráig tartott. Péchy naplója, 96.o.

[v] Győr püspöke ekkor Vilt József (1806-1813).

[vi] Péchy feladata szerint egy hétig kellett tartsa a várat (azaz 21-ig), majd később azt várták el tőle, hogy 24-ig védje Győrt. Ezért az alkudozások során a franciákkal abban egyezett meg, hogy ha 24-ig nem érkezik felmentés, akkor adja át a várat, így feladatát sikerült egyben végrehajtania is.

[vii] A várőrség lovasságát mindössze néhány bennragadt töredékalakulat alkotta, mint a Kienmayer huszárok 29, az Ott huszárezred 37 (Habermayer kapitány és 3 tiszttársa vezetésével) katonája, ezenkívül hét közlegény a 2. József huszárezredből és 1 dragonyos a Hohenlohe-dragonyosoktól. Ezt kiegészítette a nemesi felkelők 35 harcoló legénye Nagy Pál őrmester vezetésével.

[viii] A vár helyőrsége Péchy kimutatása alapján 1832 embert tett ki, és valóban szinte csak gyalogosokból állt. Ez a szám valóban nagyon kevés, hiszen Győr 1594-es török ostromakor a helyőrség 6000 fő körül volt, holott, az erőd a külső földművek híján még jóval kisebb területű volt. 

[ix] Azaz az átadásig a Fehérvári-kapuban közös francia-osztrák erők állomásoznak.

[x] Ezt rosszul tudja naplóírónk, mivel a helyőrség szabad elvonulást kapott, azon feltétellel, hogy esküt tesz, mely szerint ebben a háborúban már nem harcolnak a franciák ellen. A legénységgel szemben azonban a franciák végül – talán csalódva a Győrben talált kevés hadianyag miatt – nem tartották meg ígéretüket.

[xi] Latin. Szó szerint „Isten a gépből”, jelentése: váratlan esemény a semmiből. Ógörög színdaraboknál, mikor a helyzete a főszereplőnek reménytelennek tűnt, a színpadon egy gép segítségével az előadók megjelenítettek egy-egy istent, aki megoldott a hős problémáját.

[xii] A várat fegyverekkel és a benne lévő felszereléssel kellett átadni a franciáknak.

[xiii] A Fehérvári-kapunak, akárcsak a többinek felhúzható hídja volt, amely az előtte húzódó vizesárkot ívelte át.

[xiv] A gránátosokat a gyalogság magasabb termetű tagjaiból válogatták, afféle elit csapatként, ráadásul magas medvebőr süveget hordtak, amitől még tekintélyesebbnek látszottak.

[xv] A Jellasics Ferencről (Franz Jellachich) elnevezett 62. magyar sorgyalogezred alakulatáról van szó. Itt Hohenegger téved, mert a „Franz Jellachich” gyalogezredből egyedül Carl Dux százados tartózkodott Győrben az ostrom során, ellenben az 53. Johann Jellachich gyalogezredből egy zászlóalj. Az ezredtulajdonos Franz Jellasics egyébként az 1848-49-es szabadságharcunkból jól ismert Josip Jellasics édesapja, császári-királyi tábornok. Péchy naplója, 100.o.

[xvi] A 48. (Vukassovich) magyar gyalogezred egységéről van szó.

[xvii] Péchy várkapitány állománykimutatása szerint a várban 50 tiszt, 47 nem harcoló (ellátós, árkász) és 1735 katona állomásozott az ostrom során, azaz összesen 1832 fő. Péchy naplója, 101.o. A védők zömét a „Vukassovich” (630 fő), az 53. „Johann Jellachich” gyalogezred (437 fő) és a 3. „Károly főherceg” gyalogezred (450 fő) adta. A Vukassovich gyalogezred zömében magyar, a Johann Jellachich szinte teljesen horvát, a Károly főherceg ezred pedig nagyrészt cseh katonákból állt. A műszakiak és a tüzérek főleg németek, a maréknyi lovasság szinte színmagyar volt. Hát igen, ilyen volt egy korabeli „osztrák” hadsereg, és jól megfértek egymással.

[xviii] Valóban, a franciák a megállapodás ellenére csak a tiszteket engedték eskü mellett szabadon, a legénységet hadifogolyként kezelték, hogy majd francia foglyokért cseréljék ki őket. A foglyok két napig enni sem kaptak, sőt a kortársak szerint a sok szenvedés miatt kényszerült arra 157 katona, hogy francia zsoldba álljon. Lásd: Veress, 196-197.o.

[xix] Valóban nagy név. Paul Grenier (1768-1827) hadtestparancsnok volt, egyike Napóleon legendás alvezéreinek. Neve ott van a párizsi diadalíven is.

[xx] Szintén „nagy név”. Jean-Barthélemot Sorbier (1762-1827) Napóleon egyik tüzérségi specialistája, tábornok. 1808-ban birodalmi hercegi címet is kapott. 1812-ben Napóleon gárdájának tüzérségi parancsnoka Oroszország ellen.

[xxi] Jean-Mathieu Seras (1765-1815), hadosztályparancsnok, birodalmi gróf.       

[xxii] Frédéric Francois Guillaume de Vaudoncourt (1772-1845), dandárparancsnok Győr ostroma idején.

[xxiii] Henri Francois Marie Charpentier (1769-1831), hadosztályparancsnok.

[xxiv] 1805-ben, még Austerlitz előtt, mikor Napóleon Ulmnál bekerítette a Mack vezette osztrák fősereget, Ferdinánd herceg egy kisebb hadtestnyi erővel valóban kicsúszott a francia gyűrűből.

[xxv] Guillaume nem burkus, azaz porosz, hanem osztrák származású volt, Bécsben született.

[xxvi] Még bőven „mulatott” 1820-ban, sőt 1821-ben éppen aktív katonaként próbált új forradalmi felforgatásokat kirobbantani Piemontban (ahol a helyi liberális kormányt támogatta), majd Spanyolországban. Emellett több könyvben is megírta emlékezéseit a napóleoni háborúkról. Egészen 1845-ig élt, így bőven túlélte naplóírónkat.

[xxvii] Napóleon.

[xxviii] XVIII. Lajos francia királytól.

[xxix] Azaz rekvirálás. A franciák által megszállt nyugati vármegyék valóban igencsak megsínylették az általuk csak a tatárjárás mintájára „franciajárás”-nak nevezett hónapokat, mert nagy mennyiségben zsaroltak ki a városoktól és településektől élelmiszert és sok mást. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a XX. századi megszállásokhoz (főleg mondjuk a szovjetekéhez) képest még ez a forradalmi francia had is úriemberként viselte magát.

[xxx] A ma Napóleon-háznak nevezett ház a Király utca 4. szám alatt, amely a ménfői Bezerédj-család városi rezidenciája volt. Napóleon augusztus 31-én szintén itt éjszakázott, mikor eljött megtekinteni a mostohafia által elfoglalt várost. Bezerédy tanácsos egyébként Bezerédj (I.) Ignác.

[xxxi] Achille Fontanelli (1775-1838), Napóleon itáliai arisztokrata családban született tábornoka, Jenő alkirály seregének olasz tábornoka, hadosztályparancsnok. Később 1811 és 1814 között az Itáliai királyság hadi és haditengerészeti minisztere.

[xxxii] Napóleon környezetében voltak Egyiptom óta mameluk könnyűlovasok, talán ezek lófarkas „zászlójára” gondol az író, de ilyenekről Jenő mellett komoly számban. Ugyanakkor voltak mamelukok mellette, mert feleségéhez írt levelében megemlíti, hogy egy mameluk segédje megsérült a győri csatában. A másik eshetőség, hogy a francia testőrgárda dragonyosaira gondol, akiknek lovain a lovak farka volt valami módon szemtanúnk számára idegenül fonva. Én inkább az elsőre gondolok.

[xxxiii] Ez is inkább arra utal, hogy voltak keleti elemek Jenő alkirály testőrségében.