Egy napló Győr 1809-es ostromáról IV. rész

Elérkeztünk Hohenegger Lőrinc 1809-es győri naplókönyvének utolsó, 4. részéhez, amelyben megtudhatjuk, milyen volt az élet a franciák által megszállt Győrben, valamint elolvashatjuk a plébános személyes halálközeli élményét az ostrom során. Fogadják/fogadjátok nagy szeretettel, aztán most jönnek újra a könyve-aktualitásos-és más töris írások.

1809. június 26. hétfő

26-án szaporodnak a megkívántatások mérhetetlenül, és csaknem lebírhatatlanok. Az adók is közeledtek. Mindkettő behajtására követség rendeltetett, melynek feje a káptalan prépostja és a viceispán volt. Ez olyan tisztség volt, melyet senki sem irigyelt tőlük. A mi vendégeink [=franciák] amint látszik, minden módon és ezer: pardonnez moi (kegyelmezz nekem) [inkább elnézését kérem] le akarják a fülünkön nyúzni a bőrt. Az ő – mondjuk ki a dolog valódi nevét – rabló alkatuk szerint, később a Benedek-rendiek pincéje, melyben közel 4000 akó bor találtatott, kiüresíttetett. És a püspöki pince nagy bősége, mint az adóhoz való pótlás, nyilvánosan elkótyavetyélték, hozzátéve, hogy a polgárok csűrje, pincéje, erszénye ahhoz képest nem kevésbé keményen elvitetett. Én is elvittem az én kevéskémet, ellehet gondolni, milyen készséggel? Gróf Narbon [valójában Narbonne][1] főhadvezér van itt, úgy hallani, hogy Győr és az elfoglalt Magyarország részének kormányzójává neveztetett.[2]

A győri Napóleon-ház (fotó: itthon.hu), amely a Bezerédj-családé volt,

és ahol Jenő alkirály ütötte fel főhadiszállását, majd itt aludt augusztus 31-én Napóleon is.

1809. június 27. kedd

27-én mi a mai napon reggel 9 órára a Narbon fővezérhez hívattunk meg. A város papi és világi törvényes személyeinek mind meg kellett jelenni. Ő írásból sok kézhadarással [azaz gesztikulációval] ékes deák [=latin] beszédet mondott, melyben csak az volt a nagy kár, hogy mi a szólót, idegen és éles kiejtése és szokatlan kimondása miatt egészen meg nem értettük. Hanem ez nem nagy kár volt. Ő dölyfös és hírt okádó [befeketítő?] volt urára és mesterére nézve, s megalázó ránk nézve.[3] Ez az egyébként jeles világi ember, ki [XVI.]Lajos udvarában pallérozódott - és neki közelről vérrokona, amint ezt egész ábrázatának szembetűnő hasonlatossága Lajossal mutatta[4] -, a többi közt azzal a lázító kiejtéssel élt: „Estote sani!”[5], mintha mi eddig nem lettünk volna eszünkön. Ő ezt arra az elfajult proklamációra irányozva tette, melyet mindegyikünknek tulajdon kezével, mély meghajlással a kezünkbe nyomott. A proklamáció nem volt éppen rosszul írva, de tartalma annál rosszabb volt. Ő felzendülésre buzdított bennünket, és elpártolásra a mi jó és szerencsétlenségben is kettősen drága királyunktól, ez oly hívás melynek mellünkben a legmélyebb bosszúság és irtózat visszhangzott, zengett csak vissza. Nem látta-e ez a rövid látó, erőszakos uralkodó (tirannus),[6] hogy [az] ilyen fegyvert maga ellen is lehet majd fordítani? Hogyha a régi, tisztes ausztriai háznak roskadni kell, az ő újonnan szült dinasztiája ezután igen hamar fog lerogyni? Hogy a dölyfösség magát előbb, vagy utóbb de bizonyosan megbosszulja, hogy a visszafizetés napja előbb, vagy utóbb de bizonyosan el fog jönni?

Mi ezt a dibdábot[7] zsebünkbe dugtuk hidegen, hallgatva ugyan, de elegendően értésére adva vállainkat vonogatva. A mi ábrázatunkon – mert sók szót váltani nem volt tanácsos -, a hajdani bölcs hadügyminiszter könnyen láthatta, hogy mi inkább idehaza maradunk, mint Rákos mezejére megyünk királyválasztásra, mely mindenesetre csak királyocska, mint a kafarnaumi, és francia teremtmény lett volna.[8] Ő mindazonáltal igen nyájasan eresztett el bennünket, és egész a lépcsőig kikísért, sok meghajlás és némely arany ígéretek között. Azután a vicekirályhoz vezettettünk be meghallgatásra (audientia). Az előszobában – ez reggeli 10 óra után volt – éppen akkor vettek magukhoz a tisztjei egy hathatós reggelit (Dejeunner a la fourchette), a tele tálak és a magyar borok mellett igen jó kedvük volt. Nem volt finom, a város minden tisztviselő személyét, melyek között legelső volt az ősz és tisztes püspök, ezek között az emberek között hosszas ideig hagyni várakozni, kik tekintetbe sem vettek bennünket. Ettek, ittak és ujjongtak, mintha otthon lettek volna, és nem lettek volna közel becsületes emberekhez. Végtére előbocsátottunk. A vicekirály egész uniformisában, a kócsagos [kócsagtollas] kalapját hóna alatt tartván egy asztalnál állt. Ez valóban egy pompás, ha mindjárt nem nemes gyönyörűségű mégis kellemes ember. A püspök kezdte a beszédet franciául, azután folytatta Stahremberg kanonok, kinek húga – egy olasz nagyhoz menvén férjhez – udvari dáma volt az Auguszta hercegasszonynál.[9] Az alkirály igen hízelkedő említést tett róla, csakhogy kétértelműen azt tette hozzá: „Még mindig igen melegen ragaszkodik Ausztriához?”. Ez bátyjának és nekünk mindnyájunknak dicséretünkre válik. Egyébiránt röviden, de nyájasan beszélt. Mi sok üres reményekkel eleresztettünk. Az odakinn valók még most is vitézen ettek s ittak, nem köszöntek nekünk, nem is fogadták el köszöntésünket, és alig méltattak egy pillantásra. Mi azzal vigasztaltuk magunkat: hogy ámbár ők tőlünk az illendő tisztelet megtagadták, mégis tekintetbe véve előttük lévő asztalaink és boraink, sokáig fognak arra emlékezni, milyen jól él az ember Magyarországon.

Azonban nem akarok, és nem is hallgathatok el egy szép vonást, mely a vicekirály erkölcsi jelének tiszteletére válik, s megérdemli, hogy a feledékenységből kiragadtassék. A Győri ütközet után a Kisbarát faluba,[10] mely éppen a harcmező mellett feküdt, és különösen a plébános házába – ki egy derék és érdemes ember -, igen nagy számmal vittek sebesülteket, kik nagyrészt tisztek voltak. Ő barátságosan fogadta őket, ámbár ellenségek voltak, emberiesen és kegyesen bánt velük, amint ezt egy embertől, egy lelkipásztortól várni lehet. Enyhítette őket [mármint sebeiket] amennyire lehetett; segítséget nyújtott nekik, ahol lehetséges volt; azokat pedig, akiknél ez haszontalan volt, vigasztalta végső óráikban. Ez értésére esett a vicekirálynak, miután Győrbe szállt, és tüstént egy másik egyházi személy által ezen érdemes plébánosnak szembetűnő summát, és - mi még felsőbb értékű volt – a maga, és az emberiség köszönetét adta.

1809. június 28. szerda

28-án reggel befogattak a vicekirály szekerei, mi nem tudtuk, miért? Az volt a híre, hogy Chasteller[11] [helyesen: Chasteler], vagy Gyulay, vagy mindketten ide közelegnek Pápáról, és mi így nemsokára megszabadulunk az alkalmatlan vendégektől. Mi még eddig sem lettünk okosabbak, még mindenkor csodát reméltünk, onnét, hogyha emberek nem segíthetnének.

A kormányzó azt a parancsot adta, hogy reggel 5 órakor minden ház egy embert állítson az erősség – [nem] amint hallani lehetett – lerontására, hanem valójában – amint azonnal kitetszett – ezek annak felállítására és sokasítására.[12] A következő napokban fáradhatatlanul dolgoztatott itt. Később a Wagrami ütközet[13] és a Znaimi fegyvernyugvás[14] után, midőn maga Bonaparte sasrepülés módjára Győrben megjelent, és éppoly gyorsan ismét eltűnt, új erősségek vetettek fel a várba, hanem azután ismét semmivé tétettek, és a bástya egy része – akárcsak Bécsben, Grécban,[15] és Brünnben – pajkosan és dölyfösen a levegőbe vettetett.[16] Így ösztönözte maga, a vitézségtől megrészegült bitorló [=Napóleon] a népek igazságos haragját, és a sors vas és összezúzó kezét maga tulajdon romlására. Ő megtalálta amit keresett, igazságosan történt vele, és az örök jutalom – a régiek Nemezisnek nevezték – már idelent is igazságosnak mutatta meg magát.

Ezekben a napokban becsúszott [azaz bejutott a városba] az a bátor pattantyús - Fogel -, ki magát kiadta, mint sáncásó paraszt foszlányban,[17] hogy az ellenség munkáját megvizsgálhassa. Sok polgár jól ismerte őt, de mégsem – de mondjam-e még ezt? – árultatott el egytől sem. Ő azt állította, hogy ha a várost - mint reméli – nem sokára a mieink vívni fogják, oly nagyon fognak ágyúzni, hogy nem sokára fel kell adni magát, vagy egy kő sem maradna a kövön. Ez oly vigasztalás volt, melynél a szegény polgárok a hallást és szemeik világát elvesztették. Azonban mégis felette jól megvendégelték, és miután minden erősséget szorosan [=közelről] megvizsgált, ismét barátságosan kieresztették a kapun.

Napóleon a Wagrami csatában, Horace Vernet festménye (wikipedia)

1809. június 29. csütörtök

29-én a munka a várban erősen folytatódott, mi félelemben és reszketésben voltunk, mert most átláttuk, mire céloztak. Azonban a vendégeink vígan voltak, mi mint illendő, viseltük a költséget. őnáluk az ég hegedűkkel volt megrakva, mi szívesebben Miserere-t [siratót] énekeltünk volna. Ők gyönyörködtették magukat minálunk, s nekünk szerencsénk volt azt kifizetni. Azonban lassan-lassan hozzászoktunk - mert hozzászokik az ember, kénytelen [hozzászokni] a tömlöchöz, a béklyóhoz is, és ezért nem igazságtalanul nevezte valaki az embert [meg]szokó állatnak – a városban bajos vendégeinkhez. Egynéhány – de valóban kevés – lakos még módosaknak és legkedvesebbeknek találták őket. Történt, [egy] rangbeli asszonyságot látogattam meg, mely egy francia főrendű tiszttel bizalmasan ült egy török kanapén: ők egy szót sem szóltak. A francia csak a francia morgást (Jargon) ismerte – mert a hiú francok azt hitték, hogy az egész világnak meg kell tanulni kedvükért franciául[18] -, az asszony csak németül beszélt. Én, amennyire lehetett magyarázó és közbenjáró voltam. A dáma kimérhetetlen volt vendége dicséretében, és nem mondhatott elegendőt magasztalására, mily jeles magaviseletű és módos lenne. Ekkor nem tartóztathattam meg magamat már ettől a kis csintalanságtól, kérdezvén tőle, hogy miképpen jutott volna erre a meggyőződésre?

Délután összeakadt velem a főpiacon[19] egy francia könnyűlovas, ki magyarul könyörgött, hogy a várost mutassam meg neki. Én – ennek a szökevénynek[20] - a vezetés helyett szívesen adtam volna egy „Nota benet”-t,[21] de ez nem volt tanácsos ebben a helyzetben. Én elegendőnek tartottam őt egynéhány utca megmutatásával céljához vezetni, és sietségben két keményleckét (pirongatást) adni, melyet ő hidegen, és érzéketlenül vett fel. Este sétálni mentem egy jó barátommal a bástyán. Itt egy bündeni [=bádeni] németre akadtunk, ki az ágyúk mellett őrt állt. Ez a nyomorult ember tetőtől fogva talpig mért meg bennünket, és gúnyolva azt mondta: „ez is azokból az ágyúkból való, melyeket tőletek vettünk el.” Tüstént feleltem neki igazságos felháborodásban: „Igen, lehetséges, mert nekünk hála Istennek elég ágyúnk van, de ti mostanában egyet sem hoztok magatokkal, s ezért egyet sem zsákmányolhattunk tőletek.” Én sietve hátat fordítottam neki, ő egypár irtózatos káromkodást szórt utánam. Már korábban egy tudóska olasz – ki valamit Vergiliustól hallhatott – a bástyán egy jó barátomnak a mi – most az ő – erősségükre mutatván gúnyolva ezt mondta: „sic vos non vobis vellera fertis oves”,[22] melyre neki tüstént ezt felelte: „sic vos non vobis fertis aratra boves.”[23] Ezen a napon és

1809. június 30. péntek

30-án sok francia osztály ment át a Dunán a hajókon álló hídón a Csallóközbe.[24]  Mindnyájan János főherceg seregét követték, s azután siettek a Wagrami ütközetre.[25] Ezen a napon néhány megfogatott parasztot hoztak be a Csallóközben [Szigetközben] fekvő Zámoly nevű faluból, ők egy francia csapatot, mely velük rosszul bánt, szétugrasztottak s néhányat közülük kegyetlenül a Dunába vetettek. Ezért meggyújtatott a falu, s a parasztok vezérei halálra ítéltettek, s egyszersmind kemény és fenyegetőző buzdítás [hirdetmény] bocsátatott ki a kormányzótól, hasonló erőszakos lépések megakadályozására. A parasztok a sorsukra el voltak szánva rettenthetetlen bátorsággal és mérges ábrázattal tekintettek az őrző katonákra. Hanem a nagyérdemű püspök, ki magának semmit sem kért, könyörgött életükért, és Narbonne elegendő emberséggel bírván, megkegyelmezett nekik. Ő egyáltalán – nem számlálván néhány megbocsátható gyengeségeit – nemcsak finom, hanem jó ember és barátságos ember is volt, ki velünk az ellenségi nyomorgatást, ellenségi gúnyolást – ez keserűbb, mint az ellenségi sanyargatás – soha nem éreztette. Ha mindazonáltal valami történt, ami elmaradhatott volna, úgy nem volt az ő, vagy a körülötte levők munkája; és azért általánosan tiszteltetett és általánosan gyászoltatott, midőn oly szerencsétlen véget ért Torgauban.[26] És azért, ha már egyszer az ellenség kezébe kellett esnünk, úgy jó volt az ő kezébe esnünk. Gyengéden nyugodjék tehát a hamva!

Luis Marie Jacques Almaric Narbonne-Lara, Győr kormányzója,
és valószínűleg XV. Lajos házasságon kívül született fia (wikipedia)

1809. július 1. szombat

1-én júliusban utazólevelet (passust)[27] kerestem és nagy nehezen kaptam. A békés múzsák hallgattak a fegyver lármás zenebonája alatt, a tanítás erőszakosan elvégeztetett – a Növendék ház és az Akadémia katonai házakká (kaszárnyákká) változtattak -, a mi munkakörünk be volt zárva.[28] Születésem helyére, Sopronba kívánkoztam óhajtva, hogy láthassam mi történik ott, és hogyan folynak dolgai oly sok drága, szíves barátnak.

1809. július 2. vasárnap

2-án júliusban, lerázván lábamról a port, elhagytam szegény, az ellenség vas igája alatt nyögő várost;szabadabban lélegeztem a szabadon, keservesen tekintettem vissza, oly sok jóra benne, és mélyen sóhajtozva mellemben: az Úr gondviselésébe ajánllak benneteket, az Isten legyen nektek kegyelmes! - Kiáltottam vissza.

Az is volt Ő! Ámbár hosszú és nehéz szenvedések után, mert akit szeret, azt ő megpróbálja. A szabadság napja csak sok borongó nap után jött fel nekik. Azt a rettenetes veszedelmet, hogy tulajdon testvéreiktől ostromoltassanak, és semmivé tétessenek, elfordította a béka Istene a jó várostól a Bécsi béke által.[29] Ő megifjadva lépett ki hamvaiból, és tisztán jött ki a nyomorúság olvasztókemencéjéből. Ő azt a nagy nyereséget szerezte magának, hogy ő egyike a leghűségesebb városoknak, ezáltal lett ő drága gyöngy az ausztriai koronavárosok egyesületében; ily érdeme mellett, melyet a király és atya a királyi székben megismert, és a haza érdeme szerint méltatott ily dicséret mellett, elfelejthette és el is felejtette szenvedéseit.

Eddig még magamról és állapotomról ezalatt a félelmetes idő alatt, és individualitásomról röviden szóltam, mert az egyén elvész az egészben, és alámegy; és én sohasem akartam azt helyben hagyni, ha az író tulajdon drága létüket mindenütt a sokadalomra viszik. Mindazonáltal még egy-két ismereteket rólam és a körülöttem lévőkről engedjenek meg , s meg is engednek ezen értekezés olvasói.

Én sok esztendeig asztaltársa voltam ama nemes és emberszerető gróf és kanonok Starhembergnek,[30] ki a város és az ország legérdemesebb férfiúi közé számoltatik. Az én tiszttársam, az akkori Istenes tudományok tanítója, Benedek, egy eleven és merész ember; és engem a plébániában megelőző, egy jámbor ifjú Miskey, voltak velünk. A napok hónapoknak tűntek, az éjjelek még hosszabbak és rettenetesebbek voltak, mint azok. Mert a csend tőlünk megtagadtatott, az éj nézőtéri játék volt az ellenséges tűznek, és a mi szorongattatásunknak. Mi a napokat és az éjszakákat általában a pincében töltöttük. Az utolsó rettenetes éjjel is [VI.21-re virradóan], midőn körülbelül minden tűzben állott, itt feküdtünk együtt, és ébren voltunk. Ez a legijesztőbb éj volt, melyre sohasem fogok borzadás nélkül gondolni, és mégis azon az éjjelen szunnyadtam egy-két óráig, mert a fáradtság és lankadtság elnyomott, és a természet kívánta adóját. Virradatkor láttuk a siralmasságot szülő éj iszonyú fájdalmát – és óh! -, ily nehéz szenvedések után csak az a vigasztalás - a kétségbe esés vigasztalása - maradt hátra, hogy tudni illik az ellenség kezébe esünk, ki ha ember is, mégiscsak mindenkor ellenséges.  

Hála az isteni gondviselésnek! Én, és az örökségben lévő barátom, Miskey egy nagy veszedelemtől menekültünk meg. Egy délután volt – hallgatott a lövöldözés -, az ágyú nyugodott, a tűz csak pislogott, a béke látszott szelíd szárnyát a nagyon megsanyargatott városra ismét kiterjeszteni. Ekkor elmentem barátommal a közel lévő Növendékházba[31] - hová magukat a káptalanbeli urak és más papok vonták, mint valami erősségbe -, hogy láthassuk, hogyan vannak a dolgok szenvedő testvéreinknél, és nem hiányzik-e közülük valamelyik kedvencünk. Alig láttuk [meg] őket ismét, és örültünk a viszontlátásnak, újra harsogni kezdett az ágyúk dörgése, és a golyók ismét szerteszéjjel búgtak. Mi siettünk a pincénkbe. Hátunk mögött, igen közel, lecsapott egy golyó egy szegletkőbe, s egy részét leszakította. Ha a szegletkő nem lett volna, úgy mind a kettőnket elsodort volna. A szegletkő volt üdvösségünk! Nem! A mi üdvösségünk az volt, aki azt a követ odaállította! Nem! Az volt a mi üdvösségünk, aki a követ teremtette, ki a kőfaragónak oly erőt adott, hogy a követ formálhassa. Az Isten volt a mi üdvösségünk! Ezért egyedül neki dicséret és dicsőség!

És így tehát befejezem naplókönyvemet, azzal, akinek nevében elkezdtem; és kitől mindeneknek kezdődni és végződni kell: az Istennel, ki mindent jól és bölcsen vezérel, mindent a mi javunkra fordít, ki még a szenvedésből is örömöt teremt, ki mindent szerencsés végre fordít, korán, vagy későn, idelenn vagy odafenn!

A te gondoskodásod - Óh Atya! -, mindeneket kellemesen kormányoz és rendel!       

       
A napló egészben, jegyzetekkel letölthető innen:
https://docs.google.com/file/d/0BxHKPU1EP8vnOFpxbk9qRllTS1U/edit

Jegyzetek:

---

[1] Louis Marie Jacques Amalric, Narbonne grófja (1755-1813), korábban royalista diplomata és hadvezér. Napóleon éppen 1809-ben reaktiválja, és nevezi ki Győr, valamint a megszállt magyar területek kormányzójának.

[2] Mint látható, naplóírónk itt például egy az egyben az 1809-es naplóját írta be, még a jelen idős szerlezet is megmaradt.

[3] Ez nem teljesen korrekt, hiszen a forradalmi Franciaország idején hű volt XVI. Lajoshoz, egészen 1801-es rehabilitációjáig (melyet Talleyrand jár ki), száműzetésben volt.

[4] Könnyen lehet, hogy valóban XVI. Lajos féltestvére volt, mert anyja XV. Lajos szeretője volt, és apja egyes iratok szerint egy háborús sérülések miatt nemzőképtelen volt születése előtt kilenc hónappal. Egyébként a keresztségben kapott Louis-Lajos név is ezt erősíti.

[5] Latin. Szó szerint: Legyenek egészségesek! Azaz: legyenek észnél!

[6] Itt természetesen ismét Napóleont kell érteni ezalatt.

[7] Azaz Napóleon proklamációja, amelyet Narbonne a kezükbe nyomott is kiplakátozta a városban. Napóleon május 15-én intézett kiáltványt a magyarokhoz, melyben arra buzdította őket, hogy szakadjanak el Ausztriától és Rákos mezején, történelmi hagyományaikhoz hűen, üljenek össze elrendezni az ország ügyeit és királyt választani. A proklamáció a magyarság (a királyság minden nemzetiségében) teljes ellenszenvével találkozott, semmi hatása nem volt. A magyarok kitartottak királyuk mellett.

[8] A magyarok nagyon helyesen levonták a következtetést a francia gyámság (és súlyos adóteher) alatt létrehozott lengyel állam esetéből.

[9] Bajorországi Auguszta, Leuchtenberg hercegnője (1788-1851), Miksa bajor választófejedelem lánya és Jenő alkirály felesége 1806 óta. Két fiúk és öt lányuk született házasságukból.

[10] Ma Győrújbarát része.

[11] Johann Gabriel von Chasteler (1763-1825), teljes nevén (igen, tényleg): Johann Gabriel Joseph Herbert Marquis de Chasteler de Moulbais et de Courcelles, vallon származású (ugyebár a francia forradalomig a mai Belgium Osztrák Németalföld néven a Habsburg-birodalom része volt) császári*királyi hadvezér. 1809-ben a közös hadsereg VIII. hadtestének parancsnoka, majd miután tiroli felkelők vezetője lett, Gyulay Albert (1766-1835) veszi át hadtestének vezetését.

[12] Napóleon mostohafiának adott utasításában az volt, hogy építse ki Győrt annyira, hogy hosszabb ideig képes legyen ellenállni ostromnak, így fedezze a Rába-vonalat, míg Jenő seregével csatlakozik az övéhez és így megerősödött csapataival döntő csapást tud mérni a Károly főherceg vezette Császári-királyi főseregre. Ez nagyjából így is történt, mindössze Győrt nem vette ostrom alá senki.

[13] Az 1809-es Habsburg-francia háború (vagy ötödik koalíciós háború) döntő ütközete, melyben 1809. július 5-6-án Napóleon kemény küzdelem után legyőzi a Károly főherceg parancsnokolta Császári-királyi főerőt. A csatában több mint 300 ezer katona vett részt (több mint negyedük meghalt vagy megsebesült) és 900 ágyú ontotta a golyót az ellenségre.

[14] 1809. július 11-én a két fél ideiglenes fegyverszünetben állapodott meg. Végül, mivel az ellenségeskedés már nem újult ki, 1809. október 14-én a háborút a Schönbrunni béke zárta le. Ausztria és Magyarország jelentős területveszteségeket volt kénytelen elszenvedni. Magyar részről Fiume és Horvátország egy része is francia ellenőrzés alá került

[15] Graz régi magyar neve.

[16] Valóban a békeszerződés bizonyos erődök megsemmisítését is előírta, ekkor robbantották fel a győri vár egyes bástyáit, hogy védhetetlenné tegyék. Minthogy ezek újjáépítésére később nem került sor, elsőként a vár déli, majd a keleti falszakaszait elhordták a polgárok, hogy ne akadályozza a város fejlődését. Mara már csak a püspökvár mellett lévő másfél bástya maradt ránk, illetve a nemrég kiásott Duna-kapu téri, és más kisebb-nagyobb maradványok.

[17] Szegényes ruhadarab.

[18] Van, ami nem változik. :D

[19] A mai Széchenyi-tér volt a város főtere, ahol piacokat is tartottak.

[20] Ezek szerint az illető francia könnyűlovas magyar volt, nem csak magyarul beszélt.

[21] Ebben az esetben „megjegyzés”-t jelent.

[22] Jelentése: Noha ti építettétek őket, de nem magatoknak – Vergilius négysoros versikéjének egyik sora. Szó szerint: Gyönyörködtök a juhokban és a gyapjúban, de nem a tietek. A sztori szerint Augusztus házának falára egy éjjel Vergilius felírt egy Sic vos non vobis kezdetű egysoros versikét, ám a császár másénak hitte, és azt jutalmazta. Erre Vergilius írt egy négysoros verset, minden sorát így kezdve, s bizonyítva, hogy ő volt az „elkövető”.

[23] Az előző jegyzetben említett négysoros versike utolsó sora, jelentése: „Az ökör húzta eke nem az övé.”

"Sic vos non Vobis aedificatis Aves,                                                              

Sic vos non Vobis vellera fertis oves,

Sic vos non Vobis mellificatis majmok,

Sic vos non Vobis fertis aratra Boves. "

Szabad fordításban:

Nem magának épít meleg fészket az madár,

Nem magának növeszt gyapjút a birka,

Nem magának szánja mérgét a darázs,

Nem magának húzza az ekét az ökör.

[24] Valójában a mai Szigetköznek nevezett sziget felé.

[25] Ellentétben János főherceg seregével, Jenő alkirály csapatai oda is értek.

[26] Narbonne-t 1813 őszén Torgau erődjének kormányzójává nevezték ki, mely kulcsfontosságú volt az akkor már védekezésbe szoruló napóleoni birodalomnak. Az erődben tífuszjárvány tört ki, amelynek áldozatul esett a parancsnok is, katonáinak nagy részével együtt. Szívét hazavitték, és Franciaországban temették el.

[27] Útlevél, vagy passus. Háborús időkben egy parancsnok által kiadott (kellően megindokolt) engedéllyel lehetett utazni a hadműveleti területen, melynek felmutatásával, ellenőrzésével a hatóságok átengedték az utast. Enélkül könnyen lehet, hogy lefogták, mint kémet.

[28] Mint az kiderül ebből is, Hohenegger Lőrinc a papnövendékeket tanította Győrben, ám most nem volt hol.

[29] A Schönbrunni békéről van szó, melyet október 14-én írt alá a Habsburg birodalom és a Francia Császárság. Ausztria kénytelen volt lemondani Salzburgról Bajorország, Nyugat-Galíciáról a Varsói Nagyhercegség, Tarnopol körzetéről Oroszország és a Száva folyóig Horvátország egy részéről a francia csatlós Illíria javára.

[30] Ha jól sejtem, Starhemberg Emánuel győri kanonokról van szó.

[31] Ez a mai Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár barokk épülete (Káptalandomb 26.), bár nem teljesen a mai formájában. Nem tévesztendő össze a mai papneveldével, amely akkor még nem létezett.

Egy napló Győr 1809-es ostromáról III. rész

1809-es győri naplónk folytatódik a város 1809. június 21-i heves bombázásával, amely bebizonyítja, hogy az ostromlövegek megérkeztével az erődítmény már nem tartható. Naplóírónk átéli a helyőrség kapitulációját és a francia sereg bevonulását. Úgy látszik alábecsültem a napló hosszát, mert még egy rész kell, hogy majd lezárjuk, így lesz egy negyedik, most már tényleg záró etap.

1809. június 21. szerda

21-én reggel az a hír terjedt el általánosan a városban, hogy már közel van az ostrom alól való kiszabadításunk, és szorongattatásunknak vége. Ez csak üres hír volt, mint a többi. Azt hallottuk és láttuk, amit hallani és látni kívántunk, oly balgatag a sokaság és oly könnyen hívő, ha arra kell, hogy maga magát megcsalja. Egy, az élésre ügyelő tisztségnél (proviantamt) lévő ember az utcákon fel s alá futkosott, és teljes torokkal ezt kiáltotta: „A Károly herceg jön?” Egy másik: „János herceg jön vissza!”, majd egy harmadik: „Nem! Mind a kettő egyesülve a kapu előtt van!” Seregesen kiáltották ezt utánuk sokan bőgve, jaj lett volna annak, aki kételkedett volna ezen, rosszul lett volna dolga. És mégis ez a nap volt a szegény városra nézve legszomorúbb, legveszedelmesebb.

Délelőtt béke volt, széli és siralmi csend uralkodott a következő ostrom és halál előtt. Délután 3 órakor egynéhány magányos lövés esett, azután ismét béke volt egész este közel 10 óráig. Ekkor ellepett bennünket a legirtóztatóbb és leg félelmesebb bombázás, ehhez hasonlítva a többi csak előjáték volt a szomorú játékban, és csak bevezetés a nagy fordulatra (catastrophe). Eső gyanánt jöttek mindenfelől szakadatlanul a golyók, gránátok, és közbe-közbe gyújtógolyók is (bombák). Egy lágy, csillagos éj volt, [amely] az égés és tűz által világos és sugárzó nappá változott. […] Mindjárt a bombázás kezdetekor tűz támadt az életes (proviant) házban [a gabonaraktárban], vagy a püspöki lakásban? Nem lehetett meghatározni, talán mind a két helyen egyszerre, mert szorosan voltak összekapcsolva, […] Egy ember sietve futott fel s alá az utcákon, a mi pincénk mellett is, és egy rettenetes hangon – melyet soha nem felejtek el -, kiáltotta ezt a szívet mészárló és félelmetes szózatot: „Tűz van! Tűz van!” De egy kéz sem mozdult, egy láb sem indult. Nem lehetett az oltásról és a lángok meggátolásáról gondolkodni. Mert az ágyúzás még iszonyúbban dühöngött, és a segítőt szemlátomást halál fenyegette. Egy fecskendő vitetett házunk mellett, és éppen ekkor egy golyó kétfelé szakította a nagy gyűrűjét [azaz a karikába tekert fecskendő gyűrűjét], s így kénytelenek voltak megállni. Más golyók a lovakat sújtották le házunk előtt egy szobor mellett. Megszámlálhatatlanul estek a növendékházba, és az ott álló káptalanbeli urak lakásaiba, és éppen annyi az alsó városba.[i]

A káptalan temploma szembetűnően kevesebbet szenvedett, egy golyó a Mária-oltárnál esett le,[ii] anélkül, hogy kárt okozott volna. A püspök vára, az életes ház, a nagy prépostság és a Káptalandomb nagyobb részt leégett, s szakadatlanul rohant innen a láng a városba, hogy ott nagyobb szerencsétlenségeket terjesszen. Körülöttünk mindenütt lángok lobogtak. Mi el voltunk szánva, hogy még az égő házat sem hagyjuk el, sőt, hogy még az alsó boltozatot is, a pincébe vezető ajtót is, melyben el voltunk rejtekezve, védeni fogjuk és szükség esetén – mivel víz nélkül szűkölködtünk – borral is meg fogjuk fojtani a lángot. Azonban annyira mégsem jutott a dolog. Mindig mélyebbre vonta magát lefelé a tűz[iii] és mindenütt új táplálmányt [azaz gyúanyagot] talált. Senki sem akart, de nem is lehetett oltani, mert mindenkinek kedvesebb volt az élete – amint illendő -, jószágánál és az öldöklő golyók még sűrűbben és fenyegetőzve repdestek ide. Az ember engedett az isteni erőnek, henyélve és bámulva szemlélte elenyészni munkáját. Csak kevés ember, kiknek hidegebb vérük, könnyebb érzékük, vagy bátorságuk volt – ki ítélheti ezt meg? – bátorkodtak a fenyegetőző halálnak ellenállni. Ezek között több növendék pap volt. Egy ezek közül – ki akkor tanítványom volt -, Nemecskay nevű megérdemli itt a megnevezést, sebesen futott, mikor a tűz támadt a gránátok esése alatt az életes házba, és néhány katonát, kik ravaszul elrejtették magukat, serkentgetett, hogy mentsék meg azt, amit lehet. Maga több lovat szabadított meg, melyek másként az istállóban megégtek volna. Egy férfias érzékű asszony, ebben a rettenetes éjben, a golyóesőben, égő házak közepette fenn állt a maga háza tetején, elrendelte és bíztatta az embereket az oltásra, és a házát [így] szerencsésen megtartotta. Egy más – nem kevésbé vitéz asszony – oly nagy bátorságú volt, hogy midőn egy gránát a szobájába - melybe ő bement, hogy valamit megszabadítson – repült, és ott eldurrant, ő a földre vetette magát, és a darabokat felette elrepülni hagyta, anélkül, hogy valami sérelmet okozott volna neki.

Így dühösködött a tűz kívülről, s csak gyengén viszonozták a mieinktől, és így dühöngött a tűz belülről, egész 3 óráig reggel 22-én, júniusban.[iv] Ekkor valahára béke volt, oly béke, mely a sírhalmira hasonlított. Üresen és elégve állott a ház, némán és hangosan, panasz nélkül benne a polgár. Ekkor láttuk nagy és legszebb részét a városnak omladékba és hamuba feküdni; ekkor láttuk a jámbor és tiszteletre méltó püspököt saját lakásának romjain - csendesen s magát Istenre hagyván – ülni;[v] ekkor láttunk munkáskezeket a jószágok szomorú maradékát a tüzes hamuból kivájni; ekkor hallottuk az anyák mardosó kiáltásait gyerekeik után, a gyermekek nyöszörgését szülőik után, a barátok aggódó tudakozódását kedveseik után is. Mi mindenütt iszonyúságot és pusztítást [láttunk] mi mindenütt, és mindenütt a legmélyebb fájdalom s kétségbeesés hangját hallottuk. Ez oly látvány volt, mely leírhatatlan, melyet látni kell, de leírni nem lehet. Én részemről láttam, s ekkor a hideg borzadás fogott el. Azon szoba homlokzatát, mely ház 2. emeletén laktam – ez a ház a többiekkel elégett -, s egy golyó által át volt lyuggatva, mely azon hely közepére repült, ahol ülni és dolgozni szoktam. Én megszámoltam kedveseimet fejenként, de - Hála az égnek! - egy sem hiányzott.  

1809. június 22. csütörtök

22-kén délután egy követ érkezett és a várost végtére felkérte [megadásra]. Az volt a hír először, hogy a vezér és a [városi] tanács között hosszas tanácskozás után el is igazíttatott [azaz elküldték a követet], [s] félelem és gyötrelem közt vártuk az új bombázást. Hanem, másképp volt elvégezve az isteni gondviselés tanácsában.[vi] A várvezér tanácskozott a püspökkel, felsőbb papi és világi méltóságokkal, kik hozzá mentek; és kérték őt, hogy lépjen alkura, mert a további ellenállás gyümölcstelen és veszedelmes lenne. És ez világos volt! A város mindeneket és többet tett, és szenvedett, mintsem tőle várni lehetett. Ő feláldozta egész boldogságát, a parancsot, hogy az ellenséget egy ideig tartóztassa fel, teljesítette, s hosszú ideig nem tarthatta magát. Nem volt többé erősség, hanem csak sietve megerősített és szegényen felfegyverkezett hely. Ezt átlátta a komor és komoly várvezér, és minekutána kötelességét és becsületét jámborul teljesítette, ráállott az alkura; kiváltképp mivel az életes ház füstbe ment, és érezhető fogyatkozás lett a puskaporban (munitio), a lovasság annyi volt, mint a semmi,[vii] és a gyalogság nem sokkal több 1500 embert – nagyobb részt újonc katonát – számlált, holott a tágas erősség fedezésére 10000 ember is alig lett volna elegendő.[viii] Este az örvendetes – vagy szomorú? – hírt kaptuk, hogy a várparancsnok és az ostromlók között egyezség köttetett, melynek ereje szerint, ha holnap estig nem érkezik szabadító sereg – addig a város egyik kapuja közösen, mindkét fél részéről foglaltassék el[ix] - holnapután a város átadassék. A várőrző seregnek szabad legyen minden tisztelettel kiköltözni – akik egészen kiváltásukig hadifoglyok lesznek[x] -, a városi polgárok jószágai [pedig] minden törvénnyel védelmeztessenek.

Magyar gyalogezred közlegénye 1809-ben
(http://www.napoleon-series.org)

1809. június 23. péntek

Reggel nagy ágyúzás hallatszott – hihetőleg Komáromból és a Csallóközből -, vagy hallani tetszett, több ellenséges csapat ezen a napon a hegyekről a város alá, a Duna által Révfalu mögé takarodni látszottak. Ezek az ellenség csapatai voltak - mint később megértettük -, kik János herceg mozgását követték, ki miután Komárom fel volt készítve s fegyverezve az erős ellenállásra, A Duna mentén Pozsony felé vonta magát. És mi – mert az ember csak örök álmodozó marad -, még mindenkor a felszabadításról álmodoztunk, és tápláltuk, mint a gyermekek a babáikat – hiszen egész életünkben gyermekek vagyunk -, még mindenkor azt a hiú reményt egész utolsó óráig, hogy mindjárt egy Deus ex machina[xi] szabadítana is meg bennünket akár valamely csoda által.

Egész éjjel és másnap reggel még pislogott a tűz a hamuban, még itt-ott lángolt, a Püspökvárban az életes házban még égett, és csak sok erőltetés által lehetett itt eloltani a tüzet. Siralmasan és nyomorultan égett el a Püspök várában a kapus, egy jó tisztes öreg. Midőn a torony teljes lángban volt, felment – vagy küldtetett -, nem tudom miért, ekkor ráomlott az elolvadt harang tüzes masszája, és testét egész csontig elégette. Ő egy szánakozásra méltó életet élt még egész másnap dél felé. Fájdalmainak kimondhatatlanoknak kellett lennie, mert könyörgött – másképp pedig istenfélő volt -, hogy lőjék agyon, hogy a kétségbeeséstől megszabaduljon. Én - háborogva – ennek bizonysága voltam. Ekkor könyörült a békés Isten – a balgatagok halálnak nevezik őt – rajta, és abba a tartományba vezette, ahol többé semmi fájdalom nincs.

23-án reggel 9 órakor egy francia ezredeskapitány 10 tiszttől kísérve a városba bejött. Ezek voltak az első ellenségek, melyeket közelről láttunk, igen kellemetlen vendégek voltak, nemigen örülhettek valami barátságos fogadtatásnak. Ők szállást rendeltek, felírták a vár gyűjteményét,[xii] savanyú tekintetet mutattak, hogy olyan keveset találtak, sokkal kevesebbet, mint amennyire számot tartottak. Azután reggelit vettek, és ismét kitakarodtak, nem nagyon kísérte őket áldásos kívánság. Ők azt erősítették, hogy ha tudták volna a város állapotát, mint most, semmilyen, vagy legalábbis nem olyan tiszteletes egyezségre léptek volna vele. Ekkor dagadt mellünk nemes önbecs érzésétől, és nagy hazafiságtól, nem bántuk meg, hogy oly sokat szenvedtünk, sőt büszkélkedtünk azzal, hogy erőnk felett olyan sokat tettünk, és azon ellenségnek tiszteletet parancsoltunk, és azon is, hogy közöttünk semmi áruló, semmi kém nem találtatott. Most azonban az ellenségtől többé nem fenyegetve kijártuk magunkat a városban, felkerestük barátainkat, örültünk az édes viszontlátásnak a hosszú és félelmetes elválás és veszedelem után, vigasztaltuk magunkat az elmúlt szenvedéseken, és a jövendőkre edzettük magunkat.

Este egy francia és egy osztrák gránátos osztály állt ki a Fehérvári-kapunál. Egy francia és egy magyar gránátos közösen őrt állt a betömött kapu hídján.[xiii] A francia, ámbár győzedelmes volt, mégis földre szegezett szeme, mint a legyőzötté; és alig merte néha alattomban a sötétbarna, bajszos, ölnyi magasságú ellenkező felét megtekinteni.[xiv] Ez fel s alá járt, erős, büszke lépésekkel, vad és ráncos ábrázatot mutatott a másiknak, és néha olyan kegyetlen szemeket vágott neki, mintha át akarta volna őt lökni, szikrázó szemeivel.

Közhuszár az 5. "Ott" huszárezredből
(http://www.napoleon-series.org)

1809. június 24. szombat

24-ikén júliusban, végül Keresztelő Szent János napján, reményünk utolsó napján, szorongattatásunk utolsóján, szolgaságunk elsőjén, déli 4 óra után következett a mieink kimenetele és a francia csapat bejövetele. A szomorú költözést – melyet bástyáról számtalan lakosok, sokan gondtalanul, mi bánatos szívvel, könnyező szemekkel, a jövendő jajok félelmes előérzetével néztük – elkezdte egy kis csapat a megmaradt derék Kienmayer és Ott huszárokból, ezek előtt ment a várvezér. Ezt követte egy inszurgens osztály, ezután egy kis sereg sáncásó és pattantyús – kik rövid kardjukat mérgünkben, látván a közelgő fogságot, a hídon csaknem darabokra tördelték – egy pár ágyúval és égő kanócokkal – mert ez a tisztelet az átadás alujában ki volt kötve a derék pattantyúsoknak -, a panaszos sorokat Jelasics Ferenc[xv] és Vukasovics[xvi] gyalogsága zárta le. Mindösszesen 1500 ember, mindnyájan felső és alsó fegyverben voltak, és minden katonai becsületjelükkel. Végül a poggyászszekerek mentek. A sánc környékén, a Fehérvári-kapu előtt, a francia ostromló seregben legelőla lovasság volt állítva, ez előtt ment (defilerozott) a mi várőrző katonaságunk, mely ott a fegyvereit lerakta, és azután továbbvitetett hadifogságra.[xvii]

Az volt a hír – hanem ezért nem vállalhatok kezességet – hogy az alku nem, legalábbis pontosan nem tartatott meg, és hogy a mi katonáinkat abba a stájer vitéz országőrző [azaz Landwehr] katonáktól megörökölt gabonás házba (Kismegyeren) bezárták, sokan ezért szökésre vetemedtek, sőt sok undokságok kényszerültek elszenvedni.[xviii] Igen szeretném a francia név becsületére, mely Bonaparte alatt oly gyakran bemocskoltatott, hogy a hűség és a hit megtartatott-e? A mi seregünk kitakarodása után francia csapat költözött be hadi muzsika zengése alatt, mely távolról sem volt hasonló a mienkhez, s nekünk azonfelül, mint halotti Mise hangzott. Elöl vitték a rómaiak után majmolt sasaik. A hadvezér Lauriston – ki az ostromlást igazgatta -, Grenier – egy nagy név![xix] -, Sorbier,[xx] a pattantyúsok igazgatója, ki a Wagrami ütközetnél rettenetesen munkálkodott. Vignoles, Serras,[xxi] Guilleaume[xxii] és mások vezették azt. Többé már nem emlékszem, hogy közöttük volt-e Charpentier,[xxiii] kiről mondatott: hogy ő, mint fő kvártélymester az ütközet napján nem felelt meg egészen a vicekirály várakozásának, és ezért kiesett a kegyéből. Úgy volt híre, hogyha az ő rendelkezései célirányosak lettek volna, mind a két herceg [azaz János és József főhercegek, a császári-királyi sereg vezérei] a hadsereg nagy részével elfogatott volna. De egy ausztriai herceg nem hagyja magát a fogságba hurcolni, ezt bebizonyította egyszer Ulmnál a vitéz Ferdinánd herceg, midőn magát hősi bátorsággal szerencsésen áttörte az ellenségen.[xxiv] Guilleaume [helyesen: Guillaume] fővezér – fájdalom! – a sereg fővezérévé neveztetett. Ő egy rosszhírű ember volt - egy burkus szökevény[xxv] -, de be is bizonyította pontosan ezt a becstelen hírét. Ő oly durva, telhetetlen vérszopó volt, ellenben a várvezér, báró d’Henier szelíd, jóindulatú és barátságos. Az első mindig rablással fenyegetőzött, az utóbbi csak a békességről akart hallani. Az első erőszakosan nyomorgatott bennünket és sokat kicsikart, az utóbbi megengedő és maga mérséklő volt. Az első gonosz lélek volt, valamint az utóbbi nemes értelemben vett ember. Ezért áldás az utóbbira, és – de még sem!  - nem átok az elsőre, ámbár igen megérdemelné, az a kívánság rá, hogy jobbuljon meg, ha még az élő országában mulat![xxvi] Mi mind a kettőt követjük a messzeségben is lelki szemeinkkel. D’Henie a bitorló[xxvii] elűzése után Lajostól[xxviii] - ki maga is emberséges és jó, s az emberséges vitézeket meg tudta becsülni –kegyébe fogadta, és fontos foglalatosságokra alkalmazta. Guillaume, ki az északi irtó [nagy] háborúban, ámbár az oroszoktól elfogatott, mégis érdemtelenül kiszabadult. Új összeesküvést támasztott, valamint már Bonaparte alatt is indított, mert nyughatatlan és ravaszsággal teljes szellem volt, és talán már megtalálta tetteinek bérét. Az ő neve feledékenységben van, és az emlékezete nem áldásos.

Paul Grenier tábornok (wikipedia)

Alig takarodott be az ellenség és szállást foglalt, tüstént elkezdődött a terhes beszolgáltatás (requisitio),[xxix] mely náluk törvényszerű volt. Ez annyira ment – hogy mindent egyszóval megmondjak -, hogy a számtalan szükséges, s nagyobb részt a fényűzéshez (luxus) tartozókat is megkívánták, sőt még többet is. Mi ezt a terhet viseltük, mert meg nem változtathattuk, adtunk, s fizettünk, addig míg adhattunk, s fizethettünk; a többiben [időben] azt kívántuk, hogy vendégeink a hegyeken túl, vagy Spanyolországban lennének, amiről sohasem gondolhattak hascsikarás nélkül. Szívünkben – az Isten tudja – hívek maradtunk királyunkhoz, és egy száj sem lett árulója, ámbár az volt híre, hogy a Habsburg fejedelmek megszűntek országolni.

Bezerédj (I.) Ignác, akinek győri házában lakott Jenő alkirály, majd éjszakázott Napóleon
(Nemzeti Portrétár) 

1809. június 25. vasárnap

25-én Jenő alkirály testőreivel beköltözött a városba, és az Bezerédy tanácsos házában[xxx] szállt meg. Gróf Fontanelli[xxxi] főhadvezér az velünk átellenben levő Balogh prépost házába ment. Nagy sokaságú fővezér követte őket a főtiszti karból. Pezsgett minden helyen a külömbféle ruházatú katonaság tarka legénységgel. A testőrző gránátosokat csinosnak találtuk, legidegenebbnek tartottuk a testőr könnyűlovasságot a csúf lófarkakkal.[xxxii] A [francia] huszárok a mieinket csak együgyűen és nyomorultul majmolták, mert huszárnak csak a magyar termett, a lovaglásban igen távol voltak azoktól, és semmi sem állt helyesen a testükön.

A vicekirály asztala fényesen és pompásan volt megterítve, hanem az úgy is értetődik, hogy a mi költségünkön. Ez új megpróbáltatást okozott nekünk ismét. Este török muzsika volt a lakása előtt,[xxxiii] nem akarta ez a mi füleinknek tetszeni, melyek jobbhoz szoktak. Később színjáték is [elő]adatott, oly nyomorultan, mint azt a szükség engedte;és francia tisztektől – nem a darab, hanem a kíváncsiság miatt – a szépek kedvéért számosan meglátogattatott. Napközben csónakokból álló híd veretett a Dunán Révfalunál, ezen sok csapat ment át. Ilyen hidunk ott sem azelőtt, sem azután nem volt, pedig ez valóban igen szükséges volna ,mert a folyamon az átmenetel nyomorú csajkákon nincs veszedelem nélkül, mert sokan veszítették itt életüket. De itt különbféle érdekek (interesse) forognak, melyeket igen nehéz megfejteni.

Francia huszárok a napóleoni háborúk idejéből (wikipedia)
Magyar huszár sohasem hordott zöld nadrágot, amely hagyomány még a török
idők hozadéka, hiszen a zöld szín Mohamed próféta színe, így annak, aki ezt viselte
a hátsó fertályán, nem kegyelmeztek az oszmánok...

Jegyzetek:

---

[i] Itt az alsó városon (vagy váralján) a város Káptalandobon kívül elterülő, de asz erődfalakon belül levő részét kell érteni.

[ii] A könnyező Szűzanya kegyképnek emelt barokk oltárról van szó a bazilikában.

[iii] Tehát a Káptalandombról a tűz lefelé terjedt, délre a Fehérvári-kapu (a mai sétálóutca) és keletre/délkeletre a mai Széchenyi-tér felé.

[iv] A várparancsnok naplója szerint a tüzelés 22-én reggeli 4 óráig tartott. Péchy naplója, 96.o.

[v] Győr püspöke ekkor Vilt József (1806-1813).

[vi] Péchy feladata szerint egy hétig kellett tartsa a várat (azaz 21-ig), majd később azt várták el tőle, hogy 24-ig védje Győrt. Ezért az alkudozások során a franciákkal abban egyezett meg, hogy ha 24-ig nem érkezik felmentés, akkor adja át a várat, így feladatát sikerült egyben végrehajtania is.

[vii] A várőrség lovasságát mindössze néhány bennragadt töredékalakulat alkotta, mint a Kienmayer huszárok 29, az Ott huszárezred 37 (Habermayer kapitány és 3 tiszttársa vezetésével) katonája, ezenkívül hét közlegény a 2. József huszárezredből és 1 dragonyos a Hohenlohe-dragonyosoktól. Ezt kiegészítette a nemesi felkelők 35 harcoló legénye Nagy Pál őrmester vezetésével.

[viii] A vár helyőrsége Péchy kimutatása alapján 1832 embert tett ki, és valóban szinte csak gyalogosokból állt. Ez a szám valóban nagyon kevés, hiszen Győr 1594-es török ostromakor a helyőrség 6000 fő körül volt, holott, az erőd a külső földművek híján még jóval kisebb területű volt. 

[ix] Azaz az átadásig a Fehérvári-kapuban közös francia-osztrák erők állomásoznak.

[x] Ezt rosszul tudja naplóírónk, mivel a helyőrség szabad elvonulást kapott, azon feltétellel, hogy esküt tesz, mely szerint ebben a háborúban már nem harcolnak a franciák ellen. A legénységgel szemben azonban a franciák végül – talán csalódva a Győrben talált kevés hadianyag miatt – nem tartották meg ígéretüket.

[xi] Latin. Szó szerint „Isten a gépből”, jelentése: váratlan esemény a semmiből. Ógörög színdaraboknál, mikor a helyzete a főszereplőnek reménytelennek tűnt, a színpadon egy gép segítségével az előadók megjelenítettek egy-egy istent, aki megoldott a hős problémáját.

[xii] A várat fegyverekkel és a benne lévő felszereléssel kellett átadni a franciáknak.

[xiii] A Fehérvári-kapunak, akárcsak a többinek felhúzható hídja volt, amely az előtte húzódó vizesárkot ívelte át.

[xiv] A gránátosokat a gyalogság magasabb termetű tagjaiból válogatták, afféle elit csapatként, ráadásul magas medvebőr süveget hordtak, amitől még tekintélyesebbnek látszottak.

[xv] A Jellasics Ferencről (Franz Jellachich) elnevezett 62. magyar sorgyalogezred alakulatáról van szó. Itt Hohenegger téved, mert a „Franz Jellachich” gyalogezredből egyedül Carl Dux százados tartózkodott Győrben az ostrom során, ellenben az 53. Johann Jellachich gyalogezredből egy zászlóalj. Az ezredtulajdonos Franz Jellasics egyébként az 1848-49-es szabadságharcunkból jól ismert Josip Jellasics édesapja, császári-királyi tábornok. Péchy naplója, 100.o.

[xvi] A 48. (Vukassovich) magyar gyalogezred egységéről van szó.

[xvii] Péchy várkapitány állománykimutatása szerint a várban 50 tiszt, 47 nem harcoló (ellátós, árkász) és 1735 katona állomásozott az ostrom során, azaz összesen 1832 fő. Péchy naplója, 101.o. A védők zömét a „Vukassovich” (630 fő), az 53. „Johann Jellachich” gyalogezred (437 fő) és a 3. „Károly főherceg” gyalogezred (450 fő) adta. A Vukassovich gyalogezred zömében magyar, a Johann Jellachich szinte teljesen horvát, a Károly főherceg ezred pedig nagyrészt cseh katonákból állt. A műszakiak és a tüzérek főleg németek, a maréknyi lovasság szinte színmagyar volt. Hát igen, ilyen volt egy korabeli „osztrák” hadsereg, és jól megfértek egymással.

[xviii] Valóban, a franciák a megállapodás ellenére csak a tiszteket engedték eskü mellett szabadon, a legénységet hadifogolyként kezelték, hogy majd francia foglyokért cseréljék ki őket. A foglyok két napig enni sem kaptak, sőt a kortársak szerint a sok szenvedés miatt kényszerült arra 157 katona, hogy francia zsoldba álljon. Lásd: Veress, 196-197.o.

[xix] Valóban nagy név. Paul Grenier (1768-1827) hadtestparancsnok volt, egyike Napóleon legendás alvezéreinek. Neve ott van a párizsi diadalíven is.

[xx] Szintén „nagy név”. Jean-Barthélemot Sorbier (1762-1827) Napóleon egyik tüzérségi specialistája, tábornok. 1808-ban birodalmi hercegi címet is kapott. 1812-ben Napóleon gárdájának tüzérségi parancsnoka Oroszország ellen.

[xxi] Jean-Mathieu Seras (1765-1815), hadosztályparancsnok, birodalmi gróf.       

[xxii] Frédéric Francois Guillaume de Vaudoncourt (1772-1845), dandárparancsnok Győr ostroma idején.

[xxiii] Henri Francois Marie Charpentier (1769-1831), hadosztályparancsnok.

[xxiv] 1805-ben, még Austerlitz előtt, mikor Napóleon Ulmnál bekerítette a Mack vezette osztrák fősereget, Ferdinánd herceg egy kisebb hadtestnyi erővel valóban kicsúszott a francia gyűrűből.

[xxv] Guillaume nem burkus, azaz porosz, hanem osztrák származású volt, Bécsben született.

[xxvi] Még bőven „mulatott” 1820-ban, sőt 1821-ben éppen aktív katonaként próbált új forradalmi felforgatásokat kirobbantani Piemontban (ahol a helyi liberális kormányt támogatta), majd Spanyolországban. Emellett több könyvben is megírta emlékezéseit a napóleoni háborúkról. Egészen 1845-ig élt, így bőven túlélte naplóírónkat.

[xxvii] Napóleon.

[xxviii] XVIII. Lajos francia királytól.

[xxix] Azaz rekvirálás. A franciák által megszállt nyugati vármegyék valóban igencsak megsínylették az általuk csak a tatárjárás mintájára „franciajárás”-nak nevezett hónapokat, mert nagy mennyiségben zsaroltak ki a városoktól és településektől élelmiszert és sok mást. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a XX. századi megszállásokhoz (főleg mondjuk a szovjetekéhez) képest még ez a forradalmi francia had is úriemberként viselte magát.

[xxx] A ma Napóleon-háznak nevezett ház a Király utca 4. szám alatt, amely a ménfői Bezerédj-család városi rezidenciája volt. Napóleon augusztus 31-én szintén itt éjszakázott, mikor eljött megtekinteni a mostohafia által elfoglalt várost. Bezerédy tanácsos egyébként Bezerédj (I.) Ignác.

[xxxi] Achille Fontanelli (1775-1838), Napóleon itáliai arisztokrata családban született tábornoka, Jenő alkirály seregének olasz tábornoka, hadosztályparancsnok. Később 1811 és 1814 között az Itáliai királyság hadi és haditengerészeti minisztere.

[xxxii] Napóleon környezetében voltak Egyiptom óta mameluk könnyűlovasok, talán ezek lófarkas „zászlójára” gondol az író, de ilyenekről Jenő mellett komoly számban. Ugyanakkor voltak mamelukok mellette, mert feleségéhez írt levelében megemlíti, hogy egy mameluk segédje megsérült a győri csatában. A másik eshetőség, hogy a francia testőrgárda dragonyosaira gondol, akiknek lovain a lovak farka volt valami módon szemtanúnk számára idegenül fonva. Én inkább az elsőre gondolok.

[xxxiii] Ez is inkább arra utal, hogy voltak keleti elemek Jenő alkirály testőrségében.