Könyvajánló: Ken Follett: Soha (2021)

Könyvajánló:

Ken Follett: Soha  

Budapest: Gabo, 2021

Eredeti megjelenés: Never (2021)

Fordította: Sóvágó Katalin

816 oldal

Ken Follett kétségtelenül az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb regényírója, aminek elsődleges oka az általa belefektetett kutatómunka és a precizitás. Valahol A  katedrálisnál kezdődhetett az egész sikersztori, ám legalábbis korábbi regényei azért nem tettek olyan nagy hatást. Azóta viszont olyan epikus korjellemző történelmi regényeket ír, amelyek nem pusztán szórakoztatnak, de egy-egy korszak hangulatát, életét írják meg igen ügyesen, változó jelentőségi szereplők szemein keresztül. Legutóbb tavaly mutattam be A világosság fegyvereit, amely igen korrekt képet adott az ipari forradalom társadalmi változásairól Angliában. Follett regényei közül nekem mindazonáltal legjobban A Titánok bukása tetszett eddig, amely ráadásul az írófejedelmet elvezette a Soha című regény megírásáig. Utóbbi most került a kezeimbe. 

A Titánok bukása megírása során Follett szembesült azzal a látszólagos oximoronnal, amely szerint Európa úgy futott bele az első világháborúba, hogy a konfliktust minden nagyhatalom igyekezett elkerülni. A megdöbbentő felismerésből, és az aktuális politikai fejleményekből ötlet kerekedett, és a mába vetítve elképzelt egy hasonló diplomáciai konfliktust az Egyesült Államok és Kína között a nukleáris fegyverek árnyékában. Ez lett a 2021-es Soha. Az ötlet persze nem teljesen új, hiszen a hidegháború során rengeteg hasonló témájú regény készült, de a közelmúltban is sokan megírták már egy fiktív amerikai-kínai háború történetét. Miért különleges mégis Follett könyve? Elsősorban azért mert sikerült mindkét oldal stratégiai céljait jól felmérnie, emellett viszonylag elfogulatlan tudott maradni nyugati szemlélőként is. Persze azért a szerző mellékesen sokat beleszőtt saját politikai elképzeléseiből, ideáiból, márpedig Follett mégiscsak egy arisztokratikus beütéssel bíró munkáspárti, aki igazi régivágású brit. Ebből adódóan nyilvánvalóan nyugati szemmel és értékekkel nézni a világot, mégis - úgy tapasztaltam -, sikeresen megértette a kínaiak múltból táplálkozó sérelmeit, és az emiatt kialakult bizalmatlanságot az amerikaiakkal (és másokkal) szemben. 

A regény a tradícionális "folletti" módon mesél, több helyszínen és szereplőn keresztül ismerjük meg az eseményeket. A könyv egyik fő protagonistája az elképzelt republikánus amerikai elnöknő. Ő voltaképpen Follett ideális politikusa: megértő, óvatos, ugyanakkor intelligens és humánus. Őszintén az emberiség javát akarja, bár elkötelezett amerikai. Persze a korszellemnek megfelelően természetesen nő kellett, hogy legyen, most ez a divat. Elnöki feladatai mellett Pauline Greennek meggyűlik a baja pártbeli ellenlábasával - aki a szokásos nyugati értelmiségi ellenségkép megfelelője, azaz fehér, férfi, bigott és texasi -, valamint saját serdülő lányával és tőle elhidegülő férjével. Green elnökasszony lelkesen támogatja az amerikai tikosszolgálatok műveletit is Afrikában, ahol az iszlámista erők ellen küzd éppen a CIA egyik ügynöke. Ő másik protagonistánk - természetesen nő -, valamint beépített embere, Abdul aki éppen menekültnek adja ki magát, hogy ráleljen a dzsihádisták titkos táboraira. A történet Csádban játszódó része nem különösebben izgalmas, szokásos sablonokat puffogtat el írónk migráció témában, ugyanakkor mégis fontos, mert a helyi nyugatpárti diktátor döntései indítják el a visszaszámlálást a világvégéig. Afrikában ugyanis kínai érdekek ütköznek az amerikaiakkal. A kínai szálat a regényben az ottani hírszerzés feje jelenti, aki fiatal, felvilágosult férfi, népszerű színésznő feleséggel, és régi kínai kommunista belső ellenlábasokkal. A fő karakterek mind szerethetőek, kedvelhetőek, emellett döntéseik tökéletesen emberségesek és érthetőek. Mindenki mindig a lehető legóvatosabb, legfinomabb döntést igyekszik hozni a kírzishelyzetben, mert rettegnek az atomháborútól. Ugyanakkor még a legközelebbi szövetségesed érdekei sem esnek teljesen egybe a sajátoddal, a szövetségesi szerződések zsarolópotenciállal bírnak. A különféle kényszerek pedig fogva tartanak, utakat zárnak le és kockázatos lépésekre kényszerítenek.

Follett legizgalmasabb következtetése - amelyre nyilvánvalóan tényleg az első világháború kitörésének vizsgálata során jött rá - hogy nem csak a nagyhatalom tartja pórázon a vazallust, hanem a vazallus is túszul ejtheti a a hűbérurat. Ahogy Szerbiát nem hagyhatta megalázni Oroszország  1914-ben, úgy a jelenben Észak-Korea kezét sem engedheti el Kína, avagy Tajvanét és Japánét az USA. Ez egy kettős függés - még ha aránytalan is -, és néha a jelentéktelennek tűnő szövetséges zsarolása vagy engedetlensége dönti romba a birodalmakat a történelmi tapasztalat alapján. A regény történései során mindenki igyekszik higgadt maradni, mindenki próbálja elkerülni a legrosszabbat, viszont a kisebb dominók egyre nagyobbakat döntenek fel. Félelmetes opció... 

A regény második fele egyértelműen jobb, mint az első, de talán tudatos szerkesztés eredménye, hogy örvényszerűen gyorsulnak fel az események. Follett fogékony az egyedi sorsok bemutatására, s miközben a világ éppen a pusztulása felé rohan, egyes szereplők éppen megtalálnák a boldogságot, ha ezek után még létezne olyan. Follett nem követi el azt a hibát sem, amelyet a hétköznapi emberek igen: nem gondolja, hogy a pozícióban levők másféle emberek, mint az utcán sétálók. Különös zárás, hogy a szereplők sorsát végül nem tudjuk meg, bár tulajdonképpen mindenki sorsát megtudjuk. 

A kötet magyar kiadása figyelemfelkeltő vörösben úszik, kemény kötést kapott, emellett védőborítót. A Gabo ezúttal kitett magáért, ez minőségi munka. A fordító élvezetes eredményt tett le az asztalra. Ez egy olyan féltégla, amire az ember 10 év múlva is emlékezni fog. 

Összegezve: a regény nem tökéletes - bőven le lehetett volna faragni az első feléből, és egyes szereplők és helyszínek teljesen feleslegesek az egész szempontjából -, viszont ezen igen könnyen túl tudok lendülni, mivel az egész mű egy igen komoly figyelmeztetés, amelyet ugyan áthat a szerző humánuma, de nem bíztat sok jóval. Természetesen itt egy fikcióról van szó, egy regényről, ami nem képezheti le a bonyolult valóságot teljes egészében. A politikát, háborút sajnos emberek irányítják, akiket befolyásol a történelmi múlt, a saját személyes tapasztalat, a döntéshozókat körülvevő humánerőforrás minősége, a fizikai és biológiai lehetőségek behatároltsága, emellett persze személyiségük egyedi és megismételhetetlen volta. Ebből adódóan a nagyhatalmi politikacsinálók tevékenysége kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan. Szörnyű lehetőség. Ennél csak egy rosszabb lehetne: Ha nem emberek irányítanák, mert a gép - ellentétben még a legrosszabb emberekkel is - képtelen lenne átérezni a feladat nagyságát, és morális vetületeit. Talán ez az egyetlen, ami azért bizakodásra adhat okot... 

Értékelés:

Nyolc atomrakéta a tízből. 

9/10 pont

goodreads.com: 4.09 csillag (69 ezer értékelés)

moly.hu: 88% (285 csillagozás)

könyvajánló: Enter Sandman - Cavanagh: A bűntárs

Könyvajánló:

Cavanagh: A bűntárs

Budapest: Álomgyár, 2025

Eredeti megjelenés: The Accomplice (2022)

fordító: Abrudán Katalin

381 oldal

Úgy látszik most a dupla Sandman korszakomat élek, ellentétesen megélt érzelmekkel. Először nekiláttam a mostanra megvetetté vált Neal Gaiman kultikus képregényéből készült filmadaptációnak, majd - ettől teljesen függetlenül - olvasni kezdtem Cavanagh Eddie Flynn-sorozatának legújabb részét (írtam már róla, például: itt és itt. Hát érdekes hullámvasút volt mindkettő. A filmsorozat jó indulás és pár kiemelkedő részt követően tragédiába fulladt számomra - olyan szinten nyomták a woke-ideológiát, hogy egyszerűen nem érte meg folytatni -, míg a regény nem túl bíztató kezdet után igen erős zárással jutalmazott türelmemért.  

A filmsorozatról nem fogok szólni, viszont a könyvről igen. A thriller(?) fundamentuma a következő: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos, Daniel Miller, akit a gyilkolási módszere miatt Sandman-nek becézett a sajtó. Megölt 14 embert, majd mikor már éppen elfogták volna, kámforrá vált. Miller felesége - aki állítólag semmiről sem tudott - azonban a rendőrség kezére jutott, s most a policáj Carrie-n igyekszik kozmetikázni a statisztikai adatait, így bűnrészesként bíróság elé citálják. Álomszuszék hősnőnknek azonban sikerül Eddie Flynnt meggyőznie arról, hogy ártatlan, és vállalja el a védelmét a tárgyaláson. A sors fura fintora így úgy hozza, hogy a feleségét egyébként rajongva szerető Sandman és az ártatlanokért bármit feláldozó Flynn egyaránt a nő szabadon engedéséért küzd, igaz más-más módon. A külön pikantériája a regénynek, hogy amolyan "columbosan" az elejétől tudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos. Ötletes, nem?

Az. Bár, ami azt illeti a kötet kétharmadáig nem voltam lenyűgözve. Cavanagh-nek sikerült egy modern diverz "családot" összehoznia Flynn köré az elmúlt kötetek során és mivel minden szívéhez nőtt nőt, vagyis szereplőt dolgoztatni akart A bűntárs-ban, a sok bába között elveszett az eredeti főhős. Mindenkiből kapunk egy keveset az ügyes titkárnőtől a női terminátor nyomozón át a tüchtig ügyvédnőig, csak éppen Eddie Flynn hiányzik. Nagyon. Pont ő az ötletes, pimasz, vagány szélhámos, akinek a karaktere miatt az egész világon megszerették a sorozatot. Mintha Cavanagh tarsolyából kifogytak volna a korábbi átverések és trükkök, vagy megúnta volna protagonistáját. Minösszesen csak egyetlen jó ilyen momentumra emlékszem ezen a téren. Sajnos emellett a tárgyalótermi rész is lényegtelenné satnyult, pedig ez volt a másik motorja a sorozatnak. A helyzet az, hogy ezek vitték a hátukon az egészet, most meg valami csapatsporttá alakult át az egész, akárcsak a Marvelnél a filmek. 

A Cavanaghnál ezen felül továbbra is elkötelezett demokratapártisággal találkozunk, bár nincs belőle olyan túltengés, mint az előző kötetben (Az ördög ügyvédje). Talán a szerző ráébredt, hogy ez már kontraproduktív volt. Ettől persze még a női szereplők túltengése zavaró. Bloch - a női terminátor - különösen frusztráló, megérne már egy kiírást a sorozatból. Ezek a "girl boss"-ok sem nem újak, sem nem vonzóak, pusztán hiteltelenek és idegesítőek (lásd: Scarlett Johansson a Jurassic Park új részében). El kelene végre felejteni, hogy 60 kilós nőkkel játszatják el a Rambo-t filmekben és könyvekben egyaránt, ez annyira hiteles, mint én, kezemben egy kőműves kanállal... Időnként emellett túlságosan sebesen haladunk, korábban sokkal jobban kidolgozottak voltak a karakterek és a történések. A sztori izgalmas persze, de felemás szájízzel fordultam a regény utolsó harmadra. 

Mikor már-már úgy éreztem, hogy az előző, hatodik részt is sikerül alulmúlnia a regénynek, akkor az utolsó harmadában a könyvnekk szerencsére olyan triplacsavart kapunk, ami egy kínai műugrónak is díszére válna. A fordulat felülír jó pár negatívumot, amit pedig már feljegyeztem a noteszembe, hogy majd jól beolvasok értük. Ez a rész nagyon erős, a zárás pedig sok dologért kárpótolt. Azt nem mondom, hogy minden ízében eredeti a vége, és azt sem, hogy nem számít az egészből semmire az ember, de a többszörös csavar elég ahhoz, hogy sok korábbi bosszúságot némiképp elfeledtessen az olvasóval. 

A jó zárás erősen felhúzta az értékelésemet, alapvetően elégedetten tettem le a művet, hiszen bár messze nem ez a sorozat legjobb kötete - nem is leggyengébb - , de a zárás sok dolgot kiradírozott a negatívumok listájáról. Sajnos spoiler nélkül nem írhatom meg ezeket, de megígérhetem, hogy a regényt azért érdemes elolvasni! Továbbra is azt gondolom, hogy a sorozat túljutott a zenitjén, amely úgy a 2-5. rész táján lehetett, de azért inkább jó, mint rossz a könyv. A kötet fizikumáról és magyar kiadásáról nem tudok negatívumokat mondani, hozták a már megszokott Cavanagh-kötetek színvonalát és jellemzőit.

Pontozás: 

Hét homokszem a gépezetben a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 96% (126 csillagozás)

goodreads.com: 4.44 pont (13501 értékelés)