A második - és egyben befejező - részében a dokumentumcsokornak további dokumentumokat közlök hevenyészett fordításban, amelyek bemutatják, hogy Németország és szövetségesei miként osztották fel Jugoszláviát annak legyőzése után 1941 április-májusában. Külön érdekesség, és vezérmotívum most Horvátország sorsa, amely jugoszláv részállamból hirtelen a győztesek közé próbálja átpozicionálni magát, és sikerül is megszereznie - Dalmácia elvesztésének árán - Boszniát és Hercegovinát. Külön felhívnám a figyelmet Ciano magyar nyelven is többször kiadott naplójára, amely utólagos szerkesztettsége ellenére kiválóan mutatja be, miként vélekedett az olasz külügyminiszter ezekben a sűrű napokban a Balkánról, s mely ív mentén cselekedett. Nagyon érdekes, hogy a legagresszívabb államnak e dokumentumokból messze nem Németország tűnik elénk, hanem Olaszország, amelynek a Balkán felé mindig nagyobb érdekeltsége volt, mint szövetségesének.
23.
Részletek Ciano gróf naplójából[1]
[Sajnos az olasz külügyminiszter 1941. január 26 és április 23 között nem vezette a naplóját.]
1941. április 24.
Újra megkezdem feljegyzéseimet. Megbeszéltem Paveliccsel, holnap találkozom vele Ljubljanában. Azt kellene kipuhatolni, tulajdonképpen mit akarnak a horvátok azon kívül, hogy végérvényes megállapodást kötünk velük. Ez nem lesz könnyű. Olaszországban is erős propaganda folyik Dalmácia megszerzése érdekében; a feladatot a szokott agitátorok végzik. Ma sok ember foglalkozásának választotta a dalmát-barátságot. Mi azonban két megoldást készítettünk elő: egyet, amely Fiumétól Cattaróig folytatólagosan foglalja magában a területet, és egyet, amely a történelmi Dalmáciára korlátozódik. Az utóbbi eshetőséget politikai szerződéssel kellene kiegészíteni, eszerint Horvátország gyakorlatilag teljes egészében ellenőrzésünk alá kerülne. A németek magatartása az egész ügyben kétértelmű. Amikor Bécsben találkoztunk, szabad kezet adtak nekünk. De meddig terjed az őszinteségük?
Acquaronéval elintéztük a király albániai látogatásának kérdését. Ő is a Petrovicsok Montenegróban történő restaurációjáról beszél. Petrovicsnak, akit Mussolini így nevez: „Danilo, ez az örökké féktelen Danilo” fia van. Szemfülesen kell cselekednünk, főleg azért, nehogy az albánokban reményt ébresszünk saját dinasztiájuk visszaállítására. De a királyné (Elena) latba veti befolyását a megoldás felgyorsítására. Eközben Mazzolini minisztert képviselőként Cetinyébe küldtem.
1941. április 25.
Ljubljanában. Pokoli nap. Esik és fagyos szél fúj. Az emberek arcára kiül a zavartság, de azért nem ellenségesek. Találkozom Paveliccsel, orrgyilkos bandája rajzik körülötte. Kijelenti, hogy az általunk előterjesztett megoldások megingatták pozícióját. Ellenindítványt tesz: a londoni paktum szerinti Dalmácia,[2] hozzátéve Traut, hozzánk kerül. Spalato és Raguza, néhány szigettel együtt, horvát maradna. Követői radikálisabbak, mint ő. Statisztikákat vesznek segítségül annak bizonyítására, hogy Dalmáciában csak a kövek olaszok. Ezzel szemben Pavelics szívesen látja a politikai megegyezést. Sőt, még az egy fő alatti egyesülést, vagy egy olasz herceg uralkodása alatt álló monarchia eshetőségét sem zárja ki. Néhány napi gondolkodási időt kér, utána megint találkozunk.
Szlovénia volt bájával (kormányzó) találkozom. Sztojadinovics ideje óta ismerem. Boldogtalan Szlovénia a német uralom alatt maradt részének sorsa miatt. Grazioli kerületi főnök mondja nekem, a németek bánásmódja a lakossággal több mint kegyetlen. Rablások, fegyveres tolvajlások és gyilkosságok napirenden vannak. Templomokat és zárdákat fosztanak ki és zárnak be.
1941. április 26.
Spalato kivételével Mussolini egyetért Paveliccsel és határozottan fenntartja, hogy kedvezőbb, ha Horvátországot politikai érdekkörünkbe vonjuk, mint ha egy kissé több területet nyerünk ellenséges horvátokkal tele. A Ducéval elkészítjük a Ljubljana annexiójára vonatkozó rendeletet. Olasz tartomány lesz, széles körű adminisztratív önkormányzattal mind pénzügyi, mind kulturális tekintetben. Mi humánusabban bánunk velük és ha ezt összehasonlítják a németek embertelen bánásmódjával, megnyerjük a horvátok rokonszenvét. […]
1941. április 28.
A Tsolacoglu-ügy[3] mind kevésbé tetszik nekem. Anfuso informál, hogy itt egy egységes és független állam kormányának elismeréséről van szó; jóllehet az ország területi elfoglalása tény, mégis világos, hogy ez a tábornok Görögország nemzeti és etnikai egységének megmentését javasolja, és a németek hallgatólagos beleegyezése ugyancsak nyilvánvaló.[4] Azt hiszem, legkevesebb, amit tehetünk, hogy arra kérjük a németeket, engedjék át nekünk az általunk követelt területek polgári közigazgatását. Mert különben attól tartok, kevés hasznát látjuk fáradozásunknak.
Casertano[5] megtelefonálja, hogy sokkal előbbre jutottunk a horvátokkal a dalmát határok, valamint a Savoyai-ház egyik hercegének uralkodása alatt álló monarchia létesítésének lehetősége ügyében. Rómába hívtam.
A király[6] ragaszkodik a montenegrói monarchia visszaállításához. Attól tartok, ez feszültté fogja tenni a helyzetet Albániával, mert ők nemzeti dinasztiát követelnek.[7] De a Duce már beleegyezett, én pedig nem akarom a játékrontó szerepét vállalni. Montenegró királya a királyné egyik unokaöccse lesz, fiatal ember, akit a Duce „Sok és szegény szülő gyermeké”-nek nevez. Homályos körülmények között él Németországban és csaknem szegénységben.
1941. április 29.
Buffarinival[8] politikai térképet készítek Ljubljana tartomány létesítésére. Nagyon liberális szellem hatja át. Hatása az lesz, hogy sikerül megnyernünk az elnémetesített Szlovénia rokonszenvét, honnan most a legcsúnyább visszaélésekről számolnak be nekünk.
Casertano a Ducénál. A horvát ügy gyors léptekkel halad. A koronát a Savoyai-ház egyik hercegének ajánlották fel, de Spalato kérdésében szó nem lehet engedékenységről. Pavelics kijelenti, amennyiben engedne Spalato ügyében, le kellene mondania és vele meghiúsulna egész olasz politikája. A Duce pontosan ismeri igazi érdekeinket, de Spalato kérdésében megmakacsolja magát. Ezúttal megint ugyanazokat a szavakat használja, amelyeket Fiume-Dalmácia konfliktus idején (1919-20-ban).[9] Mind határozottabb meggyőződésem, hogy ezt a problémát a politikai megoldás síkjára kell terelnünk, amit katonai szempontból is a legmegfelelőbbnek látok. Hát megéri a fáradtságot, hogy megmentsünk magunknak egy olyan várost, amelynek egyetlen olasz vonatkozása van: emlékművei és ezáltal elveszítsük az ellenőrzést egy nagy és gazdag királyság felett? A kövek jogai tagadhatatlanok, de még ennél is erősebbek a megélhetés jogai. […]
1941. április 30.
Találkozás a királlyal a horvát kérdésben. Saját részéről nincs kifogása, ha engedményeket teszünk Spalato ügyében. Éppen ellenkezőleg, szívesen látja. A király véleménye, mennél kevesebbet veszünk el Dalmáciából, annál kevesebb gondunk-bajunk lesz. „Ha ebben nem játszana közre bizonyos érthető érzelmi tényező” - mondotta „legszívesebben Záráról is lemondanék.” Másrészt nagyon boldog, mert királyi házának egyik hercege koronát fog kapni. Ha az aostai herceg[10] Olaszországban lett volna, a király habozás nélkül őt dezignálja; de a jelenlegi körülmények között nincs más választás, mint a spoletói vagy a pistoiai herceg.[11] A király az elsőt látná szívesebben, külső megjelenése és bizonyos mértékben szellemi képességei miatt. A királyt jó egészségben találom, alpesi utazása alatt lesült, kedélye általában jó. Mint rendesen, antigermán.
A Duce válaszol Pavelics levelére, a koronát elfogadja és megadja végső utasításait Casertanónak: Spalatóhoz ragaszkodni kell, de nem annyira, hogy ez szakításhoz vezessen. […]
1941. május 4.
Casertano jelenti, megkaphatjuk Spalatót is, de tudomásul kell vennünk a város közigazgatására vonatkozó egyes fenntartásokat. A Duce elégedett. Úgy látszik, Pavelics előzetes tárgyalásokat kíván a Ducéval. Nagyon örülnék a gyors végeredménynek, főleg azért, mert a német magatartás velünk szemben Horvátország kérdésében minden, csak nem világos. […]
1941. május 5.
[…]
Megegyeztünk, holnapután Mussolini és Pavelics tárgyalásra ülnek össze. A megbeszélés színhelye a határ Zágrábhoz legközelebb eső pontja, mert nem bizonyulna célszerűnek, ha Pevlics túl hosszú ideig távol maradna fővárosától. A Duce abbahagyatta a dalmáciai agitációt. Mint mindig, túlbuzgó emberek fejtették ki, sokan közülük rosszhiszeműek voltak, céljuk hiú remények keltése, később kiábrándulást okozhatnak.
[...]
1941. május 7.
Megéárkezünk Monfalconéba. Borús és hűvös nap van. Pavelicset néhány kocsirakomány usztasa kíséri, olyan mint valami furcsa cowboycsoport. Az állomás egyik kis várótermében fogadjuk. Semmi rendkívüli nem történt. Csupán a korábbi megbeszéléseken elért eredményeket erősítjük meg. Néhány kérdésben Pavelics a Duce nagylelkűségére apellál. Ő, természetsen, hozzájárul – vámközösségről és apróbb területi kérdésekről van szó. Részemről határozottan ragaszkodom Corzulához és Buccarihoz. Látni akarom az Atyámnak Buccariban emelt emlékművet.[12] A korona felajánlásának ceremóniáját vasárnap, 18-án tartják.
A vonaton Mussolini jókedvű és bőbeszédű. Elégedettnek látszik az elért eredményekkel[13] és bírálgatja azokat, akik a dalmát probléma totális megoldását szeretnék és amellett elhanyagolják a horvát kérdést. [...]
1941. május 8.
Acquarone útján tájékoztatom a királyt az elért eredményekről, elhatározza, holnapután Albániába utazik. Acquarone azt mondja, a spoeltói herceg büszke a rea váró feladatra, de fáj neki szabadsága elvesztése. „Amikor keresésére indultunk, hogy a hírt közöljük vele, csak huszonnégy órai kutatás után sikerült megtalálnunk egy milánói szállodában, ahol egy fiatal lány társaságában bujkált.”[14]
1941. május 14.
[…]
Hosszú megbeszélés a spoletói herceggel. Büszke Horvátország királyává történt megválasztására, de nincs határozott elképzelése arról, mit kell tennie és valóban nyugtalan emiatt. Hangsúlyozom, altábornagy lesz, koronát kap és a Fasiszta Birodalom szolgálatában fog állni. Akárhogyan is, a gyeplőt szorosan kell majd kézben tartanunk.
1941. május 18.
Megérkeztek a horvátok, vezetőjük Pavelics. Hangulatuk jó, és barátságosak velünk. Mondhatnám szívélyesebbek mint az albánok, amikor felajánlották a koronát. A ceremónia többé-kevésbé ugyanaz, mint az albánok esetében. Az utcákon csak néhány közömbösnek látszó ember lézeng. Nem sokan ismerik fel az esemény jelentőségét. Amikor őfelsége dezignálta a spoletói herceget és a kiküldöttek meglátták őt, az elismerés moraja futott végig a soraikon. Reméljük így lesz, amikor majd beszélni hallják. Minden rendben folyt le. Az akták aláírása is; azoknak pedig, akik már előzőleg betekintést nyerhettek az aktákba, úgy tetszett, hogy tartalmuk politikailag kedvezőbben értelmezhető, mint ahogy várták. Most már csak az a kérdés, tartós lesz e az, amit felépítettünk. Lehet, hogy tévedek, amikor az az érzésem, hogy szinte kiérezhető a levegőből, az olasz uralom Horvátországban csak ideig-óráig fog tartani.[15] Ezért közömbösek az emberek. Csak egyetlen hír keltene tomboló lelkesedést az országban: a béke bejelentésének híre.
Pavelics meglehetősen magabiztos, ma nyugodt és szerény, olyan, mint amikor római száműzetésben élt. Néhány másodrendű jelentőségű kiváltságot kér. Helyes volna, ha megadnánk neki, hogy pozícióját megerősítsük. A szokásos formális és unalmas udvari ebédek egyike után a horvát küldöttség távozik.
1941. május 21.
Mazzolinit[16] a Dicéhoz kísérem a montenegrói kérdés tisztázására;az ügy különösen bonyodalmas azért, mert a királyi család érzelmileg csügg ezen az országon. Úgy látszik, Montenegróban nem népszerű az a terv, hogy Michael herceget[17] ültessék a trónra. Nem ismerik; francia nőt[18] vett el feleségül és ez ideig Belgrád költségén élt. Márpedig egyöntetű az óhaj, hogy a királynő kapja a montenegrói koronát. Kizárólag ő méltó a Petrovics-koronára. Nekem is ez a megoldás felelne meg legjobban, mert így az ország szilárdan kezünkbe kerülne. A király egyelőre még elutasító. Most elküldtük hozzá Mazzolinit, magyarázza meg neki, hogy állnak az ügyek és reméljük, ezek után megadja beleegyezését. Ami a határokat illeti, a király az 1914-éviekkel szeretné Montenegrót visszaállítani. Ez lehetetlen.[19] Albániában zendülés támadna és tapasztalatból tudjuk, milyen legyőzhetetlen az elkeseredés akkor, ha szövetségesekben való csalódás provokálja. Versailles megtanított minket erre a leckére. Pavelics megtartotta előbeszédét Zágrábban, úgy látszik, jó, amennyire az első tudósításokból megállapítható. Úgy hírlik, magával ragadó szónok.
[...]
1941. május 22.
A király továbbra is ellenzi, hogy a királyné elfogadja Montenegró koronáját. Ehelyett Roman herceg fiát ajánlja, Petrovics fiát. Reméljük a fiú különb, mint atyja, aki a nehézfejű ember mintaképe. Sőt, rekedt a hangja. Mazzolini igyekezni fog, hogy ezt az ügyet Cetinjében megbeszélje, de fenntartja, nagyon valószínűtlen, hogy ezt a tervet kedvezően fogadják, egyszerűen azért nem, mert senkinek még csak fogalma sincs e drága fiú létezéséről.
1941. május 26.
A király Acquarone útján arról informál minket, hogy Roman herceg hallani sem akar Montenegró trónjáról; ezért ismét Michael herceget kell elővennünk, aki a konstanciai tónál él. Ha ő is visszautasítja az ajánlatot, kormányzóság tervével forgunk foglalkozni. Őszintén szólva, soha nem álmodtam, hogy ilyen ország, mint Montenegró, ennyi fejtörésünkbe fog kerülni.
A romániai német nagykövettől a külügyminisztériumnak[20]
távirat
1092. sz. április 22.
Bukarest, 1941. április 22. d.u. 6:30
érkezett: április 22. d.u. 7:25
Hivatkozva az április 21-i 1075. sz. táviratra.
1. Semmilyen fajta megbeszélésre sem került sor a nagykövetség és román kormány hatóságai között a szerbiai Bánát jövőjéről. Én egyenesen tiltakoztam minden olyan jellegű sajtóban megjelent cikk ellen, amely azt a hangulatot kelti, hogy a Bánátot Romániának ítélték, és azok terjesztését megtiltottam.
2. Az a tény, hogy a mákszemnyi remény a szerb Bánátra egyre fokozódik a román kormányzati körökben, ahhoz a romanofil állásponthoz van köze, amely mostanában megjelent olasz újságírói körökben, és különösen a Stefani tudósítóinál,[21] akik érzelmi okokból a Bánát Románia általi annektálását magától értetődő megoldásnak találják. Nehéz megítélni, hogy ezt a taktikát az itteni olasz nagykövetség milyen mértékben ösztönzi. Mindenesetre az olasz katonai és légügyi attasé világosan ilyen értelemben nyilatkozott külföldiek és németek előtt is.
Azt hiszem, hogy az olaszok a mi kárunkra szeretnék javítani súlyosan megromlott megítélésüket Romániában, de talán ezt nem kell Római utasításoknak tulajdonítani. Nekem azt mondták, hogy az olaszok Budapesten hangsúlyosan magyar-párti politikát folytatnak.
von Killinger[22]
25.
A külügyminisztériumi titkárság memoranduma[23]
RAM 24
Bécs, 1941. április 22.
Feljegyzés a birodalmi külügyminiszter és Ciano gróf tárgyalásáról
a bécsi Hotel Imperialban, 1941. április 22-én
A birodalmi külügyminiszter azzal nyitotta meg a megbeszélést, hogy jelentette a Führernek a tegnapi megbeszélést Ciano gróffal, és a Duce nézeteit a tárgyalás alatt álló kérdésekről a jugoszláv területek jövőbeni újjászervezését illetően. A Führernek a következő az álláspontja e tárgyakban:
Horvátország: A Führer már megállapította a határt Horvátország és Németország között. Megfelelő időpontban a horvát kormánnyal közösen véglegesen meg lesz oldva. Szerbia német megszállásának időtartamára Németország fenntartja Horvátország északnyugatról délkeletre fotó szalagjának megszállását, annak érdekében, hogy biztosítsa a vasúti összeköttetést Szerbiával. Utalva arra, hogy már létezik egy demarkációs vonal, a birodalmi külügyminiszter megállapította, hogy az okkupáció részleteit a német és az olasz katonai hatóságoknak kell megállapítani.
Németország általában véve politikailag érdektelen Horvátországban. A Führer ezért nem látja okát állásfoglalásnak ezekről a kérdésekről, ezért teljesen a Ducéra hagyja, hozzon olyan politikai döntéseket ez ügyben, amilyet csak akar, és feltételeit közvetlenül fogadtassa el a horvátokkal.
Németországnak nincsenek politikai érdekei Horvátországban, csupán az északnyugaton élő németek bekebelezésének kérdése volt ilyen. Az erről való gondoskodásról pedig már a határ meghatározásakor sor került.
Németországnak vannak ezen felül gazdasági érkeltségei. Katonai beavatkozásának eredményeképpen, hogy Németország fontos ellátó forrása, a jugoszláv gazdasági terület, elérhetetlen lesz egy darabig. Hosszú időt vesz igénybe, amíg a rend helyreáll. Gazdasági szempontból ezért a balkáni hadjárat nagy nehézséget jelent Németország nyersanyagellátásában és a gabonabehozatalban a Bácskából és a Bánátból, ahol a pusztítás kiterjedt volt. Ilyen körülmények között, ahogy a Führer már említette korábba, két érdeke van ezen a területen: 1. visszacsatolni a német területeket a Birodalomhoz, amely jogilag már meg is történt, és 2. biztosítani a Birodalom számára a króm- és ólombányákat a Ljubotenen[24] Macedóniában és az ólomtelepet Mitrovicában.[25] A Ljuboten-hagy ércbányáit abban az esetben, ha Bulgáriának jutnak, egyfajta német vállalkozássá kell tenni, egy világos egyezmény alapján, míg a mitrovicai ólomtelep esetén, ahol a bányászatot még fejleszteni kell, hasonló kondíciókkal kell megoldani a szerbekkel.
Most az a feladat, hogy elhelyezzük a Duce etnográfiai megfontolásokon alapuló kívánságait az albán-macedón határ esetében, és egyszersmind megkeresni a módját a német gazdasági érdekek biztosításának. Az eredmény egy új német javaslat volt, amelyet a birodalmi külügyminiszter mutatott be később egy térképen, melyen jelezték a határvonalat. Számára (a birodalmi külügyminiszternek) fontos lenne, hogy beszéljen a bolgárokkal, megértetni velük, hogy Olaszország előadott kívánságai miatt szükséges némi engedményt tenniük Nyugat-Macedóniában.
A birodalmi külügyminiszter kérte Ciano grófot, hogy mondja el a Ducénak, a Führer ilyen alapon kívánja rendezni ezeket az ügyeket, azaz a német területetek visszaszállnak a Birodalomra, és a bányák, amelyek Bulgáriára esnek, és amelyek Szerbiában maradnak a Birodalom rendelkezésére fognak állni. A többi probléma – Montenegró, Horvátország, Dalmácia, az Albániához kerülő görög sáv – olyan ügyek, amelyek Németországnak politikailag érdektelenek, és ezeket a Führer a Ducénak hagyja, rendezze úgy, ahogy jónak látja.
A birodalmi külügyminiszter utalva a Ciano gróffal folytatott első megbeszélésére, általában véve a következő megjegyzést tette Horvátországra és Görögországra nézve, amelyek szerinte általános érvényűek: mindig célszerű elrendezni a dolgokat, hogy a legrosszabb nehézségeket ki lehessen kerülni. Nagyon fontos a jövőre nézve, hogy az érintett nemzetek és a Tengelyhatalmak között megértés legyen, mert ez mindig kifizetődik a politikában.
Végezetül a birodalmi külügyminiszter felvetette a Németországba történő dalmát bauxitszállítás témáját. Németországnak nagy szüksége van erre a nyersanyagra, és nagy mennyiségben importált Jugoszláviából. A Führernek az volt a kívánsága, hogy Olaszország ne szállítsa rosszabb feltételek mellett, mint amilyenek mellett Jugoszlávia szállított a múltban; vagyis Németország szeretné megtartani ugyanazt a helyzetét, mint egykor Jugoszláviában a Bauxitimport tekintetében. A részleteket gazdasági szakembereknek kell megvitatni.
Ciano gróf azonnal egyetértet ezzel és a birodalmi külügyminiszter egyéb kívánságaival is, minden megjegyzés nélkül. A Führer ezt az álláspontot foglalta el, és ez rendezte is ezt a kérdést.
A megbeszélések jövőbeli irányvonalára nézve Ciano gróf megkérdezte, mi legyen az eljárás a horvátokkal való további tárgyalások során. A birodalmi külügyminiszter azt mondta, meglátása szerint az lenne a legjobb, ha Pavelić elsőként Rómába utazna. A birodalmi külügyminisztert már több alkalommal megkeresték horvát körök Veesenmayer[26] közreműködésével, és Pavelić kívánságait közölték vele. De jobb lenne, ha Pavelić először Rómába menne.
Ezzel kapcsolatban a birodalmi külügyminiszter kiemelte Veesenmayer aktivitását Horvátországban, többek között két híd megmentését a Száva folyó fölött, amelyeket már fel akartak robbantani, vagy az előzetes rádióproklamáció a német katonák bevonulásáról. Veesenmayer nem pusztán támogatta a Maćekkel és más vezetőkkel szembeni horvát ellenzéket, de ő idézte elő Kvaternik tábornok gyors horvát függetlenségi kiáltványát, s rádiókiáltványával elérte, hogy a horvát katonák letegyék a fegyvert.
Ciano láthatóan elégedett volt a birodalmi külügyminiszter nyilatkozatával Pavelić római útjával kapcsolatban. Szintén megköszönte Németország állásfoglalását Olaszország egyéb kívánságai mellett. Láthatóan elégedett volt, és úgy tűnt, hogy egyetért a megoldásokkal, melyeket Németország javasolt ezekre a kérdésekre.
A társalgás további részében a birodalmi külügyminiszter a Führeren keresztül Borisz bolgár király által bejelentett igényre terelte a szót, hogy engedjék át Bulgáriának Szalonikit. Ciano erre a pontra jelentős nyomatékkal úgy válaszolt, hogy inkább nem mondana semmit ebben az ügyben. A birodalmi külügyminiszter azt válaszolta, hogy a Führer semmilyen határozott ígéretet nem tett Borisz királynak.[27] Ő [a Führer] azt mondta neki [Borisz királynak], hogy ebben a kérdésben nem lehet döntést hozni, amíg a háborúnak nincs vége. Itt a Führer megosztotta vele a Duce álláspontját - melyet Ciano ismertetett -, hogy Görögország ügyét a Führer és a Duce nem fogja rendezni a háború végéig.
Borisz király valószínűleg azért hozakodott elő a kéréssel, mert megtudta, hogy Szalonikit korábban Jugoszláviának ígérték.[28] Ráadásul ő nagyon erősen szorgalmazza, hogy Szaloniki beletartozik Macedóniába, hangsúlyozva, hogy Szaloniki és Macedónia természetes egységet alkot, és hogy az egyik nem létezhet a másik nélkül. A birodalmi külügyminiszter hozzátette, hogy személyesen tudja, hogy a Führer nem viseltetik ellenszenvvel Borisz király kívánsága iránt, habár azt mondta neki, hogy ezt a kérdést csak később lehet rendezni. A birodalmi külügyminiszter arra kérte Ciano grófot, hogy jelentse a Ducénak, hogy a Führer szimpatizál a bolgár kérésekkel.
Ezek a kijelentések láthatóan meggyőzték Ciano grófot, aki korábban kétségeinek adott hangot, s úgy jellemezte a határokat mely szerint Macedónia magába foglalja Szalonikit, hogy teljesen „logikus”. [Ciano] Hozzátette, hogy e logikát, biztos benne, hogy Görögországra is alkalmazni fogják, s gesztus értékű lenne, ha Görögországot ő venné birtokba.
Ezt követően megkérdezte a birodalmi külügyminisztert, hogy milyen szerződéssel határozza meg Olaszország Dalmácia határait. Ő úgy gondolja, hogy törvényben rögzítik Dalmácia határát, amint Németország meghatározta a saját határát Horvátországgal. Mikor a birodalmi külügyminiszter kérte, hogy etnográfiai módszerek alapján határozzák meg a határt - ugyanúgy, ahogy Horvátország németek lakta részeit kebelezte be a birodalom -, Ciano gróf azt válaszolta, hogy Dalmácia történelménél, kultúrájánál és nyelvénél fogva Olaszországhoz tartozik. A városok olaszok voltak, bizonyosan, de a vidék teljesen horvát. Így Dalmácia annektálása nem etnográfiai alapon igazolható. Igényeinek alátámasztására ezért a Lebensraum-elmélettel, valamint politikai és katonai okokkal érvelt. A birodalmi külügyminiszter úgy válaszolt, hogy azokban az esetekben, amikor a Führer törvényekben határozta meg a határokat, mint a Szudétaföld, Elzász-Lotaringia, Danzig és Memel esetében, a kérdéses területek generációk óta németek voltak, német lakossággal. Ciano ennél a pontnál közbevetette, hogy Elzászt mégiscsak különböző etnikai eredetű emberek lakják; mire a külügyminiszter azt válaszolta, hogy ez csak elenyésző kisebbség Lotaringiában.[29] Ciano megszakította a vitát a témáról, azzal a megjegyzéssel, hogy erről az ügyről Pavelićtyel tárgyalni fog.
Következő kérdése az volt, hogy Bulgária határait milyen eljárás alapján fogják meghatározni. A birodalmi külügyminiszter azt válaszolta, hogy magára vállalja, hogy beszél a bolgárokkal, és elmagyarázza nekik, hogy az olasz igények miatt fel kedvezőtlenebb határokkal lesznek kénytelenek beérni. Propaganda szempontjából úgy gondolja, hogy kívánatos kevés harsonaszóval megoldani a határok ügyét, mivel az ellenséges propaganda kiaknázná ezt, azzal a címmel, hogy a Tengelyhatalmak feldarabolják a kisebb államokat. Ezen okból javasolta, hogy Ciano gróf látogatása, nem hivatalos megbeszélés legyen. Azt szeretné, ha az új határom megállapítása a lehető legcsendesebben történjen meg. Anélkül, hogy a kérdésben végleges álláspontot foglalnának, eltűnődött rajta, vajon nem kellene-e egyszerűen a bolgároknak maguknak meghatározni az új határokat. Ciano gróf aggodalmát fejezte ki, hogy ebben az esetben igen erős ellenségesség alakulhat ki Bulgária ellen albán körökben, ezért talán a tengelyhatalmaknak kellene ilyen vagy olyan formában meghatározni a határok meghúzása során alkalmazott eljárást.
A birodalmi külügyminiszter megígérte Ciano grófnak, hogy hamarosan javaslatot tesz a határok kialakítása során követendő eljárásról.
Végezetül a birodalmi külügyminiszter bemutatta Ciano grófnak a memorandum szövegét, amely tartalmazza a német gazdasági érdekeket biztosító formulát az Olaszországnak jutó új területeken.
Megállapodás született arról, hogy Ciano távozása után egy rövid sajtóközleményt adnak ki a látogatásról, amelyet később átvesznek az olasz ügynökségek.
Schmidt
26.
A külügyminisztérium tisztviselőjének memoranduma[30]
Bizalmas!
Berlin, 1941. április 23.
Ezen a délutánon Windecker általános konzul, aki csak most érkezett meg Bukarestből hozott:
1. Egy memorandumot a román kormánytól (egy példányban) a román javaslatokkal a Balkán újjászervezésével kapcsolatban román érdekek alapján, hét egy példányban készült melléklettel (melyek közül egy nyilvánvalóan hiányos).
2. Egy levelet a bukaresti német nagykövet közvetítésével a külügyminiszterhez (az államtitkáron keresztül), csatolva, mint a memorandum melléklete.
A román kormány 71 1/3 oldalnyi memorandumának főbb körvonalai a következők:
Míg Magyarország és Bulgária jelentős nagysággal bővítették területüket a kialakult helyzet eredményeként, Antonescu tábornok, aki katona, eleinte nem akart előhozakodni Románia területi igényeivel, mivel nem tudott volna harcban érvényt szerezni azoknak. Tekintettel Románia gazdasági segítségére, amelyet a Tengelyhatalmak hadműveletei során nyújtott, most azonban a román kormány úgy véli, kinyilváníthatja nézőpontját a közelgő területi változásokról. Bulgária túlsúlya, és így a szlávoké a Balkánon nem érdeke a térségben lévő faji egyensúlynak. Hasonlóképpen Magyarország gazdagodása sérti a térség egyensúlyát a Balkánon. Ráadásul a Bánát, Dél-Dobrudzsa, és egy összefüggő terület a Balkánon Timoktól Bitoláig és Szalonikiig etnikailag román.[31] Az új, Bulgáriának kedvező határok miatt 600 ezer román kerülne olyan helyzetbe, hogy képtelen lenne fenntartani nemzeti jogait.
Románia gyengülése Magyarországgal és Bulgáriával szemben nehezíti a román kormányzat helyzetét. Antonescu tábornok azt mondta a román nemzetnek, hogy ő teljesen bízik a Führer igazságérzetében. Attól a pillanattól fogva, mióta a közvélemény őfelé [Antonescu] fordult, támogatása dacára súlyos pofonokat kapott Magyarországtól és Bulgáriától Románia rovására, annak ellenére, hogy áldozatokat hozott. Emellett szerepe Oroszországgal szemben indokolja a reményeket kérése teljesítése iránt. A kormány pozícióját meg kell erősíteni.
A román kormány megoldási javaslatai:
1. Az összes határ revíziója Délkelet-Európában azon országoknál, amelyek területe megnövekedett 1940-41 során, mióta a Balkán politikai egyensúlya megváltozott, melynek eredményei a legutóbbi történések.
2. Románia magának követeli a Szerbiai Bánátot.
3. Románia kívánsága egy szabad Macedónia, magába fogadva a román nemzeti csoportokat, vagy román terület kialakítása a román lakosságnak a Timok és a Vardar völgyeiben, vagy egy német-román-olasz kondomínium a Timok régióban (talán Bulgária részvételével).
Ilyen megoldás esetén a szerb nemzeti közösség el lenne választva a bolgártól, és a Belgrádból Szalonikiba vezető út biztosítva lenne.
Másfelől Románia ragaszkodik a jogaihoz Dél-Dobrudzsában, amely Bulgária felé egyre fontosabb tengerpart.
Következtetésképpen Antonescu tábornok és a román kormány kéri a birodalmi külügyminisztertől, hogy ezen bemutatott álláspontját Antonescu szóban is elmondhassa. Antonescu tábornok kéri, a bukaresti német nagykövet útján gondoskodjanak arról, hogy tájékoztassák az ügyek menetéről.
Abban az esetben, ha konferenciát terveznének, Antonescu kéri, engedélyezzék neki, hogy álláspontját közvetlen beszélgetésen is elmondhassa, amennyiben lehet, személyesen a Führernek.
A mellékletek tartalma:
1. A Bánátra vonatkozó nyilatkozat, amelyben le vannak írva azok a geográfiai, etnikai, történelmi és gazdasági okok, melyek alapján 1919-ben az egészet Romániának kellett volna odaítélni.
2. A macedón-románokra vonatkozó történelmi adatok („arománok”) (állítólagos nagyságuk 630 ezer lélek Macedóniában, Thesszáliában és Albániában, akiket a görögök „Kutzo-oláhoknak” neveznek).
3. Politikai dokumentumokból álló összeállítás a macedón-románok kérdéséről.
4. 5. és 6. Egy papokból, tanárokból és parasztokból álló küldöttség, mint a bánáti románok képviselőinek memoranduma.
1. A temesvári rendőrség 80 jugoszláviai Bánátban élő román nevét tartalmazó listája, akik kérik, hogy a román hadsereg vonuljon be a Bánátba.
Ezennel a legnagyobb engedelmességével benyújtom az államtitkárnak.
V[elhagen].
[Záradék]
Német nagykövetség,
Bukarest, 1941. április 23
A külügyminiszter figyelmébe, von Weizsäcker államtitkáron keesztül.
Csatolva küldöm a román kormány memorandumát, amelyet Antonescu tábornok nyújtott át nekem, azzal a kéréssel, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a külügyminiszter ajánlja a Führer figyelmébe.
Én sohasem beszéltem Románia területi megnagyobbításáról Jugoszlávia és Görögország összezúzását követően. Azonban számítottam Antonescu tábornok lépésére, hogy előhozakodik igényeivel, és legutóbbi táviratomban utaltam már erre. Mivel a román kormányról rendelkezésre álló jelentések szerint Magyarország és Bulgária jelentős területi növekedése automatikusan erre a lépésre kényszerítette Antonescu tábornokot, elsősorban annak érdekében, hogy megerősítse helyzetét, mint az állam vezetője.
Ahogy azt már említettem utolsó táviratomban, egy külpolitikai siker ebben a tekintetben megerősítené Antonescu tábornok pozícióját.
Az olasz nagykövettel, Ghigivel[32] való beszélgetésem alapján úgy tűnik, Antonescu tábornok ugyanezt lépte meg tegnap az olasz kormány felé.
v. Killinger
27.
A külügyminiszter titkárságának memoranduma[33]
Bécs, 1941. április 24.
A német-olasz megbeszélés eredményei Jugoszlávia területének újjászervezéséről
Horvátország
A határt Horvátország és Németország között a Führer már meghatározta, és véglegesen rögzítve lesz a horvát kormánnyal, amint arra alkalom adódik. Szerbia német katonai megszállásának ideje alatt továbbá Németország megszállás alatt tart egy – német és olasz katonai hatóságok által jóváhagyott - északnyugatról délkeletre tartó területsávot, hogy biztosítsa a kommunikációs vonalakat Szerbiával.
Olaszország olyan szorosan akarja magához kapcsolni Horvátországot, amennyire csak lehet, talán perszonálunió útján.
Olaszország annektálni szándékozik Dalmáciát; ennek olasz kormányzósági státuszt fog adni (governatorato). Ehhez tartozik a partszakasz Rijeka és a Montenegrói határ között.
Németország alapvetően politikailag érdektelen a horvát kérdésekben. Ennélfogva a Führer nem lát okot megnyilvánulni erre vonatkozóan. Ő hagyja, hogy a Duce rendezze ezeket a horvátokkal.
Horvátország határa Magyarországgal a Dráva folyót fogja követni. A horvát kívánságot a keleti határvonalra a Duna és a Száva között (Szerémség) teljesíteni kell. Horvátország keleti határa ezt követően Bosznia és Hercegovina korábbi keleti határát fogja követni, amely aztán Olaszország kívánságaival egyetértésben Montenegró határánál fordul nyugatra.
Szlovénia
Azt a részt, amelyik nem a Birodalomnak jutott, Olaszország fogja annektálni és közigazgatási autonómiát fog kapni.
Montenegró
Független lesz, de Olaszországhoz fog kapcsolódni perszonálunióval (a határai megtekinthetőek az olaszok által készített térképen).
Albánia
További területeket fog kapni Görögország, Macedónia és Szerbia rovására (Macedóniára és Szerbiára vonatkozóan lásd a különleges térképet, kék vonallal, német javaslat). Azonban a bolgár nemzeti kegyhelyet, Ohridot és a krómbányákat a Ljubotenben, melyeket egyfajta német vállalatként kell működtetni, Bulgária fogja megkapni, és a Trepcai (Mitrovica) ólomtelepeket, melyek Szerbiának jutnak, hasonlóképpen német vezetéssel kell kiaknázni. Továbbá jelentősen gyarapodik Albánia területe Görögország rovására, ahogy az olaszok térképén részletesen fel van tüntetve. (Vonal a korábbi jugoszláv-görög határtól északkeletre Florináig, majd Artáig.)
Szerbia
A német térképen berajzolt határokat kapja; egy egyelőre katonai megszállás alatt marad. Olyan kicsi lesz, amennyire csak lehetséges, és minden intézkedést meg kell tenni, hogy örökre lehetetlenné váljon az összeesküvő csoport által elkövetett árulás megismétlődése.[34]
Bácska és Bánát
Visszatérnek Magyarországhoz, akárcsak a Muraköz és a Muravidék, hacsak utóbbi területekről egyezmény nem születik egyfelől Magyarország, másfelől Horvátország és Németország között. A Bánát átmenetileg német megszállás alatt marad, megelőzendő az összecsapást a magyarok és a románok között. Elismerjük, hogy Romániának valahol kompenzációt kell adni, annak ellenére, hogy ilyet találni nehézségekbe ütközik. A gyakorlati megoldás most még nem látszik egyértelműnek.
Macedónia
Valamivel kisebb részét, mint amekkorát Jugoszlávia megkapott a világháború után,[35] Bulgáriához kerül, egy széles nyugati sávja Strugával, Gostivarral és Tetovoval Albániának jut.
Bulgária igényli Szalonikit, mely kívánságra a Führer szimpátiával tekint, ezt a kérdést, akárcsak Görögország végleges sorsát a háború végére halasztják, mikor a Führer és a Duce közötti megállapodás fogja eldönteni.
A Jón-szigeteket azonnal megszállja Olaszország.
Görögország maradék részére Olaszország szándékai láthatóan kiterjedtek.
Az Szerbia, Montenegró, Albánia és Bulgária közötti új határok meghatározására vonatkozó eljárásra a birodalmi külügyminiszter hivatalos javaslatot fog tenni Ciano grófnak.
Tekintettel Németország különleges gazdasági érdekeire a korábbi Jugoszláv államban, elfogadták, hogy Németország különleges gazdasági lehetőségeket kap az Olaszországnak jutó területeken. Németország elsődlegesen érdekelt a dalmáciai bauxitbányák termelésének fejlesztésében. Ezeknek a bányáknak a termelését ennek megfelelően, amennyire csak lehetséges elsődlegesen a németországi exportigények kielégítésére kell használni.
Magyarország szabad kikötőt fog kapni a dalmát tengerparton.
(Schmidt)
28.
Az olaszországi német nagykövettől a külügyminiszternek[36]
távirat
Nagyon sürgős! Szigorúan titkos!
Róma, 1941. május 1. 3:00, ékezett: május 1. 3:30
A külügyminiszternek személyesen!
Ciano gróf megkért, keressem fel őt az este folyamán, hogy értesítsen engem a [Horvátországgal folyó] megbeszélések jelenlegi állásáról. Arra kért, hogy a külügyminiszterhez szóló jelentésemben hangsúlyozzam, hogy az egyedüli személyek, akiket értesített a történésekről, az maga a Duce, és az ideiglenes ügyvivő, Casertano, ezért a beszélgetésünk kizárólag a külügyminiszter személyes informálását szolgálja, hogy tájékoztathassa a Führert. A következő nyilatkozatot tette:
Ljubljanai megbeszélésükön, elhúzódó tárgyalások után, az olasz kormány nevében elfogadtatta Pavelićtyel a dalmát-horvát határvonalat, amely körülbelül a következőképpen fut:
A Sušaki régió Kraljevicáig, beleértve egy kicsi sávot a szárazföldből, Olaszországnak jut; onnan tovább egészen Obrovacig Horvátországé lesz; Ettől délre a tengerpart maximum 40 km szélességben, Szebenikóval és Trauval Olaszországhoz kerül, beleértve Krk, Rab, Vis, Korćula, Mljet szigeteit és a Cattarói régiót, míg Horvátország megkapja Pag szigetét és a partot, Trau kivételével egészen Dubrovnikig, amely viszont beleértendő.
Spalatóért az álláspontok élesen összecsaptak, de még nem sikerült döntést elérni. Casertanot utasították, hogy a legvégsőkig menjen el Spalatóért, de ne hagyja, hogy miatta a tárgyalások megszakadjanak, más szavakkal, csak ha mindenképpen szükséges. Ciano hozzátette, el kell ismernie, hogy etnikai szempontból ma az olaszok kisebbséget alkotnak, történelmileg azonban Spalató Rómához tartozott Diocletianus[37] ideje óta, ezért ha lemondanának róla, az túl nagy áldozat lenne.
Ciano továbbá mutatott egy Pavelićtől a Ducenak írt levelet, amelyben felajánlotta a horvát kormány nevében Horvátország koronáját a Savoyai háznak, hogy az olasz király jelöljön ki valakit. A Duce elfogadta az ajánlatot a király hozzájárulásával, aki állítólag Spoletó hercegét jelölte. Ciano megmutatta nekem a Duce válaszának tervezetét Pavelićhez ezzel kapcsolatban.
Ő azt mondta, hogy Pavelić alapvetően elfogadta a szerződéstervezetet (894/895-ös számú távirataim április 24-ről), habár a részletekben lenne néhány változás. Például nem kellene beszélni olasz-albán vámunióról (a 4. cikkelyben); erre valamilyen más kifejezést kellene választani, mivel Horvátország nem akarja, hogy egy kalap alá vegyék Albániával.[38] Ezek a változtatások egyébként csak jelentéktelen ügyekre terjednek ki.
Pavelić levelében azt állítja, hogy május 6-án megkezdi az előkészületeit az olaszokkal való szerződés elkészítésére a fent vázoltak alapján, és személyesen megy Rómába egy delegáció élén, hogy hivatalosan felajánlja a koronát a királyi család egy hercegének. Ciano úgy érzi, ez valószínűleg nem történik meg e hónap 10-e vagy 15-e előtt, mivel itt mindenképpen az a vágy uralkodik, hogy a korona, a szerződés, és a határok kérdését egy időben oldják meg.
Ciano nyilatkozataiból a Pavelićtyel való tárgyalásairól, és Olaszország terveiből Horvátország kérdésével kapcsolatba világosan látható, hogy ő megértette a külügyminiszter ismételt emlékeztetőinek jelentését az április 21-i bécsi megbeszéléseken, amely szerint a Balkán újjászervezése során valami mást célszerű létrehozni, mint ami legutóbb történt. Egyébként nem lenne ilyen bölcsen visszafogott a területi követelésekben, amelyek eredetileg sokkal kiterjedtebbek voltak, különösen Spalató kérdésében.
Mackensen
 |
| Ante Pavelic, horvát poglavnik (wikipedia) |
29.
Az államtitkár memoranduma[39]
299. sz.
Berlin, 1941. május 3.
Az új horvát nagykövet,[40] aki először magával a külügyminiszterrel szeretett volna beszélni, ma este 11 órakor magához hivatott. Azzal indokolta a késői megkeresést, hogy hírt kapott Pavelićtől, a horvát állam vezetőjétől, hogy Horvátországnak egy olasz ultimátumra kell választ adnia holnap déli 12 óráig, azaz május 4-én vasárnapig. A feltételek, amelyeket a zágrábi olasz ügyvivő[41] közölt, ezek voltak:
a.) horvát-olasz vámunió;
Csak az ultimátum e feltételeinek elfogadása után lehetne folytatni a határok megrajzolását. A nagykövet ezután bemutatta az ezen olasz magatartás következtében Pavelić számára előállt helyzetet. Elsősorban a vámunió követelése az, amely lerombolja Horvátország függetlenségét, amelyet csak most ért el. A horvát újjászületést követő lelkesedés még él. A rend és a fegyelem az, amelyet először meg kell alapozni az országban. A gazdasági helyzet teljesen rendezetlen. Ha Pavelićet most arra kényszerítik, hogy elfogadja az olasz ultimátumot, akkor a tekintélyének hamarosan vége. Minden kockán forog. A horvátok minden reményüket a Führerbe helyezték. Azt várták tőle, hogy ő fogja meghatározni a határokat, de csak a háború után. A horvát kormány nem tudja elképzelni, hogy az olasz ultimátum a német kormánnyal egyetértésben történt.
A nagykövet azt állította, hogy holnap, vasárnap délelőtt 10 órakor tájékoztatni fogja Pavelićet, Berlin álláspontjáról a kommunikációval kapcsolatba. A nagykövet addigra hallani szeretné tőlem, mit válaszoljon ezzel kapcsolatban.
Megkérdeztem a nagykövetet, mit kell valójában érteni azon, hogy olasz „ultimátum”. Mi lenne a következménye, ha Pavelić nem ad kielégítő választ holnap délben?
A követ azt válaszolta, hogy Olaszország ebben az esetben annektálja a jelenleg olasz katonákkal megszállt területet. Pavelić akkor nem maradhat tovább a hivatalában.
Nem mondtam meg a követnek nyíltan, hogy az ultimátum teljesen ismeretlen volt számunkra, és engem személyesen nagyon meglepett. Megkérdeztem, hogy az ultimátumot tényleg szó szerint kell e érteni. A német kormány történetesen azért hagyta el a horvát-olasz tárgyalások mezejét, hogy Horvátország és Olaszország között egy baráti megállapodás jöhessen létre, melyet a maga részéről hajlandó jóváhagyni. Pavelić is ismeri ezen álláspontunkat. Tekintetbe véve a késői órát, és a szűk határidőt, nem voltam abban a helyzetben, hogy megígérjem, a nagykövet választ fog kapni 10 óra előtt, ahogy azt szeretné. Megpróbálom azonban kérésére a lehető leghamarabb tudomására hozni.
Ezúton benyújtom a külügyminiszternek, azzal a kéréssel, hogy hozza tudomásomra.
Amennyiben a nagykövet reggel újból idetelefonál, azt szeretném, ha kitérő választ kapna. Hozzáteszem, hogy Kasche nagykövet[43] jelentései nem szólnak ultimátumról.
Talán az ügy nem olyan súlyos, mint amilyennek a nagykövet feltüntette előttem.
Weizsäcker
30.
A teljhatalmú birodalmi megbízottól a külügyminisztériumnak
távirat
Nagyon sürgős!
143-as számú május 11-én
Athén, 1941. május 11. Érkezett: május 11. este 11 óra
Hivatkozva az Ön május 4-i 330. számú táviratára.
Az OKW[44] felmérésére a következőket válaszolom:
Az 1. pontra vonatkozóan: Az új görög kormány[45] hozzánk fűzött megbízhatóságával kapcsolatban, az eddigi rövid működésének benyomása alapján, semmi kétség nem merülhet fel. Annak stabilitása, hatalma a saját népétől függ. Ezért mellőzve a németeket és az olaszokat is, katonai közigazgatás [a szöveg itt hiányos! - HG -]. Azonban ez önmagában nem elegendő. Amint a mostani jelentések mutatják, a görög kormány csak akkor maradhat hatalomban a jelenlegi körülmények között, ha a katonai megszállás, mindenekelőtt az olasz megszállás, a minimumra korlátozódik, és ha az élelmiszergondok megoldódnak. Ha a lakosságnak elég ennivalója van, csendben marad.
A 2. pontra vonatkozóan: Feltételezve, hogy az olasz megszállás kérdését sikerül megoldani, és a görög kormány támogatásával megoldják az élelmiszergondokat, a német és olasz katonai közigazgatástól el lehet tekinteni.
A 3. pontra nézve: Az olasz kormánnyal való megbeszéléseknél az lenne helyénvaló, ha a külügyminisztériumon keresztül történnének.
Altenburg[46]
Horvát delegáció Rómában, 1941
Jegyzetek
[1] Ciano gróf naplója 1939-1943. hely nélkül: Ármádia, 1999. fordította: Bányász György.
[2] Az 1915. április 26-án az Antant által Olaszországnak ígért dalmát területekre céloz, amely egy félkörív volt Zára és Sebenico körül.
[3] A görög fegyverletétel után megalakuló bábkormány vezetőjének neve valójában Georgios Tsolakoglou volt, kormánya április 30-án alakult meg, de az ország megszállás alatt maradt. Görögország törzsterületét olasz, Athén és Nyugat-Makedóniát, valamint néhány fontos stratégiailag fontos szigetet német, Trákiát és Kelet-Makedóniát bolgár csapatok ellenőrizték.
[4] Hitler valóban sokszor nyilvánosan sajnálkozott, hogy meg kell szállnia Görögországot, mert annak hadserege bátran és hősiesen harcolt az olaszok ellen, ám mivel angol katonákat engedett földjére, kénytelen volt lépni.
[5] Raffaele Casertano, Olaszország ügyvivője Horvátországban.
[6] Azaz III. Viktor Emánuel olasz uralkodó.
[7] 1939-ben a megszálló olasz csapatok űzik el Albánia saját uralkodóját, I. Zogut (ur.. 1928-1939). Magyar történelmi érdekesség, hogy a muszlim Ahmed Zogunak a felesége a gyönyörű Apponyi Géraldine (1915-2002) magyar grófnő volt, Apponyi Albert unokahúga. Jelenleg az unokája, Leka herceg tekinthető az albán királyi család fejének.
[8] Guido Buffarini Guidi (1895-1945) fasiszta olasz katonatiszt, később politkus. Tevékenységéért 1945-ben kivégzik.
[9] Az I. világháborút követő osztozkodás során mind a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, mind Olaszország igényt formált Dalmáciára és Fiuméra (mivel mindkettőnek megígérte az Antant). Ebből csaknem háborúvá fajuló konfliktus lett, amely során 1920-ban a két fél megegyezett, hogy Fiume szabad állam lesz, így oldva fel a konfliktust. 1924-ben aztán Olaszországhoz került az egykori magyar kikötő.
[10] Amadeo, Aosta hercege (1898-1942) ezekben a napokban éppen a kelet-afrikai olasz gyarmatokat védte az angol hadsereg ellen, melynek következtében május 18-án Amba Aaginál (Etiópia) hadifogságba esik. A herceg a fogolytáborban betegség következtében következő évben meghalt. A II. Tomiszláv néven horvát trónra lépő Aimone, spoletói herceg, Amadeo öccse volt.
[11] Filiberto (1895-1990), Pistoia hercege.
[12] Ciano gróf apja, Constanzo Ciano fregattkapitány vezette azt a három MAS hajóból álló különítményt, amely 1918. február 10-én behatolt a Buccari-öbölbe, és hat torpedót lőtt ki az ott állomásozó osztrák-magyar hajókra. Találatot ugyan nem értek el, de a kis különítmény sikeresen hazajutott.
[13] Végül Olaszországnak jutott Dalmáciában Novigrád, Zára, Trau környéke Spalatoval, és az előttük fekvő szigetek, valamint délebbre még néhány sziget (benne Lissa, Korcula), és Cattaro környéke.
[14] Olaszok... :D Egyébként nem csoda, hogy bujkált a fiatal lánnyan az ekkor 41 éves herceg, hiszen 1939 óta nős volt, felesége Irén, I. Konstantin görög király lánya.
[15] Tudjuk, hogy Ciano 1943-ban kegyvesztettsége után átfogalmazta, átszerkesztette naplófeljegyzéseit. Többször érezhető, hogy magát, mint jóst állítja be, olyan tippekkel, amelyek később igazolódtak. Ez a megjegyzés is utólagos betoldásnak tűnik, hiszen sem a korábbi oldalakon, de még pár sorral korábban sem tűnik Ciano bizonytalannak a horvátokkal kapcsolatban.
[16] Serafino Mazzolini (1890-1945), olasz jogász, fasiszta politikus. 1941 áprilisában ő lett az olaszok főkomisszárja Montenegróban.
[17] Mihály (Mihailo), montenegrói herceg (1908-1986), Elena olasz királyné testvére. A Petrovics család mai feje, Miklós korona herceg (1944-) az ő fia. Mihály egyébként elutasította Montenegró koronáját, sőt később a francia ellenállást segítette.
[18] Geneviève Denise Charlotte Prigentről (1919-1990) van szó, akit 1919-ben egy tüdőszanatóriumban ismert meg a herceg, és aki munkásmozgalmi aktivista volt. Házasságuk később felbomlott.
[19] Ugyanis voltak Montenegróban többségében albánok lakta települések, amelyeket 1941-ben Albániához csatolnak át. Cserébe Montenegró szerb határát tolják el keletebbre, kiterjesztve az országot.
[20] DGFP, D. XII. No. 382
[21] A Stefani ügynökség (Agenzia Stefani) vezető sajtóügynökség volt a XIX. századtól Olaszországban, melyet Guglielmo Stefani alapított 1853-ban Torinóban. A fasiszta hatalomátvétel után feketeinges befolyás alá került, 1939-re 32 olasz és 16 egyéb irodája volt 300-nál is több újságíróval.
[22] Manfred Freiherr von Killinger (1886-1944), német tengerész, később politikus. 1940-ben Szlovákiába, 1941-ben Romániába nevezik ki, mint a Harmadik Birodalom nagykövetét. Az 1944 augusztusi román átállás után öngyilkos lesz.
[23] DGFP, D. XII. No. 385
[24] Hegy Macedónia és Szerbia határán.
[25] Kosovska Mitrovicáról van szó, ahol Trepča nevű bánya igen jelentős ólom- és cinklelőhely a mai napig.
[26] Edmund Veesenmayer (1904-1977), a Német Birodalom kelet-európai szakértője, közgazdász, diplomata. Magyarország német megszállása után Hitler teljhatalmú megbízottja hazánkban.
[27] Bulgária nem kapta meg végül Szalonikit sem ekkor, sem az olaszok átállása után 1943-ban, amikor viszont megszállták a Khalkidiké-félszigetet.
[28] A jugoszláviai államcsínyt megelőzően a délszláv állam kormánya a Háromhatalmi szerződéshez való csatlakozásért cserébe ígéretet kapott Szalonikira. Jugoszlávia megsemmisítése után a bolgár király úgy vélte, most nincs gazdája a városnak, így megkaphatja Bulgária.
[29] Elzász-Lotaringia lakosságának nagyobbik része német nyelvű volt, egyébként történelmileg is inkább német, mintsem francia régió, főleg Elzász.
[30] DGFP, D. XII. No. 387
[31] Hát ez igencsak erős túlzás, ezek közül egyik területen sem volt román etnikai túlsúly, bár az igaz, hogy a románnal rokon aromán népcsoportok éltek Észak-Görögországtól Albánián át Macedóniáig, elszórt szigetekként.
[32] Pellegrino Ghigi (1899-1995), olasz diplomata. 1938 és 1941 között Mussolini bukaresti nagykövete.
[33] DGFP, D. XII. No. 398
[34] Utalás az 1941. március 27-i jugoszláviai németellenes puccsra.
[35] Az I. világháborúról van szó itt, amely során Bulgária 1915 és 1918 között birtokolta már Macedóniát.
[36] DGFP, D. XII. No. 428
[37] Diocletianus (ur.: 284-305), római császár, aki palotát is építtetett Spalatóban, sőt ott is halt meg 311-ben.
[38] Albániát a korabeli politikai elit, egyfajta európai olasz gyarmatként értékelte, nem is ok nélkül.
[39] DGFP D. XII. No. 440
[40] Branko Benzon (1903-1970), orvos, usztasa politikus, később diplomata. 1941 áprilisától Horvátország németországi nagykövete ugyanezen év októberéig, mikor diplomáciában szokatlan módon diplomatához nem méltó viselkedése miatt visszarendelték. Úgy tűnik ez nőügyei miatt történt, mivel prominens német tábornokok és vezetők feleségeit csábította el. Lásd: http://www.portaloko.hr/clanak/spasio-hrvate-od-komunistickih-zlikovaca-branko-benzon-bracaninu-koji-je-zavodio-zene-hitlerovih-g/0/66682/
[41] Raffaele Casertano.
[42] Pavelić a koronázási ceremóniára elkészítette Zwonimir horvát király (ur. 1076-1089) középkori koronájának másolatát, hiszen az a középkor során elveszett. A rekonstrukció a spalatói keresztelőkápolna domborművén alapult.
[43] Siegfried Kasche (1903-1947), SA Obergruppenführer és a Német Birodalom horvátországi nagykövete 1941 és 1945 között. Háborús bűnösként 1947-ben Jugoszláviában felakasztották.
[44] Oberkommando der Wehrmacht, azaz a német hadsereg legfelsőbb parancsnoksága.
[45] Az április 30-án megalakult Tsolakoglou-kabinetről van szó.
[46] Günther Altenburg (1894-1984), német diplomata, Hitler teljhatalmú megbízottja Görögországban 1941. április 28-tól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése