Egy feleség története -
válogatás Hegedűs Sándor őrmester levelezőlapjaiból
Régi tartozásomat igyekszem most leróni, amely tartozás ráadásul komoly hanyagsággal és lustasággal párosult részemről. Fórizs Lehel kedves ismerősöm és gyűjtőtársam annak idején óriási szívességet tett nekem, amivel inkább visszaéltem, mintsem éltem. Ugyanis elküldte nekem annak a Hegedűs Sándornak a II. világháborús levelezőlapjait, akinek naplóját annak idején megosztottam itt a blogon. Sokáig csücsültem rajta dolgomvégezetlenül, mivel nem tudtam, pontosan mit kezdjek a mintegy 200 levelezőlapból álló anyaggal. Annak semmi értelme nem lett volna, hogy mindet szkenneljem, vagy begépeljem, mert tartalmát nézve nem különösebben érdekes darabok ezek, hiszen a 90%-ban a családja - amiből kb. 70% a felesége - által írottak, s tematikáját tekintve a szokásosak: hogy vagy?, mi jól vagyunk, aggódunk, vigyázz magadra!, csomagok küldése, satöbbi. Végül azt gondoltam részben bemutatom egy magára maradt feleség kálváriáját, illetve kiemeltem a némileg izgalmasabb lapokat, s ezekből igyekszem egy érdekesebb összefoglalást készíteni. A levelezőlapokat köszönöm, kedves Lehel! Hamarosan nálad lesznek újra!
Hegedüs felesége Pestszentlőrincen - ő Lőrincnek írja - lakott (Szitnya u. 14.), amely akkor még nem tartozott Budapesthez. Miután férje bevonult a 2. magyar hadsereghez, s elindult Ukrajna felé, Zsuzsóka magára maradt két gyermekével, becenevükön Cibulkával és Sárikával. Az elszakítottság nem csak a frontkatonákat érintette. Hegedűs Sándorné "Zsuzsóka" már a férje bevonulását követő napokban igyekezett nyomon követni társa sorsát, s naponta írt neki. Emellett más fórumokon is próbált híreket gyűjteni a harctérről. Egy ízben megemlíti május közepén írt levelezőlapjában, hogy sógornőjével a Futárban[1] mintha Sándor arcát vennék ki egy csoportképen a mosolygó honvédek között.
 |
| A Magyar Futár 1942. május 6-i számának címlapja honvédekkel |
Az otthon maradt feleségek minden csatornán igyekeztek információkhoz jutni. A leginkább élő kapcsolattartási eszköz a levelezés mellett a rádió volt. Ez persze sokkal esetlegesebb volt a tábori postánál, de a reménykedés folyamatos volt. Hegedűsné meg is írta férjének, hogy a haditudósításokat is hallgatja, hátha felcsendül férje hangja: [2]:
„Drága jó Sanyikám! Itt ültem a kis nyugágyban és hallgattam a haditudósító század közvetítését. Elképzelheted, milyen szívdobogással figyeltem, mikor bemondták, hogy egy erdő védelme alatt lévő repülő alakulattól közvetítenek.[3] Hogy vártam, hogy felcsendül aranyosom hangja! De hát a tábori(?) szám nem egyezett – azért mindvégig reménykedtem. Lőrincre ketten is üzentek. Így is szívesen hallgattam azonban azt a sok megilletődött, remegő hangon elmondott üdvözlő szót, amit boldogan bemondtak kedves honvédeink. Elképzeltem édes apácskámat is, ha üzenhetett volna, hogy örült volna. Őszintén örültem annak, hogy a 08-asok[4] mind azt üzenték, hogy karácsonyra hazajönnek. Így azt remélem, hogy akkorra kedveseméket is leváltják.”
A Magyar Rádió esténként, 22:10-től "Üzen az otthon" címmel afféle kívánságműsort tartott, amelyet a Magyar Vöröskereszt szerkesztett, s ahol üzenni lehetett a frontharcosoknak. De persze ennek kapacitása aligha fedte le az elküldeni óhajtott üzenetek mennyiségét. Hegedűsné is több-kevesebb sikerrel prónált ezen keresztül üzenni.
„Az éjszaka megvártam az „Üzen az otthon”-t, [5] hogy esetleg veled együtt halljam neked küldött jókívánságainkat születésnapod alkalmával. Sajnos a Vöröskereszt ismét levizsgázott. Az üzenetet nem közvetítette. Nagyobb szívességet csinálnak ők ebből, mint ti az életetek feláldozásából. De ugye édes kedvesem, te tudod, érzed, hogy mi – én és a lányok, és az egész család – ma is, mint mindig veled vagyunk, és őszinte szívvel gratulálunk, kérve a jó Istent, hogy áldjon és tartson meg téged, és segítsen haza hozzánk minél előbb. Édes kis szívem, úgy félek, hogy szomorú vagy máma. Úgy félek, hogy elhagyatottnak érzed magad ott kint idegenben. Drága jó uram, én is olyan egyedül vagyok! Sokszor nem bírom a lakás csendjét, ürességét, és átmegyek valamelyik szomszédba, hogy 5 perc múlva hazarohanjak, mert mégiscsak a lakásban tudok lenni leginkább.”[6]
Hegedűs Sándorné végül nem is bírta otthon, ideiglenesen rokonokhoz költözött Kassára augusztus végéig. Ez is elég gyakori eset volt, a magányos feleségek erre az időszakra hazaköltöztek szüleikhez, vagy a rokonság más tagjaihoz. EGyütt a gyerekekkel is könyebben boldogultak, s besegítettek egymásnak. Innen írt a Vöröskeresztnek is augusztusban, mikor egy ideig nem érkeztek haza levelek:
A feleség történeteivel nem feltétlen nyugtatta meg mindig a távolba szakadt férjet. Kassáról július 12-én már egy vicces kis történetet mesélt el levelezőlapon: [7]
„Most vasárnap délután van édes, és a báróné és a főorvos úr megkérdezte tőlem: akarok-e zülleni? Mondom, igen! Erre azt mondták: Gyöngyözzünk! Mondom: Gyöngyözzünk!? Erre főorvos úr behozott egy üvegben „Kassa gyöngyét”, és ittunk! Hát tudod aranyosom, az olyan fűszeres likőrféle különlegesség, édes és illatos, és melegít. Szenzációsan tetszik nekem, és máris a fejembe szállt. Így aztán züllünk!”
Amúgy, a levelezésük alapján Hegedűs felesége tündéri nőszemély lehetett. Különösen indokolt volt megnyugtatni a férjet/jegyest, hogy felesége nem csalja meg otthon, miközben az a hazáért harcol. Ez egy meglehetősen általános félelem volt a katonák részéről. Hegedűs Sándor nővére 1942. június 6-án írt levelezőlapján így írt:
„Bizony már minden jobb képű férfi katona és túl van a határon. Azért teneked és a többieknek sincs oka az aggodalomra, mert még a könnyelmű asszonyoknak sincs kedve az itthon maradt csámpásokkal megcsalni a férjüket.”
Az kétségtelen, hogy 200 ezer férfi hiánya megmutatkozott a hátországban. Bubla János így írt egy vendéglőből Hegedűsnek, ahol éppen baráti társasággal iszogatott. A levelezőlapot még az asztaltársaság tagjai is szignózták:[8]
„Úgy látszik megint nekem kell írni. A Sanyiéknak nincs ilyenkor idejük, mert el vannak a társasággal foglalva. Tudni illik most jött három új vendégünk, a hangulat nagyon jó. Viszont kettő meg elment. Ennek nagyon örülünk. Én is, mert az egyik lány nekem udvarol. Hát most itt ez a helyzet. Lány annyi van, hogy az ember már kezdi utálni őket. Tisztelet a kivételeknek. Hegedűs úr, ha itthon volna, és ha még nőtlen volna, inkább azt mondaná, hogy jobb az orosz fronton. Annyi a lány, hogy lassan nem lehet velük bírni.”
Ezzel állt összefüggésben, hogy bár a háborút rendszerint senki sem kívánja, de azért akkor is voltak fiatalok, akik szerették volna kipróbálni mire képesek, és megmutatni - maguknak és a lányoknak -, hogy igazi férfiak. Hegedűs nővére keserédes örömmel osztotta meg testvérével 1942. októberében, hogy fiát egyelőre elkerüli a katonaélet:[9]
„Kedves Sanyikám! Egy hírt kell veled közölnöm, ami nekem örömet, de szomorúságot is okoz. Ugyanis Imi sürgetésére Imre tegnap utánajárt, hogy miért késik a behívó. Az egyik hivatalban meg is találták, az iratokat 23-i dátummal irattárba tették. Így hát bizonytalan időre elmarad a bevonulás. Ez az, aminek én örülök. Ami pedig nagyon bánt, Imi nagy elkeseredése. Különösen azért dühöng rettentően, azt hiszi, hogy a gyárból kérték a behívás eltolását. Elmondta Imi, hogy van a hivatalban egy főintéző, aki nem régen kérdezte tőle, mikor akar bevonulni. Mikor Imi mondta, hogy már várja a behívót, a főintéző úr kaján mosollyal csak annyit mondott: na azt hiszem, abból nem lesz semmi. Imi nem tulajdonított e szavaknak semmit. Dolgozott hajnaltól késő estig, hogy semmi munka ne maradjon utána. Éppen tegnap el is végzett mindent, azt mondta, gondolta magában, na most már igazán jöhet a behívó, és erre mikor hazajött ilyen hírrel fogadtuk. Gondolhatod, szegénykém hogy elkeseredett.”
A tragédiák így sem maradtak távol a rokonságtól, de ez nem minden esetben a fronton történt.[10]
„Édes enyém! Ma csak ezt a lapocskát írom aranyosomnak, mert ma van az élelmiszerjegyek osztása, és ott kell lennem. Jó későn indulunk, már 1/2 12 van, de nem mehettem előbb, mert a Domika be van idézve a Rózsika miatt a rendőrségre, kihallgatás végett. Tegnap megírtam ezt már Pittyemnek levélben, de most újra leírom, hogy a Rózsika tegnap délelőtt 9-kor öngyilkos lett, és meghalt. Búcsúlevelet hagyott és most azért hivatták be a Domit. Azt írta a levélben, azért halt meg, mert nem engedték, hogy boldog legyen. Az este Domi megkért, hogy aludjak nála, hogy ne legyen egyedül, be is mentem, de szememre nem jött álom.”
Szórakozásnak maradt rendszerint a mozi. Ez némiképpen összekötötte az otthoniakat és a fronton lévőket, mivelé utóbbiaknak is rendeztek vetítéseket, és a filmek olyan témát nyújtottak, amelyek kicsit kiszakíthatták a feleket a mindennapok gondjaiból.
„20-i keletű 29. számú kedves leveledben említetted a Dr. Kovács Istvánt,[11] hogy okvetlen nézzem meg. Igen, annak idején beszámoltam róla, hogy miután apa írta, hogy látták ott kint, én is szerettem volna megnézni, de nem volt kivel elmenjek. Azonban Jani gyerek jött, és elmentünk ővele. Így aztán apácskám, én is láttam, és nagyon szépnek találtam. Páger nagyszerű volt benne, és a többi szereplők is nagyon jók voltak. Igazi, kedves, magyar film. Jellemző a mai társadalmi majmolásokhoz, hogy a miniszter egyetlen kézcsókja kellett hozzá, hogy elismerjék a nagyszerű tudóst és befogadják a szép magyar asszonyt. Igazán mindnél bájosabb volt gyönyörű díszmagyarjában. Örültem, hogy úgy végződött. Még sok ilyen magyar filmre lenne szükségünk! És több Págerra hozzá! A Mancikával láttuk a Szűts Mara házasságát.[12] Az is Págeros és Simor Erzsis film volt, nagyon szép is, nagyon érdekes is. Képzelheted a két Pethes[13] együtt játszott benne. Sok humoros jelenet volt benne.”
A háború 1942. szeptember 4-ről 5-re virradó éjjel mindenki meglepetésére elérte Budapestet. Ezen az éjjelen ugyanis a szovjet légierő - a háború folyamán először - légitámadást intézett fővárosunk ellen, igaz szerencsére nem túl nagy hatékonysággal. Szelényi János szabó Újpestről így számolt be Hegedűsnek az eseményről:
„Újpest, 1942. szept. 14. Kedves Sanyi! A 7-én írt lapodat megkaptuk. Nagyon örültünk neki, mert már 5 hete ez az első életjel tőled. Mi azóta 4 vagy 5 lapot küldtünk már. A bombázás miatt ne aggódj, mert bár volt két ízben is egy kis tűzijáték, mindig nagyobb volt a lárma, mint a veszedelem. Olyan szép tűzijátékkal fogadtuk a bolsikat, hogy a nagy magasságból csak templomot és olyan helyeket találtak el, ami semmi esetre sem lehetett a célpont. Tehát ne aggódj, mert mi mindannyian egészségesek vagyunk, amit neked is szívből kívánunk. Sanyikám, még arról értesítelek, hogy Tupesia Miska megsebesült. Bal farlövéssel itt fekszik Pesten a 202-es kórházban. Már meg van operálva, jól érzi magát. Mi jól vagyunk, Jánoska iskolába jár és itthon lakik. Zsuzsóka[14] múlt héten itt volt segíteni télire eltenni paradicsomot és savanyúságot. Tegnap Manciéknál névnapoztunk. Sokat emlegettünk. Még egyszer csókollak, inkább kevesebbet írj, de gyakran! Isten veled, viszontlátásig. Matild”[15]
Hegedűs felesége, Zsuzsóka is beszámolt a bombázásokról szeptember 15-i levelezőlapjában, bár ő átaludta:[16]
„Reggel a szomszédasszony kérdezi, hallottam-e a bombázást az éjszaka? Bizony, nem hallottam én semmit. Éjfél után, ½ 1-kor bombáztak a bolsik Kispesten, és a kisállomás körül 3 utca romokban hever, Pesten pedig a Podmaniczky utcába és Budán a városmajori templomra estek bombák. Az ország többi városaiba is – ma még nem lehet tudni, hol, merre – bombáztak. Állítólag magyar jelzést tettek a gépeikre. Átkozott bolsik! Na, de most már éberebben fogunk vigyázni! Merészeljenek csak megint próbálkozni! Én a jó Isten különös kegyelméből átaludtam az egész éjszakát. De ha megismétlődnék is, ne félj aranyosom, nem leszek gyáva! És ne aggódj! A jó Isten velünk van mindig, a rádió szerint csak 8 habókos áldozat van az egész országban, pedig azt hiszem 17 bombát dobtak le. De nem mertek közel jönni, mert légvédelmünk több ezer méterre fölzavarta őket.”
A fentebb említett Tupesia Mihály sebesüléséről Sándor testvére is írt levelezőlapon, amelyben Mihály érdekes megmenekülése mellett szinén beszámol a légitámadásról:[17]
„Szegény Magda néni nagyon megöregedett. Most vasárnap eljön Pestre a Misihöz, mert ő itt fekszik csípőlövéssel kórházban. Múlt hó 16-án sebesült meg.[18] Én már voltam nála, sápadt és sovány, de azért vidáman fogadott. Mesélte, hogy négy óra hosszat az oroszok kezében volt, sebesülten. Az életét csak annak köszönheti, hogy tudott velük beszélni. Azt mondja, olyanok, mint az állatok. Azért vigyázz nagyon, Sanyikám! Itt 4-én és 9-én légi támadás volt. Senkinek a családból nem történt semmi baja. A légvédelmünk kitűnően működik.[19] Azt hiszem az orosz is úgy érzi magát, mint az őszi légy, érzi, hogy már nem sokáig él, és még utoljára mar. Az Isten hozzon vissza mindnyájatokat győztesen. Csókollak, Bözsi.”
A tél előhozta a fűtés problémáját. Hiába, nincs új a nap alatt… Hegedűs Sándorné maga volt kénytelen megoldani a szén beszerzését és hazaszállítását. Erről számolt be 1942. november 16-i levelezőlapjában:[20]
„Édes apácskám! Ma reggel elmentünk a Kovács bácsival a ceglédi útra szénért. Sajnos fuvarost csak holnapra kaptunk, s így ma csak a könyvbe írták be. Most ugyanis az utolsó napon szabad csak beírni, és a szállítólevelet kiadni nekik. 10 mázsa porosz szenet kaptunk, és 5 mázsa máv brikettet. A szomszéd úr azt mondja, hogy a máv brikett nem jó, mert összeolvad, de örülök, hogy olyat is kapunk. Nem tudod elképzelni lelkem, hogy milyen tusakodás van ott a sorbaállásnál! A fuvarosok mázsánként 3 Pengőt kérnek az elhozásért. Mi ugyan lealkudtuk 34 Pengőre, de még borravalót és a Kovács bácsinak is akarok adni, belejön vagy 43 Pengőbe a hazahozás. Mint hadbavonultnak ugyan kiküldték volna, de hogy mikor, azt ők se tudták. Hát arra nem lehetett várni. Nagyon féltem, hogy apácskámnak még fűtött szoba sem lesz, ha haza jön. Most már ezt is megadta a jó Isten, tehát sürgősen gyere, lelkem! Kedves bajtársaidnak üdvözlet, téged millió szerető csókkal vár tied. Vigyázz magadra, édes! A jó Isten áldjon, segítsen meg lelkem, és hozzon hamar haza!”
A karácsony és szilveszter viszonylagos békében és nyugalomban telt el itt is, ott is. A Don-kanyarban lévő katonák közül még az első vonalban állókhoz is kijutott 31-én a pezsgő - ha nem is túl sok - koccintáshoz. Zsuzsóka december 24-én és 31-én is írt férjének, melyek el is jutottak hozzá. A háziasszonynak elsősorban a családi és házi ügyeket kellett intéznie, emellett besegített a rokonság üzleteiben, így nem igazán jutott ideje ünnepelgetni,. December 24-én azért takarított, sütött-főzött, beugrott a rokonokhoz, és templomba is elment. A január viszont már a poklot hozta. A Don mentén az életveszély poklát, a Duna mentén a várakozás és a levelezőlapok elmaradásának poklát.
Bár otthon még nem tudták, január 12-én megkezdődött a szovjet csapatok offenzívája a 2. magyar hadsereg ellen. Az hamar kiderült Budapesten is, hogy valami nincs rendjén "valahol Oroszországban". A levelezőlapok sora az otthon maradottak aggodalomáról tanúskodik.
"Ma délután felhívtam a Szigetinét, és hallottam, hogy megint nem lehet a 2-vel kezdődő tábori számra csomagot küldeni. Aggódom, hogy harcban vagytok. Kérem a jó Istent, hogy védjen meg minden veszélytől. Tegnap délben itt megszakadt a rádióközvetítés egy kevés időre, de nem mondták be, hogy miért."[21]
"Ma van a kicsi gyerekek keresztelője. Egyedül van tehát a kedves család. Mindnyájan nagyon aggódunk miattatok. Én különösen azért is, mert eddig már biztosan el kellett hagynotok jó meleg kellemes lakástokat. Nem is tudom elképzelni, hogy hol és milyen körülmények között lehetsz, lelkem. Akik karácsonyra haza jöhettek szabadságra, most közlekedési nehézségek miatt nem utazhatnak vissza. Nagyon agódom édes! Amint lehet írjál, hogy vagy, és nincs-e valami bajod!"[22]
"Édes jó Uram! Sajnos egész héten nem kaptam tőled levelet, nem jöhet a posta. Tudod ugye, édes, hogy milyen bolond ideges vagyok még ha jön, akkor is. Hát még most! A rádió híreiből arra következtetek, úton vagytok, valószínűleg erre közeledtek. Talán [csak] nincs valami bajod, édes? Tudod, most külön jótétemény, hogy nem vagyok otthon egyedül, biztosan még idegesebb lennék. Katáék nagyon aranyosak hozzám, nem hagynak szomorkodni. A pici Kata pedig egy valóságos csoda! Mindig rád gondolok, érted imádkozom! Vigyázz magadra lelkem! Isten óvjon! Millió forró csók anyától."[23]
"Most kaptam otthonról egy lapot, és érdeklődnek, hogy mikor írt aranyosom, és hogy van. Azonnal válaszoltam nekik. Jól esett, hogy aggódnak érted. Jucikánk is most volt itt éppen, ő is csókol. Édes pici fiam! Aggódással hallgatom a rádió híreit. Nagyon féltelek! Vigyázz magadra, lelkem!"[24]
"Ma nagyon szép napos idő van nálunk. Várom, hogy a szomszédasszony telefonálni fog, hogy jött tőled levél, de csak nem telefonál, pedig holnapután már két hete lesz, hogy 24-i lapodat megkaptam. Azonban amint írtam is, Jucikánk e hó 1-i dátummal kapott 9-én, és így én is nyugodtabb vagyok, remélve, hogy a jó Isten meghallgatja kéréseimet és megőriz nekem minden veszélytől. Ugye jól vagy lelkem? Ugye nincs semmi bajod?"[25]
"Édes jó uram, lelkem! Egy hónapja nem kaptam tőled levelet, míg ma, hála Istennek megkaptam az e hó 9-én írt 66-os és 20-21-én írt 67-es levélkédet. Nagy örömmel köszönöm, édes! A rádióüzenetet is megkaptam, sajnos én nem hallottam, mert Katáéknál nagy felfordulás, festés volt, nagy Jancsi és kis Jancsi betegek voltak, és én az üzletben voltam, de Mancikánkat megkértem, hogy figyelje, és ő ki is jött másnap megmondani. Kimondhatatlan örömmel várom aranyos apácskám hazatértét!"[26]
Végül a történet ebben az esetben happy end-del zárult, Hegedűs őrmester áprilisban hazaérkezett.
"Édes jó uram, lelkem! Bolond nap van, április 1-e. Én is egészen meg vagyok bolondulva az örömtől, mert Mancikánk súgott nekem az este egy kis üzenetet, hogy apácskám 4-ére itthon lesz! Hát nem is aludtam az éjszaka örömömben csak 3 órát, és egész nap máma énekeltem és hencegtem mindenkinek, hogy "Jön az uram!" Domi tegnapelőtt álmodta, hogy jöttél, és most nagyon büszke, hogy ő álmodott haza, és ezért az első puszihoz ő formál jogot! De mégis én találkozom veled először, mert elébed küldöm a messzetávolba a szívemet-lelkemet, hogy vigyázzanak rád a hosszú úton, bajod ne történjen! Legyen veled a jó Isten! Cibukáddal és Sárikáddal[27] együtt nagyon vár forrón szerető tiéd."[27]
A háború a bővebb család számára nem ért véget a családfő hazaérkeztével. Hegedűs Sándor bátyja, József 1944 tavaszától a Kárpátok előterében harcolt az 1. magyar hadsereg kötelékében, mint a 16. gyaloghadosztályhoz tartozó híradózászlóalj főtörzsőrmestere. A levelezésben tőle két 1944-es lap maradt fenn, ezeket nem gépeltem be, mert írógéppel írták őket és jól olvashatóak:
Jegyzetek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése