A középkori magyar hadisátrakról

Míg ma a sátor elsősorban a természetjárók eszköze, addig középkori Magyar Királyság területén (de természetesen más országokban is) a sátor a mindennapi élet részét alkotta. Sátrakban laktak, sátrakban árulták vásárokon termékeiket a kereskedők, és természetesen a hadakozáshoz is sátrakat vittek magukkal a vitézek. A sátrak a középkori Magyarország életének olyan szerves részei voltak, hogy a XII. század közepén hazánkban járt Freisingi Ottó püspök meglehetősen sötét színekkel ecsetelve a magyarok életmódját, megjegyzi, hogy egész nyáron és ősszel sátrakban laknak.[1]

Magyar sátortábor, Thuróczy-krónika

Legtöbbet a királyaink sátrairól tudunk, hiszen a források rendszerint ezeket emelik ki. A sátrak értékét mutatja, hogy gyakran ajándékoztak fejedelmek egymásnak nagy értékű darabokat. Lübecki Arnold leírja azt a sátrat, amelyet III. Béla felesége adott a Magyarországon éppen áthaladó keresztes hadjáratra indult Barbarossa Frigyesnek. A királyné által adományozott „pompás sátorlakot” teljes egészében skarlátszín szőnyeg borította, tartozott hozzá egy nagy értékű takaróval díszített ágy, vánkossal, valamint elefántcsont szék párnával.[2] Carpini, aki 1247-ben járt Batu kán udvarában, leírja, hogy a kán IV. Béla király egykori sátrában fogadta, amelyet a Muhinál vívott csata után zsákmányoltak a mongolok.[3] A sátrat a követ a következő szavakkal festi le: „Sátrai, melyek Magyarország királyáé voltak , lenvászonból készültek, hatalmasok és szépek.”[4] Mindenképpen hatalmas fővezéri sátorról/sátrakról lehetett szó. Rubruk talán ugyanarról a sátorról ír, mint amelyben évekkel korábban Carpini járt, mikor leírja: „Batu egy hatalmas sátrat feszíttetett ki, mert jurta nem tudta volna magába fogadni azt a sok férfit és asszonyt, aki mind összejött.”[5] Nyilvánvaló – és krónikáinkban is megjelenik[6] -, hogy a sátor elég nagy volt a haditanács megtartásához is. Valószínűleg a Carpininál megjelenő többes szám (sátrak) utal arra is, hogy voltaképpen a királyi sátor több egymásba nyitható pavilonból állt már a XIII. század közepén is, ahogy azt olyan sok késő középkori ábrázolásban láthatjuk. Tudunk egy sátorról, amelyet Zsigmond király a törököktől kapott, és amelyet 1417-ben az angol királynak adott tovább. A sátor belül selyemmel bélelt, kívül hímzésekkel díszített volt, csúcsán aranyozott gomb, rajta aranyozott sas. A sátor bejárata fölött egy napellenzőt lehetett kifeszíteni, amely alatt aludni vagy étkezni lehetett, ha kellemes az idő.[7]

A középkori elit sátrai viszonylagos kényelmet adtak a hadjáratok nehézségei közepette, Andrea Palacio az 1444-es várnai hadjáratról készült beszámolójában a keresztesek táboráról írva megjegyzi, hogy úgy tűnt a sátrak kifeszítésekor, hogy mindannyian magukkal hozták a házaikat.[8]

Krónikáink miniatúráiban ritkán tűnnek fel sátorábrázolások, de azért szerencsénkre van néhány eset erre. IV. (kun) László halálát a képes krónika sátrában ábrázolja, Thuróczy krónikájában pedig I. András egy fehér sátor előtt trónol. Thuróczynál egy sátortábor is megjelenik. A sátrak színeiről is tudunk egy keveset. A pfalzi választófejedelem követeinek jelentése szerint a Mátyás menyegzője során a Fehérvár melletti mezőn felvert három sátor közül egyik bíbor színű selyemmel volt bevonva, míg a másik kettő másféle kelmével.[9] A sátrakat díszítették is, elsősorban a címereket kell megemlítenünk, valamint a tetejükön lévő aranyozott gombokat, melyet szintén többször említenek a források. Kun László királyunk halálát ábrázolva a Képes krónika szépen mutatja a halott sátrának címerképeit, melyek az ország heraldikai jeleit tükrözik.[10] Persze nem csak királyok díszítették sátraikat címerrel. 1417-ben például a Szirmayak megkapták címerüket és egyben a jogot, hogy azt sátrukra is ráfesthessék.[11]

Kun László halála sátrában a Képes krónikából.

A sátrak anyagának természetesen ellenállónak kellett lennie mostoha időjárási körülmények között. Bár nem az eredeti célnak megfelelően használták, kétségtelenül erős anyagból lehetett az a sátor, amelyet feldarabolva Vlagyimir, Halics fejedelme kiszabadul a börtöneként szolgáló vártoronyból III. Béla idején. A magyar földön raboskodó orosz fejedelmi sarj ugyanis egy sátorlapot vagdalt fel és abból készített kötélen ereszkedett le a toronyból 1190-ben.[12]

A sátrak felverésének és a tábor kialakításának módjáról szinte semmit nem tudunk, bizonyára volt valamiféle kialakult rend, hogy miként helyezkednek el a csapatok a király sátrához képest.[13] Spalatói Tamás azon kijelentése, hogy a Muhi csatánál a magyar sátrak össze-vissza rendszertelenül lettek felütve és a kötelek mindent behálóztak, akadályozva a közlekedést, finoman szólva is megkérdőjelezhető.[14]A hadsereg parancsnokának szállása szimbolikusan is fontos volt. A Hattini csatában Szaladin szultán azt mondta fiának, hogy addig nem győztek, amíg a keresztesek fővezéri sátra áll. Ugyanilyen szimbolikus győzelemnek tudták be a mongolok a Muhinál vívott csatában, mikor csapataik elérték a magyar király sátrát és elvágták annak tartóköteleit. Dzsuvajní szerint: „Mikor a királyi sátor leomlott, a kerál[15] seregének rettegés költözött a szívébe, és menekülni kezdett.”[16]

A sátrak értékéről is vannak adataink. 1399-ben Gergőfi Klára első férjétől örökölt sátra 20 aranyat ért.[17] Úgy tűnik nem mindig fizették ki azonnal a sátrakat. A pozsonyi Sátormesternek nevezett Jánosnak legalábbis Szobi Mihály tárgyakat kötött le 1484-ben, míg nem tud fizetni.[18] A Mátyás király halála után, annak kincsiről készített jegyzék is felsorol jó néhány sátrat 1490-ben Visegrádon, amely jelzi, hogy azoknak értéke nem volt megvetendő.[19]

I. András király a Thuróczy krónikában, mögötte sátor.

Sátorban lenni nem volt mindig biztonságos. II. András egyik táborozása során a sátrak közé egy bölénybika rontott és egyenesen a királyi sátor felé száguldott, míg végül Tibald vitéz útját állta.[20] 1363-ban pedig a bosnyák hadjárat során Miklós esztergomi érsek és kancellár sátrából ellopták a király kettős pecsétjét.[21] Mátyás király Bécs ostroma idején mindenesetre a királyi sátor köré már árokkal és sánccal biztosítja.[22]

Kérdéses, hányan laktak egy sátorban. Van adatunk arra is, hogy a XIII. században 2 páncélos katonára esett egy sátor hadba szálláskor. V. István legalábbis mikor megerősíti 1266-ban apja rendelkezését a karakói hospesek szolgáltatásait illetően, azoknak 4 páncélos katonára, 4 lóra és két sátorra való kötelezettséget említ hadi kötelezettségként.[23] Várleltárakban is találunk sátrakat, a már említett visegrádi 1490-es leltáron kívül is.
Van egy remek leírásunk I. Ferdinánd király 1527-es hadjárata során használt hajlékáról, amely több sátorból álló valóságos palota volt: 
"Miután a folyó közelében, a sík területen a tábor számára helyet találtak, a királyi sátrakat négyszögletű erőd formájában annak közepén állították fel. Hegyes tetejű bástyákkal rendelkező falat vezettek körbe. Ez a fal nem érintkezett a többi sátorral, mivel attól térközzel volt elválasztva. Az egész átjárható volt, amin belül a királyi testőrök laktak. A királyi sátornak egyetlen bejárata volt, ahonnan egy másik sátorba lehetett átkelni, amelyben napközben a királyi tanács tartózkodott. Ennek közelében volt egy festett fából készült, kör alakú, elbontható hálószoba, hogy - ha a szükség úgy hozná - mikor a tábort mozgatják, azt könnyen máshova lehessen helyezni, ahol a király éjszaka nyugalmat talál. Az egész királyi körzet körül négyszáz katona rendezetten éjjel-nappal őrködött."[24]

A sátrak szállításához természetesen állatokra, elsősorban öszvérekre és lovakra volt szükség, ugyanakkor ha a hadjárat iránya lehetővé tette, akkor a folyókat is ki lehetett használni. A mohácsi csatára II. Lajos sátrát hajók szállították a sereg után.[25]

A sátrak készítőit megbecsülték királyaink. Hunyadi Mátyás élete végéig évi 50 aranyat rendel el 1478-ban János mester, bécsi sátorkészítőnek.[26]

Zsigmond császár sátra a Bellifortis-ból.

Most röviden ennyit sikerült összeszednem a rendelkezésemre álló itthoni anyagokból, de ha valami jön hozzá, akkor bővítem.

Jegyzetek:

---

[1] Freisingi Ottó: Frigyes császár tettei. I.32.

[2] Lübecki Arnold a német keresztesek magyarországi átvonulásáról, 77.o. In: III. Béla emlékezete. Bp.: Magyar Helikon, 1981. 76-78.o.

[3] Plano Carpini úti jelentése 1247-ből. IX.17. In: Julianus barát és a napkelet fölfedezése. Bp.: Szépirodalmi, 1987. 162.o.

[4] U.o.

[5] Rubruk útleírása 1255-ből. XIX. 5-6. In: Julianusz barát… 253-254.o.

[6] Bonfini: Rerum Ungaricarum Decades, II. 6. 256.o. Magyarul: Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. 233. o.

[7] Zsigmondkori okmánytár VI. 61. sz.

[8] Andrea Palacio beszámolója a várnai csatáról, 25. o. In: Krónikáink magyarul. III/3. Bp.: Balassi, 2008. 23-33.o.

[9] Mátyás király menyegzője 1476-ban. In: Kazinczy: Mátyás király kortársai tanúsága szerént. Pest, 1863. 117.o.

[10] Képes krónika. Hasonmás kiadás. Bp., 1964. 65a fólió 129.

[11] Bertényi Iván: A címerek mint a propaganda eszközei az élő heraldika korában, 15.o. In: Levéltári közlemények, 75. évf.  (2004), 1.sz. 13-25.o.  A kérdéshez még: Bertényi Iván: Középkori címerjogunk néhány kérdése. In: Levéltári szemle. 36. (1986.), 2. sz. 21-36.o.

[12] A kijevi évkönyv Béla halicsi hódításáról, 72.o. In: III. Béla emlékezete. Bp.: Magyar Helikon, 1981. 71-73.o.

[13] A mongoloknál például – ez persze semmiképpen nem hasonlóság, csak érdekesség miatt említve – a káni sátor bejárata délre nézett és abba az irányba nem állhattak sátrak.

[14] Spalatói Tamás ezen kijelentését kézpénzként veszi át a magyar történelmi művek zöme, holott egyáltalán nem szemtanúról van szó és a komoly hadtörténeti művek még a szekérvár létét sem látják teljes mértékben igazoltnak!

[15] magyar király

[16] Alaaddín Atamalik Dzsuvajní: A világhódító története. 33.o. In: Tatárjárás. Bp.: Osiris, 2003. 31-33.o.

[17] Zsigmondkori okmánytár I. 5870. sz.

[18] DL 45998.

[19] Nógrády Árpád: Mátyás kincsek a visegrádi vár 1490. évi leltárában. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Bp., 1998. 177-180.o.

[20] Palásthy: Palásthyak. 3. kötet, IV. o.

[21] Küküllei János krónikája. XXXIII: fejezet. In.: Küküllei János és a névtelen minorita krónikája. Bp.: Helikon, 1960. 35.o. Ezt egyébként okleveleink is megerősítik, hiszen számtalan iratot erősítettek meg új pecséttel, miután ez az eset megesett.

[22] Bonfini: Rerum Ungaricarum Decades, IV. 8. Frankfurt, 1581. 640. o. Magyarul: Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. 580. o.

[23] Szentpétery: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. 1853. sz. II.k. 1.f. 29.o. és Jakó: Erdélyi okmánytár I. 188. ill. 260. sz.

[24] Ursinus Velius, Caspar: Tíz könyv a magyar háborúról. Máriabesnyő: Attraktor, 2013. 16. o.
[25] Brodarics: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. Bp. :Magvető, 1983. 37.o.

[26] Teleki: Hunyadiak kora Magyarországon. Oklevéltár. XII. k. 75.o. DCXXIII. dok.