Dot Hutchison:
Pillangók kertje
Szeged: Könyvmolyképző, 2017
366
oldal
Eredeti
cím: The Butterfly Garden (2016)
Fordította:
Komáromy Zsófia
1963-ban
jelent meg John Fowles A lepkegyűjtő (The
Collector) című klasszikusa, amely talán az első igazi pszichothriller volt. A
lepkegyűjtő ma már nem olyan deltás, mint Kudlik Júlia, s nem üti ki az embert,
jelezve ezzel, hogy ötvenöt év alatt az emberiség ingerküszöbét sikerült a
legfeketébb szénbánya legalsó tárnájának szintje alá tornázni. Ám ezt leszámítva
ma is érdekes olvasmány a regény. Érezve a lehetőséget benne, Dot Hutchison
2016-ban levette könyvespolcáról, lefújta róla a port és… De nem így mondom
tovább, hiszen ma mindenki szakácskönyvet ír, hát akkor csatlakozom a
sztárvilághoz, plusz oldjuk a tartalom okozta sokkot is némi fekete humorral.
Pillangók
kertje-(k)rémes
1 személyre. Elolvasási idő 1-2 nap.
Nehézségi szint: nehezen emészthető
Hozzávalók:
1 db „A lepkegyűjtő” című kötetből
pár hektárnyi kert
1 db alexitímiás főszereplő
2 db - nem túl érett - FBI nyomozó
1 db degenerált családfő
2 db degenerált családfiú
1 db tetoválógép
1 markolókanál szexuális erőszak
Hullák - ízlés szerint
Elkészítés:
Fogjuk „A lepkegyűjtőt”, kiszedjük
belőle az áldozatot, és félretesszük (hermetikusan lezárva). Lelocsoljuk rossz
családi háttérrel, traumatizáljuk, megspékeljük múltbéli pedofilokkal, s állni
hagyjuk. Mikor átvette e fűszerkeveréek zamatát, megszorozzuk huszonhárommal,
és összezárjuk őket. A túlságosan erős klausztrofób íz ellensúlyozására
pillangóknak hívjuk őket, s az áldozatok hátára egzotikus lepkéket tetoválunk. Mikor kész, kerti növények közé
tesszük, időnként rájuk nézünk. Feszültséget adunk hozzá, keverünk-kavarunk,
míg az egész könyv alakot nem nyer. Végül üvegvitrinben, csipetnyi nemi
erőszakkal megszórva, formaldehiddel leöntve tálaljuk.
Oké.
Kissé bizarr lett, és nem szép dolog ilyesmivel viccelni, bár a humor nem ismer
tréfát. Komor történet, egy szó, mint száz. A szereplőkről sokat is megtudunk,
meg keveset is. Míg a pillangók közül többet megkedvelhetünk, megismerhetünk,
magáról a kulcsfiguráról, Mayáról/Inaráról nehéz véleményt alkotni. Inara
leginkább szoborként áll előttünk, akinek lelkéig mások szenvedései még
csak-csak eljutnak, de a sajátja nem igazán érdekli, alárendeli magát
barátnőinek. Ő a történet igazi hősnője, szórakoztató, de kissé különc figura. Saját
sorsa kevésbé érdekli, ám másokkal nagyon is empatikus. Még fogvatartóját is
megérti, noha gyűlöli. [Megjegyzés rovat: Kevés utálatosabb dolog létezik számomra a mai világban, mint ez a mindenkit megérteni vágyás. Személy szerint egyszerűbbnek, igazságosabbnak, tisztábbnakk érzem, ha a tettest nem megérteni, hanem megbüntetni vágyják. Zárójel bezárva.] Victor Hanoverian nyomozó a másik kulcsfigura, aki
finoman irányított kérdéseivel bontakoztatja ki a drámát, s aki rendkívül
pozitív apafigura. A Kertésznek nevezett pszichopata szintén nagyon izgalmas
karakter a maga beteg módján, Hutchison rájött, hogy mind Fowles műve, mint
Nabokov Lolitája attól ördögien jó,
hogy bennük a gonosz nem tudja, nem képes felfogni, hogy gonosz.
Felkavaró-e
a sztori? Igen, de nem a brutalitás, vagy a szörnyűségek miatt, Hutchison a
feszültséget nem ilyen eszközökkel éri el, de legalábbis kávéskanállal méri
ezeket. Úgy éreztem magam a kötet végén, mint korábban A koboldcsászár esetében. Nincs a könyvben semmi rendkívüli, de jól
van megírva, időnként nagyon szép - bármennyire is hihetetlen ilyen sztorinál -,
ahogy az áldozatok szeretik egymást a körülöttük tomboló habcsókos pokol
ellenére. Inara elbeszélése alkotja a regényt, mely során váltakozva mesél a kert
előtti és kertbeli életéről, s ezt az író nagyon ötletesen, meggyőzően, kellő
feszességgel, érzelmekben gazdagon, de valahogy mégis egyfajta távolságtartással
teszi. Az ember csak várja és várja a soha be nem következő fordulatot, ami
egyes olvasóknak furcsa lehet, hiszen úgy hozzászoktattak minket az utóbbi évek
thrillerszerzői az utolsó oldalak nagy dobásaihoz. Egy kissé talán dühített
eleinte ennek hiánya, de lehiggadva - ki kell mondanom -, hogy nagyon helyes,
hogy nem volt. Még olvasás közben végigpörgettem, hogy milyen meglepetés érhet
majd a végén:
-
Inara valójában gonosz?
-
Inara esetleg pedopapa lánya?
- Netalántán az egyik FBI-os szintén valami beteg alak, aki innen való kiszabadítása után
egy másik helyre viszi a csajt?
Végül
arra a következtetésre jutottam, hogy mindegyik variáció ami eszembe jut, nagyon
lerágott krimiirodalmi csont, amin már nincs leszopogatni való zsír sem. Meglepetés ugyan
volt a befejezés során, de semmi ilyesmi. Szerintem bölcs döntés volt az
írótól.
A
könyv legaggasztóbb pontja számomra, hogy ebből is sorozat lett (The Collector címen, ami ismét erős
utalás Fowles könyvére). Nem érzem indokoltnak, a történet ugyanis lezárt, a
szereplők is teljesítették küldetésüket, s a pillangók kertjének ötletét
továbbvinni extrémitása miatt hiba volna. Ennek ellenére angolul már megjelent
két folytatás (Roses of May, The Summer
Children), meglepően jó olvasói osztályzatokkal. Ezek alapján akár még jól
is elsülhet a folytatás.
A
regény borítója szemet vonzóan egyszerű, s ez fontos, mivel védelmi célra csak
annyira alkalmas, mint a magyar fociválogatott hátvédsora. Legalább a másik
feladatát megoldotta, eladja magát. A fordítás harmonikus, szépen van magyarra
átültetve, s egy-két helyesírási bakit leszámítva korrekt munka a korrektúra
is.
A fehér
„női pszichothriller” felirat a fekete borítón, pusztán reklámfogás,
nyilvánvaló, hogy az olvasók 80-90%-a hölgy lett volna enélkül is. Egyfelől a
nők többet olvasnak, másfelől különösen így van ez a vörös pöttyös sorozat és társsorozatai (mert ez hivatalosan a Kristály pörttyös könyvek-sorozat eleme) esetében. Summa summarum, jó könyv, de nem mindenkinek ajánlott, mert gyomor
kell hozzá. Nem is a véres részletek, hanem a pszichológiai háttér miatt.
Pontszám:
Nyolc
Pampalini a tíz lepkevadászból.
8/10
pont
Moly.hu:
93 %
Goodreads.com:
4.06 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése