Varga
Lajos:
Kényszerpályáról
tévútra
Szociáldemokraták
a Tanácsköztársaságban
Budapest:
Napvilág, 2019
523
oldal
„A
bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul. Aztán üt.”
(Joe
Abercrombie: Az uralkodó)
A
magyar bolsevikok bolondok voltak. „Munkásököl, vasököl, oda
üt, ahova köll!” - hirdette a régi rákosista szlogen, ám ez az
ököl a történelemben sokkal inkább a szélrózsa minden irányába
hadonászott, akár egy kezdő bunyós a ringben. Benedek Szabolcs
proletárdiktatúra idején játszódó regénye
után visszatérünk a 101 évvel ezelőtti vérvörös eseményekhez
egy újabb könyvajánló erejéig, ám Varga Lajos könyve nagyon
más, mint az említett már-már lektűrnek mondható könnyed
regény. Itt ugyanis kifejezetten politikatörténetről van szó, s
a Tanácsköztársaság eseményeit, döntéseit, vezetőinek
cselekedeteit a szociáldemokraták nézőpontjából mutatja be,
olyan részletességgel, amennyire csak a források lehetővé
teszik.
A
monográfia időben lineárisan haladva veszi sorra az eseményeket,
indulva 1919. május 20-án, mikor is bizonyos Fernand Vix francia
vezérkari alezredes Károlyi Mihály (nép)köztársasági elnöknek
átadta nevezetes jegyzékét, amely már vizuálissá tette a
jövendő Magyarországának mélyen igazságtalan új határait, s
amely gyakorlatilag minden magyar számára elfogadhatatlan volt. Ez
Károlyi wilsonista - s kezdetben teljesen naiv pacifista - reményeit
végleg széttépte, mint márciusi bárányfelhőket a viharos
északnyugati szél. Bár később Károlyi megmagyarázta
egy amerikai kommunista lapnak, hogy szándékosan adta át a
hatalmat a bolsevizmusnak, ez nem volt igaz, csak mentegetni akarta,
hogy valójában csúnyán kijátszották. Ám nem csupán őt.
Károlyi abban bízott, hogy a Berinkey-féle koalíciós kormány
után színtiszta szociáldemokrata kormány alakul majd. A szocdemek
- akiket sokszor hajlandó vagyok magam is egy monolit tömbként
kezelni -, megosztottak voltak a kérdésben. Kunfi Zsigmond azt
javasolta, hogy ne mondjon le a koalíciós kormány, mert ha a
kommunistákkal egyeznek meg bármi módon, az egy lassú átsimulást
fog jelenteni az orosz típusú bolsevizmus felé. El kell ismerni,
hogy a szocdemek között voltak nagyon jó megfigyelők, akik úgy
vélték a kommunistákkal való megegyezés évtizedes munkájukat
teszi semmivé. Figyelmet érdemel Garami Ernő, aki kerek perec
megtagadta, hogy a kommunistákkal bármilyen formában
együttműködjön, s kijelentette, hogy most tesznek mindent tönkre,
amit negyedszázados szakszervezeti munkával pártja felépített.
Mindkettejüknek igaza volt. Azonban a pártban voltak olyanok, akik
nézetvilágukban inkább voltak kommunisták, mintsem
szociáldemokraták, s részben saját vezetőik háta mögött
megállapodtak Kun Bélával arról, hogy a két munkáspárt együtt
fogja irányítani Magyarországot. Varga könyve számtalan érdekes
politikai vitát vesz végig, hogy mikor melyik szocdem politikus az
egyes kérdésekben milyen álláspontot képviselt, s kiderül
ezekből, hogy nem lehet egy kalap - micisapka - alá besorolni a
személyeket, s aki egyik kérdésben mérsékelt álláspontot
alakított ki, az lehetett egy másik téma esetében teljesen egy
platformon a legvörösebb bolsikkal.
A
kötet sajnos nem szentel annyi figyelmet a honvédő háborúval
kapcsolatos eseményeknek, mint a politikai taktikázásnak, de ezt
aligha róhatom fel a szerzőnek, hiszen nem is ezt tűzte ki célul.
Itt azért meg kell jegyezni, hogy a kötetben sem utal semmi arra,
hogy a Vörös hadsereg politikai vezetése nemzeti célokért
küzdött volna, ahogy elég gyakran hiszik. A Tanácsköztársaságnak
sok katonája valóban azért küzdött, mert látta, hogy az Antant
teljesen méltánytalan határokat akar a magyar nemzetre
kényszeríteni, de a proletárdiktatúra vezérkarától ez teljesen
idegen nézet volt. Nem mertek még mérsékelten nemzeti jelszavakat
sem zászlóra írni, attól tartva, hogy ez ellenük dolgozhat. A
propaganda teljesen szocialista vonalon haladt, a politikusok pedig
saját Tanácsköztársaságuknak igyekeztek visszaszerezni
területet, s hajlamosak voltak lemondani is azokról, ha a szent cél
- azaz: a proletárdiktatúra „eredményeinek” megőrzése, és
saját hatalmuké - megköveteli. Különösen figyelmet érdemel
Varga elemzése a kötet 260. oldalán Kun Béla április 30-i
békeajánlatáról, ahol nagyon jól nyomon követhető, hogy a
proletárdiktatúra kényesen ügyelt rá, hogy még jogos nemzeti
sérelmekkel se hozakodjon elő, és teljes mértékben a
világforradalom és nemzetköziség oldalán álltak.
Varga
Lajos nagy figyelmet szentel a megtorlás témájának is, többször
közöl részletekbe menően adatokat a vörös terrorról, s azokat
értékeli is. Rendkívül kényes kérdés ez, hiszen időnként
nehéz elválasztani a valóban terrorisztikus, megfélemlítő
gyilkosságokat a szükséges rosszként elkönyvelhetőtől. Utóbbi
talán furcsa tőlem, hiszen bevallottan nem szimpatizálok a
Tanácsköztársasággal - családi indokból sem tehetem -, de azt
azért el kell ismernem, hogy mondjuk a hadsereg esetében a
dezertálókkal szemben fellépő intézkedést nehéz jogtalannak és
értelmetlennek tartani, ellentétben az elrettentő példa gyanánt
a főtéren felakasztott helyi elittel.
A
monográfiának ugyan csak érintőleges szereplője Kun Béla, mégis
számomra nagyon érdekes kép rajzolódott ki a külügyi és
hadügyi népbiztosról annak oldalain. Kun kétségtelenül
tehetséges ember volt, egyoldalú, de de jelentős műveltséggel.
Ravaszsága lehetővé tette, hogy a két munkáspárt kisebbikének
vezetőjeként is a Tanácsköztársaság tényleges vezetője
lehessen, s időnként nagyon ügyesen manőverezett. Ugyanakkor a
kommunistákra oly jellemző merevsége egyben a korlátoltság
elképesztő jeleit mutatta időnként. Miközben képes volt
Garamit, Kunfit, vagy Landlert átvágni, 1919. májusában például
a pénz megszüntetése mellett tette le voksát, mondván ideje
áttérni a közvetlen árucserére... Mert ugye 1919 májusában nem
is volt fontosabb teendő! Sok eseteben Leninebb volt Leninnél, s
semmilyen taktikai rugalmasságot sem tanúsított, ha valami
ellentétben állt a marxista dogmákkal! Sima modorával sokakat
elbűvölt, de kíméletlenségre is hajlott. Vérbeli kommunistaként
gyűlölte a szakszervezeteket, s azok hatalmát állandóan
igyekezett visszanyesegetni, már csak azért is, mert azok inkább a
szociáldemokraták irányítása alatt voltak. A munkásoktól is
meg kellett védeni a munkások államát ugyebár... Az meg már
egészen nevetséges, hogy a két párt egyesítése után, mikor új
nevet kellett kitalálni, Kun és a kommunisták a döntést
gyakorlatilag Szovjet-Oroszországtól és a Kommunista
Internacionálétól várták. Később ugyebár Károlyi Mihály és felesége is kapcsolatba került a Kominternnel, mint már írtam erről.
A
mű tele érdekes adalékokkal a proletárdiktatúra működésének
(vagy inkább: nem működésének) jobb megértéséhez. Kedvencem,
amikor egyik vitában a kisipar kommunizálása miatt kialakult
helyzetet elemezve egyik szocdem vezető megjegyzi, hogy a
szocializálás előtt egy vízcsap megjavításának költsége 1.5
korona volt, azután pedig 16-18 korona. Hiába, no! Jól hangzik a
kommunizmus egészen addig, amíg nem megy át gyakorlatba.
A
kötet kiadása nagyon tetszik. A Malevics-féle szuprematista stílus
(Kassák Lajos) tökéletesen leképezi azt a kifordult világot,
amelyet a kommunizmus eljövetele a világra erőltetett. Modernnek,
dinamikusnak, újnak akart látszani, amely mást mondd, mint a régi
világok avítt művészete. Csak az nem derült ki soha, mi az a
más, s pusztán a kuszaság látszik. A Napvilág könyve ezen kívül
is szép munka, tartós kötéssel, s tipográfiailag, helyesírásilag
is megfelelő.
Összegzés:
Varga
Lajos kötete nem félálomban történő olvasásra való, minden
oldalon koncentrálni kell, mivel kemény és alapos elemzés egy
párt végvonaglásáról. A szociáldemokraták zömének jó
szándékát nem kívánom kétségbe vonni, az elveszített
világháború után komoly szociális válság volt az országban,
amely ráadásul külpolitikai válsággal együtt következett be, s
gyakorlatilag megoldhatatlan krízist hozott. A kényszerpálya,
melyet a marxizmus - mert bizony a magyar szocdemek zömében azok
voltak - dogmatikája kijelölt, lehetetlenné tette a pártvezetők
helyzetét. Egységes munkásosztályban gondolkodtak, miközben az
nem volt egységes. Egységes marxizmusban gondolkodtak, miközben a
kommunisták maguknak akarták a hatalmat. Varga Lajos szépen vezeti
le, hogy a jobbra irányuló törekvés egy-egy rossz döntéstől
mennyire elferdülhet, s miként lehet megvalósíthatatlan álomból
megvalósuló rémálom.
Kilenc
sarló a tízkalapácsól.
9/10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése