Goldmark Károly visszaemlékezése az 1848-as lövői ütközetre és az 1849-es győri csatára

Goldmark Károly visszaemlékezése az 1848-as lövői ütközetre és az 1849-es győri csatára

Nagyban készülök az 1848-49-es ménfőcsanaki sorozatom utolsó előadására (A nyári hadjárat jön szeptember 25-én), így nap nap után olvasom újra a témába vágó szakirodalmat, illetve a színesítéséhez szükséges, esetlegesen idézendő emlékiratokat és naplókat. Ennek során eljutottam Goldmark Károly[i] 1922-es visszaemlékezéséhez, amely egyike azon kevés forrásnak, amely beszámol az 1849. június 28-i győri csatáról.[ii] Goldmark Károly azonos a Keszthelyen született híres zeneszerzővel, akinek legismertebb műve a Sába királynője című opera (eredeti címén: Die Königin von Saba).

Goldmark Károly 1849-es győri tevékenységéről az emlékirat alapján készült egy összefoglaló 1937-ben Klempa Károly tollából, majd a szöveg többször is megjelent magyarul.[iii] Mindennek ellenére, mivel utóbbi nem volt meg nekem, gyorsan lefordítottam magamnak, de talán más számára is érdekes lehet. A fordítás aligha lesz olyan cizellált, mint a magyarul megjelent esetében, de bőven elláttam jegyzetekkel az érthetőség kedvéért, mivel akadnak benne tárgyi tévedések. Az emlékezés 1910-ben készült, így nem mentes bakiktól, habár érezhetően erős nyomokat hagyott Goldmarkban mindkét élmény, és ezért frissnek hat a leírás. Ami feltűnő a helyek, és folyónevek összecserélése (a győri csata kapcsán a Rábcát és a Rábát végig felcseréli), de 60 év után (mely során nagyrészt nem élt itthon) ez igazán nem meglepő.

A visszaemlékezés első szabadságharccal kapcsolatos epizódja 1848. októberére esik, mikor Jellasics sikertelen hadjárta után a horvát bán csapatainak értéktelenebb részét Moson, Sopron és Vas megyén keresztül hazaküldte Horvátországba Todorović tábornok vezetésével. Goldmark Sopron megyei népfelkelőként, kezében kaszával jelen volt a Lövőnél lefolyt összecsapásban (amiről nem kizárt, hogy hamarosan egy rekonstrukciót állítok össze a blogra), mely során a hirtelen összerántott magyar csapatok nem tudták érdemben lelassítani sem az egyébként szintén gyenge erőt képviselő horvát hadoszlopot. Goldmark érdekes betekintést nyújt a népfelkelő csapatok lelkivilágába, mivel nem sok emlékirat maradt fenn tőlük. A másik szabadságharc idejére tehető hadi emlék Győrhöz köti a zeneszerzőt, mivel éppen a Rába-parti városban működött, mikor sor került az 1849. június 28-i összecsapásra a Haynau vezette császári fősereg és a magyar VII. hadtest közötti összecsapásra. Ez utóbbi esetben Goldmark mint civil volt jelen, s 19 évesen a kalandvágy vitte ki a csatatérre, hogy megnézhesse, mi is történik az Újváros előtt elterülő mezőn.

Godmark Károly (1830-1915)

„A bécsi helyzet egyre kritikusabbá vált, Windisch-Grätz megkezdte Bécs ostromát és Jellasics egy horvát segédhadtesttel (határőr) felvonult hozzá.[iv] Sopron mellett vonult el, Stájerország határán Bécsnek. Magyarország immár háborúban állt Ausztriával. Egy nap Sopronból[v] hirdetmény érkezett, hogy az egész férfilakosságnak 60 éves korig, mindenkinek, aki fegyvert képes fogni, az ellenség ellen – ez volt Jellasics – kell menni, hogy megzavarják annak vonulását.[vi] A hirdetmény szerint: „Mostantól kezdve nincs harangozás, de ha lesz, az riadót jelez, és mindenkinek jelentkeznie kell.” Ez egy népfelkelési felhívás volt. És így is történt. A kedves déli- és esti harangzúgás elnémult. Sopronból függőlegesre kiegyenesített kaszákat kaptunk, mint egyedüli fegyvert. Ilyen módon hívták össze az egész megyét. Három napig nem hallottuk a harangokat. Ezt az időt felhasználtam, hogy begyakoroljam az ismeretlen fegyver, a kasza használatát. Bogáncsok és bokrok voltak az ellenségek, amelyek pórul jártak.

A harmadik napon végül megjelent egy dobos Sopronból, aki riadót dobolt és felhívást tett közzé: „Mindenkinek egy órán belül össze kell gyűlnie a templom előtt, és készen kell állnia az indulásra.” Riadót dobolt, kiabált, ahogy végigment az izgatott falun, és az összes harang riadót zúgott.

Felkészítettem magamat. Az én jóságos nővérem gyorsan kivasalta a kék ünnepnapi nyakkendőmet, és elvettem édesanyámtól a nagy, kiélezett konyhakést – ez számomra elegendőnek tűnt közelharc esetén. Egy darab kenyér a hátizsákban - ez volt az élelem -, kasza a kézbe, és gyerünk! A falu egész férfilakossága kimasírozott a dobos vezetése alatt. Az összes falu [férfilakossága], amelyen áthaladtunk, csatlakozott a marsunkhoz. Este indultunk el és éjfélig meneteltünk. Akkor egy faluban megállítottak minket és mindenki lefeküdt ott, ahol éppen állt.

Következő nap, kora reggel továbbmentünk, mindig új csatlakozókat felvéve. Így masíroztunk délig, áthaladva egy keskeny völgyön, és az annak végén fekvő faluban ebédszünetet tartottunk. Mindenki a zsákjába nyúlt, hogy egyen abból, amit magával hozott, nagyjából ugyanaz volt [mindenkinél] a menü - igazi étkezésről szó sem volt.

Még nem mélyedtünk el e kellemes foglalatosságban, mikor azt közölték: „Fel! Előre! Itt van az ellenség!” És mi egyenesen az ellenség ellen vonultunk.

A helyzet a következő volt: Két nagyjából egyforma magasságú hegygerinc feküdt egymással szemben, mindkettő lábát egy patak mosta, amely mellett keskeny út futott. Ennek a keskeny völgynek - amely körülbelül fél óra hosszúságú volt - mindkét végén egy-egy falu helyezkedett el, Nemeskér[vii] és Lövő. Áthaladtunk az első falun, majd keresztül mentünk a völgyön és a másodikban megtartottuk a fent említett ebédszünetet. A két hegygerincen, mindkét oldalról meglehetősen sík erdő nyújtózott, jobbra és balra. Ebben az erdőben, pihenőhelyünk jobb oldalán, volt az ellenség. Nekünk tehát vissza kellett mennünk a keskeny völgybe, majd fel a jobboldali hegygerincre, hogy megtámadjuk az ellenséget, amely ebben az erdőben fedett állásban volt.

Minekünk - néhány ezer embernek -, egy féktelen tömegnek[viii] bármiféle rend és szervezet, vezetés és parancsnoklás nélkül, kellett volna egy fegyelmezett, és jól felszerelt hadtestet, gyalogságot, lovasságot és tüzérséget megállítanunk.[ix] A soproni városőrök (hajdúk) és a polgárőrök hátul lóhátról irányítottak minket a jelentős magaslat felé, szemben az erdővel. Kívülről, a leghátsó sorból folyamatosan ordították: „Előre! Előre!” - ami azt jelenti, hogy előre[x] -, és mi mentünk előre. Az egész hegyoldal az egyik végétől a másikig tele volt a mieinkkel. Az ellenségből semmit sem lehetett látni vagy hallani. Semmi okot nem láttam, hogy visszafogjam bátorságomat, és fiatal-ostoba bátorsággal rohantam az ellenség ellen. Az erdő szélére értem. Itt néhány század magyar katonára leltem, akik az erdőt határoló árokban posztoltak. Ezek mindjárt lövöldözésbe kezdtek az erdő felé. Baloldal irányába, közvetlenül az erdő mellett, egy téglából épült majorsági épület állt. Néhány perc után becsapódott az első ágyúgolyó az erdőből. Ez nem egy közönséges ágyúdörrenés volt, hanem egy gyilkos velőtrázó csattanás, mintha csörgő láncok röpülnének a levegőben. Talán srapnel, gránát vagy valami más lehetett ez az ébresztő. Bátorságom kemény csapást szenvedett el, fedezéket kerestem a ház fala mögött. Ám a következő pillanatban az már lángokban állt.

Most lövést lövés követett. Mivel azonban a lövések a sík erdőből érkeztek, a tömeg viszont a meredek hegyoldal lejtőjén állt, a lövések szerencsések túljutottak rajtuk, ártalmatlanul.[xi] Aztán hirtelen - minden további ok nélkül - alig tizenöt perc múlva a kavargó tömeg elkezdett visszafele rohanni, egyre erősebben hátrálva. Mivel egyedül nem tudtam megállítani az ellenséget, követtem az általános példát, és leszaladtam a lejtőn. Halottat nem találtam, viszont eldobott kaszát mindenfele. A tömeg átzúdult a falvakon balra és jobbra, ám dulakodás történt, mert a falusiak nem akarták őket átengedni. A menekülőknek így - ezen higgadt falusiak miatt - vissza kellett fordulniuk, és szembe kellett nézniük ismét az ellenséggel, mivel ezektől félniük kellett. És így én inkább a hegy túloldalán rohantam fel. Ott az erdőbe nézve, megálltam és visszanéztem. Mindkét hegyoldal teljesen üres volt. Egy ember sem volt látható, még a katonák sem, akik nyilvánvalóan visszavonultak jobbra vagy balra menekülésünk következtében. Felidéztem magamnak a helyzetet, nem hagyva ki annak komikus oldalát, hogy öt- vagy tízezer hősnek tizenöt perc alatt nyoma sem maradt. Lovasság jött ki az erdőből, és megállt előtte: szerezsánok[xii] vörös kabátja, nyilvánvalóan, hogy folytassák az üldözésünket, de az ellenségük időben visszahúzódott, nem volt mit folytatni. 

És mégis a dolog rettentő komolyra fordulhatott volna. Szerencsénk volt, hogy a magaslat mélyebb részén álltunk, és hogy az erdőbe lövöldöző gyalogosok arra kényszerítették az ágyúkat, hogy az erdő mélyéről tüzeljenek, úgy, hogy egyetlen golyó sem talált, és fejünk felett mind a szemközti erdőbe repült. Ha netalán az ellenséggel egy síkban találkozunk, rettenetes vérfürdő lett volna; mert a golyók az összetömörült tömegbe vágódtak volna. Aki még megmaradt volna, azt meg levágják a lovasok.[xiii] Nem lett volna sok időnk menekülni. A terep nem csak megvédett minket a veszteségektől, de kedvezett a meneküléshez is. Volt néhány sebesülés, amikor az emberek vadászfegyvereikkel az erdőbe lőttek a hátunk mögül, és eltalálták a saját embereinket. Kerestem a hazafele vezető utat. Az összes faluban, amelyen áthaladtam, azon keveseket - mint én – akik még vitték a kaszájukat az oldalukon, síró nők vették körül, és beszámoltatták a harc kimenetelének részleteiről. A legelsőként elmenekült lovas soproni polgárőr, aki nem tudott az eredményről semmit, minden faluban elterjesztette a szóbeszédet, hogy: „akit nem öltek meg, azt fogságba ejtették”. Éjfélkor értem haza a falumba, itt is szorongás és kétségbeesés. Az utcán körülvettek, mert hadjáratból jöttem, egyenesen a „csatából”. Miután részletesen beszámoltam hőstetteinkről, mindenkit megnyugtatva a rokonairól, anyám - büszkén az ő hős fiára – hazavitt a karjaiban, hagyta, hogy felfrissüljek, mivel éhes és halálosan fáradt voltam, és végre letettem a fegyvert. A közelben égő falvak jelezték Jellasics hadtestének útját.”

Hősünk 1849. nyarán Győrbe megy színházi társulatával, ahol már nem részvevőként, hanem szemlélőként volt jelen Győr június 28-i osztrák bevételekor.

„A háború Ausztria és Magyarország között időközben heves lángra lobbant, és a magyarok voltak győztek. A magyarok megrohamozták Buda várát, és az osztrákok egy utolsó Komáromnál vívott csata után a határig húzódtak vissza. Győr a magyarok kezébe került.[xiv] Mi (német)magyar hazafias dalokat játszottunk, én egy szólódarabot adtam elő a tisztek előtt a színházban, a Buda bevételénél megsebesültek gyógyításáért. Ez a körülmény később veszélyessé vált a számomra.

De a hadi helyzet gyorsan új irányt vett. Hamarosan hallottuk, hogy Oroszország Ausztria segítségére jön 80.000 emberrel.[xv] Ausztria hamarosan megnövekedett erővel tért vissza. A baljós előjelek naponta megsokszorozódtak, a közeli erdőkből minden nap lövéseket hallottunk a felderítő és üldöző lovasságtól. Mindenki tudta, hogy hamarosan csatára kerül a sor. Az izgalom napról napra fokozódott. Aztán egyszer csak ágyúdörgés közeledett a városhoz.

Ez június 28-án reggelt történt. Egy csata kezdődött. A kíváncsiságtól vezetve néhány barátommal felmentem a városi toronyba, hogy megfigyelhessem a csatateret.[xvi] Igazság szerint az ember csak a lövések felvillanásait látta, ez volt minden. Hamarosan magyar tisztek jöttek fel, ugyanazon szándékkal, és nekünk el kellett hagynunk a tornyot. De az izgatottságunk túl nagy volt ahhoz, hogy nyugton maradjunk otthon. Tehát úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a mezőre,[xvii] és közelről nézzük meg a dolgokat. Ez a déli órákban volt, és közvetlenül a tüzelő ágyúk mögött álltunk.

A golyók oda-vissza röpültek, anélkül, hogy bármi különlegeset vettünk volna észre, leszámítva azt, hogy a sebesülteket a város közelébe vagy a kötözőhelyre vitték.

Hirtelen meghallottuk, ahogy a tekék elröpülnek a fejünk felett, amelyek mögöttünk felszántották a földet, feltételezésünk szerint annak jeleként, hogy az ellenség előrenyomul. Láttam ott egy gyermeket, aki libákat terelt. A golyók a gyermektől jobbra és balra csapódtak be, de az zavartalanul és nyugodtan ment tovább útján, mintha őrangyala lett volna oldalán. A város utolsó házait cigányok lakták. Egy cigány összegyűjtötte a golyókat a kötényében, és a házába hordta őket.

Aztán láttam, amint osztrák vadászok masíroznak az arcvonalunk mögé gyors lépésekkel a város irányába.[xviii] 

Négy óra körül lehetett. Jobbra és balra láttuk, amint az ágyúk visszahúzódnak, gyanús jeleként annak, hogy [a csata] centrumában vagyunk. A csata félbeszakadt, és az utolsó ágyúk még mindig fedezték az általános visszavonulást.[xix]

Alig értük el az első házakat,[xx] mikor már ezek az utolsó ágyúk is hátrálni kezdtek. Ideje volt futni, ahogy csak a lábunk bírta. De most jött a katasztrófa.

Ennek megértéséhez egy vázlatra van szükség:

Goldmark vázlata a győri csatáról (a kép jobb oldalán van észak, lent pedig nyugat!)

A mezőről az út egyenesen vezetett a belső városba,[xxi] amely utóbbi előtt még állt a régi városfal maradványa a kapuval.[xxii] E házak bal oldala mögött folyt a Rába, e folyó mögött pedig egy gát emelkedett. Jobbra nézve egy folyócska folyt, a Rábca,[xxiii] közvetlenül a városfal alatt, és beleömlött a Rábába.[xxiv] Jobbra, közvetlenül a Rábca mellett állt az evangélikus paplak, közepén a templommal.[xxv] Egy híd vezetett jobbra át a Rábca felett, egy másik a városkapunál, egy harmadik pedig balra a Rábán át a Sziget [nevű] külvárosba.[xxvi]

Mivel nem mi voltunk az egyetlenek, akiket a kíváncsiság a csatatérre vitt, hirtelen mindenki az utolsó pillanatban egyszerre özönlött az egyáltalán nem keskeny, de ekkora embertömeg számára túl szűk utcára. Az utcát már menekülőkkel tele találtuk, hátunk mögött pedig nyomultak be a katonák ágyúkkal.[xxvii] Szörnyűséges sokaság volt. A Rába mögött húzódó gáton már osztrák vadászok álltak, és az utcákon keresztül lőttek ránk, ami fokozta a zavart és a rettegést. Nagyon sok ember elesett, mert a tömegbe lőttek.[xxviii]

Amikor a városkapuval elé értünk, tömeg rohant velünk szembe azt kiabálva, hogy a híd ott eltört.[xxix] A tömeg nagy része eltűnt jobb felé. Nekem is át kellett jutnom a Rábcán, hogy átjussak a városba, és a lakásomba. Ez az út azonban nagyon veszélyes volt, csak néhány deszka feküdt még rajt [a hídon] az utolsó visszavonuló ágyúk számára. A szintén beszakadt Rába feletti hídnál osztrák ágyúk álltak, amelyek az átellenben álló hídon menekülőkre lövöldöztek.[xxx] E tüzelés közben kellett a tömegnek átjutni a híd keskeny, törött pallóin. Itt ismét emberek és lovak estek el.

A régi városfalon ugyan álltak magyar ágyúk, védelmül az osztrák ágyúk tüze ellen, de azok hamarosan visszavonultak, a csata véget ért, én pedig ijedten mentem haza sértetlen városi lakásomba. Az osztrákok beköltöztek az elfoglalt városba. Ám ez csak a kezdete volt a számomra nem kevésbé veszélyes és kellemetlen dolgoknak.”

Ferenc József csapataival elfoglalja Győrt, 1849. június 28-án

Jegyzetek:

---

[i] Goldmark ugyan kétségtelenül német és zsidó származású anyanyelvű volt, ugyanakkor mi a Károly nevet fogjuk használni, már csak azért is, hiszen magyarországi születésű volt, és a szabadságharc során magát egyértelműen a magyarok ügyéhez kötötte, és sorsközösséget vállalt szülőhazájával, azt később Bécsben élve sem tagadta meg.

[ii] Karl Goldmark: Erinnerungen aus meinem Leben. Wien, 1922.

[iii] Goldmark Károly életére és 1848-49-es ténykedésére (az emlékirat alapján): Klempa Károly: Goldmark Károly győri szereplése 1849-ben. In: Győri Szemle, 1937. 49-56.o. Kiadás: Goldmark Károly: Emlékek életemből. Bp.: Gondolat, 2017

[iv] Az emlékezet csalóka, valójában Jellasics ért előbb Bécs alá, a csak utóbb vette ostrom alá Bécset Windisch-Grätz herceg.

[v] Sopronkeresztúrba, amelyet 1899-ig Németkeresztúrnak hívtak. Az emlékiratban német nevén, Deutsch-Kreutzként szerepel. Goldmark Károly itt töltötte gyermekéveit, s szülei itt laktak.

[vi] Valójában nem Jellasics ellen vetették be a Sopron megyei nemzetőröket, hanem a horvát bán által hazaküldött kevésbé hasznos csapatokat hazavezető Todorović tábornok hadoszlopa ellen. Lásd erre: Hermann Róbert: A Todorovic-hadoszlop átvonulása Sopron és Vas megyén 1848. októberében. In: Soproni szemle, 1999. 3. sz. 241-272.o. Illetve: Urbán Aladár: Batthyány Lajos és a vasi fölkelősereg 1848 szeptember-októberében. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1985. 786-801.o.

[vii] Az emlékező szerintem összekeverte a neveket és Nemeskért írt Sopronkövesd helyett, mivel e kettő között húzódik völgy, és így juthattak el Sopron irányából Lövőre, ahol az összecsapás lezajlott 1848. október 10-én. E kettő település között folyik a Malom patak, s két oldalán valóban enyhe emelkedők vannak.

[viii] A németben: „Hause”, azaz ház szó szerint-

[ix] Todorović hadoszlopa ugyan messze volt a fegyelmezettségtől, és krónikus tiszthiánnyal küzdött, de kétségtelenül nagy fölényben volt így is a magyar csapattal szemben Lövőnél. A magyar csoport, amely 1848. október 10-én délelőtt megtámadta a horvátokat mindössze fél század sorkatonaságból, 1200 nemzetőrből és ismeretlen létszámú – ám katonailag értékelhetetlen – népfelkelőből állt, míg Todorovićnak 14 ezer embere volt, némi tüzérséggel megerősítve.

[x] Mivel a két szó: „Előre! Előre!” a német nyelvű emlékiratban magyarul áll.

[xi] Azaz átlőttek a fejük felett.

[xii] Jellegzetes törökös öltözetű határvadász. Minden határőrvidéki században volt 20 lovas vagy gyalogos szerezsán.

[xiii] A horvát tábornoknak nem volt érdemi lovassága.

[xiv] A Poeltenberg vezette VII. hadtest első huszárjai 1849. május 1-én vonultak be Győrbe.

[xv] Valóban, a hírek eleinte 70-80 ezer fős orosz segéderőről szóltak, ám valójában 200 ezer fős volt.

[xvi] Ecker János naplóíró szintén ugyanonnan, a városi toronyból, vagy ahogy ő nevezte a tűztoronyból követte az eseményeket június 28-án. Lásd: Ecker János naplója. Győr, 1973. 197.o. A városi torony természetesen a régi tornyot jelentette a Fehérvári-kapu felett, amelyet 1895-ben bontottak le. Történetére: https://regigyor.hu/belvaros/a-gyori-tuztorony/ Letöltve: 2019. IX. 4.

[xvii] A Győr-Újvárostól nyugatra ma is húzódó, azóta északon részben beépített („Gorkijváros” ) sík terület az akkor még arra folyó Rábca és a Rába között.

[xviii] Minden bizonnyal a Rábca túloldalán a Szigetben, ahonnan az Újvárost védő magyarok oldalába és hátába lehetett kerülni.

[xix] A Győr előtti harcokra lásd: Hermann Róbert: Kossuth Sándor visszaemlékezése az 1849. június 28-i győri csatára. In: Győri tanulmányok, 1996. 76-107.o. Kossuth szerint 16:30-kor kapta a parancsot a visszavonulásra.

[xx] Vagyis az Újváros legnyugatibb házait, amelyekben az imént említett cigányok laktak.

[xxi] A mai Kossuth Lajos utcáról van szó.

[xxii] A XVI. században épült győri várnak ekkor még csak a déli és keleti falai voltak elbontva, így nyugatról ép volt, s védhető. Az említett kapu a Bécsi-kapu, ahova híd vezetett át a mai Radó-szigeten keresztül az Újvárosba, ahogy ma is. 

[xxiii] Valójában pont fordítva, az Újvárosból a belváros felé tartva a jobbról érkező folyó a Rába, és a balról a Rábca.

[xxiv] A Rábca ekkor a mai Bercsényi ligetnél folyt, nagyon szűkre szabva az Újváros észak-déli kiterjedését, majd a Radó-sziget északi végénél ömlött a Rábába. Ma ugyebár a szabályozások miatt a Rábca már a Dunába ömlik, jóval északabbra.

[xxv] A győri Evangélikus öregtemplom.

[xxvi] Itt ismét felcseréli a két folyó nevét a szerző. Az első két híd tulajdonképpen egy volt, amely a mai Radó-szigeten átvezető kettős hídhoz hasonlóan (bár nem teljesen annak mai nyomvonalán) először az újvárosból átvezetett a szigetre, majd onnan a Bécsi-kapun át a belső városba. A balra vezető híd ma már természetesen nem létezik - hiszen a folyómeder sem -, nagyjából a mai Töltésszer utca vonalában feküdt.

[xxvii] Azaz a betörő osztrákokkal.

[xxviii] A honvédek visszavonulása rendezett volt, Goldmark itt – a kíváncsiskodó polgárok mellett - alighanem a civilek meneküléséről számol be, akik a betörő osztrákok elől kerestek menedéket, illetve valóban lehettek közöttük alakulatuktól elmaradozó honvédek is. 

[xxix] Valójában a VII. hadtest visszavonuló honvédei szedték fel maguk mögött a hidat, hogy lassítsák az utánuk nyomuló osztrákokat. Ugyanez történt a Rábcán – az emlékezésben Rába – átnyúló híddal is.

[xxx] Kossuth Sándor is említi a Rábcán átjutó osztrák csapatokkal folytatott utóvédharcokat, mely során a császári csapatok ágyúkkal lőtték a visszavonuló honvédeket, míg a magyar vadászok igyekeztek hátráltatni ezt.