Brian W. Aldiss: Szuperállam
Bp.: Metropolis Media, 2013. 272 oldal
Nagy elánnal estem neki Aldiss
könyvének, akár szomjas beduin a Nílus vizének, hogy aztán rájöjjek, pusztán
délibábból próbálok szürcsölni, és amit csókolgatok, az a homok. Sajnos ezúttal
a fülszöveg igencsak átvert. Ebben azért közrejátszott az is, hogy szinte
minden általam eddig olvasott Galaktika könyv kifejezetten jónak volt mondható.
Hát ez nem. Ez olyan messze volt a jótól, mint Lucifer attól, hogy kapuőr legyen a Mennyek országában.
A történettel a fő gond, hogy tulajdonképpen nincs is történet. A szereplők között még lehetne figyelemre méltó, ám a eseménylánc olyan mértékben gubancos, olyan összetett, hogy az már szakadozott. Ennek az utóbbi mondatomnak nincs sok értelme, de a regény is ilyen. Egyébként a „karakterek”-et (igen, az idézőjel a cinizmus és irónia jele) gyakorlatilag az első oldalakon megkapjuk egy esküvőn gyorsan felskiccelve, oszt ennyi. Mintha karakterek és lényegtelen események shakerben összekevert kotyvaléka lenne, ráadásul koktélcseresznye nélkül az asztalra öntve. A humor még elfogadható lenne, egy-egy robotok közti beszélgetésnél majdnem elmosolyodtam, de nem viszi el hátán a sztorit az sem. Bölcsességeket akart mondani talán a szerző, de nem nagyon sikeredett.
A történettel a fő gond, hogy tulajdonképpen nincs is történet. A szereplők között még lehetne figyelemre méltó, ám a eseménylánc olyan mértékben gubancos, olyan összetett, hogy az már szakadozott. Ennek az utóbbi mondatomnak nincs sok értelme, de a regény is ilyen. Egyébként a „karakterek”-et (igen, az idézőjel a cinizmus és irónia jele) gyakorlatilag az első oldalakon megkapjuk egy esküvőn gyorsan felskiccelve, oszt ennyi. Mintha karakterek és lényegtelen események shakerben összekevert kotyvaléka lenne, ráadásul koktélcseresznye nélkül az asztalra öntve. A humor még elfogadható lenne, egy-egy robotok közti beszélgetésnél majdnem elmosolyodtam, de nem viszi el hátán a sztorit az sem. Bölcsességeket akart mondani talán a szerző, de nem nagyon sikeredett.
Én egy Szuperállam című regénytől
több akciót, több antiutópiát, több fényt, több életet és egy igazi hőst vártam
volna, aki megpróbál kiigazodni a jövő förmedvény gigaállamában. És több szupert és több államot is vártam. Na, ebből nem
volt benne semmi. Egyes szálak úgy lobognak a levegőben, akár kapkodó asszonyka autóból kicsukott kabátszárnya. A Jupiter-expedíciós rész tökéletesen
felesleges. Mondjuk, ez legalább az űrben lebeg, nem a levegőben. Tudományos-fantasztikusnak
se tudományos, se fantasztikus nem volt, utóbbi értelemben duplán nem. Ez egy
rossz könyv. Kezdek attól tartani, hogy a Metropolis Media kifogyott az
anyagból, és most már a másod- sőt harmadvonalbeli kötetek kiadására áll át…
Remélem nincs így. Olvashatatlanná teszi a sok ugrálás az karakterek között, majd bedob egy-egy dokumentumot, kinyilatkoztatást. Ez a könyv az a modern művészeti kiállításon méltatott festményre hajaz, amely akkor is vacak, ha minden felszólaló fényezi.
Remélem nincs így. Olvashatatlanná teszi a sok ugrálás az karakterek között, majd bedob egy-egy dokumentumot, kinyilatkoztatást. Ez a könyv az a modern művészeti kiállításon méltatott festményre hajaz, amely akkor is vacak, ha minden felszólaló fényezi.
Értékelés: Ne olvasd el! Vedd meg
egy ellenségednek ajándékba, és add fel postán, mintha az anyukája küldené. A kiadás megfelel a követelményeknek, ebből a könyvből tényleg nem érdemes keménykötésűt kiadni, 10 év múlva a kutya sem olvassa.
Osztályzat: Három android a tíz androidból.
3/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése