Könyv- avagy magazinelemzés: A Bookazine bestseller világháborúi

Bookazine bestseller:

Az első világháború története

A második világháború története

Budapest: Axel Springer, 2018 és 2019

Eredeti címek: Story of the First World War, Story of the Second World War, 2018

Fordította: R. Kovács Anna

175 ill. 159 oldal

Mindig jó dolog új ismeretterjesztő irodalmat kézbe venni olyan témáról, amely érdekli az embert, még akkor is, ha abban új ismeretekre nem igazán számíthat. Az ismeretterjesztés ugyanis talán a legfontosabb a „köz” számára, hiszen míg egy szakmailag igazán jó kötetből alig fogy el néhány tucat megyénként, addig egy populáris kiadvány százak, sőt ezrek fejében ültet el egy adott véleményt. Történelmi előadásaimat is ezért csinálom, hogy lehetőleg izgalmasan csomagolva bemutassam a tudomány álláspontját egy adott témáról. Ugyanakkor nagyon fontos emiatt, hogy lehetőleg több oldalról világítsa meg az ismeretterjesztő mű a történelem eseményeit, különben, olyan lesz, mint a félbevágott disznó: féloldalas, és eldől. Sajnos a Bookazine bestseller két világháborús kiadványa éppen ilyen féldisznónak bizonyult.

Kezdjük az I. világháborúról szóló, még 2018-ban kijött résszel, saját megfogalmazása szerint bookazine-nal (megjegyzés rovat: de hülye szó…)! Az egy dolog, hogy a kiadványok elején elmondják, hogy a kötet a „hivatalos brit történészi álláspontot képviseli” (nem is tudtam, hogy ilyen is van…), és a brit birodalom szemszögéből mutatja be annak történéseit. És az szintén rendben van, hogy ennek okán az Osztrák-Magyar Monarchiát nem akkora súllyal mutatja be, mint Nagy Britanniát, bár azért jó lenne, ha súlyának azért - saccperkábé - megfelelően mutatná be. A „bookazine” azonban a Nagy háborút gyakorlatilag brit-német háborúra redukálja. Ez már fáj, na de ha a brit hivatalos történészi álláspont az alábbi a Monarchiáról, az kiábrándító tudatlanságról vall e történészektől. Ilyen mondatokat leírni ugyanis több mint ciki (117.o.):

„Németország szövetségese Ausztria-Magyarország és az Oszmán Birodalom volt. [Bulgária???] Tengerészeti szempontból azonban mindkét állam selejtesnek (sic!!!) tekinthető – a Monarchiának nem volt tengere (???), az Oszmán Birodalom korábbi ereje pedig igencsak meggyengült .”

Utoljára az lepett meg ennyire, mikor valakiről kiderült, hogy jobbik támogatással indul majd az önkormányzati választásokon, alig egy évvel azután, hogy az illető gyakorlatilag leantiszemitázott egy - szerintem korrekt - könyvajánlóm miatt. A Monarchiának nem volt tengere? A brit történészek ezek szerint mai térképeken követik a 100 évvel ezelőtti eseményeket? Ha igen, akkor maradok a magyar történészeknél, bármennyire is nincs velük megelégedve sokszor a közvélemény…

Egy kis történeti kitekintés akkor:

A Monarchia 1914-ben a világ 8. legnagyobb flottájával rendelkezett, alig maradva le az olasz haditengerészet ereje mögött, melyhez képest hátránya folyamatosan csökkent, élvonalbeli hajókat számítva pedig fej-fej mellett álltak! Elkészült Dreadnought-típusú csatahajók számában – amelyek ugyebár a korszak csúcsfegyverei voltak - pedig egyenesen az 5. helyen állt: Nagy Britannia: 22, Németország: 15, USA: 10, Franciaország: 4, Ausztria-Magyarország és Olaszország: 3-3, Japán 2, Oroszország: 0.[1] De hagyjuk a részleteket, a füzet állítása kis ellenőrzés után is rögvest bornírtnak bizonyul bárki számára.

Sajnos a kiadvány tartalmilag rendkívül korlátozottan szól bármiről, ami nem brit, és ez komoly hátrány itt a keleti végeken. Elég csak elolvasni a tartalomjegyzéket, hogy lássuk a szerintük fontos csatákat: Gallipoli, Ypres, Verdun, Jütland, Somme, Cambrai… Egyébként a „könyvazin” felépítése a logikát nagyrészt nélkülözi, sem időrendiséget, sem más rendszerező elvet nem nagyon lehet felfedezni benne. Mondhatni: esetleges, mint a Rebrov-féle Ferencváros támadójátéka.

A keleti front eseményei 7 oldalt kapnak - kizárólag orosz nézőpontból -, ami nagyjából megfelel az ANZAC-kal (a Brit birodalom ausztrál és új-zélandi csapatokból álló hadteste) foglalkozó fejezet terjedelmének… Ez kirívó aránytalanság. Mindez azért olyan bántó, mert a kiadvány esztétikailag szép, tele fényképekkel, és sok olyan rajz és ábra van benne, amely látványossá, könnyen emészthetővé és érzékletessé teszi azt a szörnyű négy évet, amely lezárta a hosszú XIX. századot. Még sosem láttam magyar nyelvű kiadványban ilyen remek illusztrációt a Verduni csatában fontos szerepet játszó Douaumont erődről, vagy a német A7V tankról!  

És még egy fájdalmas pont! A kötet 23. oldalán ismét előkerül a szokásos fotó, amely az aláírás szerint még mindig Princip elfogását ábrázolja. Már tizenötezerszer le lett írva különböző kötetekben, hogy az nem Princip (hanem Ferdo Behr). Ilyen felületesség mellett nehéz komolyan venni bármit a műben.

Összességében így egy esztétikus, gazdagon illusztrált, ám mélységgel nem rendelkező kiadvány került a könyvesboltokba, nem több mint ismeretterjesztés a britek világháborújáról kelet-európaiak számára még csak át sem hangszerelve.

A kép, amely NEM Princip elfogását ábrázolja!

A második világháborúról szóló második részre másért vagyok mérges, sőt egy helyen valószínűleg kifejezetten döbbent kifejezés ült az arcomra olvasáskor. Ellentétben az első világégéssel, Magyarország szerepe itt tényleg kicsi volt, így nem róható fel, hogy alig-alig szerepelünk benne. A világot ismételten angolszász nézőpontból szemlélhetjük, de erre már arcizmunk sem rándul, akkor sem, ha a kiadó egyébként svájci-német tulajdonú. Hogy ez a lelkükben miként egyeztethető, bízzuk rájuk, az átnevelés Germániában úgy tűnik kifejezetten jól sikerült 1945 és 1990 között. Hitlert és világnézetét mostanság dívó felületességgel állandóan nácinak nevezik a bookazine-ban (amely még mindig hülye szó…), és szinte sosem nemzetiszocialistának. Ez ellen egyébként ideje lenne tudatosan fellépni történészi körökben, mert finoman szólva is csak féligazság, amely a nemzetit hangsúlyozza, míg a szocialistát eltitkolja. Csináltam egy villámstatisztikát „A náci állam belülről” fejezet (14-17. oldalak) szövegében: a náci szó 23-szor, míg a nemzetiszocialista 3-szor szerepel, és ezt nem lehet megmagyarázni azzal, hogy rövidebb leírni… Ez volt a „mérges vagyok” rész.

A döbbenetről:

„… így mai szemmel nézve Churchill nyugtalanító közös vonásokat mutat a fasiszta rezsimekkel. Hozzáállása a rasszizmushoz és az antiszemitizmushoz magáért beszélt, de a tengelyhatalmaktól eltérően, amelyek a terjeszkedést pusztán a helyzet javításának tekintették saját népük számára (?), Churchill őszintén hitt a Brit birodalomban, mint civilizáló erőben…”

A Churchillről írt életrajzi fejezet jelentős része egyértelmű mentegetőzés, amiért az egykori brit miniszterelnök nem felel meg a mai progresszív normáknak, és olyanokban hitt, mint a Brit birodalom, vagy az európai civilizáció felsőbbsége teszem azt az afrikaival szemben. Mondjuk utóbbi nézetek valaki olyantól, aki a XIX. század végi Britanniában nőtt fel talán nem túl meglepő, hiszen akkoriban a kalandos Kongó folyó mentén még rutinszerű volt az arra tévedő misszionáriusok elfogyasztása borssal és kígyóméregmártással… Szegény nemrég elhunyt John Lukacs igencsak összevonhatja odafenn a szemöldökét, hogy Churchillt Hitlerhez hasonlítják.

Ezen logika mentén haladva a történelmi személyek mindössze 100%-át kellene kihúznunk a tiszteletre méltó emberek sorából. Mert hát persze lehet az emberektől – lett légyen az politikus, apolitikus, vagy a patikus – tökéletességet elvárni a múltban a mai nézőpontok alapján, csak azok képtelenek lesznek ezt a tökéletességet szállítani. Az ember: ember. Gyarló és bűnös, esendő és gyenge, és ettől olyan csodálatos, mikor valaki képes a nagyságra. És éppen ezért minden társadalomjobbító, übermenschképző világnézet kudarcra van ítélve, hiszen a tárgya tökéletlen, és tökéletlensége minden generációval újratermelődik. Úgy tűnik ma már lassan bűncselekménynek számít egyeseknél, ha egy élő személy saját korszellemében élt.

Izgalmas az is, hogy a szerkesztőgárda – mert névvel semmi sem vállalja a kiadványokat – mennyire haragszik Churchillre kommunistaellenes nézetei miatt, és ezt többször is szóvá teszi:

„[Sztálin és Churchill között] a kölcsönös gyanakvás végig megmaradt, nem kis részben Churchill antikommunista szemlélete miatt.”

„Az igazi átfedés köztük [Hitlerről és Churchillról van szó!] a kommunizmus kóros (???) gyűlölete, amely miatt olyan könnyű Churchillt Hitler vezérszurkolójának (???), nem pedig kérlelhetetlen ellenségének látni.”

Úgy látszik a kiadónak kínos az antikommunizmus. Azt hiszem az Ringier Axel Springerre ráférne egy kis államosítás, aztán talán újragondolnák ezt a dolgot... De legalább Sztálint nem magasztalják benne.

Ebben a számban is vannak jó illusztrációk (pl.: Bletchley Park), de az első világháborús szám érdekesebb volt ilyen szempontból. Így mindent egybevetve ez sem a történelemtudomány magasiskolája, csak arra jó, hogy valaki nagyjából a nulláról elindulva kapjon egy rezümét a második világháborúról.

Mondjuk a Ringier Axel Springertől, akiknek az olyan csodákat köszönhetjük, mint a Blikk, a Kiskegyed, vagy a Csók és könny, az is eredménynek tekinthető, hogy ennyit áldozott a tudomány oltárán.

Pontszám:

Öt kórosan antikommunista könyvkritikus a tízből.

5/10 pont

Jegyzet:

---

[1] Halpern: A Naval History of  World War I. Annapolis, 1994. p. 7-22.