Gyakorlatilag minden magyar
ismeri Hunyadi Mátyás legendás Fekete seregét, hiszen általános iskolás
korunkban már hallunk róla mesékben, majd a történelmi tanulmányok foyamán. A
történészek fantáziáját szintén megmozgatta ez a XV. században nagyon sikeres
és kissé rejtélyes alakulat. Bár voltak kutatók, akik szerint a Fekete sereg
túlnyomóan magyar volt, mára azért elfogadott lett, hogy maga a klasszikus értelemben vett zsoldos had – de nem Mátyás egész hadserege – inkább cseh és német
katonákból állt. Ugyanakkor célszerű a Fekete sereget nem összekeverni Mátyás
hadseregével, amelynek csupán egy része – mégpedig kisebb része – volt. A
haderő zömét ugyanis kétségtelenül a magyar korona fennhatósága alatt lévő
területekről származó harcosok adták, akik nyelvileg ugyan
sokfélék voltak, de magyarságuk az adott korban aligha volt megkérdőjelezhető,
hiszen ez nem nyelviséget jelentett akkkoriban elsősorban. Mátyásnak voltak rác
huszárai, felvidéki szláv és német zsoldos gyalogosai, székely könnyűlovasai,
jól képzett magyar nehézlovasai, és meglepő módon török csapatai is.
Most ez utóbbiakról írnék pár
szót.
Mátyás mindig szívesen fogadta,
ha ellenségei meghódolnak és csatlakoznak hozzá, ezáltal erősítve meg saját
erejét. Az uralkodói kegyesség így még hasznára is vált. Elég ilyen esetként
olyan jeles parancsnokokat sorolni – akik sok esetben egyébként a haramia és a
katona fogalma közé sorolandóak -, mint Hag Ferenc, Svehla vagy a legismertebb:
Giskra János.
A király 1463 karácsonyán tett szert
török zsoldosokra, mikor Jajca megadta magát kéthavi ostrom után 1463. december
26-án. A török helyőrség parancsnoka, Juszuf harambég személyesen ment át
tárgyalni a feltételekről Mátyással. Eleinte a török parancsnok szabad
elvonulást kért a várért cserébe - minden vagyontárgyukkal és foglyukkal -, de
Mátyás a foglyok kérdésében semmiképpen sem engedett, hiszen állítása szerint
az ő kiszabadításukra érkezett. Végül az a megállapodás köttetett, hogy a török
őrség azon része, amelyik beállna Mátyás katonái közé zsoldért, az megteheti,
aki nem, az pedig elvonulhat vagyonával.[1] Mátyás maga így ír arról, hogy
miért ajánlotta fel a török katonáknak a zsoldba állást:
„… Körülbelül négyszázan maradtak meg [a védők]; aki közülük harcképes és fegyverforgató volt, azt magammal vittem, hogy mint szolgáimnak jó hasznukat vehessem.”[2]
Egyébként jellemző rá, mint
emberre, hogy az ellene oly sokáig hősiesen kitartó török helyőrség katonáit
értékelni tudta. Mindenféle bosszú, vagy kegyetlenség távol állt a katonakirálytól, hiszen tudta, az ember könnyen kerülhet hasonló szituációba hadviselés közben. Érdekes adalék Jajca elfoglalásához, hogy a török oldal történetírói
elfeledkeznek arról, hogy milyen sokáig védte is a várat Juszuf, mivel
árulónak írják le őt (ez tulajdonképpen igaz), aki gyorsan (ez viszont nem
igaz) átjátszotta a várat a magyaroknak.[3] Nem
csoda, ha Juszuf harambasa nem akart visszatérni szultánjához, bármilyen
hősiesen is harcolt, hiszen a nagy fontosságú vár eleste után minden bizonnyal
ő lett volna a bűnbak.
De nem csak Jajcából kerültek át
török katonák a magyar oldalra, hanem a környező várakból is, amelyek a fő
erősség eleste után gyorsan megadták magukat. Ilyen vár volt Zvecsaj is,
amelyet a később történetét megíró szerb származású janicsár, osztrovicai
Konstantin Mihailovic védett 50 janicsárjával és 30 egyéb harcossal.[4] Ő így
ír arról, mi történt a megadás után:
„Jajczából és Zvecsajból csak igen kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás a maga számára akarta őket megtartani. Én dicsértem az istent, hogy becsülettel megint keresztény uralom alá jutottam.”[5]
Gentile Bellini rajza egy XV. századi janicsárról |
Sajnos a Mátyáshoz pártolt
törökök közül mindössze kettőt ismerünk „név” szerint, egyik a már említett jajcai
vár parancsnoka, Juszuf harambasa,[6] a
másik pedig maga Konstantin Mihailovic janicsár. Utóbbi esete egyben jelzi, hogy nagy igazsága lehet B. Szabó Jánosnak, mikor arra gondol, hogy ezek a helyőrségek igen jelentős részben nem szó szerint értendő törökökből álltak, hanem nagyrészt inkább különféle balkáni népekből, elsősorban szerbekből.[7]
Mátyás jól bánt új zsoldosaival, első bevetésük azonban inkább látványosság volt, semmint katonai feladat. Ahogy Bonfini írja, a török foglyok-átállók emelték koronázásának fényét, Budára vonulásakor:
Mátyás jól bánt új zsoldosaival, első bevetésük azonban inkább látványosság volt, semmint katonai feladat. Ahogy Bonfini írja, a török foglyok-átállók emelték koronázásának fényét, Budára vonulásakor:
„A harámbég kétszáz lovassal követte a királyt, és koronázásának fényét a friss győzelem tanúságával emelte.”[8]
A gyakran tévedő olasz ez esetben
igazat mond, hiszen Thuróczy is megerősíti:
„A török császárnak összes katonáját, akiket e váraknak őrzésére udvarából rendelt oda [Boszniába], s akiket a magyarok kardja el nem pusztított, kegyébe és fennhatósága alá fogadta, ragyogó bíbor ruhába öltöztetve magával hozta őket; pompás és újfajta győzelmet aratott.”[9]
Jajca vára a fellegvárral |
A koronázás dicsfényét emelő
törökök sorsa sajnos számomra egyelőre ismeretlen. Minden bizonnyal harciasabb
feladatokat is kaptak azért. Ostrovicai Konstantinról tudjuk, hogy csak rövid ideig szolgálta Mátyást, aztán tovább állt Lengyelországba. Mindenesetre egy korabeli leírás szerint marcona harcosok voltak ezek, akik jó szolgálatot tettek a magyar uralkodónak. Létszámukról a Bonfini által említett 200 fő
elfogadhatónak látszik, hiszen Mátyás levele a 400 magát megadó jajcairól nem
áll ezzel ellentmondásban. Esetleg valamivel több lehetett a más várakból
átállókkal, de mindenképpen pár százra saccolható. Ezek lovasok voltak, mint
Bonfini állítja, így alighanem könnyűlovasként alkalmazta őket a későbbiekben.
Sajnos további sorsukra nézve egyelőre nem találtam sem okleveles, sem krónikás
adatot, de lehet csak elkerülte a figyelmemet. Az biztos, hogy még 18 évvel
később,1482-ben is voltak török zsoldosok Mátyásnál, hiszen Hainburg bevétele
után ezt tapasztalta Galeotto Marzio a magyar király táborában:
„…különféle nyelveket hallhatott az ember, mert ráczok, törökök, csehek, németek, lengyelek voltak a táborban”[10]
Jegyzetek:
[1]
Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. p. 412.
[2]
Mátyás király levele II. Pius pápához, 1464.I.27. In.: Mátyás király levelei,
1460-1490. Bp.: Szépirodalmi, 1986. p. 25.
[3] Nesri: Az Oszmán-ház
története. In.: Török történettírók I. Bp., 1893. p. 68.
[4] Egy janicsár emlékiratai
vagy Osztrovicai Konstantin török krónikája. In.: Thallóczy: Jajcza (bánság,
vár és város) története, 1450-1527. Bp., 1915. p. 321.
[5] Uo. p. 322.
[6]
Juszuf nevét Konstantin Mihailovic őrizte meg, a magyar és nyugati forások egyszerűen
tisztsége után harámbégnek nevezik. Lásd: Konsztantin Mihály török krónikája a
XV. századból. In.: Századok, 1876. p. 419.
[7]B. Szabó János: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Bp., 2008. p. 147.
[7]B. Szabó János: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Bp., 2008. p. 147.
[8] Bonfini, p. 412.
[9] Thuróczy: A magyarok
krónikája. Bp.: Osiris, 2001. p. 329.
[10]
Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és
cselekedeteiről. Bp.: Lampel, 1901. p. 40. Elektronikus kiadása: http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.pdf
- letöltve, 2012.III.17-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése