Ahmed Dzsemál pasa emlékezése az 1915-ös Szuezi-csatorna elleni török támadásról

Az utóbbi időben meglehetősen sokat foglalkoztatott az Oszmán birodalom I. világháborús szereplése, azon belül is kiemelten a Sínai-félszigeten illetve Palesztinában folytatott hadjárata (már csak osztrák-magyar vonatkozásai miatt is). Reményeim szerint a közeljövőben írok majd egy (nem is túl) rövid összegzést a Szuezi-csatorna elleni első török támadásról. Addig is kezdésként ehhez a témához a hadjárat fővezérének, Ahmed Dzsemál pasának az emlékezését közlöm, amelyet legjobb tudásom szerint lefordítottam az 1922-es angol kiadásból. Dzsemál pasa ekkor a Negyedik hadsereg parancsnoka, s egyben egyike a birodalmat ténylegesen irányító triumvirátusnak, így igazi erős ember volt.

Jó szórakozást!

Ahmed Dzsemál pasa fehér lovon Palesztinábna

Ahmed Dzsemál pasa emlékezése az 1915-ös Szuezi-csatorna elleni első török hadjáratról:[i]

„Mivel nem szándékom megírni a háború történetét, kerülni fogok minden szükségtelen részletet a hadsereg mozgósításával és hadműveleteivel kapcsolatban, és csak lényeges tények vázlatos leírására szorítkozom. Egy nap fel fogom kérni Fuad bej ezredest,[ii] felbecsülhetetlen értékű vezérkari főnökömet, hogy állítsa össze a hadjáratok különleges történetét a „Negyedik hadsereg háborús naplója” alapján, melyet átadtunk a Nagyvezérkarnak, és amelyet a legnagyobb gondossággal állítottak össze és szerkesztettek a főhadiszálláson.

Damaszkuszba érkezésem napján[iii] a VIII. hadtest főparancsnoka, Merszinli Dzsemál[iv] pasa, eljött hozzám Rajakba[v] és átadott nekem egy köteg dokumentumot. Ezek tartalmazták a részletes hadműveleti tervet a Szuezi-csatorna elleni támadásra kiválasztott hadtest számára, és a másolatát minden parancsnak, statisztikának, tervnek az elvégzendő és már elvégzett feladatokra vonatkozóan. Vezérkari főnöke, von Kress[vi] ugyanezen dokumentumok német másolatát átadta Von Frankenberg[vii] ezredesnek, az én vezérkari főnökömnek. Damaszkuszba érve - ahol főhadiszállásomat a „Damaszkusz Palace Hotelben” ütöttem fel - az első dolgom volt a lehető legalaposabban tanulmányozni ezeket a dokumentumokat.

Néhány szóban [összegezve] a VIII. hadtest beterjesztett hadműveleti terve a következő volt:

„A csatorna elleni művelethez a 25. hadosztályt kell felhasználni, továbbá a hadtestet alkotó két másik hadosztályból válogatott tisztekből és közlegényekből álló egy ezredet.”

„A VIII. hadtest fennmaradó része el lesz osztva a kommunikációs vonalak védelmére, valamint Libanon és a part menti régió megfigyelésére.”

„A 8. és 10. hadosztályokat a leggyorsabban el kell küldeni Konstantinápolyból az egyiptomi hadjárathoz, a hadseregparancsok belátása szerint kell őket alkalmazni, részben a Szuezi-csatorna elleni expedícióhoz, részben a hátország őrzésére.”

„Mindenesetre nem kell nagy erőt lekötni erre a hadműveletre.”

Tekintettel a Sínai-sivatag fizikai adottságaira, ahol a hadműveletet végre kellett hajtani, a terv alapjaiban véve teljesen józannak tűnt.

Mikor Szíriába érkeztem az általános helyzet a következő volt:

A beduin önkéntesek különítménye Muntaz bej őrnagy vezetése alatt elfoglalta El Arist, és azt megerősítette. Önkéntesek egy különítménye Iszmirli Eszdzsref bej parancsoksága alatt, amely a Teaszdzskilat Mahszussza (Különleges Szervezet)[viii] alá tartozott, megszállta Kalaat-ul-Nahl-t a Sínai-sivatag közepén.

Egy gyalogos különítmény Mussza Kiaszim bej alezredes vezetésével Akabában volt, míg a 27. hadosztály egy ezrede Bersebában táborozott és támogatásként szolgált a sivatagban lévő összes erő számára.

A teljes 25. hadosztály Ali Fuad bej vezérkari alezredes parancsnoksága alatt Damaszkuszban volt, és a legszorgalmasabban gyakorlatozott.

A Sínai-sivatag adottságaira való tekintettel a VIII. hadtest nagyon helyesen felismerte, hogy kommunikációs vonalakat kell létrehoznia, hátulról előrefelé haladva, mielőtt menetparancsot ad a hadseregnek vagy inkább egy expedíciós erőnek. Behdzset bej, vezérkari alezredest, a 23. hadosztály parancsnokát bízták meg a szervezet vezetésével, amely a „Sivatagi Kommunikációs Vonalak Felügyelősége” nevet kapta.

Mindig szeretettel teljes tisztelettel fogok gondolni Behdzset bejre, aki felbecsülhetetlen szorgalmat mutatott a nagy sivatagban mind az első Szuezi-csatorna elleni hadjárat során, mind a második előkészületeinél.

Felügyeletének a feladata volt, hogy kommunikációs és ellátó depók felállításáról döntsön (egymástól legfeljebb 25-30 kilométernyi távolságra) a Bersebából Iszmáilijába vezető vonalon a csatornáig. Neki kellett ellátnia ezeket a pontokat vízzel, megfelelően előreküldeni parancs szerint a korábban Bersebában tárolt készleteket, kórházakat létesíteni minden depónál, röviden mindent el kellett végeznie, ami egy kommunikációs vonal előkészítéséhez szükséges. Kaalat-ul-Nahl és El Aris szolgált a kommunikációs felügyelőség két főhadiszállásaként. E két pontból élelmiszerrel és minden szükséges dologgal el kellett látni az erőket, amelyeket ott csoportosítottunk, és amelynek tovább kellett haladnia a csatorna felé.

Oszmán tevés csapatok Bersebánál

A VIII. hadtest azt javasolta, hogy az expedíciós erő zömét Bersebánál összpontosítsák és Iszmáilija ellen a Vádi El Aris – Ibin – Dzsefdzsafe vonalon nyomuljon előre, azaz a lehető legtávolabb a tengerparttól. A szárnyakat kisebb csapattestek fedezzék El Arisból és Kalataat-ul-Nahl felől.

Ez a tervezet nagyon helytálló volt. Fő kommunikációs vonalunknak olyan messze kellett lennie a tengertől, hogy az angolok ne zaklathassák a haditengerészet ágyúival, vagy egyáltalán ne üthessenek rajta kisebb partraszállásokkal – amelyek önmagukban ugyan jelentéktelenek -, de amelyekre időnként rászánhatták volna magukat.

Ennek megfelelően von Kress személyesen választotta ki mint kommunikációs depót Bersebát, El Halasszát, El Hafirt, Vádi El Arist, Ibint, Birindzsi-el-Hubrát, Dzsefdzsafét és Ikindzsi-el-Hubrát. E helyek mindegyikén artézi kutakat ásatott, ciszternákat épített, tekintettel a december-januárra várható esőzésekre, és minden szükséges intézkedést meghozott a kommunikációs vonal érdekében.

A VIII. hadtest azt jelentette, hogy a tisztek és emberek számára az élelmiszerrel való ellátás a sivatagon keresztül a csatornáig lehetetlen, [ezért] egy új rendszert kell alkalmaznunk, amelyet „sivatagi fejadagnak” hívtak. Ez élelmiszercsomagokon alapult, amelyek súlya nem haladhatta meg fejenként az egy kilót, és kétszersültből, datolyából és olajbogyóból állt. Ami a vizet illeti, senki sem vihetett magával egy kulacsnál többet.

A szükségletek alapján, alapos számítás eredményeként arra a következtetésre jutottunk, hogy ha a 10. és 25. hadosztályokat, valamint néhány önkéntes különítményt akarjuk küldeni, akkor 11000 tevét kell biztosítanunk az élelmiszer és víz szállítására, továbbá könnyű és nehéz szekereket a csapatoknak. De még ennek a szervezetnek a segítségével is, az expedíciós erőnek a csatornán való átkelést négy napon belül meg kellett valósítania - beleértve az angol katonák elűzését a túlsó partról, és azt, hogy kellően elsáncolják magukat, vagy pedig visszavonuljanak -, mert az Ikidzsi-el-Hubránál összegyűjtött víz – a csatornától 50 kilométerre – alig tíz nap alatt elfogyott volna, s aminek bekövetkezte után a haderő rosszabb helyzetbe került volna, mint [egykoron] Izrael gyermekei.

Arra esély sem volt, hogy az expedíciós erőt Bersebában koncentráljuk, és egy egységes tömbben küldjük el a csatornához, mert teljesen kizárt volt, hogy ennyi embernek vizet és élelmet tudjanak vinni a tevékből kialakított szállítóoszlopok.

Így a zászlóaljaknak és ütegeknek egy napnyi különbségekkel kellett átkelniük a sivatagon, és a hadtestet végül 30-50 kilométerre kellett koncentrálni a csatornától, és onnan kellett megközelíteni a támadásra kiválasztott pontot.

A VIII. hadtest azt terjesztette elő, hogy az expedíciós erő a következő alakulatokból álljon, két lépcsőben:

Első lépcső: – A 25. gyaloghadosztály, egy ezred a 23. és 27. hadosztály embereiből összeállítva, öt tábori ágyús üteg, két hegyi ágyús üteg, egy 15 cm-es tábori tarackos üteg, egy lovasezred, négy század a tevés alakulatból[ix], az arab önkéntesek 1500 lovas kontingense, elegendő ponton ahhoz, hogy egy időben három zászlóalj átkelhessen, hat század utász, egy távíró egység, tábori kórházak, orvosi egységek, stb., összesen 12642 ember, 968 ló, 12000 teve, 328 ökör.

Második lépcső: - A 10. gyaloghadosztály, tüzérségével, lovas század, és egyéb kisegítő egységek.

Amikor Damaszkuszba érkeztem, táviratot kaptam a helyettes főparancsnoktól, amelyben a Hidzsáz-hadosztályt[x] a Negyedik hadsereg parancsnokának rendelkezése alá bocsátotta, hogy a csatorna elleni expedícióhoz rendelje, vagy helyben alkalmazza, belátásom szerint. Tehát írtam Vehib bej ezredesnek, Hidzsáz katonai kormányzójának és válijának, hogy jöjjön Maanba, hivatásosok és önkéntesek különítményével. Ezek a csapatok Vehib bej vezetésével a második lépcsőhöz lettek csatolva.

Mivel a fent említett 11000 tevét kizárólag a 25. és 10. hadosztályokhoz, és az ehhez az erőhöz kapcsolt különböző alakulatokhoz rendelték hozzá, az expedíciós erőhöz csatlakozó Hidzsáz-hadosztály tevéit a hadosztály saját maga hozta magával Hidzsázból.

Habár a hivatalos angol jelentések az első csatorna elleni expedíció erejét 40000 emberre becsülték, a tény az, hogy ez az erő - beleértve a Hidzsáz- és a 10. hadosztályok kontingenseit is -, sohasem haladta meg a 25000-et.

Az első lépcső Dzsemál pasa,[xi] a VIII. hadtest parancsnoka alá tartozott, míg a második lépcső a hadsereg főparancsnokság alá volt rendelve.

Ilyen volt a hadsereg helyzete a sivatagban, Palesztinában és Szíria belsejében abban az időben, mikor megérkeztem Damaszkuszba, és ennyire jutottak a VIII. hadtest parancsnokának előkészületei a Szuezi-csatorna elleni expedícióval.

Török menetoszlop

[…]

A nagy nehézség, amitől minden függött ebben a nehéz katonai hadműveletben a Sínai-sivatagban, a víz kérdése volt.

Az esős évszakon kívül lehetetlen volt kísérletet tenni az átkelésre ezen a pusztán egy megközelítőleg 25000 fős expedíciós erővel. Még 10000 embert sem sikerült volna átjuttatni rajt. Mivel az esős évszak ebben a sivatagban csak a december és január hónapokat foglalja magában, a hadműveletet ebben a két hónapban volt szükséges kivitelezni, vagy el kellett halasztani a következő év ugyanezen időszakára.

A főparancsnokság nagyon ragaszkodott hozzá, hogy az expedíciót még ebben az évben lefolytassuk, ezért úgy döntöttem - miután meghallgattam a VIII. hadtest parancsnokának és a vezérkari főnök szóbeli jelentéseit -, hogy megsiettetem az előkészületeket és végrehajtom a tervet. December végén megkezdtem az expedíciós erő első lépcsőjének koncentrációját Berseba szomszédságában.

Időközben a 10. hadosztály befejezte gyülekezését Zahlé városában, Libanonban. Itt megszemléltem azt, majd miután kiadtam a parancsnokának – aki a hadsereg parancsnokságának közvetlen parancsai alá tartozott -, az utasításokat a Jeruzsálembe és Bersebába való menetre, áttettem a főhadiszállásomat Jeruzsálembe.

[…]

A hadjárat tervének megfelelően az expedíciós erő első lépcsője január 14-én megkezdte a menetelést a csatornához. A hadsereg főparancsnoksága január 15-én hagyta el Bersebát, és a főerők után nyomult.

Nagyjából a húsz nappal azután az elővéd elhagyta Bersebát, a nap végére az első lépcső középső oszlopa teljes erejével elérte a csatornától 11 kilométerre lévő pontot. A jobbszárny oszlopa, amely El Arisból Katia irányába menetelt, Kantara elé érkezett, és a balszárny, amely Akabából Kalat-ul-Nahl-on keresztül jött, Szuez előtt volt.

A második lépcsőt alkotó 10. hadosztály élen járó alakulatai elérték az Ikindzsi-el-Hulbránál lévő kommunikációs depót, és a Hidzsázból érkező erők – Vehib bej vezetése alatt – eljutottak Kalat-ul-Nahl-ba, miután Mekkából Medinába meneteltek, majd onnan vasúton utaztak Maanig.

Az oszmán katonák erőfeszítése és hősiessége - mind a tiszteké és a közembereké, akik részt vettek ebben az első csatorna elleni expedícióban -, csodálatos volt és minden dicséretet megérdemel. Nem lehet nagyobb kötelességem, mint leróni tiszteletemet ezeknek a hősöknek, akik végigvitték ezt a menetelést számtalan nélkülözésnek kitéve, magukkal vonszolva ágyúikat, és mindenekelőtt pontonjaikat (s mindent, ami a szükséges volt a csatornán való átkeléshez) a homoktengeren keresztül. Ebben az erőben, amely arab és török származású férfiakból állt, a jó testvéri szeretet érzése uralkodott, és egy ember sem volt, aki hezitált volna, hogy feláldozza önmagát bajtársaiért. Ez az első csatorna elleni hadjárat ragyogó megnyilatkozása volt annak a ténynek, hogy az arabok többsége szívvel és lélekkel állt ki a kalifátus[xii] mellett.

Az arabok, akik az egész 25. hadosztályt és a kommunikációs vonal szervezetét alkották, a legnagyobb buzgalommal és odaadással teljesítették kötelességüket. Ezért aztán semmi sem csillapíthatja keserűségemet és haragomat Husszein serif ellen,[xiii] aki később elvetette a viszály magvait ebben a gondolati és érzelmi egységben. E hadjárat során, miközben éjszaka meneteltünk mindössze holdfényben, szívemet mély melankólia töltötte el, amely a nagy siker reményével elegyedett, s a „Vörös zászló lobog Kairó felett” című dal kíséretében az előrenyomuló zászlóaljak előretörtek a végtelen sivár sivatagban, a növekvő félhold halvány fényugarainak sápadt fényében.

Könnyen el lehet képzelni, hogy ezt a hadsereget, amelyben a főparancsnoktól a legalacsonyabb rangú közlegényig mindössze napi 650 gramm kétszersült és egy kevés datolya és olajbogyó volt engedélyezve, s a vízfogyasztását a puszta létszükségletre kellett korlátoznia, a lobogó remény tüzelte, miközben közeledett célja felé. Mindenki teljesen biztos volt benne, hogy feltétlenül át fogunk kelni a csatornán, ahol a túlpart biztosítására beássuk magunkat, és hogy az egyiptomi hazafiak felkelnek és megtámadják az angolokat hátulról.

Habár én személy szerint nem voltam biztos ennek a hadjáratnak a végső sikerében - mivel tudtam, hogy mennyire tökéletesítették az angolok a csatornánál a védelmüket -, minden este beszéltem a katonáknak a győzelemről, és hogy milyen dicsőséges győzelem lenne ez. Életben akartam tartani a szent lángot az egész erőben.

Miután a haderőnk befejezte koncentrációját – mind a fő csapattest, mind a jobb- és balszárnyat alkotó különítmények – a fent említett régióban, úgy döntöttem, hogy január 20/21-én éjjel (február 2/3)[xiv] meglepetésszerű támadást indítunk Iszmáilija ellen a középső oszloppal. A jobb oszlop ezzel egyidejűleg demonstrálni fog Kantara ellen, míg a bal oszlop Szuezhez masírozik.

Alig besötétedett, a támadásra kirendelt csapatok közeledni kezdtek ahhoz a ponthoz, ahonnan át kellett kelniük a csatornán, és nem sokkal napkelte után megkezdődött maga az átkelés. Mindent elkövettem, hogy meglepjük az angolokat, és képes legyek tartani a csatorna Iszmáilijától délre húzódó szakaszát az első roham 5-6 ezer emberével, hogy felvehessem a 10. hadosztályt és tizenkétezer puskányi erővel biztonságosan beáshassuk magunkat a túlsó parton. Ezután elfoglaltuk volna Iszmáiliját, ha lehetséges, és tartottuk volna négy-öt napig a tőle nyugatra, északra és délre lévő védelmi pozíciókból.

Időközben a 8. hadosztálynak fel kellett gyorsítania menetét és tíz napon belül 20000 emberre kellett növelnie az Iszmáilijánál lévő emberek számát.

Reméltem, hogy ez idő alatt az egyiptomi hazafiak, akiket majd ösztönöz Iszmáilija török hadsereg általi elfoglalása, tömegesen felkelnek, és Egyiptom váratlanul rövid idő alatt felszabadul egy kicsi haderő és jelentéktelen technikai forrás alkalmazásával.

A hadsereg főparancsnokság birtokában lévő információk szerint az ellenség mintegy 35000 fős erővel rendelkezett a csatorna mentén, és további 150000 volt elosztva Egyiptomban. De mivel az angolok nem tarthatták ezeket a csapatokat a csatorna minden pontján – egy több mint kétszáz kilométer hosszú vonalon -, lehetséges volt sikert elérni, feltéve, hogy kihasználva a meglepetést át tudunk kelni a csatornán egy olyan pontnál, ahol az ellenség nem számított rá.

Mindenesetre én ezt a támadást kizárólag demonstrációnak terveztem, részben, hogy az angolokat ráébresszük, nem áll szándékunkban csendben ücsörögni a csatornánál, és részben összhangban azon elgondolásunkkal, hogy jelentős erőket kössünk le Egyiptomban.

Különben sohasem kellett volna színlelnem, hogy azokkal az erőforrásokkal, amelyekkel rendelkeztem - s amelyek nem engedtek többet maradni négy napnál a csatornánál -, azaz tizennégyezer puska, néhány hegyi ágyú üteg, egyetlen tarack üteg, és tíz pontonon[xv] kívül semmi, amivel át lehetett kelni az akadályon, át tudunk kelni a legalább száz méter széles csatornán, amelyet egy olyan mobil és bátor hadsereg védett, mint az angol, s amely minden eszközzel rendelkezett a védelemhez, a legnagyobb hadihajóktól a páncélozott vonatokig. Mégis kétségeim ellenére, sikerült inspirálnom vezérkaromat és katonáimat olyan magabiztossággal, hogy senki sem tudta, hogy az első támadás a csatorna ellen csupán demonstráció, és senki sem habozott egy pillanatig sem, hogy áldozatot hozzon az ügy érdekében.

Ha – a jószerencse valami váratlan támogatásával – ez a vállalkozás, amely nem volt egyéb, mint erődemonstráció, sikert hozott volna, azt természetesen jó ómennek tekintettük volna az Iszlám felszabadítására és az Oszmán birodalomra nézve.

Balszerencsénkre volt némi késlekedés a támadó erők csatornához való felvonulásában. Reggel lett, amire a pontonokat vízre tették és megkezdődött az átkelés, így a művelet az angolok szeme előtt zajlott. A védelmi intézkedések, amelyeket azonnal foganatosítottak, három kivételével az összes pontonunkat megsemmisítették. Mivel lehetetlen volt erősítést küldeni annak a hatszáz hősnek, akiket sikeresen átjuttattunk a túlsó partra, mindannyiukat elfogták az angolok. Most élénk párbaj kezdődött az angolok páncélozott hajói, segédcirkálói és páncélvonatai valamint az expedíciós erő könnyű tüzérsége között. Délre elpusztítottunk egy angol kisegítő cirkálót tarackos ütegünk tüzével.[xvi] Eközben a 10. hadosztály mindkét ezrede megérkezett a csatatérre, és én a VIII. hadtest parancsa alá rendeltem őket.

Végül tisztán láttam a helyzetet. Az expedíciós erő teljesítette célját, hogy tüntetést hajtson végre, és meg voltam győződve arról, hogy nincs esély a csatornán való átkelésre és Iszmáilija elfoglalására. Főhadiszállásom egy dombon volt, három és fél kilométerre a csatornától, a csata a szemeim előtt zajlott. Az ellenség, akinek repülőgép tette lehetővé, hogy felfedezze a főhadiszállás helyét, számos 9.2 hüvelykes gránáttal köszöntött minket a hadihajóiról.

Kress von Kressenstein a VIII. hadtest vezérkari főnöke,
a hadjárat szervezője

Három óra körül Dzsemál pasáért, a VIII. hadtest parancsnokáért és a vezérkari főnökéért, von Kress-ért küldettem, aki hét- vagy nyolcszáz méterre volt a tűzvonaltól, a csatorna keleti partján. Vezérkari főnököm és főparancsnokság hadműveleti szekciójának irányítója, Ali Fuad bej őrnagy volt velem. Kevéssel korábban vettem a VIII. hadtest parancsnokának jelentését, amelyben informált engem, hogy ha estére felül tud kerekedni tüzérségének tüzelésével, akkor másnap hajnalban újabb kísérletet tesz az átkelésre.

Erre a jelentésre hivatkozva megkértem von Kress-t, mint a hadtest vezérkari főnökét, hogy tárja elém véleményét a helyzetről.

Miután kifejtette az általános helyzetet előttem, megismételte a hadtestparancsnoktól kapott jelentésben előterjesztett javaslatot. Dzsemál pasa egyetértett vele. Azt mondtam nekik:

„A csatornán való második átkelési kísérlet sikere a rendelkezésünkre álló erőforrásoktól függ, és az Ön által küldött jelentésekben az áll, hogy nem több mint három pontonunk maradt. A javaslat, hogy úszva keljenek át a csatornán, tökéletesen reménytelen. Akkor miért javasolja a terv végrehajtását?”

Mind Dzsemál pasa, mind von Kress elismerte következtetésem igazságát, de nem volt bátorságuk kiadni a haderőnek az utasítást a visszavonulásra. Könnyű volt észrevenni, hogy von Kress, aki két és fél hónapon át szüntelen az expedíció előkészületein dolgozott, anélkül hogy akár egy napon is pihent volna, és a hadjáratot élete céljának tartotta, teljesen kétségbeesett a nyilvánvaló kudarc miatt, és a halált tartotta az egyetlen gyógymódnak.[xvii]

„Exelenciád!”- válaszolt, „nézőpontom szerint az expedíciós erőnek kötelessége az utolsó emberig meghalni a csatornánál!”

Nagyon higgadtan válaszoltam neki:

„Nem azért hivattam ide Önöket, és tartok haditanácsot, hogy megosszam a döntéseimért való felelősséget Önökkel. Soha nem engedem meg másnak, mint önmagamnak, hogy magára vállalja a felelősséget azokért a parancsokért, amiket én adok ki főparancsnokként!

A célom az Önök idehívásával az volt, hogy általános információkat kapjak a frontvonalban lévő csapatok állapotáról, és a rendelkezésünkre álló a technikai eszközök helyzetéről. Összegezve azt, amit Önök mondanak, nem tehetünk már semmit. Ha még egy napot a csatorna mellett maradunk, az expedíciós erő teljesen megsemmisül. Ez az erő képviseli mindazt, ami az Oszmán birodalom rendelkezésére áll egy vészhelyzetben Szíria és Palesztina védelmére. Nincs nagyobb kötelességem, mint megóvni ezt az erőt a veszélytől, és a legjobban alkalmazni a háború végéig. Úgy gondolom, hogy kedvező lenne estig tartani a pozícióinkat, folytatni a tüzérségi párbajt az ellenséggel, és azután a sötétséget kihasználva visszavonni a csapatokat abba a vonalba, amelyet tegnap este elhagytunk. Onnan lassan visszavonulunk Bersebába. Azt akarom, hogy von Frankenberg bej a napi hadseregparancsokat ezek alapján állítsa össze!”

Dzsemál pasa, von Kress és von Frankenberg teljes mértékben meg voltak győződve, hogy a döntésem volt az egyetlen logikus döntés az itteni és az általános helyzetet tekintetbe véve. Éppen ebben a pillanatban - mintha az ellenség megsejtette volna, hogy fontos megbeszélésbe merültünk -, hullani kezdtek a gránátok kis csoportunktól jobbra és balra, arra kényszerítve minket, hogy helyszínt váltsunk. De végül aláírtam a hadseregparancsot, amelyet Ali Fuad bej összeállított. Dzsemál pasa és von Kress visszatért a frontvonalba, és mi a főhadiszálláson maradtunk estig.

Szükségszerű volt, hogy megfelelő lépésekkel megakadályozzuk, hogy ez a kudarc rossz hatással legyen a csapatokra. Ezért kiadtam egy napiparancsot, amelyben kijelentettem, hogy a csapatok méltóképpen és hazafiasan teljesítették kötelességüket. Vállalkozásunk célja az volt, hogy felderítő támadást hajtsunk végre a csatorna ellen, annak érdekében, hogy szemrevételezzük az ellenség rendelkezésére álló erőforrásokat, és megállapítsuk, nekünk magunknak milyen eszközökre lesz szükségünk, hogy átkelhessünk a csatornán. Mivel célunkat teljes mértékben elértük, most tanácsos visszavonulni annak érdekében, hogy több anyagi erőforrást szerezzünk be, valamint ne tegyük ki magunkat szükségtelen veszteségeknek. A becsület megköveteli, hogy a visszavonulás során ugyanaz az önfeláldozás és odaadás mutatkozzon meg, mint az előrenyomulás során, hogy ne szenvedjünk el semmilyen anyagi veszteséget.

A hadsereg főparancsnokság, amely Bersebát 1915. január 15-én hagyta el, pontosan egy hónappal később, február 15-én érkezett oda vissza.

Mivel táviratot nem lehetett küldeni Ibini kommunikációs depón túlról (félúton a csatorna és Berseba között), a központi parancsnokságnak nem volt híre rólam egy egész hétig, és nagy izgalomban volt. Később megtudtam, hogy a hadsereg távírószolgálatának vezetője (amely a sivatagon keresztüli vonalak létrehozásával foglalkozott), akinek egy idióta jelentette Iszmáilija elfoglalásának hamis hírét, elhamarkodva munkáját, elküldte ezt a jelentést Konstantinápolyba. Az eredmény az volt, hogy mikor az igazság kiderült, a lehető legrosszabb hatást váltotta ki. Szerencsére a főhadiszállás által kiadott nyilatkozatokkal, melyek szerint az offenzíva fő célja a felderítés volt, sikerült többé-kevésbé elnyomni.

Bevallva az igazat, mikor ezt az első expedíciót terveztük, senki nem tudta, hogyan lehet átkelni a csatornán. Valóban szükség volt egy ilyen felderítés végrehajtására. Milyen anyagi erőforrásokra van szükség a csatornán történő átkelés megvalósításához, amely minden szempontból biztonságos a támadásokkal szemben? Lehetséges-e az átkelés kivitelezése az ellenség hadihajóinak figyelő szemei előtt? Nem lehetséges-e elpusztítani a csatornát? És ha végül az átkelés elbukik, és lehetetlennek bizonyul a csatorna megtartása, nem tudnánk-e talán magunkat szilárdan beásni a keleti parton, és onnan zaklatni az átkelő hadi- és kereskedelmi hajókat nagy lőtávolságú ágyúkkal? Talán nem ez lenne a legjobb terv? Ezek igazi problémák voltak, a válaszhoz szükség volt egy erőszakos felderítésre.

Felderítésünknek köszönhetően teljes körű ismereteket szereztük a helyzetről, és kísérletünk folytatására számítva az angolok elhalasztották a Dardanellák elleni támadást, és kénytelenek voltak nem kevesebb kétszázötvenezer embert folyamatosan Egyiptomban tartani.

Nyilvánvaló ezekből a megjegyzésekből, hogy a csatorna elleni első expedíció erőfeszítései nem vesztek kárba, mert ebből a szempontból elértük a kitűzött célt.

A csatornától való hátrálás során Ali Fuad bej őrnagynak adtam ki, hogy a jelentése alapján állítsa össze, mennyi embert, tüzérségi anyagot, és egyéb ellátmányt szükséges összegyűjtenünk egy csatorna elleni sikeres expedíció végrehajtásához. Mondtam neki, hogy készítsen egy részletes jelentést ezek alapján.

Az Ibinben eltöltött négy vagy öt napom során, mikor tanúja voltam a csapatok elvonulásának, Ali Fuad bej befejezte a jelentését és átadta nekem, miután áttekintette a vezérkari főnökkel és megszerezte hozzájárulását. Nagyon bánom, hogy nincs birtokomban most ez a jelentés, amelyet elfogadtam, miután tettem benne néhány kisebb változtatást. Jó lenne most közzétenni. Ha ezt megtehetném, az angol vezérkar láthatná, milyen használható ismereteket hozott nekünk ez a támadó felderítés, és legyőzi a szégyenérzetet, hogy angol fogságba esett hőseinket végigvonszolták Kairó utcáin és az angol hírlapok mindenhogy szóltak a hadseregünkről, csak jó ízléssel nem.

De amikor visszatérek Konstantinápolyba – ha Isten is úgy akarja – az én dolgom lesz, hogy pótoljam ezeket a hiányosságokat munkámban.

Közlöm a veszteséglistánkat az első csatorna elleni expedícióról:

Tiszt: 14 halott, 15 sebesült, 15 eltűnt.

Közlegény: 178 halott, 366 sebesült, 712 eltűnt.

Az angolok hivatalos jelentéseikben a veszteségeinket a következőkben adták meg:

1000 halott, 2000 sebesült, 650 hadifogoly.

Összevetve valódi veszteségeinket az angolok által megadott pontatlan adatokkal, könnyű észrevenni a túlzásokat jelentéseikben.”

A hadszíntér térképe

Jegyzetek: 

[i] Djemal Pasha: Memories of a Turkish Stateman, 1913-1919. London, [1922]. p. 147-159

[ii] Ali Fuad (1882-1968) bej, ezredes, a hadjárat idején a 25. hadosztály parancsnoka volt.

[iii] Dzsemál pasa 1914. december 6-án érkezett Damaszkuszba. Lásd: Erickson, Edward J.: Palestine, The Ottoman Campaign of 1914-1918. Barnsley, 2016. p. 29

[iv] Merszinli Dzsemál, avagy Mehmed Dzsemál pasa (1875-1942), akit a „nagy” Dzsemál mellett sokszor „kis” Dzsemálnak hívtak csak.

[v] Ma Libanonban: Riyaq.

[vi] Friedrich Freiherr Kress von Kressenstein (1870-1948) német katonatiszt, ekkor a török VIII. hadtest vezérkari főnöke.

[vii] Werner von Frankenberg und Proschlitz (1868-1933), német tiszt, a törökországba küldött német katonai misszó tagja, ekkor a török negyedik hadsereg vezérkari főnöke.

[viii] A különleges szervezet feladata a brit kézen lévő Iszlám területeken a dzsihád szervezése volt.

[ix] Az eredeti angol kiadásban Camel Corps, azaz tevés hadtest, de mivel itt nem tényleges hadtest erejű alakulatról van szó, így fordítottam.

[x] Hidzsáz vagy Hedzsáz tartomány, amely a mai Szaúd-Arábia nyugati részét jelentette és az Oszmán birodalom része volt.

[xi] Kücsük, vagyis Kicsi Mehmed Dzsemál pasa (1875-1941), a VIII. hadtest parancsnoka, nem összekeverendő az emlékiratot író Ahmed Dzsemállal a hadseregparancsnokkal.

[xii] Az oszmán szultánok egyben kalifák is voltak Egyiptom 1517-es elfoglalása óta, így az Iszlám világ egyházi vezetőjének is számítottak.

[xiii] Husszein bin Ali Al-Hashimi, Mekka serifje, aki 1916-ban az arab lázadók mellé állt, s később Hidzsáz királya lett. Az ő leszármazottja lettek később Jordánia királyai.

[xiv] Dzsemál a Julián-naptár szerinti dátumot írja előre.

[xv] A források szerint legalább 24 ponton állt a törökök rendelkezésére és néhány egyéb csónak és tutaj.

[xvi] A török tüzérség a Harding felfegyverzett csapatszállítót és Clio szlúpot találta el párszor, de megsemmisíteni egyiket sem sikerült.

[xvii] Egyes források szerint von Kress egyenesen az első sorokban harcolt.

Képek jegyzéke:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Ahmet_Cemal_Pa%C5%9Fa_on_the_shore_of_the_Dead_Sea2.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:The_camel_corps_at_Beersheba2.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Turkish_columns_marching_out_to_drill,_1914.JPG

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Kress_von_Kressenstein_1916.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:MapSinaiWWI.jpg