Március 14-én az a megtiszteltetés ért, hogy beszédet mondhattam Ménfőcsanakon Szabó János huszárszázados emlékművénél nemzeti ünnepünk alkalmából a helyi képviselők és a művelődési ház felkérésére. A sírkőszerű emlékművet bajtársai állították halálának helyén. Szabó János a 4. Sándor-huszárezred századosaként 1849. június 28-án a Győr környékén zajló ütközet során esett el Ménfőnél. A tavaszi hadjárat 170. évfordulója alkalmából blogomon is tisztelgek az elesettek előtt akkor elmondott ünnepi beszédem leiratával:
Tisztelt
megemlékezők!
170 éve
ezekben a napokban a honvédsereg ellentámadásra készült, s 1849. májusára, alig
másfél hónap alatt felszabadította hazánkat.
Szabó János,
a Sándor-huszárezred kapitánya egy volt a tízezrek közül, akik a nemzeti
lobogók mögé állva véghezvitték ezt a csodát. Vegyes társaság volt. Gerincét
magyar ajkúak adták, de voltak tót és lengyel ajkú zászlóaljak is, a tisztikar
pedig igencsak heterogén származású volt.
Ám összekötötte
őket a Magyar királyság iránti hűség, szabadság iránti vágy, és a katonabecsület.
Pöltenberg bécsi osztrák volt, s csak káromkodni szokott huszárosan, magyarul.
Damjanichot először árulónak hitték magyar katonái, mint szerbet, hogy aztán
gyorsan bizonyítsa, hogy szíve: piros, fehér és zöld. Leiningent egy magyar nő iránti szerelme és a
becsület kötötte a magyar zászlóhoz. Ma mindhárman a magyar nemzet hősei.
Szabó János huszárszázados
emlékművénél most emlékezünk mindazon magyarokra és nem magyarokra, akik
hajlandóak voltak életüket adni a hazájukért, Magyarországért.
Mennyiszer
szoktuk mondani, hogy meghalunk ezért vagy azért.
Meghalok egy
pohár vízért.
Meghalok egy
pillantásodért.
Meghalok
érted.
Milyen
elcsépelt szó is a halál! És mégis milyen komoly és magasztos is tud lenni, ha
valaki az életét adja egy embertársáért vagy a hazáért. Nekünk, szerencséseknek
talán az a sors jut, hogy élhessünk érte, de ha fordul a sors kereke és meghalni
kell, reméljük arra is lesz bátorságunk, hogy készek legyünk rá.
Görgei
tábornok a következő, manapság ugyanúgy aktuális szavai csengenek a fülemben,
melyet 1849. április 29-én Komárom felmentése után tett közzé hirdetményein:
„Bajtársaim!
Még alig egy
hónap előtt a Tisza megett állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb
jövőnkre.
Ki hitte
volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk
nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól?
Legbátrabbjaink
se mertek volna annyit bizton remélni.
De a
hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának
tekintette bátorságtokat.
Ti győztetek
– győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is.
Emlékezzetek
róla, ha újra csatára keltek!
Eldöntő volt
minden csata, melyet eddig vívtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl
vívandunk.
Emlékezzetek
róla, ha újra csatára keltek!
Tinektek
jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását,
nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.
Emlékezzetek
róla, ha újra csatára keltek!
Sokan vannak
köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok
magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez
európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor
zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt.
De ezen
győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és
bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek
elhatározott szándéktok.
Emlékezzetek
róla, ha újra csatára keltek!
S minthogy
élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a
dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek
fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és
komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet: még a legborzasztóbb ágyútűzben
is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:
Előre,
bajtársaim! mindig előre!
Emlékezzetek
róla, ha újra csatára keltek!”
Emlékezzünk
róluk ma a béke idején és majd akkor is, ha újra csatára kelünk!
Dicsőség a
hősöknek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése