Most egy olyan írást teszek
közzé, amely egy győri szemtanú által meséli el az 1809-es győri csatát és az
azt követő ostromot. Hohenegger Lőrinc a városban lakott az események során,
naplót vezetett, melynek segítségével 1820-ban írta meg emlékeit azokról a
drámai napokról. Írása fontos forrás elsősorban Győr városának másfél hetes
ostromához. A lent közölt írás 1820-ban a Tudományos gyűjtemény nevű
folyóiratban jelent meg.[1]
A szöveget nem betűhűen közlöm, mert sok esetben nagyon régies, de ami nagyobb
baj, nagyon bonyolult mondatszerkezetekből áll, amely időnként nehezen
értelmezhető. Így néhol modernizálom, egyszerűsítem és néhol magyarról magyarra
fordítom azt, a könnyebb olvashatóság végett. Az első részben a győri csatát
lezáró éjszakáig jutunk el, 1809. június 14-ig, mikor is a vereséget követően
Győr vára és városa körül bezárul a francia gyűrű.
Győr ostromlásának napló könyve 1809-ik esztendőben. Írta Hohenegger
Lőrincz[2]
istenes tudományok doktora és Rákos mezőváros plébánosa.
A Te gondoskodásod - oh Atya! -,
mindeneket kellemesen kormányoz, és rendel.
(A Bölcs. Könyve 14.3. és 8.)
Örökké emlékezetes – talán minden
múlt és jövendő esztendőknél emlékezetesebb volt -, az ausztriai folyóíratokban,
a sorssal teljes szerencsétlen és szerencsés 1809-ik esztendő. A
szerencsétlenség esztendeje volt ez, mert oly nagy áldozatok, nagylelkűen és
örömmel rakattak a Haza oltárára melyek - fájdalom! - nem oly kimenettel
koronáztattak, amilyent érdemeltek. És mégis szerencsés esztendő is volt ez,
mert a bámuló világnak megmutatta, mely csodákat tehet az egység, és a polgári
egy akarat; mily erős a szeretet kötele a jó, és szeretett fejedelem és hű népe
között; mert a győzhetetlenség nimbuszát, az elrészegült és dölyfös Vitéz
fejéről leszakította,[3]
mert megmutatta: hogy Ausztria mindenkit felülmúl, ha akar. Ezer esztendő nagy
tettei, elefántcsont véső vesszővel vannak bevésve a történetek táblájába, [be]
ők a halhatatlanság könyvébe, és mivel igaz keresztények voltak, az élet
könyvében is feljegyeztettek. Mi ezek rajzolását, ékesenszólóbb, és tudósabb
férfiaknak engedjük által. Mi – csekélyebbek – csak a csekélyt, és éppen azért
magában nagy tetteket jegyezzük fel, melyeket a hazához és királyhoz való
szeretet szült, melyek férfias érzékkel tétettek, vagy jámbor kegyességgel
viseltettek. – Győrnek ostromlása fontos toldalék az azon időbeli napi
történetekhez. Itt következik ez oly férfiútól megírva, ki itt szemmel látó
bizonyság és szánakodó rész volt, ki félelem óráit az ágyúk durrogása alatt
jegyezte fel, és keveset vagy semmit sem akart változtatni napló könyvében sem
reménye, sem félelme várakozván a megváltás órájára, mely akkor ugyan még nem,
hanem később ütött, és a nagy jajt – adná az ég!- örökké tartós boldogsággá
változtatta.
Győr hajdan a kereszténység erős
védőbástyája a török pusztító hatalmának védőbástyája egykor henyeség vagy
hűtlenség által a félhold vas igája alá vétetett,[4]
[ám] nemsokára ismét Schwarzenberg[5]
és Pálffy[6]
hősi bátorságok által megszabadult.[7]
Győr, mely egykor elsőrangú erősség volt, mellyé a természettől és mesterségtől
teremtetett, József császár parancsoló intésére felényire megfosztatott
erősségétől, egy, ha nem nyílt is, [de] legalább magát nyomorultan védő város
lett.[8]
Talán soha sem sejtette az egyebekben oly bölcs uralkodó, hogy nem sokára, egy
ellenség, a francia Győr előtt fog megjelenni, és hogy akkor kívánatos lenne,
ha őneki egy megújult erősség előtt kell megjelenni. Történt – mert mi nem
történt a mi napjainkban, ami ezelőtt lehetetlennek látszott? – már az 1805-ik
esztendőben száguldozott az ellenség közel Győr kapuihoz, [majd] 1809-ikben
megjelenik ő ezek előtt.[9]
A szerencsétlenség közelebb jött, rövid volt az idő, [s] Montecuccolinak régi
palánkja[10]
választatott, [s] Győr körül egy besáncolt tábor vonatott [össze].
Mindazonáltal az idő rövidsége,[11]
[és] a [bekövetkező] történtek alig engedték meg, hogy egyrészt véghezvigyék
[ezt], és ezen felül azon [sereg]rész, melynek fel kellett volna az ellenséget tartóztatni
amerről várták; de az ellenség ellenkező részről [=oldalról] jővén nem
tartóztathatta fel. A vár megjobbítatott, amennyire sietve meg lehetett
jobbítani. Báró Oertl főhadnagy, a fő tisztikarból (Staab) igazgatta az
egészet, Péchy ezereskapitány[12]
a Genie seregből[13]
a vár vezérévé (komendáns) neveztetett. A felállott nemesség a harcra
vágyakozva összegyűlt Győr előtt, de még keveset volt gyakorolva, a polgári
katonaság csaknem egészen rendbe szedve méltó főtiszti karból lévő tiszttől,
Gróf Aichelburgtól vezéreltetett.
Legjobb szellemtől a belső rend fenntartására volt lelkesedve, a nép
hazafias indulattól enthosszal teljes az Asperni szabadító harc[14]
után - távolról sem álmodva a dolgok rettenetességét, melyek nemsokára
elkövetkeztek -, mindazonáltal bátor és elszánt volt a nehézségek elviselésére,
a nagy tettre, és a maga polgári érzéke bebizonyítására még a nyomorúságok
olvasztókemencéjében is. Ez volt Győr állapota – és polgárainak indulata, mikor
az Asperni ütközet történt. És most következhetik Győr ostromlásának naplója.
József nádor, az inszurgensek vezére, I. Ferenc öccse |
Június 2-án, mely az Úrnapja[15]
utáni nap volt, érkezett ő császári magassága, a főherceg palatinus[16]
Győrbe, körülvéve tündöklő kísérőitől, a felkelt nemesek főhadiszállására,
kiknek ő volt a fővezére, és a püspöki palotába szállott [meg]. Ugyanazon nap
nagy csata történt a szélső vigyázók [azaz őrszemek] között a pozsonyi
országúton.[17]
A nádorispán kinyargalt főtisztikarával Öttevény felé, mely az első
posta[állomás] Győrből, este ismét visszatért, és a következő napokon az inszurgensekből
néhány osztályt rendre megvizsgált (mustrált). Erős és bátor férfiakból állt
ez, hanem még – kivéve néhány vármegyét, melyek közt Győrt gróf Ferraris Zichy
zászlós főhadnagy tűzi hevessége által felgyulladván kiváltképpen
megkülönböztette magát – nagyrészt nem volt felruházva, s annál kevésbé
fegyverben egészen [be]gyakorolva. S így maradt kölcsönös villongások és dolgok
félelmes várakozása között melyek itt történni fognak egészen június 13-ig.
János főherceg, a Győrnél harcoló császári-királyi seregek fővezére, József bátyja |
Ezen a napon
elérkezett ő császári magassága János főherceg,[18]
az olasz hadsereg fővezére Győrbe, reggel 8 órakor a nádorispán főherceg
kíséretében, ki testvérének elébe nyargalt. Az olasz hadsereg[19]
összevonta magát Győrben és [Győr] körül, ezt nyomban követte a francia
Eugenius [Jenő alkirály, Napóleon mostohafia][20]
alatt. Több gránátos zászlóalj letelepedett a főpiacon[21]
és a város utcáin. Lehetett itt látni mindenféle fegyverű vitézeket, kik
mindnyájan izmosak és bátrak voltak, és lelkesedve a legjobb szellemtől, csak
az akaratuk ellen való dicstelen hátrálástól, és a nehéz hosszú utazástól
ellankadván,[22]
nyugodalmat kívántak. De ebben nem volt részük. Déli két órakor egy igen heves
csata történt a lovasság között. Nagy sokaság tolongott a város kapuin ki, hogy
láthassa ezt a ritka és véres játékot. A Nap világosan és rekkenően sütött,
látni lehetett a villogó kardokat, melyek messziről, mint villámlás
tündököltek, és hallani lehetett az ágyúk durrogását. Néhány golyó, igen közel
repült a majorokhoz, és az éretlen kíváncsiságot elrezzentették. Többet azok közül
[mármint az ágyúgolyókból] azon nap emlékezetére, s egyszersmind, mint győzelmi
emlékeztető jelek, a polgároktól hazavitettek, kik távolról sem sejtették, hogy
azokból néhány nap múlva százakat fognak szórni békés lakhelyeikre. Mind a két
rész úgy látszott, hogy megtartotta állását és készült a holnapi
elkerülhetetlen véres csatára. Este 8 óra felé megszűnt a hadakozás. Sok
sebesültet hoztak a városba. Egy Hohenlohe vasas regimentből[23]
való tiszt, ki ámbár csípőin megsebesült, lovát mégsem hagyta el, két
közlegénytől kísérve éppen a kapunál[24]
vízért könyörgött, hogy szájpadlására ragadt nyelvét felfrissíthesse. Száz kéz
termett tüstént szolgálatára és enyhítésére, erősítő bor nyújtatott neki, ő
vett egy poharat és a király egészségéért ivott, mondván: „Most Isten nevében
az ispotályban, és ha az Égnek tetszik, Királyomért a sírba is!” Igen fájlalom,
hogy nem tudom, mi lett azon derék bajnokból. Egy közlegény a jeles Ott
huszárok[25]
közül hozatott be ezután, egy kétkerekű taligán, mind a két lába el volt lőve,
s csaknem lelketlen. Örömmel segítettünk volna rajta, ha itt segítségnek helye
lett volna. Hanem itt nem lévén egyebünk a mély szánakozásnál és néhány
könnyeknél, melyek mint Collin mondja, még a férfiút sem gyalázzák meg. Esti
alkonyatkor a két ellenséges hadsereg őrtüzeit meggyújtották, a franciáké a
ménfői halmokon és a csanaki völgyben égtek; átellenben a mieink, Nyúl és
Nagybarát közt Szabadhegy felé; Közöttük fekete homály nyugodott, és mély
siralmi csend, komorul jövendölvén: hogy holnap ezrek fogják ott sírjukat
találni. Ez felséges, de egyszersmind borzasztó látvány volt. Sötét előérzetek
lebegtek lelkeinkben, [s] a mi félelmeink nőttek akkor, mikor késő éjjel – mert
ki gondolná, hogy mi akkor aludtunk -, a főherceg nádorispán fő
kvártélymesterét Gomez generálist[26]
- ki velünk szemben lakott -, a haditanácstól visszaérkezni,[27]
s tisztes ősz fejét csóválni láttuk, és azon gyanús szavakat hallottuk,
melyeket adjutánsának mondott: „nem így, nem mehet, nem is megy a dolog.”
Azonban Nugent generális[28]
– János főherceg kvártélymestere – úgy volt híre, hogy ezen éjjel vagy a
következő reggel, a következő hadi plánt [térképet, tervet] lerajzolta.
A Fehérvári-kapu, rajta az 1792-ben épült tűztoronnyal. Sok győri polgár innen nézte végig a Győri-csatát. |
Az éj csillagos
és kellemes volt, és csendesen múlt el, valamint a délelőtti idő is a június
14-nek, mert mind a két rész kinyugodott a hosszú utazás nehézségeitől és a
tegnapi véres munkától, és erőt gyűjtött a mai sokkal véresebb napra. Déli két
órakor elkezdődött – igaz, hogy össze nem hasonlítható az Asperni és Wagrami
ütközettel[29]
-, de a hadi könyvekben és az 1809-ik esztendő történetében mindenkor
emlékezetes Győri ütközet. Hiszen maga a dicső ausztriai, ha most nem
győzedelmes is, de dicsőséggel koronázott hadi sereg vezére[30]
a Győrnél lévő gabonás házat[31]
klasszikusi, és a stájerországi őrzőkatonaságra nézve örökké emlékezetes
[bravúrnak] nevezte. Mintegy 70-80 ezer hadakozott mindkét részről, és mind a
két hadsereg egyenlő erőben lehetett.[32]
De ha a testi erő egyenlő [is] volt; a szellemi erővel mely a gépezetet intézi
és vezérli – úgy fájdalom! – sajnos nem volt ugyanolyan. A francia seregek
elteltek győzelmi hittel, látván a sok nyereséget, melyet nem maguknak, hanem a
bajor és ausztriai testvéreiknek köszönhettek[33]
– a mieink sem voltak bátortalanok, mert voltak a mi bajnokaink csüggedtek? –
mindazonáltal megaláztatva a szomorú sorstól, mely őket hátráltatta az ütközet
leforgása alatt és hátrálásra kényszerítette. Azon felül elfáradtak és
ellankadtak, csaknem futva kényszerültek engedni, oly ellenségnek, mely elől
sohasem futottak, melyet ők oly sokszor visszavonulásra bírtak. Hogy
nagyobbodjék az egyenlőtlenség, a mi seregünk sok részből állt, és ezért a
teljes egyetértés, melyet mindenkor, de különösen a veszedelem napján kellett
volna bizonyítani, lehetetlen volt.[34]
A felállott magyar nemesség, mely a hadsereg egyharmad részét tette – amint azt
a mai Magyarországtól várni lehetett, -, állott bátor és harcolni vágyó, de
amint mondtuk, keveset gyakorlott, és az ágyúdörgésben nem eléggé kipróbált
seregből. És ha az lett volna is, de lovai a harc zenebonájához nem szokván,
nem engedelmeskedtek az uruk és lovaglójuk zablájának.[35]
És mit használ a vitézi bátorság hadi gyakorlat nélkül? Ily kevés kedvező jelek
között kezdődött el a csata. Ez volt a Marengói ütközet esztendei napja[36]
– fájdalom! -, ez sem volt örvendetes jelenség. Hiszen tudva vagyon, Bonaparte
mind Wallenstein,[37]
és más rémséges fiai a szerencsének, a csillagfejtésnek, a kedvező és nem
kedvező csillagokra való tévelygésnek és előrejelzéseknek az ép értelem
ellenére hódoltak. A véres csata elkezdődött.
Edmund Kaiser festménye a Győri csatáról, háttérben jól kivehető a kismegyeri majorsági épület magtára és a téglafal |
Én, és más jó
barátok felhágtunk a káptalan templom tornyába, innét szemléltük a messzelátó
csövekkel felfegyverkezett szemekkel a nagy szomorú játékszínt. A francia sereg
Csanaktól Ménfőtől és Gyirmótról előrenyomult az ausztriai sereg ellen. Itt az
azonban – amitől mi az Isten bocsássa meg! Szíves örömöt éreztünk – egy
ágyúsánctól (batteria) mely a Rábán [inkább a Rábánál…] állíttatott fel
érdekeltetett [azaz tüzet nyitott a franciákra], és a bal szárnyán oly keményen
meggyengítetett, hogy kénytelen volt magát sietséggel visszavonni. A mieink bal
szárnya a nyúli és nagybaráti hegyekre támaszkodott, a jobb szárny egészen a
győri majorokig nyúlt, a középpont Szabadhegy mögött állítatott [fel]. Itt volt
az a hely, hol a derék stájerországi őrző katonaság[38]
egy nagy életes házat [azaz magtárat] mely Szent Benedek szerzetesrendjéhez
tartozik – mely sokáig látszott golyókkal átlyuggatva -, erős vívóbástyává
változtatták, és az ellenség dühét testeik, mint hatalmas gát által feltartotta
és összezúzta, és mint második Thermopülainál, - igaz, hogy idegen földön, és
talán éppen ezért híresebb – de szövetséges testvéreikért, egy fejedelemért,
egy országért magát feláldozta a szép és halhatatlan halálnak.[39]
Ott nyugszanak tetemeik ezen jeles országőrző katonáknak eltemetve a lekoncolt
ellenség halmai alatt, megsiratva és áldva minden hazafitól és nemestől, és
magától a felséges vezértől is csodálva, békével és gyengéden ha honi földön
nem is, de még testvéri tájon. Ott, hol ily férfiak viaskodtak, a csata
leghevesebben s véresebben – habár tüzes és véres volt az mindenütt, mert
mindenütt derék bajnokok küzdöttek. A mieink balszárnyon majd előbbre
nyomultak, majd ismét lassan, mérsékelve visszamozdult. Az ágyúzó sereg majd,
mint villám előrerepült mindenhova, ahol szükséges volt, majd vissza. A
középponton legkegyetlenebbül dühödött az ütközet, ennek egy részét megvilágosította
iszonyú lángja a meggyulladt Szabadhegy falunak. Jobb szárnyon kevésbé, de mégis mindenkor elég
kemény volt [a csata]. Így bömbölt az ágyúk ropogása több óráig, így surrogott
a puska sokáig, így villámlott és öldökölt a vas, így tartott a csata váltakozó
szerencsével egész estéig, amikor végtére - ahogy láttuk – a mi jobbszárnyunk
legelőször, vagy egyszerre a ballal engedni kezdett, s így a középpont
megfosztatott erejétől és seregünk hátrálni kényszerült.[40]
Nem rendezetlenül, hanem helyesen vonta
magát vissza lassan és tisztesen Gönyű, Szentiván, és Szentmárton felé, mely
közben éjfél felé véres csata támadt, de ez nem a győzelem, hanem a hátrálás
miatt történt, és ez sem volt részünkre szerencsés. Éjjel mindkét sereg
lehúzódott Komárom felé, és el is tűntek szemeink elől.
(A közelebbit,
és talán helyesebbet a Győri ütközetről megolvashatni a kettős hadsereg híradásaiban
vagy más katonai munkákban. A szerző - idegen lévén a hadi tudományban – nem akarta,
nem is akarhatta plánja szerint leírni a Győri ütközetet, hanem Győr
ostromlását. Azonban úgy véli, amint a hadakozó erő, úgy a veszteség is meglehetősen
egyenlő, sőt a franciáké nagyobb is volt,[41]
mert ezernyien feküdtek halva a csatatéren, és ott rakásonként bekapartattak. Több
ezer sebesek Sopronba és más helyekre vitettek. Mi részünkről sok derék férfiak
estek el a reguláris seregből és a vitéz inszurgensekből, kik között Gróf
Festetics is vagyon, ki Szentmártonban fekszik eltemetve.)
Francia metszet a csatáról, előtérben egy haldokló |
A francia
tartalékseregnek egy része Győr előtt maradt, és még azon éjjel elfoglalta a
majorokat, és igen barátságtalanul lakott ő ott, és magához ragadta egy csata
után, melyben némely külső városi polgárok kevés sereggel voltak, kik a Rábán
álló hídon az átmenetelt nem akarták megengedni az átjárást az Újvárosba és az
ezzel összenőtt püspöki helységbe, Révfaluba.[42]
Előtte való nap már mutogatta magát az
ellenség a Duna túlsó partján hasonlóképpen a püspöki helységben, Révfaluban,
és így Győr mindenfelé be volt rekesztve. Este az elveszett csata után bezárattak
a város kapuit, az őrző sereg a bástyákra költözött, és a vár vezére védelemre
készült. Oh! Többé már nem láttunk osztrák tábortüzeket, a franciáké Szabadhegytől
fogva a hegyekig égtek;az éj tiszta és csillagos volt, mint az elmúlt, mindazonáltal
fekete előérzetek és komor álmok zavarták tiszta fényét. Ezeknek nemsokára be
is kellett teljesedni. Késő este, mikor a város be volt zárva, kinyargalt még
két huszár a kisajtón a fehérvári kapunál lóeleségért. Egy francia huszár eleibék
akadt. Ők huszárok módjára kétfelől körülfogták, úgy, hogy többé ki sem szabadulhatott.
Ezt látván magyarul kegyelmezésért könyörgött - mert fájdalom! -, ez egy magyar
szökevény volt. Ezt hallván, iszonyú káromkodást szórtak erre a gyalázatosra,
hogy szomorú árulója lehetett hazájának, nem messze a temetőtől darabokra
vagdalták. Egynéhány ezer inszurgensek, kik Meskó generális[43]
alatt a város előtt lévő besáncolt táborban hagyattak, hogy a pozsonyi
országutat szemmel tartsák, ezen éjjel visszavonták magukat tulajdon erejükkel,
s nem tudván hova, a francia követek azt erősítgették, hogy fogságba estek, hanem
mi ismervén a francia kérkedéseket, s ezért szavukat sem hittük becsületesnek.
Folyt köv.
Jegyzetek:
[1]
Tudományos gyűjtemény, 1820. II. szám. 47-89.o.
[2]
Hohenegger Lőrinc, teológiai tanár, győri kanonok 1815 és 1825 között volt
Fertőrákos plébánosa. 1842-ből származó sírköve ma is megtekinthető ott. Lásd: http://www.fertorakos.hu/hu/fertrakos-latnivaloi
Letöltve: 2014. július 12.
[3]
Utalás arra, hogy Napóleon első komoly vereségét szenvedte el az osztrák (és
közte magyar) hadaktól 1809. májusában Aspernnél.
[4]
Győr 1594-ben került török uralom alá, de nem henyeség, vagy hűtlenség okán,
hanem többhónapos kemény ostrom következtében.
[5]
Adolf von Schwarzenberg (1547-1600) német-római császári hadvezér, a Habsburg
seregek egyik kiváló fővezére a 15 éves háború során.
[6]
Pálffy Miklós (1552-1600) magyar hadvezér, a 15 éves háború (1593-1606)
kiemelkedő magyar hőse.
[7]
A német-magyar seregek 1598-ban egy rajtaütéssel foglalták vissza a magyar
végvárrendszer kulcsát.
[8]
Ez azért nem teljesen igaz, Győrt 1809-ben még teljesen falak vették körbe, és
a köré emelt földművek és vizesárkok is megvoltak, amint azt a XVIII. századi
ábrázolásokon jól látható. Az író valószínűleg arra gondol, hogy II. József
alatt a külső védművek egy részét elbontották. Ugyanakkor maga város ostroma
bizonyítja, hogy Győr még messze nem volt védtelen.
[9]
1805-ben léptek először francia seregek a Magyar Királyság földjére, Napóleon
austerlitzi hadjárata során, de Győrig nem jöttek el.
[10]
Raimondo Montecuccoli, XVII. századi kiváló olasz származású birodalmi
hadvezér, Győr kormányzója az 1660-as évek elején, aki kiépíti a város külső
védelmi rendszerét, jelentősen megerősítve a várost.
[11]
Győr körül voltaképpen a magyar nemesi felkelők gyülekeztek József nádor
parancsnoksága alatt.
[12]
Péchy Mihály hadmérnök-ezredes, a győri vár parancsnoka az események során. Az
ostromról naplót is vezetett, amely erre nézve elsőrangú forrás. Kiadta:
Lenkefi Ferenc: Péchy Mihály ezredes, győri várparancsnok ostromnaplója (1809.
június 13-22). In: „Franciák Magyarországon, 1809” II. kötet. Győr, 2012.
85-102.o.
[13]
Genie = Ingenieur, azaz mérnök ezredes, hadmérnök.
[14]
1809. május 21-22-én az Aspern-esslingi csatában az osztrák (közte magyar)
csapatok legyőzték Napóleon Dunán átkelni szándékozó csapatait. A vereség nem
volt végleges és Napóleon továbbra is kezében tartotta a kezdeményezést, habár
hadvezéri nimbuszán először esett igazán komoly csorba.
[15]
Úrnapja, katolikus ünnep az eucharisztia tiszteletére, amelyet Magyarországon
Pünkösd utáni két héttel tartanak.
[16]
Habsburg József, a Habsburgok úgynevezett „magyar” ágának megalapítója, I.
Ferenc császár és király öccse. József nádor nagyon népszerű volt
Magyarországon, nádori vagy másként nádorispáni tisztségét 1796-tól haláláig,
1847-ig töltötte be. Nem mellesleg 1809-ben ő volt a nemesi felkelősereg
parancsnoka, akiket a csata után is megvédett a gyávaság vádja ellen.
[17]
Hibás datálás. Ezen összecsapás valószínűleg azonos a június 3-án Öttevény és
Barátföld között lezajlott csetepatéval, mely során a francia lovasság
rajtaütött az oda kivezényelt magyar előőrsöt. A győri, kiskunsági és nógrádi
huszárok a támadókat megfutamították. Lásd: Veress D. Csaba: Napóleon hadai
Magyarországon. Bp.: Zrínyi, 1987. 74.o.
[18]
Habsburg János (1782-1859), I. Ferenc császár öccse (és így a nádor öccse is
egyben), valójában a belső-ausztriainak nevezett hadsereg parancsnoka volt, amely
1809 áprilisában betört a Napóleon fennhatósága alatt levő Itáliába, sikereket
ért el, majd a fősereg vereségeinek hírére és a vesztes Piavei csata (május 8.)
után Magyarország felé húzódott vissza.
[19]
Természetesen itt is a korábban „Olaszországban” harcoló osztrák-magyar
csapatokról van szó, mert olaszok a francia seregben harcoltak nagy számmal,
hiszen az Itáliai királyság Napóleon csatlósállama volt.
[20]
Eugéne de Beauharnais (1781-1824), Napóleon első feleségének, Joséphine-nek a
fia, ekkor Itália alkirálya és az itáliai francia hadsereg fővezére.
[21]
A főpiac a mai Széchenyi-tér.
[22]
A belső-ausztriai hadsereg zöme ekkor már egy hónapja vonult vissza
folyamatosan, lábukban volt több ezer kilométer a Piave folyótól a Dunáig.
[23]
A 2. számú Hohenlohe lovasezred nem vértes, azaz vasas ezred volt, hanem
dragonyos. Naplóírónk valószínűleg nem nagyon tudta megkülönböztetni a hasonló
sisakot viselő vérteseket a valamivel könnyebb felszerelésű dragonyosoktól. Bár
a dragonyosokat is gyakran nehézlovas szerepkörben használták, az iga
[24]
Minden bizonnyal a délre néző Fehérvári-kapuról van szó, amelynek tornyából
valószínűleg derék naplóírónk is nézte a csatát.
[25]
Az 5. számú Ott huszárezredről van szó.
[26]
Moritz Gomez de Parientos (1744-1810), szállásmester, altábornagy. Spanyolos
neve ellenére az akkor Habsburg fennhatóság alá tartozó Osztrák-Németalföld (a
mai Belgium) területén született és Budán hal meg 1810-ben. A régi vágású, jól
képzett és tapasztalt, de nem túl ötletes altábornagy volt a Győrnél összegyűlt
nemesi felkelők vezérkari főnöke.
[27]
Az éjszakai haditanácson heves vita alakult ki József nádor, vezérkari főnöke
Gomez és János főherceg, valamint az ő vezérkari főnöke, Nugent között. Előbbi
kettő a csatát nem akarta elfogadni, utóbbi kettő igen. Végül, mint
főparancsnoknak, Jánosnak akarata győzött. Gomez ezért csóválhatta a fejét
hazafele menet.
[28]
Gróf Laval Nugent (1777-1862), ír születésű császári-királyi hadvezér, ekkor a
Győrnél összevont osztrák-magyar csapatok vezérkari főnöke. Úgy tűnik Nugent és
János főherceg jócskán alulbecsülte a szemben álló francia hadak erejét, ezért
vállalta a csatát fáradt és részben nem kellően felszerelt és képzett
csapataival. Az idős Nugent még az 1848-49-es szabadságharcunk idején is hadat
vezetett, ekkor már ellenünk.
[29]
Az Asperni csatáról már volt szó a 11. lábjegyzetben, a Wagrami csata pedig
majd 1809. július 5-6-án zajlik le. Ez utóbbiban győzi végül le Napóleon a
Károly főherceg vezette osztrák fősereget, gyakorlatilag eldöntve a háború
kimenetelét.
[30]
Valószínűleg Károly főherceg mondta ezt, a Habsburg hadak fővezére, aki ha
legyőzni végül nem is tudta Napóleon, de igencsak megizzasztotta 1809-ben.
[31]
A kismegyeri majorsági épületről van szó, amely a csatatér közepén sorsdöntő
szerepet játszott, ezért a Győrtől délre lezajlott összecsapást Kismegyeri
csatának is szokás nevezni.
[32]
Erős túlzás, francia részről a kutatás mai állása szerint mintegy 42 ezer
gyalogos, 12 ezer lovas és 144 ágyú volt, míg az osztrák-magyar sereg mindössze
24 ezer gyalogosból és 8600 lovasból állt a harcmezőn. Ráadásul a magyar nemesi
felkelők egy része nem kapott megfelelő felszerelést és még sohasem vett részt
csatában.
[33]
Az 1805-ös Pozsonyi békében a franciákkal szövetséges Bajorország megkapta
Tirol és Vorarlberg tartományokat, így ezen német ajkú katonák 1809-ben
jelentős számban voltak jelen a francia seregekben.
[34]
Valóban problémákat okozott, hogy a két seregrész vezére, János és József
főhercegek eltérő álláspontot képviseltek a hadviselés mikéntjéről.
[35]
Ez így igaz, a lovak harci kiképzése több időbe került, mint az embereké és az
ágyúkhoz nem szokott lovak a csata során megnehezítették a magyar lovasság
dolgát.
[36]
Valóban, 1800. június 14-én Napóleon ugyanezen napon aratta híres Marengói
győzelmét, ahol legyőzte a Melas tábornok vezette osztrák sereget. Napóleon
seregének 19. jelentése (bulletinje) ki is emelte, hogy a két csata egy napra
esett, így ünnepelve meg a francia császár egykori győzelmét egy újabbal.
Kiadva magyarul: Bay Ferenc: Napoleon Magyarországon. Bp.: Officina Budapest, év
nélkül. 39-42.o.
[37]
A Harmincéves háború híres német-római császári hadvezére.
[38]
A csata során kulcsfontosságú kismegyeri majorságot stájer landwehr-zászlóaljak
védték, nagy hősiességgel, utolsó emberig.
[39]
A majorság épületét és az ahhoz csatlakozó téglafalat a 2. számú grazi
landwehr-zászlóalj 6 százada, a 27.
Strassaldo- sorgyalogezred 3 százada, és a 61. Saint Julien-sorgyalogezred 2
százada védte, 872 katonával. Lásd: Veres, 1987. 134.o.
[40]
A csata sorsát a baloldalt fedező magyar nemesi felkelő lovasság meghátrálása
döntötte el, akik egyre távolabb szakadtak el a főerőktől a francia lovasság
bekerítő manővere miatt. A bekerítés veszélyét látva a császári-királyi sereg
megkezdte a visszavonulást Komárom felé, ám a kismegyeri majorban lévő
csapatokat bekerítette az ellenség és gyakorlatilag utolsó emberig
lemészárolta. A visszavonulás után Győr erődjének védelmére katonaság maradt
vissza.
[41]
Ez nagyjából megfelelhet a valóságnak, Jenő alkirály Napóleonnak először 1500aa-ra,
majd később 2500 halottra teszi saját veszteségeit, amelyek hasonló nagyságú
lehetett a császsári-királyi alakulatok veszteségéhez.
[42]
Azaz északról egy francia seregtest elfoglalta Révfalut, így onnan is
körülzárták a várat.
[43]
Meskó József báró vezérőrnagy (1762-1815) ekkor egy hadosztályt vezetett, amely
Győr védelmét nyugatról biztosította a Rába és a Duna között kiépített
sánctáborban. Ez a majdnem 4000 fős csoport a Győri csata következtében
elvágatott Komáromtól. Meskó azonban nem akarta, hogy csapatai a sokáig nem
védhető, és felmentésre aligha számítható Győrben ragadni, így óriási déli
kerülővel kívánt csatlakozni a Komáromba visszavonult János főherceg seregéhez.
A visszavonulás egyébként sikerrel járt, Meskó hősies kalandok után, a Balatont
délről megkerülve jutott vissza feletteséhez. Út közben egyébként még Jenő
olasz alkirály poggyászát is elfogták a portyázó magyar huszárok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése