Két levél Csingtaó ostromáról, 1915

forrásközlés: 

Két levél Csingtaó ostromáról, 1915

Az SMS Luchs (azaz: "Hiúz") ágyúnaszád 
(forrás: innen)

Véletlenül találtam a ma lentebb közölt forrásokra, mikor böngészgettem az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltárának digitalizált anyagai között. Johann (alias: Jan) Raschke két levele található meg ugyanis egyik első világháborús aktában, melyek Csingtaó ostromával, illetve a Távol-Keleten rekedt német kolónia problémáival foglalkoznak 1915-ből. Raschkéról nem tudtam semmi érdemlegeset megállapítani azon túl, ami a levelekből kivehető. Levélírónk a csingtaoi német hajógyár munkatársa volt, s így civilként vett részt a város 1914 őszi ostromában, ahol ennek során a kikötőben rekedt német hajók megsemmisítésével bízták meg. Több német ágyúnaszád elsüllyesztésénél volt jelen, így ezen sorai elsődleges forrának számítanak. Sajnos az osztrák-magyar SMS Kaiserin Elisabeth cirkálóról nem esik szó egyik levélben sem. 

Csingtaó ostroma régi kedvenc témám, mert elképesztőnek találom azt a hősiességet, amellyel az ott élő németek és osztrák-magyar tengerészek vállalták egy nyilvánvalóan reménytelen helyzetbe került város védelmét. Korábban egyébként volt már egy forrásközlésem is erről. A védők elszántságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a legközelebbi szövetséges haderő potom 6500 km-re volt a Kaukázusnál... Csingtaó (Quingdao) ma Kína egyik properáló városa a Sárga-tenger partján - lakossága nagyjából akkora, mint egész Magyarországé! -, de már 1914-ben is jelentős kereskedelmi központnak számított. Az első levél 1915. február 14-én kelt, már Tiencsinben, amely a korabeli Kína diplomáciai központjának számított, s mint ilyen, ekkor semleges terület volt (Kína csak 1917-ben üzent hadat a Központi hatalmaknak). Csingtaó eleste után - ahogy a levélben is áll - a német civilek zömét a japánok szabadon engedték, csak a kereskedők egy részét tartották maguknál hadifogolyként. Raschke így távozhatott a japán kézre került német gyarmatról, és családjához ment Tiencsinbe, akiket még az ostrom előtt odaküldött. Innen írt Adolf nevű ismerősének. A levél az oroszok által zsákmányolt német iratok között maradt fenn az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltárában (CAMO). Levéltári száma: CAMO f. 500, op. 12519, gy. 317, li. 221-226. Az aktában egyébként vegyes német tengerészeti anyagok találhatóak. 

A február 14-i levél első oldal
(forrás: CAMO)

"Tiencsin, [19]15.02.14.

Kedves Adolfom!

Ez a háború sok bombát és gránátot jelentett Csintaó számára. Még mindig égnek áll a hajam, mikor az utolsó napok bombázásaira gondolok. November 7-én reggel fél 7-kor lett felvonva a fehér zászló, és utána még 10 percig hallottuk a géppuskák és revolverágyúk dörgését, lövegeink gránátjainak tompa robbanását, majd halotti csend következett. A civileket később szabadon engedték. 

Az utolsó 8 nap szörnyű volt. A japánok 200 löveggel nyolc napon keresztül szinte szünet nélkül ágyúzták erődítményeinket és a várost, 100000 lövedékkel. Ágyúink lőszerkészlete kimerült, így az utolsó napokban némák voltak. 

Gyalogsági erődítményeink csak kis akadályt jelentettek, és [ott elhelyezett ágyúink] nem lőtek távolra, így nem volt többé megállás. A japánok végső támadását talán még vissza lehetett volna verni, de a következő rohamnál a védőrségünk mindenképpen vereséget szenvedett volna, mert a tüzérségünknek már nem volt lőszere. Csodálatosan alacsonyak a veszteségeink; az őrangyal folyamatosan őrködött Csingtaó felett. Nincs 200 halottunk és körülbelül 500 a sebesültünk. Sajnos kollégánk Schneider (korábbi jelölt Wilhelmshavenben) elesett. Tartalékos altiszt volt a IV-es számú gyalogsági védműben[1], és itt sebesült meg súlyosan egy repeszdarabtól, majd kórházba szállítás után meghalt. Schneider bátor katona volt, aki mindig önként jelentkezett a legveszélyesebb járőrszolgálatokra. 

A harcok alatt a hajógyárban dolgoztam és a robbantási bizottsághoz tartoztam. A robbantási bizottság feladata az volt, hogy minden hajót és a hajógyár nagyobbik részét megsemmisítse. Felrobbantottuk és elsüllyesztettük a Cormoran[2], Iltis, Tiger, Luchs, Jaguar[3], Taku, Lauting [nevű hajókat], több kisebb járművet és a 16000 tonnás úszódokkot. Szintén fel lett robbantva a hajógyárban lévő 150 tonnás daru, a gépészeti műhely, az erőmű, az öntödei kohók, stb. Az erről készült fényképeket ma küldtem át az RMA-nak[4] áttekintésre. Küldetésem szomorú volt. Mindezen milliós [értékeket] meg kellett semmisíteni, hogy legalább ne épségben kerüljön az ellenség kezére. A Luchs megsemmisítése különösen tragikus volt, és ezért szeretném egy kicsit ecsetelni. Szeptember 28-án este 8 órakor kaptuk a váratlan parancsnot a Cormoran, az Iltis és a Luchts elsüllyesztésére. Minden hajó géptermének a fenekére egy 35 cm-es torpedófejet erősítettünk, majd a hajókat kivittük a mély vizekre és lehorgonyoztuk őket. Elsőként a Cormoránra került sor. A gyújtókábel csatlakoztatását követően vontatóhajónkkal nagyjából 400 méterre távolodtunk el, majd elektromos úton felrobbantottuk a torpedófejet. A tat megsüllyedt, a hajóorr kb. 20 méterre kiemelkedett a vízből, és fokozatosan a fenékre süllyedt. Most az Iltis és a Luchs következett.  A két hajó egymás mellett úszott, és acélkábelekkel egymáshoz volt kötve. Az Iltis felső fedélzete még mindig nyitott volt, mivel csak kevéssel a háború kitörése előtt szerelték fel új kazánokkal. Mindkét hajó fedélzetén egy-egy akna (torpedófej) volt. A gyújtókábeleket csatlakoztatták, azután a vontatóhajóval körülbelül 300 méterre húzódtunk. Mindkét akna egy időben robbant. Az Iltis mennydörgéssel és recsegéssel ment a mélybe, az acélkábelek cérnaként szakadtak szét, szikrák röpködtek, és az Iltis egy percen belül eltűnt. A mi kedves Luchs-unk nyugodtan lebegett és egészen lassan süllyedt el. A robbanás következtében a gépterem lejáratánál tűz ütött ki. Ekkorra már kissé besötétedett. A hajó egészen lassan és egyenletesen süllyedt, a tűz csak kissé terjedt tovább. Ez a látvány mindannyiunkat elnémított és bánatossá tett. Egy negyedóra múlva a hajóorr jobb felé meghajlott és ekkor megszólalt a hajóharang, akár egy halálharang. Ezek a pillanatok olyan szomorúak voltak, hogy eleredtek a könnyeink. A jelenlevők mindegyike annyira lehangolt volt, hogy egész úton vissza a hajógyárba senki sem szólt egy szót sem. A kikötő bejáratánál még három gőzös és 2 kotróhajó van elsüllyesztve. A japcsik most elfoglaltak a kikötőben.[5] Egy gőzöst már kiemeltek. Szívesen maradtam volna még Csingtaóban, de nagyon kényelmetlenné vált. Ezért január 22-én elutaztam Csingtaóból és 25-én megérkeztem ide a családomhoz[6]. Családom még augusztus 21-én a híres Packlat-fuvarral érkezett ide. További döntésig itt maradunk, egy európai utazás most az angol hadifogság miatt nagyon veszélyes lenne. A helyzet itt is nagyon lobbanékony, mivel a japánok felháborító követeléseket támasztanak Kínával szemben. A pekingi nagykövetség már háborúra fegyverkezik és felkészül minden eshetőségre. Japán most kihasználja a lehetőséget. Az európai hatalmak mind érintettek a háborúban, és Amerika csak egy Háry János[7] katonai erő nélkül. Ezért aztán a japánoknak nincs kitől félniük. Szegény Kína sajnos tehetetlen, és minden el kell tűrnie Japántól. 

Az a Csingtaó, amelyet ismertünk, elveszett számunkra. A szépség paradicsoma volt és a legjobb úton haladtunk affelé, hogy Kelet-Ázsia legfontosabb kereskedelmi központja legyen. A békekötésnél visszakaphatjuk Csingtaót, de sok évnek kell eltelnie, mire olyan lesz, mint egykor volt. Hadifoglyainkkal Japánban jól bánnak. Sajnos a japánok egy tisztet és 74 katonát átadtak az angoloknak, hogy az angolok Hongkongban német katonákat is tudjanak hadifogolyként mutogatni. Az angolok szerepe Csingtaó meghódításában nagyon csekély volt. Állandóan messze a lőtávolságon kívül maradtak, és minden munkát egyedül a japánokra hagytak. Katonáink a város bevétele előtt nem is láttak angol katonákat. Csak három nappal a bevétel után, a győztes katonák csingtaói ünnepi bevonulásán láttunk először angolokat és indiaiakat. Szintén a bevonulásról: november 10-én tartotta Kamio tábornok[8] az ünnepi bevonulást kb. 15000 japánnal, 400 angollal és 400 indiaival. A levegőben három duplafedeles és egy egyfedeles[9] lebegett és megkerülte a várost. A látvány nagyon impozáns volt és majdnem 3 órán át tartott. Én nagyjából 50 némettel a matrózháznál álltam. Elsőként kb. 10000 gyalogos, utász, tüzér, tábori tüzér és lovas érkezett, utána következtek az angolok. Amikor az angolok közeledtek, mind elfordultunk, fütyülve és fujjolva. Én sem tudtam megállni és hangosan fütyültem az ujjaimmal. Ha az angolok kiléphettek volna a díszmenetből, mindannyiunkkal végeztek volna. Ám az angolok mögött menetelt ismét cirka 5000 japán katona, úgyhogy hátulról zárolva voltak. Kissé veszélyes volt hangot adnunk megvetésünknek, de itt nagy a harag minden angol ellen , ha nem is az egyének felé, de úgy általában. Az angolok a háborút egy gazdasági megsemmisítő háborúként vívják minden német ellen. Itt különösen felfigyeltünk erre. Nincs angol kerekedő és bank, aki többé német kerekedőkkel üzletelne. Ennek a háborúnak is meglesz a maga haszna, közelebb hozza egymáshoz a németeket, és már tisztában vannak vele, hogy ez a létükről és egzisztenciájukról szól. Az osztálygyűlölet mostanra eltűnt a németekben. Mindenki törekszik arra, hogy honfitársai segítségére legyen. Remélhetőleg mi németek, ezentúl öntudatosabbak leszünk és nem futunk többé külföldiek után. Ez Csingtaóban is szomorúan megmutatkozott. Eckford angol konzul a háború során és az elfoglalást követően mérhetetlenül sok kárt okozott nekünk. Ez az embert mindent elárult, és a német kereskedők többsége az ő javaslata révén került japán fogságba. Csingtaóban a német kereskedők tönkremennek. Sokat tudnék még írni a külföldiek gonoszkodásairól, de inkább hallgatni akarok. Azt kell mondjam, itt az ideje, hogy minden német öntudatosabb legyen. Egyetlen feljebbvalónak sincs joga lekezelően bánnia beosztottjaival, amíg utóbbi tiszteletre méltó módon viselkedik és teljesíti kötelességét. Most a háborúban megmutatkozott, hogy mindenki csak egy senki, ha az embertársai nem segítik.

Kedves Adolf! Most elég a háborúból! Még jó, hogy ép bőrrel jöttem ki belőle. Mind azt kívánjuk, hogy a mi szeretett német szülőhazánk Angliát térdre kényszerítse és azzal végre béke legyen a világban. Egyelőre itt maradok, amíg nem döntünk másként. Talán a békekötés után Hongkongban vagy Belgiumban nyitunk egy hadihajógyárat, ahova elmehetek [dolgozni]. 

Egyszer te is írd meg, mi a helyzet nálatok! A kollégáim mind Berlinben maradtak. Négy testvérem van a csatatéren. Az ember sok ismerősét soha többé nem fogja viszontlátni. Csingtaóból csak a kézipoggyászt tudtuk magunkkal hozni. A japánok az angol példához hasonlóan elkobozzák egyéb dolgainkat és bútorainkat. Csingtaóból a német áruk exportját megtiltják a japánok. 

Baráti üdvözlettel neked és az ismerős kollégáknak:

Jan Raschke"

Az égő csingtaói német hajógyár az ostrom során
(forrás: innen)

Egy németek által elsüllyesztett gőzös a csingtaói kikötő bejáratánál
(forrás: innen)

Johann Raschke második levele fél évvel későbbről datálódik, és kivonatolva maradt ránk (CAMO f. 500, op. 12519, gy. 317 (1), li. 227-228.), pontosabban egyes részeket - amelyek katonailag nem voltak jelentősek - elhagytak belőle. Ebben elsősorban a Lusiantia elsüllyesztését követő tiencsini helyzetről tájékozódhatunk. A levél 1915. augusztus 4 és 10 között íródott több etapban. 

"Tiencsin, 1915. augusztus 4.

[...] 

Egészség szempontjából nálunk minden jól megy. Semmiben sem szenvedünk hiányt. [...]

Ódákat zenghetünk az angolok gyalázatosságáról és aljasságáról. A német kereskedőket üzleteikkel együtt itt kivétel nélkül meg kell semmisíteni. A fiúk [=an angolok] semmiféle aljasságtól nem riadnak vissza. Július 26-án lépett jogerőre a "Kereskedelem az ellenséggel" című angol törvény. Ennek értelmében a cégeknél dolgozó németeket - azokat is, akik 10-15 éve az üzletekben dolgoztak -, rövid úton elbocsátották. Azokból a nemzetközi egyesületekből, klubokból és üzletekből, ahol az angoloknak többségük van, kidobják a németeket. [...]

A vizipatkányaink munkája sok örömet okoz.[10] Csak így tovább, ne legyünk tekintettel az Egyesült Államok kormányára! Ez a papucskormány egyszer sem volt képes egy erőteljes szót mondani Japánnak a japán-kínai konfliktusban, ahol több milliárdos amerikai érdekek forognak kockán. És most ez a kormány Németországot akarja megfélemlíteni.[11] Az összes kelet-ázsiai német újság arra hív fel, hogy "Csak semmi tekintettel Wilsonra". Itt Tiencsinben mintegy 2000 amerikai katona állomásozik. A tisztek szinte csak angol klubokban keringenek. A német klubokban csak ritkán látni egy-egy amerikai tisztet. A közkatonák (akik közül sokan németek) inkább németpártiak. Az Egyesült Államok konzulja itt jó, mindannyiunkért megtesz mindent, amit lehet. 

Amikor május 8-án estefelé a Reuterstől[12] megérkezett a hír a Lusitania elpusztításáról[13], azt hihetted, hogy 100 bomba robbanását hallottad. Az angolok vérbosszút kiáltottak, az angol újságok őrülten szitkozódtak, és felszólították minden ellenségünket, hogy minket németeket szőröstül-bőröstül meg kell semmisíteni. A német konzulátust, a Lagert, fel kell gyújtani, a Roland-emlékművet le kell rombolni, stb. Tisztában voltunk a kritikus helyzettel, és több napon át harcra készen álltunk a csőcselék fogadására. Mint később megtudtuk, a franciák, oroszok és japánok udvariasan elutasították az együttműködést. Csak a franciák rendelkeztek elérhető gyújtórakétákkal. Ekkor az angolok letettek a terveikről, mert túl gyávák voltak ahhoz, hogy egyedül támadjanak meg minket. 

Németországból folyamatosan kaptunk F.T. táviratokat Amerikán keresztül. Így szinte mindig 2 napos késéssel értesültünk a történésekről és így tudjuk helyesbíteni a Reuters telegramjait. Az F.T. kapcsolat nélkül Amerika és Németország között itt rosszul mennének a dolgok. A Reuters egész Kínát megfertőzné a hazugságaival. Most már óvatosnak kell lenniük, mivel a követségünk jelen van a kelet-ázsiai német újságokon keresztül, és minden Reuters hazugságot helyesbít Pekingben. A Reuters alapján Németországban hónapok óta éheznek, nagy forradalom és sztrájk van. Mi most Varsó bukását várjuk, remélhetőleg nem szökik meg onnan az orosz. 

[...]

Mivel ide ma, augusztus 7-én reggel 8 órakor érkezett meg a Reuters táviratán keresztül Varsó elestének[14] híre, még szeretnék írni néhány sort. Az angol lapok szerkesztőségeik elé 8 óra körül ragasztották ki nagy plakátjaikat a következő felirattal: "Varsó bukása". Minden járókelő (angol, francia, japán, olasz, orosz, belga és német) megáll alattuk és elmondja a véleményét. Nagyon érdekes megszemlélni a hír hatását az egyes nemzetekre. Az angolok nagyon dühösek és gyalázkodnak, hogy "Ezek a hunok[15]"! Az oroszok közömbösek, izgatottság jelei nélkül olvassák a híreket. A japán úr vigyorral az arcán járkál, örül szövetségesei vereségének. A francia és olasz urak megállnak és hevesen gesztikulálva beszélgetnek. Valószínűleg azt gondolják: "Nyakunkon a baj". Mi németek és osztrákok továbbmegyünk, de boldog tekintettel és a kívánsággal, hogy "Több ilyet"! Német távirat még nem érkezett Varsó elestéről.  Néhány napja a kábel Amerika felé megszakadt. De reméljük, hogy holnap reggel megkapjuk más hírekkel együtt.

Augusztus 10. Nem kaptunk újabb híereket Varsó elestéről. Az amerikaiak 170000 hadifogolyról mesélnek. Remélhetőleg az oroszoknak most már elege van.

Ha nem kapjuk vissza Csingtaót és ezért valahol egy másik hajógyárat kell külföldön nyitni, kérlek ügyelj arra, hogy azonnal oda legyek irányítva.  

Szeptember 1-én Sanghajba megyünk, hogy ott a főkonzulátus Kiaocsou-osztályán szolgáljunk.

Johann Raschke"

Raschke második levelének első oldal

(forrás: CAMO)

Jegyzetek:

[1] A IV-es számű gyalogsági védmű a várostól keletre húzódó védelmi vonal középső részétől északra állt. Neve másként Taj-tung-csen keleti erőd volt.

[2] Az SMS Cormoran egy 1893-ban átadott Bussard-osztályú könnyű cirkáló volt, fő fegyverzetként 8 darab 10.5 cm-es ágyúval. Az elavult, 1600 tonnás hajót lefegyverezték már korábban és lövegeit a város védelméhez használták fel.

[3] Mind a négy Iltis-osztályú ágyúnaszád volt 894 tonnás vízkiszorítással, fő fegyverzetként 4x8.8 vagy 2x10.5 cm-es ágyúkkal. Az osztály hajóit 1898 és 1903 között bocsátották vízre.

[4] A Reichmarineamt (röviden: RMA) egy közvetlenül a császárnak alárendelt haditengerészeti államtitkárság volt. A fotókkal nyilván azt kellett bizonyítani, hogy nem került ellenséges kézre működőképes tengerészeti felszerelés.

[5] Vagyis ki kell emelniük a roncsokat a kikötő használatához.

[6] Tiencsinbe. Tiencsin Kína diplomáciai központja volt, minden európai nagyhatalom tartott fenn ott követséget. Itt volt Ausztria-Magyarország 150 hektáros "gyarmata" is, amely kereskedelmi lerakatként funkcionált. Kína 1917-ig semleges maradt, így a német és osztrák-magyar érdekképviseletek és kereskedelmi társaságok szabadon ténykedhettek itt addig.

[7] Az ereditben Prahlhans. Afféle hencegő fickót jelent. Háry Jánosra magyarítottam. 

[8] Kamio Micuomi (1856-1927) japán tábornok, az ostromsereg főparancsnoka.

[9] Az eredetiben "Taube" azaz galamb áll. A "Taube" igen népszerű repülőtípus volt az osztrák-magyar illetve német hadseregben, és ellentétben a korszak legtöbb repülőgépével monoplán volt. Itt nyilván a levélíró az ismert típussal utal arra, hogy egyfedeles volt a negyedik repülőgép. 

[10] A német tengeralattjárókról van szó.

[11] A Lusitania-eset utáni amerikai felháborodásról van szó, ahol egyébként - ma már tudjuk - a németek olyan korrektül jártak el, amennyire csak lehetett. 

[12] Az ekkor Herbert de Rueter vezette brit hírügynökségről van szó, amely ma is piacvezető. 

[13] 1915. május 7-én az U-20 német tengeralattjáró feltartóztatta majd egyetlen torpedóval elsüllyesztette a brit Lusitania utasszállítót. Az eset nagy diplomáciai botrányt kavart, mivel az 1201 áldozat között 128 amerikai polgár volt, köztük számos prominens személyiség. Mára kiderült, hogy a hajó hadianyagot is szállított, megszegve a nemzetközi jogot. Erre: https://rubicon.hu/kalendarium/1915-majus-1-a-lusitania-elindul-utolso-utjara
[14] A német csapatok 1915. augusztus 6-án reggel vonultak be az előző nap oroszok által kiürített lngyel fővárosba.

[15] Az angolok állítólagos barbárságuk miatt ragasztották a hun gúnynevet a németekre. 

A tiencsini Roland-emlékmű, amelyet a britek végül 1918-ban elpusztítottak (forrás: innen)

könyvajánló: Alan Connor - Az árulók

 könyvajánló:

Alan Connor:

Az árulók : Gyilkosság a kastélyban

Budapest: 21. század kiadó, 2024

Eredeti kiadás: The Traitors (cop. 2023)

Fordította: Perlényi-Chapman Eszter

312 oldal  

Korosztályom egyik emlékezetes olvasmánya volt a Kaland, játék, kockázat sorozat, amely egy speciális kalandkönyv (úgynevezett lapozgatós könyv), hiszen döntéseink alapján alakult a történet, amelyet olvastunk. Akkoriban divat volt az ilyesmi, még egy olyan nyomozós film is rémlik, amikor a nyomozópáros útját párhuzamosan lehetett követni az M1-en illetve M2-őn, attól függően, hogy a férfi vagy női detektívet találtuk szimpatikusabbnak. Hát igen, fura idők voltak, hogy ilyenekre jutott egyes rendezőknek energiája és pénze... A leginkább Ian Livingstone nevéhez köthető lapozgatós kalandregényekben az olvasó volt a főszereplő, és döntéseink alapján fordítottunk az adott helyre, ahol folytatódtak a történések. Ebből adódóan egy 250 oldalas regény eseménytörténete nagyjából 150 oldalnyit tett csak ki, viszont izgulhattunk hősünkért (vagyis magunkért), mert bizony sokszor elmaradt a hepiend. Teszem azt, a padlás átvizsgálása helyett, lementél az alagsorba és felfalt egy zombi. Ilyenkor persze vissza kellett lapoznunk egy korábbi döntésünkig, hogy helyretegyük a korábbi hibát. Ezek a sztorik általában a fantasyirodalom klasszikus világait dobták elénk, mindenféle különleges lénnyel, hadúrakkal, sárkányokkal, orkokkal, és a többi. Mindenki sejtheti! A 90-es évekkel együtt aztán a műfaj lehanyatlott, hogy aztán az utóbbi években új életre keljen. A könyvtárunk polcain is van már néhány, a legújabb Az árulók.

Az interaktív kötet alapsztorija szerint veled együtt 22 ember érkezik egy elszigetelt helyen található kastélyba, amiből huszan lesznek "játékosok". A kastélyban élő, s minenható házigazda két csoportra bontja - az ártatlanok tudtán kívül - a húsz főt: ártatlanok és árulók. Utóbbiak feladata a bomlasztás, hiszen céljuk, hogy legalább egyikük benne legyen az utolsó három lakóban. Ugyanis a 12 napnyi játék során az árulók éjszakánként "megölnek" egy-egy bentlakót. Emellett naponta kiszavazás is van, ahol az ártatlanok megszabadulhatnak a nekik árulógyanús alakoktól. Kissé Tíz kicsi négeres a történet, és minden bizonnyal Agatha Christie klasszikusa inspirálhatta az eredeti holland Tv show alkotóit 2021-ben. A németalföldi mintát aztán a britek követték, de már nálunk is lement már három évad az RTL-en. Be kell valljam, vagy 20 éve nem láttam valóságshow-t, így még a magyar verzióról sem tudok nyilatkozni, bár egy ilyen nyomozós sztori azért jobban birizgálja a fantáziámat, mint a többi reality. Alan Conor most könyv formájában is játszhatóvá tette Az árulót, mintegy lapozgatós könyvvé átdolgozva a szotrit. 

Az adaptáció egész jól sikeredett, bár természetesen csak korlátozott számú végkifejletet alakíthatott ki az író papíron. A többi "játékos" nem túl izgalmas, megkedvelni őket nincs nagyon lehetőséged, így sajnálkozni sem tudsz elvesztésük esetén. Egy-egy döntési szituációban 2-4 választási lehetőséget nyújt a szerző, amelyek sokszor csomópontokba (kulcsdöntésekbe) futnak össze. A helyes döntések kislabizálása nem ördöngősség, egy idő után rá lehet érezni, hogy milyen irányba kell terelned az események menetét, ha nyerni akarsz. Az egyes gyanús egyéneket is be lehet azonosítani, mint potenciális árulókat. Sok variáció valójában nincs. Az olvasása során csak egyszer történt meg velem, hogy mellényúltam, és meggyilkoltak, mert messze nem kibogozhatatlanok az erővonalak. Ettől elvonatkoztatva, jól szórakoztam, izgalmas volt elgondolkodni, ki miért mondta azt amit mondott, s mi lehet az egyes karakterek ténykedése mögötti magyarázat. Néhány gyanús nevet gyorsan felírhatunk magunknak, mint potenciális árulót. A történet nagyjából kétharmadához érve - persze, ha nem száműztek vagy gyilkoltak meg minket - viszautasítható ajánlatot kapunk az árulóktól, hogy lépjünk át közéjük. Innentől kétféleképpen is győzhetünk illetve veszíthetünk. Amennyiben árulók leszünk, hamarosan megtudjunk, kikkel kell a együttműködnünk a végső sikerért (vagyis az ártatlanok bukásáért), amennyiben ártatlanok maradunk, folytatódik a bizonytalanság. Ez persze azt is jelenti, hogy árulóként esetleg el kell döntenünk, hogy társaink közül az adott helyzetben kit célszerű feláldozni, hogy továbbra is ártatlannak tűnjünk fel a többiek előtt. Fura mód - bár ez hangzik fordulatosabbnak -, mégis talán árulónak lenni a kevésbé izgalmas döntés, hiszen ezzel mégiscsak biztos információk birtokába jutunk, és nem az agytekervényeinkre leszünk kárhoztatva utána. Ezért minden első olvasónak azt javaslom, hogy ártatlanként játssza végig először a történetet, mert így lesz izgalmasabb a két verzió végigolvasása.

Mivel egymagamban olvastam a kötetet, és nem csoportban - nem is nagyon tudom értelmezni ezt a lehetőséget - a kötet lapjain lévő játékoknak sok hasznát nem vettem, rendszerint átugrottam csupán ezeket az oldalakat (a próbatételeknek konkrétan semmi értelme a könyvben). Funkciójuk a könyvben semmi, simán kimaradhattak volna, de gondolom a tévévetélkedő miatt - ahol van jelentőségük - nem lehetett megtenni.

A kötet messze van a zseniálistól, de egész élvezetes a játék- és történetvezetés. Nyugodtan olvashatja az is, akinek - mint nekem - halvány lila gőze sincs a televíziós műsorról. Mindenképpen különleges élmény, kevés hasonló jellegű olvasmány van a magyar könyvpiacon. Maga a kiadás szerintem pofás, a zöld-fekete-arany borító mutatós, kellően baljóslatú. A fordítással nem volt problémám, olvasmányos volt. 

Értékelés:

Nyolc áruló a tíz ártatlanból.

8/10 pont

moly.hu: 82% (87 voks)

goodreads.com: 3.67 csillag (45 értékelés)

filmajánló: GladIIátor

filmajánló:

Gladiátor II (2024)

Rendezte: Ridley Scott

2024

Korhatár: 16

Előzetesen néhány dolgot tisztáznom kell! A filmnek semmi köze a történelmi Rómához azon túl, hogy neveket kölcsönzött belőle. Sem az időpontok, sem az események nem táplálkoznak a valóságból (Numidia 300 évvel korábban elesett, ahogy Iugurtha is). A bevezető ostromjelenet egészen szürreális - élveztem, de marhaság -, Ridley Scottnak pontosan annyi fogalma van az ókori ostromgépekről (még középkori(!) trebuchet is feltűnik a képeken), mint Napóleon ágyúinak súlyáról. Tehát: semmi. A rómiak az ikonikus római döfőkarddal, a gladius-szal úgy kaszabolnak, mintha sarló lenne, a páncélok pedig semmi ellen sem védenek egészen az utolsó leszámolási jelenetig, amikor hirtelen mégis. Ha valaki a történelmi Caracalla és Geta császárokról akar megtudni valamit - a filmmel ellentétben Caracalla volt az idősebb, és nem voltak ikrek -, akkor inkább kölcsönözze ki a könyvtárból a Havas-Hegyi-Szabó-féle Római történelem című könyvet! Szögezzük le: a Gladiátor folytatásában nem tudunk meg semmit Róma valós történelméről és a néhai valódi gladiátorok sem köszönnek vissza a filmben (pl.: kiképzés, fegyverek, páncélok, testtömegindex...). Itt egyik nap elfognak a rómiak és pár napra rá máris az arénában találod magad. Innentől ezekre a bornírt dolgokra nem is utalok, nem bosszantom vele magamat, és úgy teszek, mintha semmit nem tudnék erről az antik korszakról. A Gladiátor II ugyanis inkább áltörténelmi köntösbe öltöztetett bosszúfilm. 

Nos, akkor nézzük az alkotást, mint filmet! A cím nem hazudik. Gladiátor II (értsd: KETTŐ!). Tényleg mindenből kettő van. Két gonosz császár, két Colosseumba vetett harcos, két fekete mester, két legyilkolt asszony, kétféle fura CGI állat az arénában, sőt néha két kard is két kézben. Két főszereplőnk a film elején még ellenségek, persze önhibájukon kívűl. Pedro Pascal Róma hőse Acacius tábornokként, míg Paul Mescal numida földműves, aki városát védi Hanno fedőnéven. Igazából a film nyitánya elég jól sikerült. Hangulatos zene, utalások az első részre - ilyenből bőven akad végig -, majd egy nagyszabású csatajelenet, melyben a rómiak Acatius vezetésével megostromolják az utolsó független numídiai várost. Spoiler: Igen, a város elesik, Hanno feleségét megölik, ő meg rabszolga lesz és gladiátor. Rendkívül váratlan, ugye? 

Hannoról persze hamar kiderül - meglehetősen bonyolultan -, hogy Maximus (azaz Russell Crowe) fia. Pascal és Mescal párosa elég furán működik, utálják egymást, majd Rómában pár röpke pillanat alatt - ahogy Augustus császár mondta volna: "mialatt a spárga megfő" - fordul a helyzet. Pedro Pascal könnyedén hozza a viharvert, fáradt őszülő harcost, akinek elege van az egész katonásdiból. Remek választás volt. Paul Mescal elviseléséhez viszont - nomen est omen - sok mezcal kell. Nem áll jól neki a gladiátorszerep, noha az álla kétségkívül megvan a verekedéshez. A Rómában játszódó történetszál alig pár napot vesz igénybe, mégis olyan érzelmi ingadozások vannak a Hannoból Lucius-szá váló Mescal esetében, ami képtelenség. Ez mondjuk nyilván nem az ő hibája, megírták neki. 

Üdítő, hogy nem kapunk egy készen kapott gonosztevőt, hanem ennél rafináltabb megközelítést alkalmaz a film. A két eltorzult gondolkodású uralkodó dinamikája érdekes volt, de ezek inkább szánalomra méltó alakok, míg az igazi gonosztevő a háttérben manipuláló Macrinus. Denzel Washington számomra egyértelműen pozitív meglepetés volt. Ridley Scott dolgozott már együtt Washingtonnal az - egyébként remek - Amerikai gengszterben, ahol ráadásul pont Russell Crowe volt az ellenfele. Most ismét az okos gengszter figuráját hozza, aki beszáll a politikába és korai szociáldarwinistaként hatalmat akar, mint az egyetlen valódi isteni kinyilatkoztatást. A film a hatalom által megrontott dekadens elit és a "nép" javáért ügyködő egyének harcát mutatja be, némi forradalmi áhítattal. Ez eléggé elcsépelt az utóbbi évtizedekben, de hát a korszellem az korszellem. A római császárok meg időnként tényleg romlottak és dekadensek voltak. Az olyan ostobaságokat viszont nehezen tudom megbocsátani, mint amikor az addig intelligensnek bemutatott, manipulátor Macrinus a végén leáll párbajozni a nála 40 évvel fiatalabb gladiátorral, aki addigra már a fél hadseregét kardélre hányta... Az addig felépített karaktert egy pillanat alatt sikerült elhitelteleníteni.  

Akadnak persze pozitívumok. Még sohasem láttam ilyen jól kinéző római hadiflottát - bár ennek működéséről sincs semmi fogalma Scottnak -, és a fiktív Róma is jól néz ki. Összességében az egész film fényképészetileg nagyon szép. Teljesen logikus volt, hogy a Colosseumban látnunk kell végre egy "tengeri" csatát, ami igazi adrenalin-cunami volt, és még az indokolatlanul jelenlevő cápák sem zavartak (nagyon). A film talán hosszabb, mint kellene, vannak benne felesleges jelenetek és logikai bukfencek. Mindemellett élveztem. Túl sokat nem akart közölni, ellenben meglehetősen erőszakos és férfias darab. Valahol szomorú, hogy már ennyivel is beérem, de rendes akciófilmek hiányában ez marad azoknak, akik szeretik a rusztikusabb filmeket. Nagy meglepetések persze nem fogják érni az embert. A kiszámíthatóságra jellemző, hogy egyik ominózus jelenetnél haveromnak odasúgtam a moziban, hogy mi fog következni (a majom konzullá kinevezése), és persze bejött. A legkínosabb részek kétségtelenül Lucius és Lucilla párbeszédei, na meg az első, majomhorda ellen vívott küzdelem, amelyben halvány lila gőzöm sincs miért kellett efféle CGI borzalmakat felvonultatni. Simán megoldhatták volna normál csimpánzokkal, gorillákkal, vagy bárminemű vadállattal... Hanno azonosítását Lucius-szal is sokkal egyszerűbben közölhették volna, mint a homokmarkolászós DNS-teszttel meg hasonló szájbarágós utalgatásokkal... 

Igyekeztem nem olvasni kritikákat, mielőtt beültem a moziba, de még így is eljutott hozzám előre, hogy rossz filmről van szó. Ezzel nem értek egyet. Teljesen jól szórakoztam néhány ciki jelenetet leszámítva. Bár tény, hogy kiszámítható volt, és sok esetben lekopírozta és megduplázta az eredeti film történéseit. Új ötleteket nem kaptunk, de ilyesmire nem is számítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. A Napóleonnál jobban sikerült film ez, bár a Russel Crow-féle klasszikust esélye sem volt megközelíteni. Sajnos Hollywood az elmúlt 20 évben egyértelműen hanyatlik, mert a minőségi forgatókönyvírást, a logikus történetvezetést, valamint a jó ötleteket CGI-vel igyekeznek pótolni. Ez nem fog menni. Nem csoda, hogy végül minden sikeres filmből sorozat lesz - ötlethiány! -, amit persze addig nyújtanak, mígnem egykori önmaga szánalmas paródiájává nem süllyed. Itt még nem tartunk a Gladiátor esetében, de harmadik részre azt gondolom, semmi szükség.

Könyvajánló: Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg

Könyvajánló:

Rózsahegyi Barnabás: 

Néma hadsereg

Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója

[Budapest]: Benedetti Kft., cop. 2024

Lehet-e még valami újat mondani a Don-kanyarról? Hát ha arra gondolunk, hogy általánosságban mi történt 1943 januárjában Voronyezstől délnyugatra, s milyen körülmények vezettek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos vereségéhez, akkor valószínűleg a kutatások már nem hoznak nagy meglepetéseket. Az orosz levéltári források immár elérhetőek, így már mindhárom oldalról (magyar, német és szovjet) megismerhettük a történéseket. Bizonyára lehet még majd árnyalni az eseménytörténetet, a döntési mechanizmusokat és -motivációkat, de drasztikusan aligha kell átírni a történelemkönyvek ezen fejezetét. Ugyanakkor ott van az emberi faktor, a saját élmények átélésének egyedisége és megismételhetetlensége. Még mindig kerülnek elő személyes beszámolók, amelyek a katonai bikkfanyelvnél elevenebben, átélhetőbben adják vissza az egyéni meglátásokat és személyes tapasztalatokat. Ezek mindig tudnak újat mondani, mindig képesek spéci ízt adni az ismert történéseknek, minden korlátuk és elfogultságuk mellett. A Don-kanyar története nem egyetlen elmesélhető történet, hanem legalább 200 ezer különböző magyar történet. Rózsahegyi Barnabás nagyapjának története egy ezek közül, és most elmerülhetünk benne. 

Minden forrástípusnak megvan a maga előnye. A hivatalos jelentések szikár és lényegretörő fogalmazások, amelyek a nagy egészet igyekeznek bemutatni a döntéshozó gépezet felé. Ezek rendszerint pontosak, kiemelkedő történelmi értékűek, ugyanakkor nem feltétlen szórakoztatóak a sima halandó számára. Aztán vannak a visszaemlékezések. Ezek minősége erősen függ a memoáríró személyétől, műveltségétől, rálátásának mélységétől, ráadásul utólagos bölcsességgel bírnak, ami nem mindig tesz jót nekik. Hátrányai ellenére a memoárok képesek átfogóan elmesélni egy történetet, összefüggéseivel együtt. És persze ott vannak a naplók! Túlnyomórészt pontosak, hiszen az eseményekkel egy időben készülnek, és az emlékezet torzító hatása még kevésbé kuszálja össze az időrendet. Emellett friss érzelmeket, alig átélt eseményeket írnak le, és így még nem torzítja el őket a végeredmény tudata. Ugyanakkor jellegéből fakadóan nem képesek elmesélni az egészet szépen felépítve, az összefüggésekre felfigyelve. 

Wágner Levente naplója olyan szempontból különleges napló, hogy egy utólag letisztázott visszatekintés, amely a napról-napra vezetett feljegyzések és a visszaemlékezés egyfajta keveréke. Ez veszélyes műfaj, ugyanis hajlamos az ember arra, hogy olyan dolgokat vetítsen vissza az összeállításkor, amelyek az eredeti naplóban még esetleg nem voltak jelen. Az ember szereti, ha jósnak mondhatja magát: "Én megmondta, hogy ez lesz!", "Előre tudtam!". Ugye mindenkinek van ilyen ismerőse? Könnyű ám belecsúszni ebbe a hibába, szeretjük igazolni utólag a tetteinket! Szerencsére Wágner nem követte el ezt a hibát. Szórakoztatóvá tette a naplót, amely olvasmányos, mentes a naplók olvasását nehezítő tömörségtől. Nem ad beszámolót napról napra, ahogy a naplók általában - bár néha feltűnnek a napi dátumok - viszont nem is fűz bele időrendileg idegen, utólagos okoskodásokat a szövegbe. Nem tudom, mikor tisztázhatta a kiadott szöveget, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, közvetlen a hazatérés után, és biztosan 1944 vége előtt. Érezhetően frissen éltek az élmények írónk fejében, jól emlékezett a naplójába leírt eredeti gondolatokra, és nyoma sincs benne egy vesztes háború utáni utólagos igazodásnak a győzőhöz. 

Wágner Leventét 1942. szeptemberében meglepetésszerűen parancsolták ki  műszaki tisztként a már Don folyónál állomásozó magyar hadsereghez. Feladata tábori építmények kialakítása volt a 2. honvéd hadsereg mögöttes területén. Itt páncélosok számára kialakított téli szállásokat kellett létesíteniük, felhasználva a kivezényelt munkaszolgálatosok munkaerejét is. A feladat nem volt könnyű, mind a szükséges famennyiség, mind a szállítási kapacitás sokszor hiányzott a gyenge motorizáltság és a lóállomány fogyatkozása miatt. A munkások eleve nem voltak lelkesek - érthető módon -, és a keményre forduló időjárás sokszor meggátolta a munkálatokat. Vannak kiszólások (pozitív és negatív egyaránt) mind a magyar, mind a német hadsereg felé, de a szöveg egyértelműen ellenséges a kommunizmussal. Hangsúlyozom: a kommunizmussal, nem az oroszokkal! Szerzőnk ugyanis - és ez általános tapasztalatom a magyar katonákkal kapcsolatban naplóik alapján -, átérezte a helyiek háborús szenvedéseit, és örült, amikor segíthetett rajtuk. Az orosz-magyar kapcsolatok érdekes képét kapjuk a lapokon, amely sokkal barátságosabb, mint legtöbben hinnénk. Persze nem idilli. Nem is lehet az, hiszen megszállás volt, ahol a magyarok beköltöztek a helyiek lakásaiba, sokszor kihasználva az oroszok nehéz helyzetét. Ugyanakkor megnyitották a bolsevikok által bezárt templomokat is, és a túléléshez sokszor egymásra volt utalva a két fél. Wágner humánus, művelt ember volt, ugyanakkor pontosan tudta mi a háború, hiszen tüzérként küzdötte végig az első világháborút. Távol állt tőle mind a könyörtelenség, mind a valóságot negligáló álmodozás. A naplóban kevés katonai összecsapásról olvashatunk, hiszen Wágner alakulata, a 205. műszaki törzs a frontvonaltól 10-20 km-re működött, keletre-délkeletre Osztrogozsszktól. Megragadó az a személyes tragédia, hogy - mivel a hadvezetés kímélni akarta a katonai értelemben legértékesebb korosztályokat - olyanok szenvedtek, akik fizikailag kevésbé voltak terhelhetők, mint a 20 év körüli korosztály. Wágner sem értette, miért került ki 45 évesen a Donhoz. Természetesen a napló legdrámaibb sorai a visszavonulást írják le. Naplóírónk szerencsés volt. Nem pusztán megúszta a hátrálást, hanem viszonylag gyorsan haza is jutott utána. Rózsahegyi Barnabás a kötet végében képmellékletként dokumentumokat is közöl Wágner életéből, illetve a 205. műszaki törzs 1942-43-as ténykedéséből. Ezek szintén értékes adalékok.

Wágner Levente visszaemlékező naplója talán csak egy a 200 ezer magyar történetéből, ugyanakkor vitathatatlanul az egyik legjobban illusztrált. A kötet kiemelkedő értéke, hogy több mint 120 színes fénykép is fennmaradt vele együtt. A képek minősége szinte maivá teszi az elmesélt élményeket: ott ülhetünk a hideg orosz télben gitározó orosz asszonyok mellett, vagy láthatjuk a szétlőtt pályaudvarokat. 

Negatívum? Nem tudok ilyet mondani, vagy legfeljebb annyit, hogy kicsi a tenyerem egy ilyen viszonylag méretes kötet kényelmes kézben tartásához. A jegyzetapparátust normál esetben hiányolnám, de itt nem volt szükséges. A napló soraiban viszonylag kevés név tűnik fel, és a katonai történésekre sem nagyon kell utalni, mert kevés konkrét harci cselekményről esik szó. Amit tudnunk kell, az előszóban elmesélik nekünk. A Wágner ténykedésében szerepet játszó földrajzi helyek azonosítását pedig az olvasó számára nagyban megkönnyítik a kötéstábla belső oldalára rajzolt térképek. Utóbbiak szintén nagyon hasznosak. 

A kötet fizikailag nagyon igényesen lett kialakítva, látszik, komoly energiát és pénzt öltek abba, hogy tartós dísze legyen a könyvespolcoknak. Kemény kötéstáblát kapott, rendes cérnafűzéssel. A fényképek megkövetelték egy minőségi papír kiválasztását. Bölcs döntés született a műnyomó papírral, kár lett volna ilyen fotókat silányabbra nyomtatni. A tördelés nem lehetett egyszerű, hiszen az időben nem egyenletesen elosztva készült fotókat valahogy a szöveghez kellett igazítani. Elírásokra sem lettem figyelmes, mindössze néhány helyen lett hibás a szöveghez tartozó fénykép jelzete. 

A tiszteletpéldányt köszönöm szépen Rózsahegyi Barnabásnak, megtisztelt vele és gratulálok a kiválóan sikerült könyvhöz!

Könyvajánló: Guy Gavriel Kay: A világ összes tengere

Könyvajánló:

Guy Gavriel Kay:

A világ összes tengere

Szeged: Könyvmolyképző, 2024

Eredeti megjelenés: All the Seas of the World (2022)

fordította: Ács Eleonóra

201 oldal

A Hatalom Gyűrűi után valami fantasy kellett olvasmánynak, és szerencsére éppen érkezett egy friss darab a ménfőcsanaki fiókkönyvtárba. Így hát Guy Gavriel Kay kötetét, A világ összes tengerét - élve az első olvasás jogával - magamévá is tettem. Amúgy logikus választás volt ez, mivel a kanadai író segített is Tolkien fiának A szilmarilok összeállításában annak idején. A regény voltaképpen egy alternatív történelmi road movie könyv, amelyben főszereplőnk/főszereplőink folyton úton vannak és keresik önmagukat. Bár a cím és a fülszöveg valamiféle kalózkodó kalandregényt ígér, ebből túl sokat nem kapunk, még egy rendes hajócsata nincs is benne. 

A világ, amelybe belecsöppenünk úgy van összeollózva a mediterrán világ 15-16. századi történéseiből, hivatalosan Kontantinápoly (itt: Sarantium) eleste után járunk 5 évvel, ugyanakkor a hadi események és történések inkább II. Fülöp spanyol király korára datálhatóak, ha párhuzamokat keresünk. Kapunk itt cselszövést, nagypolitikai játszmákat, egyéni felemelkedéseket és személyes tragédiákat. Kissé szerencsém van abban az értelemben, hogy a könyv egyik mellékszereplőjét azonnal felismertem, mert korábban olvastam magyarul megjelent életrajzát. A könyvbeli Raina Vidal ugyanis a valóságban Gracia Mendes, a kalandos életű zsidó kereskedőasszony, akiről a L'Harmattan kiadó adott ki biográfiát Marianna D. Birnbaum tollából 2008-ban. A szerző tehát valós szereplőket vegyít kitalált figurákkal, több szempontból mutatva be egy-egy történést, és az ahhoz vezető életutakat. Tulajdonképpen jól csinálja, a regény végig fenntartotta az érdeklődésemet, igaz eleve érdekel ez az időszak (klasszikus feldolgozása a korszaknak Fernand Braudel annalista magnum opusa). Kevesebb háttértudással nem tudom, miként működik, még az is lehet, hogy jobban, mert inkább tűnik fantasynek. 

Főszereplőnk két, pénzért szinte bármire kapható észak-afrikai kalóz/csempész, akik egy merénylet részeseiként szép vagyonhoz jutnak, majd utóbbi révén magasabb körök közé verekszik fel magukat. Valódi protagonistánk Nadia bin Dhiyan, akit fiatal lányként elraboltak az észak-afrikai  (a regényben madzsriti) korzárok, majd eladtak rabszolgának. A történet voltaképpen az ő otthonkeresésésnek meséje. A regény laza történetecskék sorozata, számos epizódistával, spinoffal és időbeli ugrással. A keresztény, iszlám és zsidó vallás fedőnév alatt végig fontos identitásképző szereplőinknél. A szerző minden manapság divatos lózungot elhagy, igyekszik igazságosan bemutatnia a kultúrákat, jelezve, hogy mindennek oka van és célszerű árnyaltan nézni a világot. A szereplők sorsa szeszélyesen alakul, korán és fájdalmasan halnak kevésbé bűnösök és kényelmes ágyban meg öregen olyanok, akik rosszabbat érdemelnének. A világ nem igazságos itt sem, ahogy a valóságban sem. A szerző kulturális- és vallási alapon fogja meg elsősorban a világot, egyfajta élni és élni hagyni ars poeticát képviselve. Elfogadja, hogy vannak hatalmi harcok, hogy vetélkedés zajlik államok, vallások között, mivel emberek vagyunk, és érvényesülni és élni vágyunk. A szereplők alapvetően jók a maguk módján, senki sem maga a megtestesült gonosz, cselekvéseik logikusak. Kay nem akar nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, és nem kíván a regény lapjain nagy moralizálásba sem átmenni, maximum annyit jelez, hogy talán városok értelmetlen kiírtása némiképpen túlzás. Ugyanakkor belátja, hogy egy kemény világ kemény döntések meghozatalát követeli meg, az emberek életét pedig sok sérelem, trauma kíséri és ezek kihatnak tetteinkre. Nem könnyű meghaladni önmagunkat. A kanadai kissé túlfilozofálgat dolgokat és szájbarágósan mondja el a konklúzióit - ahelyett, hogy ránk hagyná, hogy kisakkozzuk azokat -, de végső soron bejött a regény. 

Nem tetszett az elmesélő személyének és az elbeszélés módjának gyakori csereberéje. Az nem zavar, ha sok szereplő van, de az, hogy hol E/1-ben hol E/3-ban zajlik a sztori, szerintem szerencsétlen döntés. Néhány esetben jó pár sor kellett, mire rájöttem éppen ki beszél hozzám... Nagy humororgiára ne számítson senki, szikár mű ez, és jobb, ha a szereplők se nőnek nagyon a szívünkhöz, mert időnként meglepetések érhetik az embert olvasás közben. 

Mindenképpen egyedi kötet, nem üt nagyot, és nem fogja a legtöbb olvasó a toplistájának tetejére helyezni, de azért maradandó élmény, és szerintem 10 év múlva is emlékezni fogok a tartalmára nagyjából. Manapság ez is eredmény, amilyen fantasydömping van. A Könyvmolyképző a Hard Selection - Sötét örvény sorozatában adta ki a regényt, amit nem teljesen értek, mert jó pár Vörös pöttyös kötete keményebb, mint ez. Még a 14+-os kategória is túlzás lenne. Témáját tekintve nyers a szöveg, de semmi esetre sem közönséges. A stílusa karcosnak talán karcos, de durva beszéd sincs benne. Ez egy korrekt és alapos munka, jelentős történelmi háttértudással megírva, kissé száraz stílusban helyenként. A komorabb/komolyabb fantasyk szerelmeseinek való. 

Sajnos puhakötésben került kiadásra a regény, méghozza annyira puhában, hogy egy olvasás után a fedőlapok sarkai kezdenek elkopni. Megérdemelt volna egy masszívabb fedelet. Maga a borítókép kissé túl sötét, ami ugyan stimmel a tartalomhoz, de a motívumok alig kivehetőek. 

Értékelés:

Nyolc gályarab a tízből
8/10

moly.hu: 3.28 (7 szavazazt)

goodreads.com: 4.17 csillag (4087 voks)

Filmajánló: Három gyűrű mind felett: A Gyűrűk Ura - A hatalom gyűrűi, 2. évad

filmajánló:

Három Gyűrű mind felett... 

A Gyűrűk Ura - A Hatalom Gyűrűi 

2. évad 

Jelentem alásan: túléltem A Hatalom Gyűrűi 2. évadát és a hajam is csak korlátozott mértékben hullott ki tőle. Hogy jó-e? Hát nem. Rossz-e? Az sem. Mondhatni: a részek felét sem szerettem fele olyan jól, mint szeretném, és fele részüket szeretem feleannyira, mint ahogy megérdemelnék. Vagy valami ilyesmi... Sokat nem változott a benyomásom az első évadhoz képest. Az azért pozitívum, hogy nem esett a minőség - ellentétben a  Sárkányok házával -, igaz eleve nem volt túlságosan magas. Jobban belegondolva, ez az évad élvezetesebb volt, és néhány rész egészen jól sikerült. Persze lehetne jobb is, de ehhez likvidálni kellene a szereplők mintegy felét.

A történetvezetés egyértelműen javult, és helyenként már-már azt is elhiszi az ember, hogy Középföldén járunk. Az évadot határozottan Sauron uralja, akit sikerült a készítőknek nagyon jól és izgalmasan megfognia. Már az első rész kezdő harmadában kapunk egy Halbrand/Sauron eredettörténetet, ami meglehetősen látványos és félelmetes. Sauron képlékeny és alkalmazkodó, mindenkit manipulál maga körül. Celebrimborral közös jelenetei erőteljesek, a két színész nagyon jól muzsikál/kovácsol együtt. Valahogy így képzelném el Lucifert, amikor megkísérti Ádámot. Charlie Vickers egészen káprázatos, a szó valódi jelentésében. Sajnos azonban kénytelen vagyok arra következtetni, hogy inkább a színészek brillíroztak ebben az esetben, és nem a készítők zsenialitása ütközött ki, mert a sorozat egyéb szakaszai jóval gyengébb minőségűek. Míg Sauron, Adar, de még a törpök filmkockái is egészen korrektek, addig Gandalf, a prehobbitok, valamint Númenor története sokszor kifejezetten érdektelen. 

Komoly gond számomra, hogy egészen elképesztő következetlenségekkel találkozunk időnként a képsorokon. Eregionnak például hirtelen falai nőttek ki a semmiből egyik napról a másikra. Úgy tűnik, hogy korábban a készítők még nem tudták, hogy az utolsó epizódokban megostromolják a várost!? A tündék továbbra is teljesen logikátlanul lézengenek a nagyvilágban. Gőgösek, nagyképűek, és nem túl okosak. Az irritáló szereplők nagy aránya sem segíti a sorozat megkedvelését. Galadriel továbbra is kiábrándító. Szörnyű, szörnyű színészi játék és borzalmas karakter!  Ráadásul az évadzáróban duplán látjuk egy darabig őt mindenféle szeszesital elfogyasztása nélkül is... Még az sem segít e sokkot megemészteni, hogy utána legalább lealiceozik a szakadékba olyan utolsó mohikánosan. (Persze Jodhi May Alice Munroja sokkal szebb, nőiesebb és drámaibb, mint amilyen Morfydd Clark Galadrielje valaha is lesz, utóbbi áradásul sajnos túl is éli az esést.)

A sorozatnak sikerült kitermelnie a maga Jar Jar Binksét Nori személyében. Értem én, hogy az eredeti film/könyv három férfi hobbitját most egy lányban kellett egyesíteni kompenzáció gyanánt - egy nő mind felett! -, de ahelyett, hogy olyan elszánt lenne mint Fordó, kedélyes, mint Pippin, s bátor, mint Trufa, kaptunk egy kis teszetosza, álbölcselkedő fruskát, aki egy maiának osztja az észt. Joggal bízhattam abban - az első évad lezárása miatt -, hogy legalább nála is idegesítőbb barátnőjétől, Poppytól megszabadultunk, de sajnos visszatért, mint a szeptember. Tette mindezt mindenféle értelmes indok és magyarázat nélkül egy olyan sivatagban, amelyben a nagy Gandalf eltévedt. Poppy által kapjuk meg a világ legkínosabb románcát is Merimac-kel, ami szintén úgy hiányzott a nézőknek, mint egy újabb közel-keleti válság. 

A történésekről nem kívánok sokat elárulni. Az évad gerincét a gyűrűk elkészítése adja, láthatjuk elkészülni az összes, Gyűrűháborúban fontos relikviát, leszámítva az Egy gyűrűt. A három tünde ékszer történetét jelentősen átírták, és a törpöknek készített - már Sauron által megmérgezett - gyűrűk is szerepet kapnak az epizódokban. A tolkieni alapokat sajnos lazán kezelték. Az első évadhoz haosnlóan jellemzőek maradtak a túlkomplikált cselekmények - egy rakás történést el lehetne hagyni -, amelyekben a szereplők ráadásul hajlamosak irracionálisan viselkedni. Általában véve is a legfőbb gondom a sorozattal, hogy  szereplők viselkedése teljesen kaotikus, egyik tettük logikáját máris megcáfolja a következő lépésük. Például: Estrid - szintén fölösleges karakter - egyik pillanatban megmenti Arondirt és Isildurt - holott meg is szökhetne -, két perccel később mégis kardot fog Isildurra. Isildur egyébként is annyira béna, hogy egyfolytában meg kell mentenie valakinek. Csodálom, hogy később képes volt egyedül megöletnie magát az orkokkal Nősziromföldön. Az első évad kifejezetten jól sikerült lezárása után úgy látszik túl sokat feltételeztem az alkotógárdáról. Az "idegen"-t a sorozat annyira el akarták adni Gandalfnak easter egg-ekkel, hogy óhatatlanul azt gondoltam, végül Szarumán lesz belőle. Mostanra világos, hogy ezt a lépést nem húzták meg. Gandalf története rendkívül vontatottan halad, a gonosz mágus felléptetése meg tökéletesen fölösleges bonyodalom, és még az új meglepetésvendég feltűnése sem lendít a dolgon. Pedig Bombadil Toma feltűnése jó lehetett volna, ha értelmes funkciót adnak neki. Ám Tolkien Bombadill Tomáját nem érdekli a külvilág, itt meg egyik pillanatról a másikra elkezd aggódni Középfölde sorsát illetően, így alakja nem hiteles.

Nem lehet azt mondani, hogy teljesen elrugaszkodtak a hézagosan rendelkezésre álló tolkieni alapanyagtól, de több ponton rugalmasan kezelték. Bőven lehetne sorolni, mi nem stimmel az amúgy is sokszor ellentmondásos Tolkien-hagyatékkal összevetve, de nincs értelme. A leghihetetlenebb hozzáadott - negatív - érték a sorozatban az orkokkal kapcsolatban történt. Ugyanis feltüntek a családos orkok, akiknek felesége s gyereke van, és akik csak hazát és biztonságot akarnak maguknak, ráadásul szeretetre inkább éhesek, mint emberhúsra. Adarnak még a könnye is kicsordul, mikor orkokat temetnek. Nagyon emberi. Kár, hogy itt Tolkien orkjairól van szó, nem emberekről!!! Adar - aki Tolkiennél nem létezik - ennek ellenére érdekes karakter, határozottan a pozitív meglepetések közé tartozik. Bár indokolatlan a használata, de miatta nem bosszankodok. Mások sokkal dühíttőbbek. Jobb lenne, ha szereplők felét Sauron eltenné láb alól, Míriel, Theo, Isildur, Arondir senkinek sem hiányozna, és az orkok is jutnának némi húshoz... Habár Arondir olyannyira sótlan alak, hogy talán még Snaga és Uglúk is kiköpné. Nagyjából annyi a szerepe, hogy ha valamelyik szereplőnk bajba kerül, akkor valami hősies zene megszólalása mellett a semmiből ott terem és megmenti fapofával. Ő lenne ebben a sorozatban Legolas, csak hát egy faarcú színész játszik el egy rosszul megírt unalmas alakot, és még csak egy jópofa törp sincs emllette ellenpólusként és humorforrásként. Amúgy is újrahasznosítottak egy rakat eredeti karaktert: 

Elendil = Aragorn

Arondir = Legolas

Nori = Frodó

Poppy = Samu

Nehéz eldönteni, hogy a pofátlan lenyúlások a trilógiából tisztelet vagy tiszteletlenség jelei. Mikor Elendil megkapja kardját, a Narsilt, gyakorlatilag lemásolták az utolsó mozdulatig Aragorn jelenetét az Andúrillal. 

Nem tudok elmenni szótlanul a nagy - epikusnak szánt - csata mellet. Eregion ostroma nagyon látványos helyenként, csak épen hadilábon áll a valósággal. Egy folyót elrekeszteni a fölötte tornyosuló hegy leomlasztásával hát... mondjuk úgy, hogy nem túl sanszos. Gondolom egy gát építése, vagy a folyó elterelése nem lett volna túl hősies a rendező hölgynek. A csata- és ostromjelenetek teljesen irreálisak. Gyakorlatilag újrahasznosították Minas Tirith ostromát, ugyanakkor olyan hányavetien lett megtervezve az egész, hogy a végeredményt nézve a szereplők össze-vissza rohangálnak értelmetlenül a csatatéren. A tünde lovasság rohama nyomába sem ér a rohírok támadásának. Túl sterilek, műanyag páncéllal borítottak. Az pedig tényleg hab a logikátlanság krémtortáján, mikor Elrond az ork táborban nekiáll elmagyarázni az alvezérének, hogy mi a haditerve, miközben körülötte ott mászkál több száz az ellenségből! A terv nagyjából egyébként annyi, hogy éjszaka bolyonganak az orkok között fáklyafények meg robbanások közepette és közben gyilkolásznak. 

A látványvilág alapvetően szép, különösen a nagytotálok. A ködös tájképek után feltűnő átszellemült tünde arcok háttérben angyalkórussal, nagyon klasszul mutatnak, csak a tizenötödik után már nem túl izgalmasak a mimikátlanságukkal. Ennyi erővel templomi freskókat is nézegethetnénk órákon át. Rendben: az eredeti LotR filmekben is kaptak egyfajta szoborszerű szépséget a tündék és amúgy is, az éneklő törpnők sokkal rosszabbak... Míg a númenori és tünde páncélok borzasztóan giccsesek és műviek, addig a törp harcosok bitang jól néznek ki. Númenor története felgyorsulva jár, némi átírással Tolkienhez képest, de sajnos így sem túl izgalmas. Ott is igazán feltűnhetne már Sauron, hogy történjen valami. 

Vannak jó ötletek is. Ahogy Celembrimbort manipulálja Szauron (Annatar/Halbrand), az nekem kifejezetten tetszett. Jó volt látni, hogy miként készül el Mória nyugati kapuja. Az entasszonyok beemelése a történetbe szintén jó gondolat volt. A részletek időnként megragadóak. Celebrimbor üllő alakú levélnehezéke, vagy Durin teáskannája, teszem azt. Csak hát elég bosszantó, hogy míg ilyen piszlicsáré részletekre figyeltek, aközben logikai bakik sokaságát kaptunk mellé.  A zene még mindig hangulatos, jól megmutatja, éppen hol tartunk a szotriban. 

Összegezve nem tudok haragudni a sorozatra, de jobb rendezőkkel - nagyon látszott, hogy csak női direktorok voltak az évadban! -, feszesebb történetvezetéssel és ügyesebb casting-gel sokkal többet ki lehetett volna ebből hozni. Ha valaki elmerülne Középfölde második korának történetében, akkor egyébként A szilmarilok illetve A Gyűrű keresése kötetekkel lehet kezdeni. 

Könyvajánló: On Sai: Calderon duológia

Könyvajánló:

On Sai: Calderon duológia

Szeged: Könyvmolyképző, 2012-13

Eredeti megjelenések:

Calderon, avagy hullajelölt kekrestetik (2012)

Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (2013)

On Sai, azaz Varga Beáta első sci-fi regénye volt a Calderon, mely már régóta az elolvasni kívánt könyvek képzeletbeli listáján lappangot. A fülszöveg ugyanis ígéretesnek hangzott, a moly.hu-s pontszáma pedig még inkább megerősítette, hogy jól fogok szórakozni. Így is történt, pillanatok alatt átrágtam magam mindkét részen, mikor nyár végén végre eljött az ideje. 

Röviden: Ez egy meglehetősen könnyed hangvételű sci-fi, sőt igazából nem is mondanám tudományos-fantasztikus regénynek. A Calderon duológia műfajilag nehezen besorolható, olyan, mint mondjuk filmként Az ötödik elem. Kapunk egy figyelemfelkeltően egzotikus fantasy-világot - kissé bizarr kardkultusszal -, de mélyebben nem ismerjük meg azt, a szerző csak felvázolja nekünk elnagyolt kontúrokkal. Van egyébként nagyon halovány földi történeti háttere a sztorinak, amely szerint a legtöbb nemzet már nem igazán létezik - a tibetieket például kiírtották a kínaiak -, viszont kultúráik nyomai még fellelhetőek néhány nemesi család hagyományaiban. A világűrt uraló császári birodalom alapját a különféle nációjú nemesi házak jelentik, akiket a hűség - és a császári űrflotta - tart pórázon.

Az első részben főszereplőnk, a Ferrero Ház fekete báránya, Calderon éppen elveszítette szeretett nőjét, így - nem túl sikeresen - igyekszik öngyilkos lenni. Miután nagy nehezen átmenetiléeg lebeszélik erről és hajóparancsnok lesz, belekeveredik egy kalóztámadásba, amelyről hamarosan kiderül, hogy valószínűleg nagyobb összeesküvés része. Calderon igyekszik megmenteni a legénységet, miközben találkozik Tainával, egy szamurájdinasztia lányával. Van kardozás, szerelem, és leginkább helyzetkomikum. A második részben az összeesküvés a trón ellen folytatódik, Tainát férjhez akarják adni, míg Calderont kiéhezett női legénység mellé osztják be a Békanyál nevű roncsra. Igen, a második regény befejezése pontosan az lesz, amire gondolnak... A kétrészes "sorozat" ereje egyértelműen nem a kiszámíthatatlanság. 

Az általa megálmodott világból túl sokat nem láttat a szerző, leírások alig vannak, a fókusz a kalandokon, és a párbeszédeken nyugszik. Egyfajta japán-mánia hatja át a sorokat, Varga Beáta sok keleties jellegű dolgot csempészett a regénybe Taina karaktere révén. Hogy ez kinek tetszik, s kinek nem, azt bizonyára embere válogatja. A történések középpontjában világosan a két főszereplőnk áll. Kettőjük románcára vannak felfűzve az események a találkozásoktól a végső összeborulásig. Ebből a szempontból van egyfajta szappanopera-jellege a könyvnek. Ugyanakkor komoly érdeme az írásnak, hogy a két protagonista kellően szimpatikus karakter. Calderon, ez a talpraesett, művelt, kissé lökött ám jóindulatú figura minden kritikus helyzetben uralja a viselkedését és az eseményeket. Valamilyen szinten engem a Koboldcsászár Maia-jára emlékeztett, aki inkább okos szelídséggel, mintsem erővel oldja meg a problémákat. Bár Calderon esetében ez nem minden esetben marad szelídség... A karakter vicces, és ahogy a regény nem veszi komolyan magát, úgy névadója sem. Taina kissé merevebb, szertartásosabb alak, akit inkább a második regényben ismerjük meg jobban. Az írónő szerencsére nem kreált Tainából sem mást, mint nőt, noha kissé végig mangafigura maradt a szememben. Kellemesen arrisztokratikus világ ez, nagyon udvarias "scifiszerűség", némi káosszal felöntve. A mellékkarakterek közül Oregon admirális a kedvenc, afféle érző szívű, bölcs vén róka, de a második kötet női legénysége is erős humorfaktor, és egyben fricska némely embertípusok felé. 

A két kötet nem akar mást, mint szórakoztatni, és ezt, muszáj értékelnem. A sok ideológiailag agyonterhelt sci-fi és krimi után kell egy kis felüdülés. Az önfeledt szórakoztatást nagyon elhanyagolták az írók mára a könnyedebb műfajakban is. Valamiért állandóan a szájbarágós moralizálás a téma egy olyan kifacsart világban, ahol egyébként zöld masnival átkkötve kapjuk meg a műanyagba palackozott vizet, és még ünnepelnünk is kellene, milyen csodásan környezetvédő ez. A két kötet közül számomra az első a jobb, aminek oka talán az lehet, hogy itt ismerjük meg a két főszereplőnk meglehetősen szimpatikus személyiségét, így frissebb és üdébb a humor, amit a másodikra már megszoktam. A könnyed, humoros hangvétel lekenyerezi az olvasót, és sikerül egészséges határokon belül maradnia, nem fajul túlbuzgó vicceskedéssé. Az események mindig idealisztikusak, a hősök kivágják magukat a veszélyekből, ilyen szempontból a mesék világába sorolható a történet. Ma pedig nagyon kellenek a mesék.

A két részt a 2018-as utánnyomásban olvastam el, amelyek kartonált kötésűek, de állják az idők viszontagságait a könyvtári polcon. A borítók nem rosszak - úgy olvastam, rajongói pályázaton döntöttek róluk -, és passzolnak a tartalomról. Ma mondjuk az MI segítségével gyorsan lehet hasonlókat készíteni, de abszolute vállalhatóak, és az arany betűkért fekete alapon jár a plusz dícséret. Egyebekben a kötet a Könyvmolyképző Kiadó szokásos erényeit hozza: egyrételműen felismerhető sorozat-jellegzetességek, viszonylag tartós kötés fűzött kiadásban is. A kiadó számomra ugyan sok - témaválasztása miatt - érdektelen kötetet dob piacra, de vannak remek sorozatai is. Ez teljesen lekötött és kikapcsolt. Egy igazán szeretetre méltó kis történet az egész.

Értékelés:

Nyolc békanyál a tízből.

8/10 pont

moly.hu (2024. szeptember 27.): 

1. rész: 92% (1237 voks)

2. rész: 95% (858 voks)

Brunhuber László honvéd huszárszázados levele Stanca Domokoshoz a románok elleni 1916-os harcokról

Forrásközlés:

Brunhuber százados levele Stanca Domokoshoz 
a románok elleni 1916-os harcokról

Huszárjárőr a3. honvéd huszárezredből
(forrás: magyarezredek.hu)

Még 2018-ban sikerült megszereznem egy első világháborús visszaemlékezésként árult kétoldalas gépelt írást, amelyről persze azonnal kiderült, hogy nem visszaemlékezés valójában, hanem egy levél. A levél 1936-ban íródott és ténylegesen tartalmaz két személyes sztorit az első világháborúból, amelyet Brunhuber László százados elevenített fel egykori katonatársának, a későbbi híres román orvosnak, Stanca Domokosnak. 

Brunhuber László, a későbbi huszárszázados 1885-ben született Aradon.[1] Korán katonai pályára lépett, hiszen a nagyváradi magyar királyi hadapródiskola növendéke lett, majd Székelyudvarhelyen a helyi főreáliskolában tanult.[2] Családi hátteréről keveset tudtam kideríteni felületes kutatásom során, de tehetős családból származott, és versenylovakat is tartottak. Nem véletlen, hogy a nagyváradi iskolát követően honvéd huszár lett.[3] Hősünk kiváló lovas volt, versenyzett is, váltakozó sikerekkel. 1911-ben például az Aradi Versenyegylet futásán saját lovának, Suffragette II.-nek nyergében futamában utolsó lett, bár titkos favoritnak számított.[4] Még a világháború idején is több versenyen végzett előkelő helyen. Bajtársa, Ehrlich Géza szerint a lóversenyzésből inkább adósága mintsem haszna származott, hobbi volt ez számára, nem bevételi forrás.[5]

1911-ben Brunhuber a magyar királyi marovásárhelyi 9. honvéd huszárezred 3. századának főhadnagya volt Görgey Viktor százados alatt.[6] Később másik századhoz került, s a 2. század főhadnagyaként csöppent a világháború poklába. E század parancsnoka Perczel Armand százados volt.[7] A huszárezred I. osztályát - benne a 2. századdal - Marosvásárhelyen vagonírozták be 1914. augusztus 10-én, ahonnan Lembergbe szállították át az oroszok elleni offenzívához.[8] Az ezred az 5. honvéd huszárezreddel együtt alkotta a 24. honvéd lovasdandárt, amely a 22. honvéd lovasdandárral (benne a 2. és 3. honvéd huszárezred) együtt képezte a 11. honvéd lovashadosztályt. Hamar kiderült, hogy a lovasság szerepe átalakul ebben a háborúban, annak ellenére, hogy augusztus 15-én az ezred éppen sikeres lovasrohamot intézett az ellenséges géppuskák ellen.[9]

A Stojanowi huszárroham, 1914. augusztus 15.

Brunhuber már ekkor megsebesült. Bár egy október eleji veszteségi jelentésben egy a 9. honvéd gyalogezred 2. századában megsebesülő Brunhuber László zászlósról esik szó, ez minden bizonnyal azonos lehet a mi Brunhuberünkkel.[10] Egy napló szerint ugyanis a főphadnagy augusztus közepén Stojanownál sebesült meg és egy ideig nem lehetett tudni a sorsát. Úgy hírlett, hogy ágyúlövedék tépte le a karját és a lábát. Szerencsére ez rémhír volt, a sérülés nem volt ennyire súlyos.[11] Az októberi veszteségi jelentés szerint Brunhuber a jobb lábszárán kapott lövést, és utána Budapesten ápolták. Mindenesetre november 4-én ismét bevonult a 9-esekhez, bár hat nappal később már beteget jelentett.[12] 1915. február 18-án Brunhuber a 4. század ideiglenes parancsnokaként ismét súlyos harcokban vett részt, és csaknem odaveszett. Az elhárító harcok során egy napló meglehetősen negatívan ír a főhadnagyról, gyakorlatilag gyávasággal vádolva meg.[13] Ez - figyelembe véve Brunhuber korábbi és későbbi ténykedését - eleve nem tűnik valószínűleg, ráadásul az esetről egészen másként számolt be Dr. Berend Miklós honvéd törzsorvos, aki szemtanúként volt jelen[14]:

"Brunhuber hadnagyunk fejét megkalapálja egy fáradt shrapnellgolyó, elszédül, letántorog egy patakhoz, beleesik és 4 óra hosszat van nyakig a jeges vízbe; 3 óráig tartó massage után helyrejön, de éppen idejében húztam ki a vízből."

Legközelebbi adatom tevékenységéről 1915. novemberéről datálódik, mikor e hó 9-én újra bevonul az ezredhez - talán szabadságon lehetett - és beosztották az ezred lövészosztályához, amelynek később parancsnoka is lett.[15]  Brunhubert 1916. február 1-i ranggal kinevezték századossá. 1916. húsvétján a huszárok barátkozásba kezdtek a szemben álló cserkeszekkel.[16] Ennek kapcsán humoros epizódra került sor Brunhuberral, aki maga is volt vendégségben az oroszoknál. Több kiadvány is megemlékezik Brunhuber százados világháborús ténykedéséről, amelyből egy életvidám és csibészségtől vissza nem riadó ember képe rajzolódik ki. Nagyon különös történetet mesél el róla például Máriássy László az 4. honvéd huszárezred főhadnagya[17]:

"[1916.] IV. 25. 

Ötkor feküdtem le. Tíz óra tájt éppen öltözködtem, mikor embereim azzal rohantak be, hogy: „itt vannak a muszkák!” 

Kiugrom, hát tényleg egy szép példány torzonborz, kaftános stabskapitányt, egy pot­po­rucsni­kot, egy porucsnikot, meg 16 kitüntetésekkel teleaggatott, kaukázusi kozák altisztet láttam. Amint ké­sőbb kiderült, Brunhuber a mulatság után maga mellé vett egy járőrt és berúgott fővel átment a be­rezánái muszkákhoz. A drótok előtt szuronyt tűzetett, de a muszkák nem lőttek rá, hanem respektálták fára kötött fehér zsebkendőjüket. 

Az első hozzá siető muszkát – illuminált állapotában – pofon vágta és rákiáltott ’ha hozzám jössz előbb beretválkozz meg disznó’. De hát igaz, hogy részeg embert Isten őrzi! Még ezért sem bántották, hanem bevezették őket az állásokba, ahol az oroszok megvendégelték őket. Ennek megtörténte után pedig ők jöttek át látogatóba Brunhuberrel.

Mikor kimentem, a még mindig berúgott Brunhuber éppen sorba állította az oroszokat és hol Vigyázzt!, hol Pihenjt! vezényelt nekik. Persze Gömöry mindjárt hazakergette Brunhubert aludni, a 3 muszka tisztet pedig bevittük az ebédlőmbe, ahol minden jóval traktáltuk őket."

Doktor Stanca - jobbról - a 3. honvéd huszárezred állasaiban
(forrás: magyarezredek.hu) 

A barátkozás helyét két hónappal később átvette a túlélésért való küzdelem. 1916 júniusában a  Bruszilov-offenzíva szinte teljesen bekerítette és megadásra kényszerítette saját ezredét, így Brunhubert - aki megúszta ezt - ideiglenesen átvezényelték a 3. honvéd huszárezredhez. A 11. honvéd lovasosztály maradványait a katasztrófa után kevéssel kivonták a harcokból és feltöltésre hazavezényelték Erdélybe. Sokáig nem pihenhettek, mert augusztus 27-én Románia hadat üzen a monarchiának, és a hadosztályt a moldvai frontszakaszra vezényelték, ahol minden emberre szükség volt. Októberben Brunhuber a 3. honvéd huszárezred lövészosztályát irányította itt.[18] Novemberben visszakerült az újjáalakult 9. honvéd huszárezredhez. 1917. augusztusában még mindig Romániában harcol, azúttal századparancsnokként vesz rész a Frumosától keletre fekvő Afinite hegyhát elleni támadásban.[19] Augusztus 6-án vehemens akciójával sikeresen betört az itteni orosz állásokba a 2. század élén. A másnapi hadosztályparancsban Jóny tábornok külön megemlékezett kiemelkedő teljesítményéről.[20] Pár nap múlva azonban gyengélkedése miatt át kellett adnia százada vezetését, és csak a hónap végén veszi vissza azt. 1917. október 29-étől kivonják a frontszolgálatból, a kiképző csoporthoz kerül oktatóként, és január közepén is még ott tartózkodott.[21] Úgy tűnik többet nem került a harcok közelébe, mivel egy másik kimutatás szerint 1918. augusztusában - bár a 9. honvéd huszárezred állományában van - a Honvédelmi Minisztérium titkos telefonkezelőjeként működik.[22] Talán itt érte a birodalom összeomlása is. 

Brunhuber 1916 végére megkapta a 3. osztályú Vaskorona-rend lovagkeresztjét kardokkal, majd 1917 végére a katonai érdemkereszt 3. osztályát hadi díszítménnyel, és a bronz katonai érdemérmet kadokkal, valamint a Károly-csapatkeresztet.[23] A Katonai jubileumi keresztet már 1908-ban megkapta. 

A 2. század állása, a "Sasvár" 1917-ben a román frontszakaszon
(forrás: magyarezredek.hu)

Brunhuber László a Erdély elcsatolását követően is maradt szülőföldjén, ám mivel nem kívánt tartalékos tiszt lenni a román hadseregben, közlegényként besorozták.[24] Ezt követően sem hagyták békén a román hatóságok, 1922 februárjában letartóztatták. Megvádolták ugyanis Románia elleni összesküvéssel.[25]  A vádirat szerint a hét fős társaság izgatást folytatott Székelyföldön Románia területi egysége ellen. A leginkább állítólagos magánbeszélgetéseken és elégedetlenkedő nyilatkozatokon alapuló vád ellenére egyenesen halálbüntetést kértek Brunhuberre... Szerencsére az 1922 áprilisában lezajló perben végül felmentettek mindenkit a bizarr vád alól. Brunhuber maga azzal védekezett a kitárgyalás során, hogy[26]: 

"16 évig voltam csapattiszt. Kérem Önöket, mint katonákat, lássák be, hogy csak nem akarhattam egy jól szervezett hadsereg ellen egy maroknyi fegyvertelen társaságot nekiuszítani."

A felmentést követően földbirtokosként tengette életét, élénken bekapcsolódott a szászrégeni és marosvásárhelyi életbe. Igen tehetős lehetett, több válallkozás is a nevén futott. Családi életéről nem tudtam sok morzsát összegyűjteni, felesége Koszta könyve szerint egy szászrégeni szász lány volt, családnevét tekintve Fritisch. Amikor tehette ratosnyai nyaralójában töltötte az időt feleségével, ahol jelentős erdői voltak, s ahol nagy vadászatok zajlottak le prominens erdélyiek társaságában. 1940-ben - a Második bécsi döntést követően - óriási lelkesedéssel fogadta a bevonuló magyar csapatokat a faluban. Erre korábbi harcostársa, a nyíregyházi 4. huszárezred élén bevonuló Ehrlich Géza ezredes így emlékezett[27]:

"Amikor 1940-ben Észak-Erdély megszállására mentünk ezredemmel, egyik reggelen autón mentem előre az ezred előtt. Már szeptember közepe volt és az autón hűvös volt. Így az egyik község bejáratánál megállítottam az autót, hogy felvegyem a köpenyegemet. Ahogy veszem fel, odajön az autóhoz egy asszony és lelkendezik, hogy már jövünk. És mondja, hogy a község közepén van ám diadalkapu is, ott van a százados úr is. Én inkább csak azért, hogy kérdezzek valamit, kérdem, ki az a százados? Erre azt feleli az asszony: Brunhuber százados úr. Nosza, hamar hajtattam előre a diadalkapuhoz. Tényleg ott állt Brunhuber. Amint megállt az autó, azonnal megismert, rám borult és elkezdett sírni. Aztán hívott, hogy menjünk be hozzájuk, ők ott nyaralnak a villájukban. A hely Ratosnya volt, egy igen szép, erdős nyaralóhely. Mivel bőven volt időnk, míg az ezred lóháton utolér bennünket, bementem Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemmel. Ott megvillásreggeliztünk. Közben azt mondja nekem: „Szeretnék még egyszer látni, élvonalában egy huszárezredet!” Na, ha csak az kell – mondottam én neki –, azt könnyen teljesíthetem. És meghagytam Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemnek, hogy a gépkocsival menjen az ezred elé. Az ezred álljon meg a fala előtt. Nyergeljenek át, "puccolják" ki magukat, aztán itt, a villa előtt fogok állni, kardokat rántatva, fővetés és elvonulás előttem. Így is történt. Brunhuber ott állt mellettem, és könnyezve nézte az ezred díszmenetét."

A halál Szászrégenben érte 1944. szeptember 9-én hosszas szenvedés után, a város Magyarországhoz tartozásának utolsó napjaiban. 

Újságcikk Brunhuber haláláról
(Székely Szó, 1944. szeptember 14.)

De térjünk át Brunhuber életétnek bemutatását követően bejegyzésem tárgyára, Brunhuber levelére Dr. Sztanka/Stanca Domokoshoz! Brunhuber írógéppel írta Ratosnyáról 1936. május 27-én. Az apropót Stanca doktor első világháborús memoárja szolgáltatta. A román etnikumú Stanca Hármasok című visszaemlékezése 1936-ban jelent meg előbb folytatásokban az Ellenzék című kolozsvári lapban, majd könyv formátumban júliusban. A doktor a szegedi magyar királyi 3. honvéd huszárezred első világháborús harcainak állított benne emléket, amelyben ugyebár átmenetileg Brunhuber is szolgált annak idején. 

A riportregény voltaképpen Stanca román nyelven megjelent visszaemlékezésének (Între două fronturi. Cluj, 1935) magyar közönség számára átdolgozott változata volt. Dominic Stanca - akit magyarosan Sztanka Domokosnak hívtak -, Petrozsényban született 1892. október 4-én.[28] Orvosi tanulmányait Kolozsváron végezte, majd katonai kiképzést követően a galíciai frontra került. Megfordult bécsi majd budapesti kórházban is, ami után ismét a keleti front következett 1916-ban. Stanca doktor a 3. honvéd huszárezrednél szolgált az oroszokkal vívott harcok során 1916-ban, s szorgalmasan feljegyezte az akkor történteket. Stanca pont a Bruszilov-offenzíva után került a 11. honvéd lovashadosztályhoz, írásában meg is említi egy helyen Brunhubert. Ki kell emelnünk, hogy Stanca megértően viszonyult a magyarok bánatához is Trianont követően, könyvének utolsó sorai ritka nagy tapintattal kezeli a magyarok fájdalmát, minden káröröm nélkül. Stanca érezhetően nem gyűlölte a monarchiát, és büszke volt rá, hogy hadseregében szolgálhatott. Később a kolozsvári kórház igazgatója volt, igen jelentős tudomnyos és ismeretterjesztő munkát végzett Erdélyben. 1979-ben hunyt el Kolozsváron. Brunhuber mint volt bajtársat szólítja meg, akinek ötletet ad - a levél a közlés közben íródott, a könyv formátumban való megjelenés előtt! -, hogy esetlegesen két sztorit fűzzön bele munkájába, igazolva, hogy a magyarok nem gyűlölték a románokat a világháború idején sem. 

A levelet helyesírásában javítva közlöm, az aláhúzott részek az eredetiben is aláhúzva szerepelnek, míg a margóra írt kézírásos megjegyzéseket zárójelben fogom közölni. Utóbbiak nem tudom, kinek a kezétől származnak, de az bizonyos, hogy 1977-nél nem lehetnek korábbiak, mivel a lap alján felsorolt 6 román névnél két helyen is oda van írva ugyanazon tintával, hogy 1977-ben halt meg az illető. 

Sztanka Domokos/Dominic Stanca 
(forrás: cluj24.ro)

"Kedves Domokos Testvér! 

Sok háborús regény és egyéb műfajú leírás olvasásához[sic!] belekezdtem már, de kettőt kivéve mind abbahagytam azokat, mert szürkék, hazugok vagy semmitmondók voltak. A két kivétel: "Im Westen nichts Neues"[29] és a "Hármasok"[30]. Ez utóbbit korántsem azért, mert avval személyes vonatkozásban is vagyok, hanem mert ez is megérdemelné, hogy elterjedjen az egész művelt világon. Páratlan, hogy egy volt kissebbségi, akkor, midőn már a hatalmat kezelők egyik tagja lett, ilyen kristálytiszta lélekkel és éles értelemmel, az igazság és becsület directioját tűzön-vízen át megtartva ilyen ragyogó írói készséggel írja meg a múlt nagy drámájának ezt a részét, melynek közvetlen részese volt. 

Olyanok, kik Téged soha nem is láttak, alig várják a folytatások megjelenését. Falják élvezettel és gyűjtik a kivágott részeket, pedig az "Ellenzék"-et különben meg sem vették volna.[31] 

Kedves Testvér! Kívánom, hogy mindkét részről tanuljanak Tőled azok, akiknek lenne mit tanulni! Kívánom, hogy a jó Isten áldjon meg, mert Neki bizonyára kedves munkát végeztél!

Kapcsolatosan két olyan háborús epizódot írok le, mely különlegesen a Te tolladhoz való. Előrebocsátom, hogy nem hőstettek, vagy pláne nem hőstetteim elmondásáról van szó. Ha alkalmasnak találod és valahova befonod gyönyörű munkádba, nem szükséges megírnod, hogy velem történt, fogd valaki másra! Talán legjobb lesz olyanra, aki már felettünk figyeli, hogy mi lesz még ezen a sárgolyón.

1. Dornavátránál[32] történt, 1-2 nappal azután, hogy a románok megüzenték a háborút. Akkor már megint a 3-asoknál (3. honvéd huszárezred) voltam a 2. század parancsnoka. Jobb szárnyam a Panos-század[33] balszárnyához csatlakozott. Előttem a völgyben Gura Negri[34] (román földön) terült el, melynek átkutatására erős járőrt küldtem, ahonnan nemsokára élénk és makacs tüzelést hallottam, ami meglepett, mivel a két front között terült el és kiürítettnek hittem. Hamarosan egy második járőrnek adtam parancsot, hogy a falu másik oldalán behatolva az előbbieknek segítsen. A tüzelés rövidesen megszűnt, s a járőrök egyesülten bevonultak, fogolyként magukkal hozva 6 román parasztot s a tőlük elvett fegyvereket. A parancsnok jelentette, hogy a házak ablakaiból tüzeltek reájuk, 2 huszár meghalt, 3 megsebesült. A segítségül küldött járőr bekerítette őket, mire megadták magukat. Ismétlem: nem katonák, parasztok voltak. Ilyenkor a szabály, hogy rögtön a helyszínen agyon kell lövetni őket. Ez már a járőrparancsnok kötelessége lett volna. Ez Gherba (Ghilba Florian) szakaszvezető volt, aradi román fiú, kivételesen bátor, megbízható katona, aki harcolni jól tudott, de "kivégezni" nem szeretett. Ezt a kötelességet reám hárította. Előttem reszketett 6 fiatal élet. Tolmács útján értésükre adtam, hogy ha civilt harc közben elfognak, azt agyon kell lőni. Én azonban megkegyelmezek nekik, és hátra küldöm a hadosztály-parancsnoksághoz[35] őket, de hogy a tábornok úr mit fog tenni, azt nem tudom. Pedig tudtam. Ösmertem az öreg Czitó tábornokot kadét korom óta. Tudtam, hogy le fog teremteni, tudtam, hogy hadbírói eljárást helyez kilátásba, és tudtam, hogy a vége az lesz, hogy a 6 román parasztnak a haja szála sem fog meggörbülni. Így is történt szóról szóra. Gura Negri faluban most 6 őszbecsavarodó paraszt bizonyára szeretettel gondol arra az ellenséges kapitányra, akinek a nevét sem tudják. 

2. Ez az eset ugyanott történt. A hadosztálytól vagy 50 pakk gyufa érkezett, avval a paranccsal, hogy mint a legelőreugró frontszakasz parancsnoka esténként a szétszórt zsuptetős parasztházakból egy-kettőt gyújtassak föl, hogy a drótakadályok előtere meg legyn világítva. Napközben nagy fáradsággal fatörmeléket hordattam össze több csomóba, mert a hadosztálynak minden este látnia kellett a pirosodó eget. Látta is, de ezt nem az égő parasztházak csinálták. 

Nincs több. Nem fog ártani, ha ezt a két kis történetet megtudják olyanok is, akik nem hiszik el, hogy a magyarnak is van szíve. 

Rastolita, jud. Mures. 1936. maiu 27.[36]

Ha Kolozsvárra jövök, meglátogatlak. Szeretettel ölel és mindig büszke lesz barátságodra régi bajtársad: 

Brunhuber Laci sz. 

Dr Stanca Domokos igazgató-főorvosnak. Cluj.

A 6 román parasztnak a neve:

1. Rusu Gavril, Gura Negri - Catanesli(?)[37] faluból. Meghalt 1960-ban.

2. Dumitru Filipescu, Gura Negri - Ortoaia[38]: meghalt 1977

3. Lesanu(?) Grigore, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1977

4. Siruioneren(?) Ion, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955

5. Iacob Rosu, Gura Negri - Rusea(?): meghalt 1955

6. Iftimie Vleju(?), Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955"

Jegyzetek:

[1] Lásd a Hadtörténelmi Levéltár "Tiszti személyügyi anyagok" Fondjegyzékét! Nyilvántartási száma: 6878 és 6847. https://militaria.hu/adatb/leveltariuj/node/276

[2] Solymossy Lajos: A Székelyudvarhelyi Magyar. Kir. Áll. Főreáliskola XXXIII. évi értesítője az 1903-1904. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1904. 9.o.

[3] A honvéd huszárokra: Balla Tibor: A ​magyar királyi honvéd lovasság, 1868-1914. Budapest, 2000

[4] Aradi Közlöny, XXVI. évf. (1911). 242. sz. 7.o. és 9.o.

[5] Koszta István: Huszártörténet. Csíkszereda, cop. 2008. 61.o.

[6] Koszta, 364.o. Görgey Viktor egyébként Görgei Artúr bátyjának, Árminnak az unokája volt.

[7] Érdekesség, hogy ő pedig egy másik 48-as tábornoknak - pont Görgei Artúr nagy ellenlábasának - Perczel Mórnak volt az unokája. Perczel Armandra lásd Karika Tímea írását: https://nagyhaboru.blog.hu/2023/03/23/perczel_armand_tortenete

[8] U.o.

[9] Hirek a sebesültekről és betegekről, 22. sz. (1914. október 9.), 4.o.

[10] Erre lásd: Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban. Budapest, 1941. 269-270.o.

[11] Koszta, 97.o.

[12] Koszta, 148-149.o.

[13] Koszta, 180.o.

[14] Dr. Berend Miklós hadi önkénytes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Budapest, 1916. 214.o.

[15] Koszta, 218.o. és 448.o.

[16] Koszta, 226-227.o.

[17] Bene János: Nyíregyházi huszárok az I. világháborúban. Állásharcok 1915–1916-ban. In: A nyíregyházi Jós András Múzeum évkönyve, LVII. Nyíregyháza, 2015. 236.o. 

[18] A m. kir. debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869-1918. Budapest, 1939. 146.o.

[19] Koszta, 298.o.

[20] O.No. 2107/7. Közölve: Koszta, 299.o.

[21] Koszta, 451.o.

[22] Koszta, 462.o.

[23] A magyar királyi honvédség és csendőrség névkönyve 1918. évre. Budapest, 1918. 445. ill. 487.o.

[24] Koszta, 364.o.

[25] Gáspár Ármin: "Erdélyért" - Hóhérok és mártírok II. Budapest, [1935]. 152.o. A perről az Ellenzék című lap is beszámolt 1922. április 26-27-i számaiban. 

[26] "Felmentették az összeesküvéssel vádolt marosvásárhelyieket" In: Ellenzék, 43. évf. (1922) 95. sz. 4.o.

[27] Koszta, 364.o.

[28] Dominic Stanca/Stanca Domokos (1892-1976) Petrozsényban született román orvos, nőgyógyász. Az első világháború idején frontorvos. 1918. december 1-én részt vett a gyulafehérvári nemzetgyűlésen, majd később a kolozsvári kórház igazgató főorvosa volt. Tudományos munkássága jelentős a nőgyógyászat terén Erdélyben. Életrajzi adatai innen származnak: https://cluj24.ro/dominic-stanca-medicul-care-si-a-dedicat-toata-viata-pentru-grija-si-fericirea-altora-a-fost-pensionat-fortat-la-62-de-ani-86908.html

[29] Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent kiváló regényéről, a Nyugaton a helyzet változatlan-ról van szó. A levélben "In Westen" áll tévedésből.

[30] Stanca D[omokos].: Hármasok. Cluj, 1936. 

[31] Az első közlés a "Hármasok"-ból 1936. május 1-én jelent meg az Ellenzék című napilapban. Összesen 38 közleményben jelent meg, az utolsó 1936. június 24-én. 

[32] A levélben: Dorna-Vatra. Ma Vatra Dornei Romániában. Német neve Dorna Watra volt.

[33] Panos Aurél százados, a 3. honvéd huszárezred századosa ekkor.

[34] Gura Negri, kis település Dornavátrától délkeletre 3 km-re.

[35] A 11. honvéd lovashadosztály parancsnokságáról van szó. A hadosztály parancsnoka 1916 októberéig Czitó Károly vezérőrnagy volt.

[36] Răstolița a Maros megyei Ratosnya román neve.

[37] Nem tudtam azonosítani a falut, de valahol Dornavátra környékén lehet.

[38] Orotaia, település Dornavátrától 6 km-re keletre.