Filmajánló:
Top Gun: Maverick

Top Gun: Maverick

Rendezte: Joseph Kosinski

Bemutató: 2022. május 26.

Olyan hobbival, mint az enyém, nehéz nem megnézni a Top Gun: Maverrick-et. Az eredeti 1986-ban bemutatott Top Gun korosztályom egyik ikonikus filmje volt, követte is a divathullám, hogy egy ideig minden fiú vadászpilóta akart lenni. Visszanézve, azért nem olyan erős film, Tony Scott rendező legjobb alkotása nálam egyértelműen Az utolsó cserkész, és nem ez. A Top Gun a rendszerváltást követően futott nagyot nálunk, amikor még menő volt "Amerikát" bálványozni, és egyértelműen ők voltak a jófiúk mifelénk. Erősen kérdésesnek tűnhet, hogy 36 évvel később van-e létjogosultsága egy folytatásnak. Ez egy generációs film, és eredeti bemutatása óta - lássuk be - eltelt egy emberöltő, ami elég sok ízlésbeli és szemléletbeli változást hozott filmeken belül és kívül egyaránt. 

A 2022-es eddigi filmfelhozataltól eddig - finoman szólva - nem voltam elájulva. Az ostoba romkomokat sosem szerettem, a "tinifilmeknek" becézett borzalmaktól tizenévesként is herótom volt, a horrort csak mértékkel szürcsölöm, animációs filmre nem vettem jegyet gyerekkorom óta, a szuperhősös produkciók meg szimplán nem érdekelnek (tisztelet a pár szem kivételnek). A Top Gun: Maverick esetén ellenben joggal számítottam egy vagány és akciódús filmre. Megkaptam. Remélem a moziban ülő fiatalok is legalább annyira élvezték, mint én tegnap.

Az ember már akkor sejtette, hogy a filmmel minden rendben lesz, amikor úgy nagyjából az első perc végén megszólal a Top Gun ikonikus filmzenéje, a Danger Zone, s közben persze egy repülőgép-hordozóról kapunk életképeket. A készítők nem pepecseltek, azonnal a nosztalgiavasútra - vagyis inkább nosztalgiavadászgépre - lökik fel az embert, ami aztán zakatol is velünk 130 percen keresztül szuperszónikus sebességgel. Joseph Kosinski filmje valóban "Highway to the Danger Zone". 
A történet kavicsegyszerű. Van egy csúnya, gonosz terrorista ország - nevezzük PszeudoIránnak -, amely urándúsításra alkalmas reaktort épített ki egy völgyben. A picinyke célpontot nyújtó betonkockát meglehetősen ostobán elhelyezett légvédelmi rakéták hada biztosítja, valamint néhány, a legmodernebb, ötödik generációs - kimondatlanul is orosz - vadászgépek közül. Tulajdonképpen az alkotók fogták a koreai háború MiG-sikátorának valós történetét, hozzáadták a Star Wars epikus Halálcsillag elleni támadását és kész. Tom "Maverick" Cruise feladata, hogy felkészítsen egy csapatot a legjobb amerikai pilótákból a lehetetlen küldetésre. Itt az ellenfél nem érző-lélegző ember, hanem - szó szerint - arctalan ellenség. Nincs moralizálás, nincs kétség, csak eltörlendő célpont. Nem éppen XXI. századi megközelítése a létezésnek... Szóval szuper. 😜

A történet a 86-os filmből megismert Pete "Maverick" Mitchell személye körül pulzál, akit Tom Cruise alakít. Maverick karakterét jól építették fel, míg a film elején már-már a fénykorát élő Bruce Willis vagány, de magánéletben sikertelen alakjait idézi fel, addig hősünk bő két óra alatt felnő, megkomolyodik és a szó nemes értelmében igazi férfi lesz. Cruise sosem tartozott a kedvenc színészeim közé, de láthatóan jó formában van, aki képes volt ezt a nem is könnyű karaktert hozni tokkal-vonóval, s némely jelenetek alatt ma is nagyon jól adja a pimasz csibészt. Ilyenkor egészen megfiatalodik a szemünk láttára.

Nagyon fontos eleme a filmnek az utalás és visszautalás. Többször felhasználtak egy-egy mondatot, vagy jelenetet, és ez nagyon jól sikerült. Női főszereplőnk, Jennifer Connely és Cruise közös jelenetei talán a legjobbak a filmben. Végre egy hollywoodi film, amely nem tizen-huszonéves kiváltságként tálalja a szerelmet. A két színész játéka vibrál. Vagányul és szórakoztatóan incselkednek egymásal, minden túlzó nyálasság nélkül. Mindezt úgy, hogy Connelly 52, Cruise meg 60 éves, igaz mindegyik letagadhat 10-15-öt. És ez a romantikus szál mégsem vonja el a figyelmet a történet magváról. Kedvenc jelenetem is kettőjükhöz fűződik a filmben. Ebben - míg Connely korábban folyton azt mondja Cruise-nak, hogy ne nézzen rá ilyen szemmekkel -, randijuk végén nem mond semmit, csak némán bemegy a házba és nyitva hagyja az ajtót. Külön poén Cruise tinikhez méltó, ablakon át való szökési kísérlete, mikor Connely lánya váratlanul betoppan. A film amúgy is tartalmaz néhány jól időzített beszólást és poént, amelyek úgy ütnek, hogy elsősorban ötletesek, jól időzítettek, viszont nem primitívek. Már önmagában ez a szándék is dícséretes - mostanság nem divat -, de a közönség hallhatóan értékelte... 

A Top Gun: Maverick "felnőttesebb" világképet ad, és sokkal összetettebb karakterekkel dolgozik, mint az előzmény. A szereplők kivétel nélkül szimpatikusak, még az első látásra genyókban is ott az önmagukon felülemelkedni tudás képessége. Val Kilmer jelenete szívszaggató, nagy - és bátor - húzás volt így reflektálni a színész valódi helyzetére. 

Az üzenetek egyszerűek: Szeress valakit, szeresd a hazádat, és amit csinálsz, azt csináld rendesen, teljes energiával. A másik csomópont, ahol összefutnak a szálak a felelősségvállalás kérdése. Ez a Maverick már nem öncélúan hősködik, hanem tudja: a küldetést nem csak teljesíteni kell, de lehetőleg haza is kell hozni belőle mindenkit a végén. Mind a munkában, mind a magánéletben felelősséget kell vállalni a tettekért és hibákért. Mindezt a film tökösen, férfiasan, sallangok nélkül, jó zenei aláfestéssel, látványos akciókkal mutatja be. 

Tele van sablonokkal, persze. A csapatépítés elcsépelt közhely a mai filmekben, az azon belüli rivalizálások, szintén. Amerikai propaganda? Igen, kétségtelen. Az egy filmkockára eső amerikai zászlók száma végtelen. De mindeki odaképzelheti a saját hazájának címerét Maverick bőrdzsekijére. Ez így helyes. Kiszámítható? Nagyon is. Nincs rulettasztal, ahol a ruszoperzsákra tenne az ember zsetont. Szinte minden történést meg lehet előre jósolni. Ki mikor fog feltűnni, hogyan ment meg valakit, satöbbi. De kit zavar ez? Egy krimiben kötelező elem a végső nagy meglepő fordulat, de itt nem lehet elvárni ilyet. 

Negatívum? Alig. Talán - mivel személyes kedvencem - Ed Harrist többet szerepeltettem volna. Bele lehetne kötni a haditechnikai dolgokba is, vagy abba, hogy egy ilyen bevetés a valóságban kivitelezhetetlen, de minek? Ütötték meg a fülemet olyanok, hogy fáklyának fordították az infracsapdákat (ami az angol szlengben valóban "flares", de a magyarban ez nem használatos), ám ez kit érdekel, mikor közel hangsebességgel zúgunk el a völgy felett s röpködnek felénk a légvédelmi rakéták? Itt a merészségen, vagányságon, a csapatmunkán van a hangsúly. Ezek pedig országtól, címertől függetlenül mindenhol értékek. Méghozzá igazi - és nem mondvacsinált - értékek! Emellett a film végig leköt, pörög és szórakoztat.

Tom Cruise kétségtelenül az egyik utolsó mohikán a 80-as években naggyá lett akcióhősök közül. Képes volt olyan akciófilmet letenni az asztalra - a rendező érdemeit nem vitatva -, ami úgy modern, hogy mégsem akarok tőle sírva kirohanni a teremből, vagy nem tépem fel a szék kárpitját alattam. Mert azért önmagában a nosztalgia nem visz el a hátán egy sztorit. A Top Gun: Maverick önmagában is megáll, nem kell ismerni az "első" részt. Igazából a folytatás minden szempontból felülmúlja az 1986-os Top Gun-t. Az akciók pörgősebbek, a szereplők kimunkáltabbak, a love story ügyesebben adagolt. És még az F-14 Tomcat-et is visszahozták a befejezéshez...

Szép munka!

Értékelés:

Nyolc Tomcat tíz F-18-asból.

8/10 pont