2020. december 1., kedd

A korai magyar hadijelvényekről I. - A turul

 A korai magyar hadijelvényekről

I. - A turul



Most végre visszatérek kedvenc időszakaim egyikéhez, a középkorhoz. Az alábbi szösszenet messze nem tudományos igényű, kissé tán hektikus is és semmiképpen sem kerek írás, de a célnak talán megfelel. Historiográfiai áttekintés sincs benne, mert ez egy blog, és bizonyára nem is sikerült áttekintenem a szakirodalmat a maga teljességében. A turul kapcsán elsősorban a forrásokra, illetve sztyeppei analógiákra fókuszáltam. Azért bízom benne, hogy hasznos lehet. Fogadják sok szeretettel!

Már régóta elképedek azon, hogy az Árpád-ház vörös-ezüst sávos lobogóját történészeink a XIII. századra keltezik - néha egészen otromba szavakkal körítve, lásd a 2. részben, amely az Árpádsávos lobogóról szól majd! -, miközben elég egyértelmű jele van annak, hogy ennél korábbi szimbóluma a királyainknak. Ez vezetett arra, hogy összefoglaljam ezzel kapcsolatban a nézeteimet, ám mégsem az Árpád-sávos zászlóval kezdem. Ennek oka pofonegyszerű: miközben átnéztem a nomád hadijelvényekről, zászlókról rendelkezésemre álló külföldi és magyar szakirodalmat, úgy éreztem jobb, ha kronológiai sorrendben jutunk el hozzá, s először a fejedelemség korával foglalkozok. De tudunk-e egyáltalán valamit a magyarok korai zászlóiról, hadijelvényeiről? 

Nyilván legtöbbünknek - teljes joggal - azonnal a Turul ugrik be, ám ha beleolvasunk a História 1988. évi 2-3. számába, kétségeink támadhatnak: 
„Ugyancsak revíziós - és még Hungáriánál is gyakoribb - jelkép a Turul. Ez a sohasem létezett (sic!), az Árpádok totemállatának tartott madár a millennium idején vált az ország ezer évének jelképévé…”[1]
De vajon igazolható-e ez a csöpögő rosszindulat - minimum kételkednie kellett volna, s óvatosan fogalmaznia - Pótó Jánostól? Persze ez egy kirívó példa, de felmerülhet a kérdés: tényleg nem is létezett a Turul, mint jelkép a honfoglalóknál? Gyanúra ad okot, hogy népszerű csatornákon úgy szokás manapság nemzeti „legendákat” megcáfolni, hogy voltaképpen elég egysíkúan és hiperkritikával közelítik meg a kérdéseket.[2] Az is humorisztikus, mikor Benkő Loránd nyelvész azt feltételezte, hogy Kézai a magyarban sosem használt turul nevet egyszerűen ellopta a besenyőktől...[3] Hogy az ilyesfajta hozzáállásnak mi értelme, azt nem tudom. Minő jóindulat, ráadásul minden forrás nélkül, sőt azzal éppen szembemenve állítja ezt a neves nyelvész![4] Így lesznek aztán krónikásaink fantaszták, sokszor minden ok nélkül. 
Nézzük elsőként, hogy a magyar krónikák miként szólnak az államalapítás előtti magyar zászlóhasználatról! Anonymus a következőket írja: 
„Statim Lelu filius Tosu elevato vexillo[5] sui signi et Bulsuu filius Bogat tubas bellicas pugnaturi accesserunt.”[6]
Saját fordításban: 
„Lél, Tas fia azonnal felemelte jelével ellátott zászlaját, és emellett Bulcsú, Bogát fia megfúvatta a harci kürtöket.” 
Azért használok egyfajta amatőr saját fordítást, mert Anonymus legújabb fordításába – némi jó indulattal fogalmazva – hiba csúszott, és Veszprémy László „címeres”-nek fordítja Lél zászlaját.[7] Még megdöbbentőbb, hogy a hibás fordítást követően Veszprémy a hozzá fűzött jegyzetben teljesen indokolatlanul pocskondiázza Anonymust amiatt, hogy P. mester anakronisztikus, mert címerről beszél egy kor esetében, mikor nincsenek még címerek. Elképesztő, de Veszprémy állítja be címernek azt, ami csak „sui signi”, azaz „saját jel”, majd Anonymust szidja, hogy a névtelen jegyző miért használja a címer szót! A „saját jel” pedig nomád népeknél is létezett, beszéljünk akár tamgákról, akár törzsszövetségek egyéb jelképéről, mint a farkasról a türköknél. A korábbi fordítók ezt pontosan látták, és rendszerint egyszerűen „jel”-nek fordítják, és nem címernek. Ennyi erővel az ismert latin mondást: "In hoc signo vinces"-t "E címerben győzni fogsz!"-nak kellene fordítani... Veszprémy megengedhetetlen belemagyarázást tett, fordítása itt minden alapot nélkülöz, s olyat akar belelátni Anonymusba, amit ő nem állított, hanem a fordító költött hozzá, aki jelen esetben ráadásul azonos az elmarasztaló jegyzet fogalmazójával! Nem az első eset, hogy Anonymust olyan valaki szidja, aki éppen azt a hibát követi el, amivel a történetírót vádolja. Mert itt anakronizmust egyedül - az egyébként kiváló - Veszprémy követett el! Ezen túllendülve: ebből az adatból csak annyi izgalmas számunkra, hogy ezek szerint Árpád két vezére - Lél és Bulcsú - saját zászlóval rendelkezik, amelyeken saját jeleiket hordják magukkal. Anonymus máshol is megemlíti, hogy Árpád önállóan működő parancsnoka saját jelével díszített zászlóval rendelkezik: 
„Transactis quibusdam diebus Zuard et Cadusa cum omni exercitu suo elevatis vexillis signiferis aquam Danubii transnavigaverunt”[8]
Azaz: 
„Néhány nappal később Zovárd és Kadocsa egész seregével magasra emelt hadijelvényes zászlajával átkelt a Dunán”. 
Veszprémy itt is címert lát a „signiferis”-ben, pedig mondjuk a római legiok esetében senki sem fordítaná a signifert címerhordozónak! 
Kézainál is ugyanaz a jellemző, mint Anonymusnál, bár a vexillum szót ő néhol baner-ra cseréli, de nagyon hasonlóan ír : 
„Egressi ergo vexillis erectis cum uxoribus, Uberis et armentis Danubium in Pest et in portu Zub transierunt.”[9]
Magyarul: 
„Azután felemelt zászlókkal megindultak feleségeikkel, gyermekeikkel és nyájaikkal, s a Dunán Pestnél és a Szobi révnél átkeltek.” 
Kézainál maradt fenn - és megjelenik a XIV. századi krónikakompozícióban is - egy hagyomány a magyarok régi zászlójáról, amelyben végül megjelenik a Turul: 
„Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricea turul dicitur, in capite cum corona, s Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exercitu semper secum gestavere. ”[10]
„Etele király címere, amelyet saját pajzsán viselt, egy madárhoz volt hasonlatos - melynek magyarul turul a neve - fején koronával. Ezt a címert a hunok mindig magukkal hordták a hadban egészen Géza fejedelem idejéig, amíg magukat közösen kormányozták.” 
A "Győztes fejedelem" kezében zászlós kopjával
(Naygszentmiklósi kincs, 2. korsó)

A szövegen elsőre is átüt – Anonymus megfogalmazásával ellentétben – hogy időben már igen messze vagyunk (XIII. század vége) a kortól, amelyről Kézai mesél. A címerek visszavetítése a fejedelmek korába itt tényleg megtörtént, és nyilvánvaló anakronizmus. Az Attilára és hunokra vonatkozó részt most félretéve, állítása a következő: Géza fejedelem koráig a magyarok zászlóira a turul volt festve, a magyar seregek a turul alatt vonultak hadba. Vajon ez is anakronizmus? Itt világos, hogy Kézai nem saját korát vetíti vissza, hiszen ebben a korban a magyar lobogó már bizonyosan a vörös-ezüst sávos zászló volt, nem turulos. Miért találna ki ilyet Kézai? Igazából semmi oka nincs erre. Mint ahogy arra sem, amire – mint említettük – Benkő utalt, hogy ellopta a besenyőktől a motívumot. De vajon lehetett-e információja az Államalapítás előtti magyar lobogóról? Legyünk ennél megengedőbbek, s tegyük fel, hogy e honfoglalás kori hadvezérek saját lobogókkal és azon saját jellel (sui signi) bírtak. Már csak azért is, mert erre egyébként tökéletes párhuzammal rendelkezünk a mongolok esetében! Csao Hung kínai követ 1221-ben járt Dzsingisz kán pekingi helytartójánál, Muqalinál, s beszámolt róla, hogy a helytartónak egy kilenccsúcsos fekete holdas fehér zászlaja van, melyet, ha hadba vonul, kibontanak. Emellett a mongol tábornokok (jüan-suai) is saját zászlót használnak.[11] Ibn Rusta a kazárokról jegyezte fel, hogy seregük az isa vezetésével ”feldíszített fegyverzetben, hadijelekkel, zászlókkal és karbantartott páncélokkal vonulnak ki.”[12] Ugyanezt visszhangozza al-Bakri is, kiemelve, hogy a zászlóik díszesek.[13] De van még közelebbi példánk is, amely meghökkentően hasonló Anonymus leírásához! Gardézi így ír ugyanis a XI. század közepén a besenyőkről: 
„Ezek a besenyők nagyon gazdagok, rengeteg lovuk és juhuk van. Igen sok az arany- és ezüstedényük is, sok a fegyverük, ezüstövet viselnek, és olyan zászlaik és lándzsafüggőik vannak, amelyeket a harcban magasra emelnek (!!!), valamint ökörszarvból készült kürtjeik, amelyeket a csatában szólaltatnak meg.”[14]
Az arab útleíró gyakorlatilag ugyanazokat a szavakat használja, mint a magyar krónikák: a hadjárat elején a vezér magasra emeli a zászlaját! Ez még akkor is feltűnő, hogyha egy zászlót nyilván fel kell emelni, s alighanem egyféle rituális cselekményként jelenthette egy hadjárat megkezdését. Érdemes megemlíteni, hogy hadjárat idején a zászlók felemelésének szokása nagyon régi lehetett, ahogy a zászlók leeresztése is megadáskor. A nagy kínai történetíró, Sima Qian már Kr.e. 117-nél megemlíti, hogy a „hunyuk” egy csapata, mikor behódolt a kínaiaknak, leeresztett zászlókkal tették azt.[15] Nagyon jellemző az is, hogy az egyik muszlimok ellen vívott ütközetben a türk kagán serege csak akkor hagyta abba az akkor már elveszett harcot, mikor a lófarkas kagáni zászló (tug) az ellenség kezére került.[16] Számomra azért is külön kiemelkedő jelentőségű a besenyők hasonló szokása, mert Maszúdi leírása szerint valamikor 850(?) körül a magyarok és besenyők együtt vívtak háborút a karluk-oguz-kimek szövetség ellen, tehát a két nép szövetséges volt.[17] Ha nem egyenesen rokon… Megjegyzendő ennél a momentumnál, hogy a Turul mondánk legközelebbi párhuzama pedig ugyebár éppen az oguzoknál maradt fenn! Tehát a XIII. század végi Kézai éppen oda vezet vissza minket a turullal, ahol őseink bizonyosan jelen voltak a IX. században! Persze ezt le lehet söpörni azzal, hogy Kézai biztos a Magyarországra beköltöző oguz töredékektől lopta el a turul szót, de hogy ezt miért is tette volna, nehéz lenne megmagyarázni… A turul tehát igencsak hitelesnek tűnik. 
Még többet tudunk a kunok/kipcsakok zászlóhasználata esetében, akikkel kapcsolatban igencsak figyelemre méltóak Kovács Szilvia megállapításai: 
„… még arra a passzusra szeretnék kitérni, amely megemlíti, hogy Bonyak kunjai a kolostor kapuja elé kitűztek két harci zászlót, ami talán két vezérre utal. A steppei nomádok zászlói hadijelvények voltak. A nomád zászlók lehettek téglalap alakúak, négyszögletesek, félkörösek. Díszíthették rojtok, szalagok és különböző állatalakok (például hal, sárkány, farkasfej). Hansgerd Göckenjan is foglalkozott a nomádok zászlóival, ő úgy véli, hogy ezeknek a tárgyaknak kettős szerepük volt: harci jelvények és uralkodói jelképek, sőt emellett még méltóságjelző szerepük is lehetett. A kunok zászlóira nem találtam olyan utalást, amelyből olyan jellegű uralkodói jelképre vagy méltóságjelzőre lehetne következtetni, mint a mongoloknál. Az óorosz évkönyvek, amikor a kunok zászlóit említik, általában harci zászlóra utalnak), így nem lehet kizárni, hogy az ekkor kitűzött, hadra hívó zászló jelezte, hogy melyik kun vezéré is az. A források alapján arra nem lehet következtetni, hogy a kunok harci zászlói milyenek voltak. Van olyan feltételezés, hogy azokat totemállatokkal díszítették, noha Pletnyova szerint egy idő után már annyira megfakult a totemős emlékezete, hogy például régészetileg nincs is nyoma. Ez azonban nem biztos. Talán totemős emlékének meglétét bizonyítja, illetve azt, hogy valamikor azzal díszítették a kunok zászlóikat, a magyarországi Kelebián előkerült kincslelet egy darabja. Ez az aranyozott ezüstlemez, amely lovagi címer sisakdíszeként csukát ábrázol, olyan területen került elő, amely a Csertán nemzetség egyik szállása volt. A Csertán nemzetség neve pedig a curtan csuka’ szóból származik. A Radziwill-évkönyv ábrázolásain a kunok hosszú, keskeny, háromszög alakú zászlókát tartanak, de nemcsak náluk látható ilyen formájú zászló, így nem tudni, hogy pontosan milyenek is voltak.”[18]
Érdekességként megemlíthető, hogy még a krími tatár kánság idejében is az a szokás volt a sztyeppén, hogy a bej saját zászlaja alatt vezeti hadba csapatát, nemzetségét s vérrel adózott a kánnak: 
„A bey a földet a nemzetség tagjainak megegyezés szerint bérbe adta (resm-i tapu) vagy rabokkal műveltette meg. Egyelőre nincs adatunk arra nézve, hogy a nemzetség tagjai pénzben vagy terményben fizettek-e a beynek. A beyliken élő keresztényektől a bey szedte az adót, és a beyliken belül az igazságszolgáltatás is a beyre hárult. A bey nem fizetett adót a kánnak, viszont köteles volt nemzetségét a saját zászlaja alatt hadba vezetni.”[19]
A Nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának ("Győztes fejedelem") túloldala, amely számomra egyértelműen az Emese álma történetet jeleníti meg, turullal...
[Megjegyzés rovat: Vagy Bálint Csanád datálásával kell baj legyen, és a kincsek nem avar koriak, vagy fel kell tételeznünk, hogy az Emese álma monda már az avar korban itt volt és onnan került a magyar mitológiába.]

Vajon lehetett-e a honfoglaló magyaroknak turulos lobogójuk? Az eddigi mozaikdarabok után felettébb valószínű, hogy igen. Ilyen jelképek léte a sztyeppei nomádoknál sokszorosan igazolt és Kézai említésének nincs más értelme, csak az, hogy tényleg tudott ilyen ősi szokásról a magyaroknál, hiszen semmi haszna nem lehetett abból, hogy ilyeneket talált ki. Célszerű azért egy kis kirándulást még tennünk az eurázsiai sztyeppe nomádjai, pontosabban az ő hadijelvényeik közé. Akárcsak más - gyakran hadat viselő - népeknél, a zászlók és hadijelvények a nomád népeknél is igen fontosak voltak. A zászló reputációja magas volt, egy korai tibeti forrásból tudjuk, hogy az egyik türk uralkodó lányát Hurongának hívták, aminek jelentése „harci zászló, győzelmi jelvény”, s nem kizárt, hogy a szláv nyelvekben is feltűnő szót az avarok adták át nekik.[20] Nem véletlen kaphatta ezt a nevet. A zászló a sztyeppei népeknél katonai és uralkodói jelkép volt.[21] Nagyon jól mutatja ezt az a leírás, amelyet Abd al-Malik kalifa[22] ujgurokhoz küldött követének esetét meséli el: 
„Utána egy napon tíz emberrel lovagolt ki [mármint az ujgur kagán -HG-], ezek mindegyikénél zászló volt; egyben meghagyta, hogy engem is vigyenek vele. Addig mentünk, amíg egy dombra fel nem hágtunk; a dombot bozót vette körül. Mikor a nap felkelt, ezek egyikének meghagyta, hogy zászlaját kibontva lobogtassa meg, amit az meg is tett. Erre tízezer fegyveres lovas jelent meg, mind azt kiáltva: dzsáb, dzsáh!, és a domb lábánál megálltak. Az elöljárójuk felment, a király előtt leborult, ő meg egyiknek a másik után addig osztogatta a parancsait, hogy zászlóikat kibontva lobogtassák; ha pedig valaki közülük úgy tett, menten tízezer fegyveres lovas jelent meg, s a domb lábánál megállt, amíg a tíz zászlót ki nem bontatta; és a domb lábánál százezer, tetőtől talpig felfegyverzett lovas gyűlt össze.”[23]
Ezen idézetben is olybá tűnik, hogy a kagán alvezérei (egy-egy tümen vezére?) saját zászlóval bírnak, amely alatt vezetik saját csapataikat. A saját jelképeknek komplex jelentéstartalma volt a sztyeppei népeknél, egyszerre fejezte ki mitológiai származásukat és hatalmukat.[24] U. Kőhalmi Katalin szerint a sztyeppei nomádok lobogói lehettek téglalap, félkör alakúak és díszíthették őket rojtok, szalagok.[25] S mint láttuk a lobogókat gyakran totemisztikus jelképek ékítették. A türkök esetében ez a farkas esetében jól nyomon követhető. Eredetmondáikban a farkas többször visszatér. Az egyik szerint a türkök kagánjait adó család őse, Asina is egy nőstényfarkastól született.[26] A farkas aztán mindenhol feltűnik a türkök kapcsán. A buguti sztéle tetején farkas vigyázza Tatpar kagán emlékét, s a türkök legkorábbi hadijelvénye Clauson szerint egy póznára tűzött (arany?) farkasfej volt.[27] Más értelmezés szerint, pedig a lobogó ábrázolt farkasfejet (a kettő egyébként nem is zárja ki egymást sem), s ez volt az uralkodó sátra előtt kitűzve. Golden szerint a türkök mellett az ujgurok is farkasfejes zászlóval vonultak fel.[28] Úgy tűnik, hogy a nyugati türkök utódjának mondható kazárok hadijelvényének/zászlójának tetején szintén aranyból készült farkasfej volt látható, s testőrségét is farkasoknak hívták.[29] Nem lehet kétséges, hogy a kazárok egyszerűen továbbvitték a türk szokásokat ezen a téren, ahogy az ujgurok is. Az állatoktól való származás nagyon ősi motívum volt, egészen általános, és nem csupán sztyeppei népeknél. Gondoljunk csak arra, hogy Eurázsia másik végén Rómáról ugyanezt leírhatnánk a farkassal kapcsolatban! 

Ujgur falfestmény kagáni farkasfejes hadijelvénnyel
(Grünwedel, Albert: Altbuddhistische Kultstatten in Chinesisch-Turkistan. Berlin, 1912. 304.o.)

A tibetiek esetében még szerencsésebbek vagyunk (ha valaki nem tudná, a tibeti is eredetileg egy sztyeppéről érkezett nomád nép volt).[30] Meglehetősen pontosan ismerjük birodalmuk klasszikus nomád felosztását (a birodalomban „katonai” közigazgatás volt, ezredekre osztották annak területét), de egy szerencsésen fennmaradt leírásnak köszönhetően még az egyes területi alakulataiknak zászlaját is ismerjük. Tibetet négy „szarv”-ra (ru) osztották fel, melyek további két-két „alszarv”-ra (ru-lag), felsőre és alsóra oszlott, melyeket ezredek alkottak. Ezek egyben területi egységek is voltak. Az alábbi fordításért elnézést, nem vagyok sinológus, és angolból próbálom magyarítani. A „Gtsan” nevű szarv felső alszarvában a sereg „lova” a leírás szerint vörös árnyalatú pej volt, míg zászlaja az eget tartó fehér oroszlánt ábrázolta. Az alsó alszarv lova pej fekete sörénnyel, zászlaja fehér selyem, mintákkal díszítve. A „Jobb oldali” szarv felső alszarvához csillogó (sárga?) fehér lábú ló tartozik, míg a zászló fekete (sötét?), „mint a tó”. A „Jobb oldali” alsó ru-lag seregének lova kék, türkiz szárnyakkal; míg a zászló egy felül tarka oroszlánt ábrázolt. A „Középső” ru felső alszarvának lova szél kuszálta fehér sörényű ló, zászlaja vörös selyem, amely fénylik mint a fehér láng (vagy inkább: benne fehér láng?). A „Középső” szarv alsó tartományának lova leopárdmintás (pettyes?), fehér lábakkal; míg zászlóján felül fekete oroszlán található. A „Bal oldali” szarv felső alszarvában a ló fekete pillangókkal pettyezett (jelentése valószínűleg simán pettyes), zászlója küzdő(?) oroszlán. A „Bal oldali” szarv alsó alszarvának lova föld, méz és türkiz színű(?), zászlaja akár a „kellem öt kedvessége”, mely utóbbi alighanem a buddhista öt bölcsességbuddhájának megjelenítését jelenthette.[31]

A szöveg nagyon nehezen értelmezhető (esetleges fordítási-értelmezési hibáimért előre elnézést, nagy jelentősége itt most nincs), és a lovak és zászlók tényleges jelentése, értelme is vitatható. Mint a leírásból azonban világosan kilogikázható, itt bizonyosan nincs arról szó, hogy ezeknek a területi egységeknek, „szarvaknak” a seregei a megnevezett színű lovon vonultak hadba, ahogy többek között Györffy is hitte![32] Talán ezek is a zászló mellett használt valamiféle hadijelvények lehettek, mert lássuk be elég furcsa elképzelés, hogy az egyik ru-lag mondjuk türkiz szárnyakkal bíró kék színű lovakkal vonult hadba… Bár vannak olyanok, akik ezt vallják, de én nem érzem meggyőzőnek, és gyakorlati kivitelezése sem lett volna akármi, hogy a harcosok a lovakat nem alkalmasság, hanem szín alapján viszik hadba magukkal, bár nem zárható ki![33] Azt gondolom, hogy az itt emlegetett lovak inkább hadijelvények lehettek, nem ténylegesen lovak, s a ló itt ugyanazt a funkciót tölthette be egy oszlop tetején, mint a farkas a türkök hadijelvényén. Sudár Balázs kiváló tanulmányában hoz egy hasonló példát, amely szerint a 17. századi Abulgázi Bahadur hán 24 törzshöz 24 vadászmadarat rendel![34] Szerintem ez kísértetiesen hasonlít a tibetiek gyakorlatához, amely szerint egyszerre egységes a jelkép (ló), ugyanakkor minden egységnek megvan a saját változata azon belül! 

A mi szempontunkból azonban most csak annak van jelentősége, hogy lássuk, a nomád népeknél egy-egy terület/törzs katonai egysége bizony hadba vonulhatott saját hadijelvénye és zászlaja alatt, az egyes tábornokok, hadvezérek nagyon is vezethettek sereget saját jelképeiket felemelve az ellenség ellen! A korabeli példák nemcsak, hogy nem cáfolják a magyar forrásokból kirajzolódó képet, hanem éppen megerősítik! Ne feledjük, hogy az Árpádokat egyre inkább hozzá tudjuk fűzni a Közép-ázsiai térséghez, pláne a türköket követő ujgurokhoz! Miért ne hadakozhatott volna Árpád megbízásából Zovárd és Kadocsa saját jelképükkel díszített lobogó alatt? És Árpád miért ne vonulhatott volna turul alatt hadba? Azt kell mondani, hogy a magyar hagyomány - bármennyivel is későbbi korból származik – egészen pontosan megfelel a Honfoglalás korában a sztyeppén dívó szokásoknak. Talán az avaroknak is lehetett sasos hadijelvényük. Makkay János egyik kötetében bukkantam arra az adatra, hogy Voznyeszenk, egy minden bizonnyal még az avar uralom korszakába keltezhető áldozati máglyagödörben találtak egyebek mellett egy 21 cm magas ezüst sast. Mondjuk a felirat rajta egy görög betűkkel írt Péter név, úgyhogy talán inkább bizánciaktól zsákmányolt lehetett.[35] Közismert az is, hogy a rómaiak egy másik sztyeppei néptől, a szarmatáktól vették át a sárkányt (draco), mint hadijelvényt, amely mint szélzsák szája szolgált.[36] Egyes kutatók azt is feltételezik, hogy a türkök farkasos hadijelvénye szintén szélzsák szájaként funkcionált. Fenmaradt egy az ujgurokhoz(?) kapcsolódó valószínűleg eredetileg hadijelvény tetejére tűzött ezüst szenmurvfej[37] az Ermitázsban.[38] Azért is érdekes ez, mert a szenmurv feltűnik az avar[39] és a magyar régészeti hagyatékban is.[40] Ezt a 30 cm hosszú ezüst fejet mások farkasként, egyenesen egy farkasbőrös hadijelvény (böri) csúcsaként azonosítják.[41]

Ujgur(?) szemurvfej az Ermitázs gyűjteményéből, valószínűleg hadijelvény csúcsa volt
Szentpétervár, S-283 

A magyarokkal kapcsolatban is felmerülhet a farkasos hadijelvény,[42] vagy lófarkas lobogó. Kétségtelen, hogy utóbbi lehetőségét kizárni nem lehet, de erre semmi utalás sincs a forrásokban, más népekkel - mint mondjuk a bolgárokkal -, ellentétben. A farkas azonban őseinknél is előkerül a forrásokban. Egyik esetben a magyarok „farkas módra” üvöltenek a Konstantin-legendában,[43] a másik esetben Theotmár érsek arról a szokásról tudósít, hogy a magyarok kutyára és farkasra szoktak esküt tenni.[44] De a magyar hagyományban is szerepel Anonymusnál Apafarkas, Agmánd fia.[45] A lófarkas zászló előkerül a najmanoknál például.[46] Ligeti úgy vélte, hogy a besenyők zászlai (amely a forrásban 'alam szóval jelzett) szintén inkább lófarkas zászlót, mintsem textilből készültet jelent.[47] Ő egyébként úgy gondolta -pontosabban inkább sugallta-, a besenyők a tuq szót használhatták zászlaikra, ami a törököknél jak- vagy lófarkú zászlót jelent. Azt is tényként kell kezelnünk, hogy a bolgárok fő hadijelvénye bizonyosan lófarkas lobogó volt, hiszen I. Miklós pápához kereszténységre való áttérésükkor írt levelükben az állt, hogy eddig csatába indulva katonai jelvényként azt használtak.[48] Ugyanakkor ábrázolásokból tudjuk, hogy a lovassági kopjáikon szintén voltak kis zászlócskák, ám ezek nyilván nem hatalmi jelképként, hanem díszítőelemként funkcionáltak. Ez utóbbit vették át a bizánciak az avaroktól, de erre szintén visszatérünk az Államalapítás utáni zászló kérdéskörénél. Itt jegyeznénk meg, hogy messze nem biztos a tuq Ligeti-féle értelmezése. A mongol kánok tuqjai között biztosan voltak festett textilzászlók is. A „kilenclábú” tuq, amely először az ázsiai hunoknál (hiungnuk) tűnik fel, mind az ujgur (toquz oguz), mind a mongol kánok fő hatalmi jelképe lett, inkább tartható textil zászlónak.[49]

Buddhista ujgur zászló, melyen az istenség baljában jak- vagy lófarkas tugot tart, tetején holddal.
(Le Coq, Albert von: Chotscho. Berlin, 1913. 42b.)

Sajnos a zászlók színeiről nem nagyon vannak konkrétumok, a magyar turulos lobogó színéről pedig kifejezetten semmi. XI. századi adat alapján – s a sztyeppei párhuzamok ez megerősítik – könnyen lehet, hogy piros/vörös volt.[50] Azért nézzük végig, más sztyeppei népeknél mit tudunk. A türgis kagán testőrségét és narancsvörösbe öltöztette, és személyes hadijelvénye szintén ilyen színű lehetett.[51] A kirgizeké egy lírás szerint zöld volt.[52] Az ujgurok zászlói Yaqut szerint feketék voltak, míg a kirgizeké zöldek.[liii] A kunok a XI. században vörös és fehér zászlókat használtak az Igor-ének szerint, legalábbis az egyik csatát követő orosz zsákmányról így ír: 
„Pénteki nap, pirkadatkor porba tiporták a pogány polovec hadakat, és nyilakként szétszóródva a harcmezőn, elrablák a szép polovec hajadonokat, és velük aranyat, hímes szövetet, finom selyembársonyt és drágaköveket. Takarókból, köntösökből és bekecsekből és mindenféle polovec kincsekből hidakat hordtak, hidakat vertek mocsarakon át, lápokon át. Vörös zászló, fehér lobogó, vörös matring, ezüst rúd jutott a bátor Szvjatoszlavfinak!”[54]
E sok kis összehordott mozaikdarabkából ugyan nem kaphatunk egészen pontos képet az egyes népek, törzsszövetségek által használt zászlókról, de világos, hogy ezek egyediek és az adott népre jellemzőek lehettek. Kétségtelen tény, hogy honfoglalás kori sírokból kerültek elő madárábrázolások,[55] amelyeket a turullal azonosíthatunk, ami komoly megerősítése a késői írott hagyománynak.[56] Az is megfontolandó, hogy a magyarok turul történetére leginkább hasonlító monda a besenyő és magyar törzsekkel egykor szomszédos oguz eredetű Ertogrul esetében maradt fenn. Ez ugyanúgy az Uráltól keletre és az Aral-tótól északra elterülő sztyeppére vezet, mint „Ügyek ügye”,[57] vagy al-Maszúdi leírása a besenyők és magyarok közösen viselt háborújáról az oguz-karluk-kimek szövetség ellen.[58] Témánk szempontjából lényegtelen, de igencsak érdekes megfigyelés! 

A következtetés világos: analógiák alapján a magyarok Géza fejedelemig igenis a turult használták jelképnek, bár azt már nem tudjuk megállapítani, hogy ez a madár rúd végén lévő (esetleg arany?) hadijelvény volt-e vagy zászlóra (talán vörösre? – erre majd a jövőben visszatérünk!) festették fel. A honfoglalás korának alvezérei saját lobogóval/hadijelvénnyel rendelkeztek, amelyeket rituálisan felemelve vette kezdetét a hadakozás, melyre a fejedelemtől kaptak utasítást. Ez valószínűleg saját nemzetiségi jelképük lehetett zászlóra festve. A krónikáink elbeszélésében semmilyen anakronizmus nincsen, a sztyeppei gyakorlatnak az elbeszéléseik tökéletesen megfelelnek! Persze, csak ha lefújjuk a pár évszázad alatt óhatatlanul rájuk rakódott port, és nem vetítjük ki hamisan saját elképzeléseinket az eredeti szövegre, s nem eleve rosszindulatúan közelítünk feléjük! 

Attila hun király seregei Aquileiát ostromolják (Képes krónika)

Írás közben Benkő István - akinek ezúton is köszönöm! - felhívta a figyelmemet az alábbi írásra, mely egy legkevésbé sem tudományos oldal, ugyanakkor a benne szereplő illusztráció nagyon érdekes. Sajnos semmit sem tudtam kideríteni róla azon túl, ami a cikkben áll, s tudományos írásban sem találtam rá utalást. Egyelőre így felhasználását hanyagoltam. Az OB aláírás bizonyára Obrusánszky Borbálát jelenti? 

Jegyzetek:

[1] Pótó János: Revíziós emlékművek. In: História, 1988. 2-3. sz. 40-42.o. 
[2] Lásd: Dugovics Titusz, aki ugyan tényleg nem létezett, de ez nem jelenti azt, hogy a férfi sem létezett, aki a nevéhez kapcsolt hőstettet végrehajtotta, vagy éppen Koppány, akinek történetiségét csak hiperkritikával lehet kétségbe vonni, aminek viszont nem tudom, mi értelme. Ennyi erővel a X-XI. századi magyar történelem legtöbb alakjának létezését kétségbe vonhatjuk. 
[3] Benkő Loránd: Árpád „de genere Turul”. In: Magyar Nyelv, 2009. 1. sz. 10.o. 
[4] Ahogy azt Sudár Balázs tökéletesen megfogalmazta: Sudár Balázs: Turul szavunk művelődéstörténeti hátteréhez. In: Történelmi szemle. 2017. 4. sz. 605-606.o. 
[5] Anonymus mindig a vexillum szót használja, sosem a baner-t! 
[6] Scriptores Rerum Hungaricarum. Budapest, 1937-1938. I. 86.o. Továbbiakban: SRH. 
[7] Anonymus: A magyarok cselekedetei. Budapest, 2004. Veszprémy László (36.o.) a következőképpen fordítja az ominózus részt: „Tas fia Lél azon nyomban harcba indult, a magasba emelve címerével (sic!) díszített zászlaját, valamint Bogát fia Bulcsú, megfújván harci kürtjét.” A fordítás helyes, de nem címerről van szó, hanem csak jelről: „sui signi”! Márpedig, ha valaki ebben nem akar mindenképpen címert kiolvasni, akkor ez bármi egyéb is lehet. Veszprémy ráadásul jegyzetben (227-es) így meg is hivatkozza, hogy lám Anonymus 1200-ből visszatekintve anakronizmust ír. Erről szó sincs! A nomádoknak saját jelképeik voltak, állatalakok ugyanúgy felkerülhettek zászlókra, mint tamgák. 
[8] SRH I. 92.o. 
[9] SRH I. 165.o. 
[10] SRH I. 152.o. 
[11] Göckejan, Hansgerd: Lobogó és dob az altaji népeknél. In: Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, cop. 2004. 62.o. 
[12] Kmoskó: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/1. Szerk.: Zimonyi István. Budapest, 1997. 205.o. 
[13] Kmoskó: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/2. Szerk.: Zimonyi István. Budapest, cop. 2000. 255.o. 
[14] Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. 2.kiad. Budapest, 1997. 196.o. 
[15] Shiji 60. Lásd: Négy égtájon barbár csillag ragyog. Ford.: Csornai Katalin. Bp., 2007. 186.o. 
[16] Esin, Emel: Tabari’s Report ont he Warfare with the türgis and the Testimony of eight Century Central Asian Art. In: Central Asiatic Journal, 1973. 142.o 
[17] A Honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995. 58-59.o. Továbbiakban: HKIF 
[18] Kovács Szilvia: A kunok története a mongol hódításig. Budapest, 2014. 62-63.o. 
[19] Ivanics Mária: A földtulajdon a Krími Kánságban. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. Budapest, 1983. 249.o. 
[20] Róna-Tas András: A magyar őstörténet hátterének tibeti forrásai. In: A honfoglaláskor írott forrásai. Budapest, 1996. 31.o. 
[21] Göckenjan, 62-70.o. 
[22] Omajjád kalifa, uralkodott 724 és 743 között. 
[23] A Yaqútnál fennmaradt leírást közli: Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/3. Budapest, cop. 2007. 29.o. 
[24] Átfogóan lásd a nomádok hadizászlóiról: U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben. Budapest, 1972. és Göckenjan: Lobogó és dob az altaji népeknél. In: Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, 2004. 62-74.o. 
[25] U. Kőhalmi, 115-123.o. 
[26] Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Budapest, 2003. 31.o. 
[27] Clauson: Turks and Wolves. In: Studia Orientalis. 1964. 2. sz. 3-14.o. 
[28] Golden: Turks and Khazars. Ashgate, 2010. 33.o. 
[29] Stepanov, Tsvetelin: The Bulgars and the Steppe Empire in the Early Middle Ages. Leiden-Boston, 2010. 55-56.o. A türk és ujgur kagánok farkasos és sárkányos hadijelvényeire, lófarkas zászlóira: Esin, Emel: Tabari’s Report ont he Warfare with the türgis and the Testimony of eight Century Central Asian Art. In: Central Asiatic Journal, 1973. 140-141.o 
[30] A tibetiek történetére: Vásáry, 55-57.o. 
[31] Kiadása: Thomas, F. W.: Tibetan Literary Texts and Documents concerning Chinese Turkestan. Pars I. London, 1935. 276-281.o. 
[32] Györffy György: Besenyők és magyarok. In: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. 183-184.o. 
[33] Erre nézve: Paládi-Kovács Attila: A magyar lótartás jellege a honfoglalás korában. In: Honfoglalás és néprajz. Budapest, 1997. 106.o. 
[34] Sudár: i.m. 614.o. 
[35] Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja. Szeged, 1995. 55-57.o. 
[36] Erre nézve: Brzezinski-Mielczarek: The Sarmatians 600 BC-AD 450. Ospres, 1983. 
[37] Szenmurv vagy szimurg, elsősorban a perzsa mitológiában gyakori mitikus lény, madártesttel és kutyafejjel. Magyarul kutyamadár, vagy pávasárkány. 
[38] Leltári száma: S-283. A múzeum leírása szerint eredetileg az osztják-vogul helyi történeti múzeumból szállították Szentpétervárra 1939-ben. Lásd: https://www.hermitagemuseum.org/wps/portal/hermitage/digital-collection/08.+applied+arts/97931
[39] Bálint Csanád szerint kizárólag késő-avar, VIII. századi leleteken! Bálint Csanád: A középavar kor kezdete és Kuber bevándorlása. In: Archaeologiai értesítő, 2004. 44.o. 
[40] Nehéz másként értelmezni, mint szenmurvként a bezdédi tarsolylemezen a kereszt mellett feltűnő alakot. 
[41] Esin, Emel: Tos and Moncuk. Notes on turkish flag-pole finials. In: Central Asian Journal. 1972. 26.o. 
[42] Bőséges összefoglaló a türkök farkasfejes hadijelvényéről: Esin, Emel: Tos and Moncuk. Notes on turkish flag-pole finials. In: Central Asian Journal. 1972. 17-27.o. 
[43] HKÍF, 160.o. 
[44] HKÍF, 185.o. 
[45] HKÍF, 309.o. 
[46] A Mongolok titkos története említ egy najman főembert, Yedi Tubluq-ot, aki lófarkas zászlaja van. Bese Lajos: Személynév és etnikum a XIII. századi mongoloknál. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. Szerk.: Tőkei Ferenc. Budapest, 1983. 84.o. 
[47] Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, 1968. 511.o. 
[48] I. Miklós pápa válaszai a bolgárok kérdéseire. Szeged, 2015. 91.o. 
[49] Ligeti, 511.o. 
[50] Honfoglalás és megtelepedés. Szerk. :Sudár-Petkes. Bp.: Helikon, 2016. 101.o. 
[51] Esin, Emel: Tabari’s Report ont he Warfare with the türgis and the Testimony of eight Century Central Asian Art. In: Central Asiatic Journal, 1973. 142.o 
[52] Al-Qazwini. Lásd: Kmoskó, 2007. 89.o. 
[53] Kmoskó, 2007. 59.o. 
[54] Kovács Szilvia: A kunok története a mongol hódításig. Budapest, 2014. 166.o. 
[55] Például az 1956-ban talált rakamazi 2. számú sírban. Lásd: Éry Kinga: Embertani adatok a Felső-Tiszavidék X. századi népességéhez. In: Anthropologiai közlemények. 1977. 1-2. 20-21.o. 
[56] Most azzal nem kívántam foglalkozni, hogy a Nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának egyik oldalán világosan Emese álma jelenik meg, noha rendszerint égberagadásként említik. Bálint Csanád datálása az avar korra ettől még lehetséges, ám ez további - igen súlyos! - kérdéseket vet fel. Bálint Csanád: A nagyszentmiklósi kincs. Budapest, 2004. 
[57] Utalás B. Szabó János és Sudár Balázs ötletes című remek írására: B. Szabó-Sudár: Vgec-ügyek. In: Hadak útján XXIV. Budapest-Esztergom, 2017. 223-231.o. 
[58] A Honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995. 57-58.o.7

Nincsenek megjegyzések: