Szuperbóvli

Amerikában ma van a nagy nap. Magyar idő szerint éjjel a jenkik zöme fotelba huppan, kézbe kap némi rágcsálnivalót, hideg sört és az amerikai foci döntőjét fogja bámulni. Tisztában vagyok vele, hogy ez a kijelentés egy erősen nemzeti érzelmű magyartól furcsa, de én szeretem az amerikai focit. A 2003-as szezon volt az első, amit követtem (azóta is a Carolina Panthersnek szurkolok) és hát megdöbbentem az első Super Bowl-tól amit 2004. február 1-én végignéztem. Jó meccs volt, de nem ettől lepődtem meg. Janet Jackson jobb kebléről a félidei show közben úgy tüntette el Justin Timberlake a ruhát, mint pitypangról a virágot a tavaszi szél, de nem is ez ébresztett rá, hogy az USA-val kapcsolatban valami nem stimmel.

Más hozta rám a frászt. Ez egy sportünnepély. Mégis katonai repülőgépek húznak el a stadion felett nemzetiszín sávokat festve az égre. Aztán valami tábornok mondott beszédet a hazafiasságról. És ez ugyanaz a nemzet, amelyik bármely más ország esetében szörnyűnek tatja a nacionalizmust, holott ők éppen azok. Leginkább ők azok. Skizofrénia? Vagy inkább tudatosság? Én az utóbbira tippelek. A nemzeti érzés erő, ha magunkban tápláljuk, de a többiekből kiírtjuk akkor mi erősek leszünk, ők pedig gyengék. Ezt az ütőkártyát leginkább európai államokkal szemben játsszák ki. El tudja képzelni valaki, hogy a német focibajnokság döntőjében (tudom, hogy nincs ilyen) egy Bayern-Dortmund rangadó előtt mindenki elénekli közösen a himnuszt Dieter Bohlen vezetésével, közben egy tízméteres fekete-vörös-arany zászlót lenget a szél a stadion tetején, majd elhúz a fejek felett tíz Eurofigther Typhon típusú vadászbombázó? Vagy mondjuk azt, hogy félidőben élőben kapcsolják a –teszem azt- Egyiptomban állomásozó germán csapatok egyik kantinját, ahol a békét hozó német megszállók tisztjei és közkatonái nézik közösen a mecset? Fél perc alatt hörögne a világsajtó, hogy feléledtek a náci eszmék. A Super Bowlon mindig mutatják a külföldi kiküldetésben lévő egységeket, ahogy nézik Irakból vagy Afganisztánból a döntőt… Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek, de  még a közepes ökörnek sem…

Persze tudtam én enélkül is: az Egyesült Államok militarista állam, de így nyers volt és brutális a kontraszt olyannyira, hogy még Shakira is csak picit enyhített a sokkon.

Gyerekkoromban szerettük Amerikát. Többes számban, mert szinte mindenki szerette. Emlékszem, ahogy 1991-ben milyen áhítattal néztük a TV-ben ahogy a hős amcsik eltüntetik az irakiakat Kuvaitból, tíz évesen csak erről beszéltünk a II. Rákóczi Ferenc Általános iskola folyosóján. Még a pontos lépcsőfokot is tudom, ahol megálltunk erről beszélgetni.

Ma sem utálom Amerikát. A vezetőit, na azokat nem kedvelem. De hát egy összement és perifériára szorult állam polgára vagyok és kicsit irigylem őket, hogy ők nagyhatalmak, mi meg nem. Volt persze fordítva is valaha, mondjuk alig 100 éve. De azért szeretnék egy napra amerikai lenni, többre nem, mert utálom a hamburgert és a kólát. A klasszikus amerikai életformát még kedvelem is: farmok, végtelen nyájak, gyönyörű, szinte lakatlan tájak, még a hatalmas amerikai autók is tetszenek; az oktatásukban is találok jó dolgokat (a sok közös program, műsor, a szereplési kényszer… a mi tanulóink bezzeg szinte mindig leblokkolnak ha emberek elé kell kiállniuk) és ha csinálják is a rosszat legalább a jót hirdetik. Nálunk már ez sem igaz, elég megnézni néhány „sztárt” a Való Világból… Amerikában egy másodpercig nem lennének képernyőn.

Szóval, aki meg akar tudni valami az Egyesült Államokról, nézze a mai meccset. Nem reklámozom melyik csatornán lesz, de egyébként a Sport 1-en követhetjük 23:15-től. J