Négy tábori levelezőlap a második világháború idejéből

 Négy tábori levelezőlap a 

második világháború idejéből

Kolléganőmtől, Erikától kaptam az alábbi második világháborús levelezőlapokat digitalizálásra és értelmezésre, de gondoltam megosztom itt is a blogomon, ha már engedélyezte számomra. A levelezőlapok szövegét helyesírásilag javítva, központozásban egyszerűsítve közlöm.

Négy tábori levelezőlapról van szó, amelyből igazán kettő mondható kifejezetten érdekesnek, egyik a rajta található nyomat, másik az anyaga miatt. A levelezőlapok feladója Sulyok Andor ménfőcsanaki lakos volt, aki békeidőben postásként dolgozott, ami akkoriban tekintélyes hivatalnak számított. Andor 1906-ban született Ménfőcsanakon, legalábbis ez áll a Honvédségi Közlönyben. Ménfőcsanak azonban csak 1934-ben egyesült így ez nem teljesen pontos. Andor csanakhegyi volt egy említés alapján. Ráadásul a Hadtörténeti Intézet és Múzeum adatbázisa szerint 1920-ban született, bár szerintem ez lehet a hibás adat. Az biztos - ebben egyetértés van -, hogy édesanyja Sulyok Rozália volt és tartalékos őrmesterként szolgált a Don-kanyarban. Édesapja nevét utolsó levelezőlapjáról is megtudhatjuk, Sulyok Péter. Andor már az orosz frontra küldése előtt is szolgált, mivel első levelezőlapja az erdélyi bevonulás idejéből maradt fenn, nyilván az akkori teljes mobilizáció jegyében besorozták. 

Ez a zöld lap Sarmaságon került elküldésre 1940. szeptember 13-án, és szöveg nem is nagyon van rajta, mivel nem is nagyon fért volna rá a Sarmaság Magyarországhoz való visszatértét ünneplő ábrázolás (nyomat?) mellett. Szövege mindössze ennyi: "Sokat gondol rád szerető bátyád: Andor". Sulyok Andor ekkor egy dandártörzsben szolgált, mint kiderül a feladó adataiból, a címzett pedig huga, Erzsébet. Szinte bizonyos korábbi előélete (postai szolgálat) és későbbi szolgálati helye (II. híradózászlóalj) alapján, hogy már ekkor is híradó csapatnál lehetett beosztva.  

Erdélyért végül nem lett háború, de mikor 1942-ben Andor Oroszországba került, már más volt a helyzet. Kevés információval bírok itteni ténykedéséről, de néhány dolog így is megállapítható. Hősünk egy későbbi adat - veszteségi jelentés - szerint a II. híradózászlóaljnál szolgált. A híradózászlóalj Török István alezredes parancsnoksága alatt a VII. hadtest alá tartozott, így Sulyok a Magyar Királyi 2. honvéd hadsereg déli szárnyán szolgálhatott a Don folyó elérését követően. A korábbi előrenyomulásban biztosan részt vett, mert levelezőlapjaiban megemlékezik a szovjet csapatok nyári üldözéséről. Sulyok Andor két fennmaradt levelezőlapja is 1942. júniusából van keltezve. Az első nyírfakéregre lett írva 1942. június 13-án, és szintén Erzsébetnek címezte:

"VI. 13-kán kis hugom itt küldök egy kis tábori lapot. Orosz nyírfából faragtam. Tedd el gyűjteményed közé! Sokszor csókol szerető bátyád: Andor"

A meglehetősen nehezen olvasható, bár jó állapotban fennmaradt nyírfakéreg levelezőlapot egy héten belül egy másik követte. Ez a "tábori zöld" lap már némileg részletesebben számolt be az író helyzetéről:

"VI. 20-án. Kedves hugom most igazán nem panaszkodhattok, elég sűrűen írok, ha nem is kapjátok meg mind, legalább némelyik eljut hozzátok. Én jól vagyok, zenehallgatásban is van bőven részünk. Ezek a muszkák nagyon vendégszerető emberek, alig látnak meg bennünket, máris üdvözölnek, igaz mi sem maradunk adósok, megfelelő fogadjistennel válaszolunk és menetelünk utánuk, hogy tovább is élvezzük vendéglátásukat. Írjatok kis hugom sűrűbben, had halljak valami híreket hazulról. Csókol szerető bátyád: Andor"

Hogy utána decemberig mi történt Sulyok Andorral, azt nem tudom. Utolsó fennmaradt lapja szerint 1942. december közepén érkezett vissza a frontvonalba. Hogy sebesülés, vagy szabadságolás miatt volt távol egy darabig, azt nem sikerült kiderítenem. Ez a lap szüleinek íródott Ménfőcsanakra 1942. december 19-én, közvetlen a csapatokhoz történő visszatérte után.

"Édes jó Szüleim! Szerencsésen megérkeztem erre a csúnya muszka földre. Most egy kicsit furcsa megszokni a hideget, sőt ma is igen havazik. Édes jó Szüleim, kívánok maguknak kellemes és örömteljes karácsonyi ünnepeket gyermeki szeretetemmel és szívem minden melegével együtt leszek [magukkal] gondolatban! Csókolja mindnyájukat szerető fiuk: Andor"

Úgy tűnik Sulyok híradó őrmesternek még kicsit több mint egy hónap volt hátra az életéből, ugyanis a januári szovjet offenzíva számára végzetesnek bizonyult. Egyelőre jobb híján ugyanis azt kell elfogadnom - a katonahőseink adatbázis alapján -, hogy Sulyok Andor tartalékos őrmester a szovjet offenzívát követő magyar  visszavonulás során, 1943. január 25-én eltűnt. A család egyelőre nem tudott ezzel kapcsolatban mit mondani, mindenesetre Sulyok Andort 1943. márciusában - ezek szerint poszthumusz - kitüntették a Magyar Bornz Érdeméremmel hadiszalagon az ellenség előtt teljesített kiváló szolgálatáért (Honvédségi Közlöny, 1943. 13. sz. 325.o.). Úgy tűnik jelen tudásom szerint, hogy Sulyok Andor utolsó fennmaradt életjele a december 19-i levelezőlapja szüleihez. 

Megjegyzés rovat: 

A második világháborús híradó alakulatok tevékenységéről és felépítéséről nemrég jelent meg egy kiváló összefoglalás: 

Ternyák-Mikita-Horváth-Solti: A magyar katonai híradás története II. Bp.: Zrínyi, 2024

Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:

Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 

1944–1945

Keszthely: PeKo Publishing, 2024

272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 

Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 

A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:

Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.

8/10 pont