Költők és csatatér 1. -Janus Pannonius

Költők és csatatér 1. - Janus Pannonius

Sok költőnk nevezetes arról – érdekes, hogy ez inkább a versfaragókra jellemző és nem mondjuk a regényírókra -, hogy egyben katonaként is megállta (?) a helyét. Néhány költőóriásunk háborús  pályafutását szeretném majd néhány részben bemutatni, mivel általános tájékozottságunk rendszerint nem kielégítő és semmiképpen sem hiteles. Petőfi hős katona mivoltját („Egy gondolat bánt engemet ágyban, párnák közt halni meg” stb.) szinte mindannyian ismerjük, holott az ő 1848-49-es működése legalább annyira negatív, mint pozitív ezen a téren. Egyáltalán nem volt alkalmas honvédnek. Nem fizikailag, hanem mentálisan. De ez egy másik történet. Nyitányként inkább időrendi sorrend miatt Janus Pannoniust választottam, aki egyben a magyar irodalom első igazán jelentős alakja.

Janus Pannonius Mátyás király kegyéből került a gazdag pécsi püspökség élére, miután elteltek tanulásának (és reneszánsz életvitelének) itáliai évei . Így 1459-től a magyar vallási és egyben politikai elit tagja, aki évekig Hunyadi Mátyás legszűkebb környezetéhez tartozott.

Ellentétben a demokráciák elitjeivel, a középkorban a hatalom fájáról nem pusztán gyümölcsöt lehetett szakítani, hanem hullhatott onnan alá gond is bőven. Magyarországon a főurak és főpapok amellett, hogy valóban hatalmas vagyonokat szerezhettek (érdemmel, házasodással és nem erkölcsös úton egyaránt), ám ezért vészhelyzetben, ellenszolgáltatással tartoztak a hazának, elsősorban azzal, hogy maguk tartoztak vagyonukkal és vérükkel védeni azt. Amennyiben nem teljesítették kötelességüket, az ország törvényei szerint elveszítették minden vagyonukat! E feladata alól így Janus sem húzhatta ki magát, annál is kevésbé, hiszen fiatal volt Mátyás 1463-64-esboszniai hadjáratainak idején, 30. évét taposta csak. Azt sem szabad említetlenül hagyni, hogy a tankönyvek csupán annyit mondanak el Jánosunkról, hogy sokat betegeskedett. Ez igaz ugyan – bár inkább 1466 utánra jellemző -, viszont azt nem emelik ki, hogy igencsak erős testalkatú volt.[i] Ha rátekintünk a nemrég rekonstruált arcképére, akkor sokkal inkább egy verőlegénnyel, mint egy finom lelkű költővel találjuk szemben magunkat. Tehát semmi oka nincs annak, hogy katonai szolgálatra alkalmatlannak aposztrofáljuk.

Janus Pannonius koponyájáról készült rekonstrukciós arc

Mindezek ellenére a katonalét nem nyerte el tetszését. És folyamatosan kibújt kötelezettsége alól. Egyik legjobb példája az ócska kifogásoknak a következő verse:

MENTEGETŐZIK, HOGY NEM ELEGYEDIK A HARCBA

Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kisérem,
Nem kell gyávának szidnotok engem azért, Mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok, Nem kuszom ostromlott vár meredek falain És rest nézőként szemlélem a más veszedelmét: Nem félelmem tart vissza, csak érdeketek. Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt, Így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál. Ám ha a költő is harcol s odavész a csatában, Hősi halálotokat versbe ki szedje vajon?[ii]

Aligha hihetjük, hogy azokat a „bajnok urak”-at, harcban edzett közép- és kisnemeseket, viharvert zsoldosokat, akik Mátyás seregében szolgáltak, kielégítette egy efféle magyarázat… Nem valószínű ezek után, hogy az Itáliában az élet édes oldalát jobban kedvelő költő nagy becsületet nyert előttük. Igaz egy Vitéz Jánosról sem tudjuk, hogy valaha is katonái élén ténykedett volna. Igaz, ő versekben nem is hősködött, ellentétben Janus-szal. És persze Vitéz jóval idősebb volt már ekkor, ráadásul kivételes képességű diplomatának bizonyult az évek során. A magyar püspököktől azonban rendszerint elvárták az ország védelmét. Muhinál két érsek és három püspök, Várnánál kettő püspök, Mohácsnál mindkét két érsek, valamint öt püspök esett el. Tehát azok a kommunista-szocialista nézetek, hogy ezek a püspökök csak a saját pénzeszsákjaikat töltötték és az országért soha semmit nem tettek, igencsak alap nélküliek.

Janus nem ilyen volt. A táborban arról elmélkedett Galeottohoz írt epigrammáiban, hogy „jobb lett volna talán vissza se térni soha”.[iii] Az időjárás neki hideg (gyakran él a már Ovidius korában is megénekelt szkíta-szarmata fagyról), nem harcra való.

Máskor meg is rója királyát, hogy télen nem kellene háborúzni, hiszen hideg van:

„Jobb, ha pihensz a hidegben s táborozásra csak akkor
 Gondolsz, hogyha beáll újra a szép kikelet.”[iv]

Vagy az a baja, hogy a király sokáig van távol (amivel nyilván az udvari befolyása, hála nagy katonai hősiességének nullára redukálódott):

„Négyszer telt meg a hold, négy hónap telt el azóta,
 S még ma se zenghetjük boldogan: itt a király!
Vissza mikor tér hát!”[v]

Mantegna férfiportréja, amely valószínűleg Janust ábrázolja 

Mátyás azért talán mégsem kérhette ki ellenfeleit arról, mikor alkalmas az idő a háborúra!? Hiába, Itáliában másféle módon hadakoztak akkoriban. Az a totális háború, amit a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal folytatott, csak nagyon távolról emlékeztetett azokra kis csetepatékhoz, amelyeket az olasz államocskák vívtak egymással.

Nem állíthatjuk, hogy ne próbálkozott volna, de kétségtelen, hogy noha a harchoz küldtek neki pajzsot is,[vi] a rengeteg fennmaradt írásai között egy sem említi, hogy valaha is tényleges összecsapásban vett volna részt. Úgy tűnik, betegség okán, vagy más kifogással, de mindig a táborban maradt. Tulajdonképpen erre a következtetésre jutott már Huszti is (Teleki nyomán), kijelentve, hogy azon elmélet, mely szerint tényleges katona lett volna, tarthatatlan.[vii]

Az kétségtelen szintén, hogy az Itáliából – azaz jó messziről – nézve tetszett neki a török elleni harc, gyakran beszélgettek Galeottoval és itáliai cimboráival a török ellen majd végrehajtandó, soha be nem következett hőstetteikről. ám amikor a háború tényleges borzalmaival szembesült, akkor a gyomra nem bírta azt sem fizikailag, sem lelkileg. Nem volt egy Kinizsi, aki török holtestekkel lejt harci táncot az ellenfél tetemei felett.

Ugyanakkor értékelte – és valószínűleg irigyelte – azokat a kemény harcosokat, akik megnehezítették az oszmán térhódítást, hiszen például Szobi Péterről[viii], vagy Móré Györgyről[ix] sírfeliratot is írt.

Érdekes az a fajta önsajnáltatás, amely „A Lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak” címmel ismert. E remekműben arról fanyalog, hogy neki a betegségben szenvedő Janusnak milyen rossz, míg a táborozó katonák dőzsölnek: „jókat alusztok”, „cifrán lakozol”, „csak mosolyogtok, amint száll tovazúgva a nyíl” stb.[x] Úgy látszik időnként elfelejtette, hogy a táborozás nem egészen ilyen.

Amikor a táborban vérhast kapott, még nem érezte ilyen örömtelinek a katonasort:

„Persze, te azt hiszed, itthon vígan töltöm időmet...
Már pedig azt se tudom, holnapig élek-e még.
Löttyed a gyomrom, vér kavarog ki híg ürülékkel,
Harmadnapja emészt gyors lobogással a láz.”

Összefoglalva, mindig neki volt rossz és másnak jó.

Úgy tűnik az a kezdeti lelkesedés, hogy „nem remegek, ha gyors paripán száguld, s nyilat ont a pogány”,[xi] gyorsan eltűnt a betegségek és a rideg tábori valóság ködében. 1466 után már valójában esélytelen lett jóvátenni a két évvel korábbi kiesést. Ettől kezdve Janus tüdőbeteg, amely alkalmatlanná is teszi a szolgálatra. A magyar főurak között nem szerezhetett így becsületet, a verseket meg nem értékelték.

Janus idegen maradt Magyarországon, amint ezt Huszti megjegyzi[xii] és tökéletesen igazoltnak látjuk. A magyar nemesség zömének sem kedve, sem lehetősége nem volt humanista olaszt játszani. A főurak még Mátyás allűrjeit is nehezen viselték. Nem értették, miért költ a király olyan dolgokra, amelyek nem az ország védelmével kapcsolatosak.

Janus csodabogár volt a magyar elit palettáján: püspöknek nem volt elég keresztény (kigúnyolta barátját, Galeottot, amiért Rómába zarándokolt), politikusnak nem volt elég rafinált, katonának elég harcias. És persze szerencsés sem, hiszen ha belekeveredik legalább egyszer egy kis összecsapásba és a bizonyára rendelkezésére álló megfelelő fegyverzet és védőfelszerelés megóvja őt ebben, akkor alighanem elolvadhatott volna a magyar urakban az a fenntartás, amellyel az itáliai „kegyenc”-et fogadták. 

A békéért persze nem csak ő, hanem a harcban edzett magyar urak is imádkoztak, de ez a török szomszédságában hiú ábránd maradhatott csupán:

Békéért

Ó, fenséges Atyánk, ki a csillagos égben örökké
Tartó szent hatalommal uralkodsz, vesd ma e gyászos
Földre királyi szemed, hol Mars dühe féktelenül dúl,
És hosszú pusztító háboru irtja a népet.
Adj nékünk most már, ó, legkegyesebb Atya, békét,
Mely a nehéz bajokat s a halál rémét tovaűzi.[xiii]

A Mátyás elleni lázadást követő menekülést már nem viselte el a korábban robosztus alkatú költő.

Felhasznált irodalom:

Huszti József: Janus Pannonius. Bp., 1931. Elektronikus kiadás:
http://mek.oszk.hu/08000/08091/08091.pdf
Janus Pannonius összes munkái. Bp., 1987. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/06700/06722/06722.pdf
National Geographis cikk az arcrekonstrukcióról:
http://www.ng.hu/Tudomany/2009/07/A_mi_Janusunknak_csak_egy_arca_van

---

[i] Huszti 1931, p. 30.

[ii] JPÖM, 365. sz. epigramma

[iii] JPÖM, 370. sz. epigramma

[iv] JPÖM, 371. sz. epigramma

[v] JPÖM, 375. sz. epigramma

[vi] JPÖM, 402. sz. epigramma: „Pajzsot küldtél, ám ha dzsidát küldesz nekem, akkor

   Phoebust elhagyom én, s Mars katonája leszek.”

[vii] Huszti 1931, p. 164-165

[viii] JPÖM, 400. sz. epigramma

[ix] JPÖM, 403. sz. epigramma

[x] JPÖM, 22. sz. elégia

[xi] JPÖM, 28. sz. epigramma, amely a „Mikor a táborban megbetegedett” címet kapta.

[xii] Huszti 1931, p. 178

[xiii] JPÖM, 459. sz. epigramma