2021. május 14., péntek

Hara Tameicsi, az Amacukaze kapitányának visszaemlékezése a Jáva-tengeri csatára


Hara Tameicsi, az Amacukaze kapitányának 
visszaemlékezése a Jáva-tengeri csatárai


Két hónapja brit jelentéseket közöltem a Jáva-tengeren vívott 1942-es tengeri csatáról, s ígéretet tettem, hogy japán és amerikai oldalról is igyekszem majd bemutatni a február 27-28-án lezajlott összecsapást. Ezen ígéretet teljesítve most egy japán visszaemlékezés következik, amelyet Hara Tameicsi kapitány vetett papírra az események után 16 évvel 1958-ban. Hara 1900-ban született Kavagava prefektúrában, szamuráj ősöktől származó családban. Korán belépett a császári haditengerészetbe, amelynek torpedóspecialistájának számított, mely fegyverről kézikönyvet is szerkesztett. A világháború kitörése az Amacukaze romboló parancsnokaként kapitányi rangban érte, s e hajó élén vett részt a jáva-tengeri csatában. Később még jó pár ütközet következett, ott volt Midwaynél, a Salamon-szigeteknél és Guadalcanalnál. Utóbbinál az Amacukazéval elsüllyesztette a USS Barton amerikai rombolót. Ennek is köszönhetően a négy rombolóból álló 27. rombolóosztály parancsnoka lett a Sigure fedélzetén, mellyel végigharcolta 1943-at. Utolsó hajója a Jahagi könnyű cirkáló volt. A Jahagi 1945. április 7-én süllyedt el amerikai légitámadást követően, de Hara túlélte ezt is, és a kavatanai torpedócsónak iskola oktatója lett Nagaszaki közelében. Itt volt tanúja az amerikai atombomba ledobásának augusztus 9-én. Hara így túlélte a világháborút, s 1980-ban hunyt el. Megjegyzés: Hara volt az egyetlen olyan japán rombolókapitány, aki végigharcolta a világháborút és túlélte...
A Jáva-tengeren zajló csatában Hara kapitány az 1939-ben épített és 1940-ben átadott, akkor új és modern Aszasio-osztályú Amacukaze rombolót irányította. Az Amacukaze egy fürge 2500 tonnás kis hajó volt, hat darab 127 mm-es löveggel és 8 darab 610 mm-es torpedóvető csővel, mint fő fegyverzettel. Sebessége elérte a 35 csomót. Az Amacukaze sorsa 1945. április 10-én teljesült be, mikor B-25-ös bombázók rongálták meg, s a legénysége partközelbe vitte, majd elsüllyesztette. 
Hara emlékirata 1961-ben jelent meg angolul Japanese Destroyer Captain címmel, ebből igyekeztem tudásom szerint lefordítani a csatára vonatkozó részeket. Jó szórakozást!

Az Amacukaze romboló, Hara hajója


Hara Tameicsi: Japán romboló kapitány (részlet)

„Szurabajától már alig 60 mérföldre voltunk. Hamarosan ezután egy Balikpapánról felszálló japán felderítőgép jelentést küldött: „Öt ellenséges cirkáló és hat romboló 63 mérföldre és 310 fokra Szurabajától 12:00-kor. Ez az erő 80 fokos irányba halad 12 csomóval.”
A Nacsi - 12.374 tonnás -, egyike a minket hátul követő két nehézcirkálónak, azonnal katapultálta felderítőgépét, hogy fenntartsa a kapcsolatot az ellenséges flottával. Ez a flotta meglepően közel volt, és látszólag felénk tartott. Azért jönnek, hogy megharcoljanak velünk? Nyugtalanul vártuk a felderítőgép jelentését.
Két óra telt el. 14:05-kor a Nacsi repülőgépe rádión közölte, hogy az ellenség 5 cirkálóból és 10 rombolóból álló ereje [továbbra is] ugyanazon irányba halad. Mivel két cirkálónk 150 mérfölddel lemaradt hátul, az ellenséges flotta határozottan erősebb volt, mint a mi kíséretünk. Takagi admirális megparancsolta, hogy a szállítóhajók forduljanak észak felé.
Többé már nem éreztem a trópusi hőséget. Hideg verejték futott végig a hátamon. Csapdába futottunk. Ha az ellenség rögtön felgyorsítja a sebességét, könnyedén darabokra tépheti konvojunkat, és agyaggalambként elsüllyesztheti a szállítóhajókat. Megborzongtam ettől a kilátástól. A két flotta egyre közelebb húzódott egymáshoz, és csodálkoztam, hogy az ellenséges flotta miért még mindig csak 12 csomóval halad. 15:10-kor a Nacsi felderítőgépe csodálatos üzenetet küldött rádión: „Az ellenséges flotta megfordult és Szurabaja felé tart.”
Takagi admirálisii a Nacsi hídján felnevetett. „Az ellenséges hajók csupán távol akarnak maradni a Szurabaja elleni légitámadásainktól. Az ellenség képtelen megharcolni velünk. Ragaszkodunk az eredeti terveinkhez és az ütemtervhez. Az erő megfordul és ismét délnek tart.”
16:30-kor újabb meglepetésszerű üzenet érkezett a Nacsi felderítőjétől. „Az ellenséges flotta ismét megfordult. A kettős oszlop formációt egyetlen oszlopra változtatta. Az ellenség növeli a sebességét, és 20º-ra vette az irányt.” Tíz perccel később másik üzenet érkezett: „Az ellenség sebessége 22 csomó. Közvetlenül a konvojunk felé tart.”
Többé nem volt kétséges az ellenség szándéka. Ellenőriztem a térképet, és úgy találtam, hogy a távolság az ellenség flottájától 60 mérföld. Ha mindkét fél 20 csomóval halad, másfél órán belül találkozni fogunk.
Takagi komoran és mérgesen megparancsolta a szállítóhajóknak, hogy ismét forduljanak meg. Arra is utasította a cirkálókat, hogy indítsák el megfigyelő repülőgépeiket, és a kísérőhajók álljanak harci alakzatba. A Nacsi és a Haguro cirkálók későn kezdtek gyorsítani. Flotillámiii gyorsan oszlopba fejlődött, a Dzsincú cirkálót követte a négy romboló. A szállítóhajók megfordultak és szétszóródtak. Mozgásuk fájdalmasan lassú volt. Többségében rekvirált kereskedelmi hajók voltak, képzetlen legénységgel. Aggasztó volt nézni a zavartságukat. Sokan értetlenül álltak az ismételten megváltozó parancsok miatt, és képtelenek voltak gyorsan reagálni.
A legidegesítőbb azonban mindenekelőtt a Nacsi és a Haguro lassú érkezése volt. Ők még sok mérfölddel hátrább voltak. Egy ebből a két nehézcirkálóból ugyanannyi ütőerővel rendelkezett, mint tíz romboló. Nem láttam, hiányukban miként vehetnénk fel a harcot az erőteljes ellenséges flottával. Ha az ellenség 30 csomóra növeli a sebességet, bármelyik pillanatban megérkezhet. Ha ez megtörténik, mit tehetnénk?
17:00-kor a káosz alábbhagyott, amikor a szállítók szabályos alakzatba rendeződtek a járőrhajók és aknaszedők kíséretében. Flotillánk mögött négy másik romboló rajzolódott ki. A másik flotilla, amely a Naka cirkálóból és hét rombolóból állt, hátul fejlődött fel.iv A japán hadihajók most 24 csomóra gyorsítottak, harcra készen. A horizontot kémleltem, miközben végigtekintettünk a 2 mérföld hosszú oszlopon, de nyomát sem leletem a két nehézcirkálónak. Aggodalmamban magamban szitkozódtam.
„Ellenséges hajó!” - kiáltotta Sigeru Ivata altiszt, aki -, mivel csodálatos látással volt megáldva –, a főmegfigyelő volt a hídon. Megnéztem, ahova mutatott. Néhány árbócot láttam dél felől. Hamarosan mindenki számára láthatóvá váltak a fedélzeten. Az átvizsgált képek alapján az árbócok egyértelműen felismerhetően a De Ruyter holland cirkálóhoz tartoztak. „A De Ruyter távolsága 28.000 méter (20 mérföld).” - kántálta Ivata. „Gyorsan közeledik.”
Megfordultam. A Nacsi és a Haguro továbbra sem volt látható. Valójában - ténylegesen – semmi sem volt látható, csak a sok japán szállítóhajó, amely lomhán szétterült mögöttünk. Elkiáltottam: „Tüzérek és torpedóvetősök, készüljetek! Cél az ellenséges oszlop élén lévő cirkáló!”
A hajómon hirtelen minden zaj elhallgatott. Az első nagy tengeri csatánk felé tartottunk! A csendet Ivata hangja törte meg: „Parancsnok, nézze! Ott a Nacsi és a Haguro!” Körülnéztem és megpillantottam a régóta várt cirkálókat a keleti látóhatáron. Messze voltak, de megcsinálták. Jó! Bólintottam. Az idő 17:30 volt.
Az ellenséges hajók hirtelen megváltoztatták az irányukat nyugat felé, és velünk párhuzamosan kezdtek futni. Ez egy újabb rejtélyes fejlemény volt. Az ellenségnek látnia kellett oszlop alakzatunkat. Miért utasították el, hogy egyenesen [felénk] haladjanak? Eredeti irányban maradva az ellenség oldalról választhatott volna célpontokat, míg önmaga csak keskeny felületet nyújtott volna a japán ágyútűznek.v
Az ellenség mozgása ismét időt nyert nekünk. Takagi admirális ugrált örömében, mikor látta az ellenséget, amint 36.000 méterre párhuzamos pályára állt. „Most elkaphatom őket a flottámmal!” - kiáltotta. 17:46-kor Takagi kiadta a hadrendet: „Három oszlopba fejlődni és irány 170º (dél).”
Egy perccel később a Naka cirkáló tüzet nyitott az ellenségre 22.000 méter távolságról, túl messziről a 14 cm-es ágyúihoz képest. Érzékelve a zűrzavart, Takagi sietősen megváltoztatta a parancsát: „Tartsa az irányt párhuzamosan az ellenséggel!” A Dzsincú cirkáló és négy rombolója nekilendült és mintegy 10.000 méterrel elmozdultak nyugati irányba. A Dzsincú tüzelt hat 14 cm-es ágyújával a De Ruyterre 18.000 méter távolságból. Csak pazarolták a gránátot. A négy romboló rosszkedvűen nézte. Ennél a távolságnál az ő 12.7 cm-es ágyúik is haszontalanok voltak. A Nacsi és a Haguro lőni kezdett 20 cm-es lövegeiből 25.000 méter távolságból. Az ő gránátjaik is ugyanolyan hatástalanok voltak.
Az ellenséges flotta elfordult ismét – fokozatosan délnyugat felé -, növelve a távolságát hajóinktól. Az ellenséges ágyúk most megszólaltak, de a távolság az ő számukra is túl nagy volt. Minden gránátjuk kárba veszett. 18:05-kor Nisimura Sódzsi ellentengernagy,vi a 4. rombolószázad parancsnoka nyilvánvalóan elvesztette türelmét az egyre nagyobb távolságból zajló hatástalan tüzérségi párbaj láttán.
Nisimura cirkálója, a Naka és hét rombolója ráeresztett 43 torpedót az ellenségre, amikor az a becslések szerint több mint 15.000 méter távolságra volt. Az oxigénmeghajtású torpedó,vii a birodalmi haditengerészet büszkesége, 40.000 méter tudott megtenni 36 csomós sebességgel. Ám ekkora távolságról elengedve még tőlük sem lehetett elvárni, hogy eltaláljanak mozgó célpontokat, hacsak nem véletlenül. E torpedók közül vagy egy tucat felrobbant néhány ezer méter után. Nem tudni, hogy miért robbantak fel. Lehet, hogy mechanikai meghibásodás volt, vagy talán néhányuk egymásnak ütközött és felrobbantottak másikakat is. A többi torpedó tovább haladt, de nem talált el semmit. Ezek is kárba vesztek. A szövetséges tisztek bizonyára megdöbbentek ezen torpedók hatótávolságán és sebességén. Ez nagyon idegtépő lehetett [számukra].
A torpedótámadást követően a szövetséges flotta élesen dél felé fordult. 18:27-kor nyolc szövetséges repülőgép jelent meg. Körülbelül 20 mérfölddel előttünk repültek el és a szállítóhajóink felé tartottak.viii
Körülbelül tucatnyi Zero vadászix - amiket akkor hívtak ide Balikpapánról, amikor a kísérőhajók elhagyták a konvojt -, vidáman lecsapott az ellenséges bombázókra. Az összes ellenséges gépet lelőtték, mielőtt egyetlen bombát kioldhattak volna a japán szállítóhajókra. Ez az ellenséges légitámadás ismét egy rejtélyes fejleménye volt a napnak.
Felhős idő volt, a lehanyatló nap időről időre feltűnt közöttük. De a szürkület gyorsan közeledett, és az alkonyat 19:50-kor. 18:33-kor Takagi admirális úgy döntött, csak pazaroljuk a muníciót, és egyre nagyobb az esélye annak, hogy ellenség elmenekülhet az éjszaka sötétje alatt, ha ilyen módon folytatjuk a csatát. Megparancsolta minden hajónak, hogy „Közelítsék meg és rohanják meg az ellenséget!”
Az ellenség flottája ismét jobbra fordult, és most nyugat felé tartott. A japán hajók szintén nyugat felé fordultak, tüzelő ágyúkkal. Négy perccel később az Exeter brit cirkálón tűz ütött ki, hirtelen zavart okozva az ellenséges alakzatban. Az ellenséges hajók azonnal sűrű füstfüggönyt fejlesztettek. (Később tudtuk meg, hogy a Nacsi vagy a Haguro 20 cm-es gránátja találta el az Exeter gépházát.) Az ellenséges oszlopban második Exeter gyorsan veszített sebességéből. Lassulás közben balra vágott ki az oszlopból, alig kerülve el az ütközést az őt követő amerikai Houston cirkálóval.
Elképesztő következmény volt, mikor Houston is elkanyarodott balra, és minden következő hajó is ugyanezt csinálta. A De Ruyter zászlóshajó egyedül folytatta útját egyenesen előre, és eltartott pár percig, mire észrevette, hogy az oszlop maradéka eltűnt mögüle. Mikor megfordult, hogy teljes sebességgel csatlakozzon hozzájuk, és csaknem összeütközött egy rombolóval.
Ez a hirtelen káosz a szövetséges formációban lehetővé tette számunkra, hogy felzárkózzunk rá, és nyolc japán romboló -közte az enyém- 30 csomóra gyorsuljunk. A szövetséges flotta újra alakzatot vett fel, és a döcögő Exetert maga mögött hagyva minden ágyúját nekünk szegezte.
7000 méterre az ellenséges flottától a Tokicukaze romboló -kevéssel az Amacukaze előtt- gránáttalálatot kapott. Az Amacukazét a Tokicukazéből kitörő fehér füst, és elvakított minket. Gránátok röpködtek mindenfelé, vízoszlopokat emelve minden oldalon, de még egy sem érte el a hajómat. Összeszorítottam a fogamat, és megráztam maga, akár egy kutya, ahogy az ellenség gránátjai közelebb és közelebb jöttek. Folytatnom kellett az utamat, ha hatásosan akartam kivetni a torpedóimat.
Az ellenség északnyugat felé tartott, közvetlenül felénk, ez volt a nap folyamán az első agresszív művelete. Hatezer méter az ellenségtől most. Verejték lepte el az arcomat, amikor megragadtam a híd korlátját. Még nem. Várjunk! Legalább 5.000 méterre kell megközelítenünk. Az ellenséges gránátok közel estek le, bármelyik pillanatban eltalálhatták a hajómat.
19:27-kor Tanaka Raizóx ellentengernagy megparancsolta a cirkálójának, hogy indítson nyolc torpedót. Amikor a Dzsincú „halai”xi kirajzottak a csövekből, alig tudtam visszafojtani a parancsot az ágyútűzre. Egy közeli becsapódás vízsugarat vágott az arcomra. Térdeim és karjaim remegtek. Még most is kényelmetlenül érzem maga, ha belegondolok. Nem attól féltem, hogy gyávának bizonyulok, de aggódtam amiatt, hogy meg tudom-e őrizni a hideg fejemet [életemben] először az ellenséges hajók tüzébe kerülve.
Láttam 16 további torpedót a vízbe ugrani a Jukikazéról és a Tomicukazéról. Erre megadtam magam és elkiáltottam: „Torpedókkal tűz!” Négy további romboló követte az Amacukazét. Kiszámoltam a találat esélyét. Nagyon kicsi 6.000 méterről. Talán kevesebb, mint öt százalék -3 találat a 72-ből- gondoltam. Hogy mekkorát tévedtem!
Az ellenséges flotta gyorsan fordulatot tett nyugat felé, és láttam, amint torpedóink fele elhúz az ellenség hajóinak tatja mögött. A többi „hal” elérte a célterületet, de úgy tűnt mindegyik célt tévesztett, mikor hirtelen borzalmas villanás támadt. A holland Kortenaer rombolót találat érte és azonnal elsüllyedt. Egy találat 64-ből!xii Milyen gyenge célzás, és milyen kiváló volt az ellenség kitérő taktikája!
Nisimura Sódzsi ellentengernagy cirkálója, a Naka és hét rombolója ekkor érkezett meg és szintén indított 64 torpedót. Az ellenség ismét kitért 90 fokkal, ezúttal észak felé, egy unortodox, fantasztikus mozdulattal, és mind a 64 torpedó kárba veszett. Az ellenség ezután két további 90 fokos irányváltást tett, és az egész oszlop megfordult a vastag füstfüggönyben. Ilyen taktikát nem találtunk a birodalmi haditengerészet kézikönyvében! Csak álltam és bámultam.
Egy ellenséges gránát eltalálta az Aszagumot, megölve 5 és megsebesítve 19 embert, és megfosztva a hajtóműtől egy időre.
Miután a mi 2. századunk és a Naka 4. százada kivetette a torpedóit, egy hurkot írt le pályájában és egy összetett mozdulattal megfordult. Az ellenség flottájától való távolság folyamatosan nőtt. Esélyünk elveszettnek tűnt. Azonban a szövetségesek viselkedése ezen az éjszakán kifürkészhetetlenek bizonyult. Miután 360 fokos fordulatot tett, az ellenség nyilvánvalóan sarkon fordult és vastag füstfüggöny mögé húzódott. De ezután a szövetséges flotta további két 90 fokos irányváltást tett és visszafordult egyenesen észak felé. Az ellenség szándéka titok maradt. Talán még mindig egy rajtaütést szerettek volna végrehajtani a japán konvoj ellen.
A Nacsi és Haguro japán cirkálók - amelyek messze lemaradtak a két rombolószázad mögött -, meglátva az ellenséget megfordultak. Körülbelül 20:00-kor 16 torpedót indítottak el 16.000 méter távolságból. A távolság túl nagy volt. A szövetséges flotta ismét 360 fokos fordulatot tett, és ezek a torpedók is mind kárba vesztek. Az ellenséges flotta teljes gőzzel száguldott Szurabaja felé.
A japán cirkálók nem üldözték őket. A törzstisztek nyugtalanul észleltek körülbelül 12 robbanást dél felől. Fogalmuk sem volt, mi okozhatta a robbanásokat, és arra gyanakodtak, hogy ellenséges tengeralattjárók támadták meg a japán rombolókat. Később derült ki, hogy ezek a robbanások egyszerűen a saját torpedóik voltak, amelyek 40.000 métert megtéve becsapódtak a partba. A növekvő sötétségben szintén megpillanthattuk a szurabajai világítótornyot mindössze 20 mérföldnyi távolságra.
20:30-kor Takagi megparancsolta, hogy minden hajó hagyjon fel az üldözéssel, és gyülekezzen a szállítóhajók közelében. A csata mindkét oldal által elkövetett baklövések sorozatából állt. Tanaka 2. rombolószázadában szinte minden ember elégedetlen volt az akciót megszakító parancs miatt. A mi hajóink nem használtak el annyi muníciót, mint a többiek, és én is úgy éreztem, hogy elveszítettük az esélyt, hogy üldözzük és végezzünk az ellenséggel.
Amikor Takagi látta, hogy az összes romboló észak felé fordult, megparancsolta a Nacsinak és a Haguronak, hogy álljanak meg, és vegyék fel az öt felderítőgépet, amelyekket korábban ezekről a cirkálókról katapultáltak. Takagi csaknem az életével fizetett e döntésének következményeként. Csak az ellenség komoly baklövése mentette meg. Technikailag nehéz volt felszedni ezeket a hajó közelében vízre szállt gépeket. Később a háború során sok japán hadihajó egyszerűen veszni hagyta ezeket a korábban általa katapultált gépeket. Abban az időben azonban, mikor Japán [még] nyerésre állt, a parancsnokok alig várták, hogy visszaszerezzék katapultált gépeiket. Tehát Takagi teljesen helyes döntést hozott, hogy visszaszerezze repülőit. Azonban teljes mértékben tévedett, mikor azt gondolta, hogy a szövetséges flotta Szurabajába menekült.
20:50-kor a Nacsi éppen megpróbálta felszedni az utolsót az öt gépből, mikor az őrszem felkiáltott: „A 3. csatahajóosztály megérkezett!” Isikava parancsnok megnézte a távcsövén keresztül: „Hmmmm. Háromárbócos hajók.” - motyogta. „Igen, úgy néznek ki, mint a Haruna és a Kirisima.”xiii
„Hogyan kerültek ide? Két nappal ezelőtt még az Indiai-óceánon voltak…” - jegyezte meg hitetlenkedve a Nacsi hídján az információs tiszt. Harminc másodperccel később Isikava felüvöltött dühében: „A fenébe! Ezek ellenséges hajók és négy közülük éppen felénk tart! Mindössze 12.000 méterre vannak.”
A hajóban mindenütt düh és zűrzavar uralkodott. A két cirkáló halottként egy helyben állt. Hogyan harcolhatnának a hajók, mikor egy helyben állnak? A legénység sem volt a harci állomáshelyén. Az érkező ellenség tucatnyi világító fáklyát lőtt ki. Takagi admirális az ajkát harapdálta, annyira, hogy vérzett. Agonizált.
„Siessenek a repülő felszedésével!” - parancsolta. „Minden ember a harcállásába!” A gerincek bizseregtek. Egy perc. Két perc. Három perc.
„A gép elkapva!” - kiáltotta a csörlős.
Takagi ordított: „Motorok teljes erővel hátra!”
A Nacsi motorjai életjelet adtak. A hajó lassan elkezdett mozogni hátrafelé, a gép ott lógott a hajó oldalán a csörlő kábeljén. Az ellenséges cirkálók tüzet nyitottak, és alig [célt] tévesztve a közelben csapódtak le mindenfelé. Takagi füstöt parancsolt, amint a Nacsi és a Haguro 18 csomóra gyorsított, ami a minimális harci sebesség. Mindkét hajó megfordult és tüzet nyitott, de tudván, hogy gyengébbek, nem használták a keresőfényeket. Az ezt követő ágyúpárbaj, amelyet 12.000 méterről folytattak le, pusztán pazarolta a lőszert mindkét oldalon. Tíz perc elteltével a Nacsi és a Haguro szem elől tévesztette a szemben álló hajókat, és a krízishelyzet véget ért.
De új aggodalom támadt. Takagi megszólalt: „Az ellenség talán a szállítóhajónk felé tart.” A két cirkáló 30 csomóra gyorsított és eszeveszetten kereste az ellenséges hajókat, amelyek 20 perccel korábban oly nagy riadalmat okoztak neki. Takagi megparancsolta a mintegy 5.000 méterre lévő Dzsincú cirkálónak, hogy katapultálja megmaradt gépét és derítse fel az ellenséget. Tanaka admirális gyorsan reagált.
21:45-kor a Dzsincú repülőgépe jelentette: „Egy ellenséges erő négy cirkálóból és hat rombolóból dél felé tart.” Ez a hír nagy megkönnyebbülést jelentett a Nacsi és a Haguro aggódó tisztjeinek.
Magától értetődően két cirkálónk összetalálkozott az ellenséggel, mikor utóbbi egy utolsó 90 fokos irányváltást tett a 180 fokos fordulója során. A szövetségesek nem számítottak a japánokkal való találkozásra ilyen módon, és dél felé folytatták tervezett útjukat. Ezáltal remek esélyt szalasztottak el, hogy kárt okozzanak erőinkben. Ha leszámolásra törekedtek volna, legalább megbéníthatták volna a Nacsit és a Hagurot, és akkor lemészárolhatta volna az őrizetlenül maradt szállítóhajókat.
Az ellenség haditengerészete meg volt verve. A lángoló Exeter Szurabaja felé tartott. Három romboló elsüllyedt. Hat másik romboló súlyosan megsérült, és szintén elhagyta a térséget. A fennmaradó szövetséges hajók Jáva partjaihoz közel újragyülekeztek. Ez négy cirkáló -De Ruyter, Houston, Perth és Java- és két romboló volt, akik már ismerős fordulásaik sorozatát folytatták.
Ezek bátran úgy döntöttek, hogy észak felé veszik az irányt és újra kísérletet tesznek a japánok kihívására. Balszerencséjükre a legjobb esélyeiket már elszalasztották. Ez az erő egy 90 fokos fordulót tett, majd egy másikat. A Jupiter brit romboló egy szövetséges aknára futott és azonnal elsüllyedt. A többi öt hajó nem hátrált. Tettek még egy fordulót, 45 fokosat, hogy egyenesen északnak tartsanak, miközben megvilágították őket a Dzsincú repülőgépéről időről időre ledobott fáklyák.
A Hold világított, de az időnkénti zápor csökkentette a látótávolságot. A szövetségesek utolsó dobásként keresztülvágtak a sötétségen, útjukat japán fáklyák jelezték.
A japán hajók is újracsoportosultak és felkészültek az éjszakai akcióra. Csak néhányat találtak el [eddig] és egy sem süllyedt el. Mind harci készültségben voltak, készen a verekedésre. A Nacsi és Haguro nehézcirkálók észak felé figyeltek, összhangban a Dzsincú felderítőgépének helyzetjelentéseivel. Harminchárom perccel éjfél után, február 28-án izgalomba uralkodott a Nacsi hídján, mikor kiderült, hogy az ellenség kitartóan észak felé tart.
A Nacsi és a Haguro azonnal észak felé fordult, párhuzamosan a szövetséges oszloppal és lelassított, hogy jó támadási szöget vegyen fel. Az üzemanyag- és muníció mennyisége a japán hajók számára nagy aggodalomra adott okot, azért ágyútüzük időszakos volt. Nem volt találat az ellenség hajóin. Néhány szövetséges szemtanú háborút követő publikációja azt állítja, hogy a szövetséges flotta ebben az időben semmit sem tudott a közeledő japán hajókról. A Nacsi ugyanakkor arról számolt be, hogy viszonozták a tüzet, de az hatástalan maradt.
00:53-kor a Nacsi nyolc, a Haguro pedig négy torpedót engedett el a célpontokra 60 fokos szögből jobb oldalról. Az ellenséges hajók 10.000 méter távolságra voltak. A rövid záporesőben állva a japán tisztek keresztbe rakták az ujjaikat és reménykedtek. 01:06-kor a sötét éjszakát hirtelen hatalmas tűzoszlop világította meg délkeletről. Egy torpedó a Java cirkáló közepét találta el. Négy perccel később újabb robbanás volt a szövetséges oszlopban, és a De Ruyter lángba borult, úgy gyulladt meg akár egy gyufásdoboz. A tengerészek a Nacsi és a Haguro fedélzetén „Banzai!”-t kiáltottak. Ugráltak, táncoltak és egymáshátát csapkodták örömükben.
Takagi admirális hűvösen beszélt. „Végezzünk a megmaradt hajókkal!” A Nacsi és a Haguro teljes sebességgel északkelet felé futott, keresztül a kisebb záporesőkön. Nem találtak más hajókat, megközelítették [hát] a két lángoló hajót. „Ne pazaroljunk rájuk lőszert!” – mondta Takagi, „Végük van.” A kutatást 03:00-kor megszakították.
A nap utolsó rejtélye az amerikai Houston cirkáló és az ausztrál Perth cirkáló mozgása volt. Takagi eredménytelen északi irányban történő keresése valószínűleg az utolsó japán hiba volt a csata során. A két szövetséges hajó megfordult, amint a Java és a De Ruyter lángba borult. Délnyugat felé haladtak, a partot követve, különös módon fejezve be északi makacs küldetésüket.”

Hara Tameicsi

Jegyzetek:

i Hara kapitány az egyetlen japán rombolóparancsnok, aki a világháború kezdetétől harcolt és túlélte azt... Visszaemlékezése: Tameichi Hara: Japanese Destroyer Captain. New York&Toronto, 1961.
ii Mint az a visszaemlékezésből kiérződik, Hara Tameicsi nem különösebben kedvelte az admirálist.
iii A 2. rombolószázad.
iv A 4. rombolószázad.
v A haditengerészet klasszikus „T”-alakzatára gondol a szerző, mikor áttörve az ellenség sorát, a hajó oldalával tüzelhet a támadó fél, míg a megtámadott csak az orr vagy a tatlövegekkel. Klasszikus példája ennek az 1805-ös Trafalgári csata.
vi Nisimura Sódzsi (1889-1944) ellentengernagy, a 4. rombolószázad parancsnoka. A Leyte-öbölben vívott csatában vesztette életét, mint a „Déli erő” parancsnoka.
vii A fentebb már említett 93-as típusú torpedó, amely 610 mm átmérőjű volt és a „Long Lance” (Hosszú lándzsa) néven ismert. A japánok egyszerűen oxigéntorpedónak, Szanszo gjorai-nak nevezték.
viii Ezek valószínűleg régi típusú holland bombázók voltak Jáváról, akiknek semmi esélye nem volt a japán vadászgépek ellen.
ix Természetesen a híres Mitsubishi A6M Zero vadászgépekről van szó.
x Tanaka Raizó (1892-1969) ellentengernagy, ekkor a 2. rombolószázad parancsnoka, cirkálója a Dzsincú. Az „Állhatatos” becenevű parancsnok később altengernagy lett.
xi A torpedókat „hal”-nak becézték a tengerészek, mint ahogy a tüzérek a mai napig „malac”-nak nevezik a tüzérségi lövedéket.
xii Feljebb még 72-őt állított a szerző.
xiii Kissé rejtélyes, miként nézhették el a szövetséges cirkálókat és rombolókat a csaknem tízszer nagyobb vízkiszorítású és elég jellegzetes sziluettű két Kongo-osztályú csatahajónak...



Nincsenek megjegyzések: