Nicholas Eames: A Wadon királyai
Bp.: Fumax, 2018
Eredeti
megjelenés:
Nicholas
Eames: King of the Wyld, 2018
Fordította:
Matolcsy Kálmán
480
oldal
Fogj
egy ötszemélyes kiöregedő metálbandát, és lökd őket színpadra, minden próba
nélkül. A helyszín legyen egy mindenhonnan összelopkodott szörnyekkel behintett
aréna, majd kapcsold fel a hangerőt és kezdődjék a zúzás! Mindez egy elsőfilmes
azaz elsőkönyves rendezőtől.
Jól
hangzik? Ugye, hogy nem? Teljesen kizárt, hogy működjön, elvégre minden elemi logikának
ellentmondana. Ám a flúgos könyvtáros ilyen benyomást keltő fülszöveg után is
elolvasta Nicholas Eamestől A Wadon
királyait. Nyilvánvaló, hogy a világ végstádiumban lehet, különben ekkora
katyvasz elolvasása után nem úgy kelnék fel az ágyról, hogy fülig ér a szám, és
bárddal (a fegyverrel, nem egy mesterdalnokkal) esnék neki a legközelebbi mantikórhordának.
Mert ez a könyv Wadon király!
Eames
regénye persze - mint az eddigiekből is kitűnhetett – kölcsönzések (a lopás
eufémisztikus megnevezése) egész kis gyűjteménye, amelyeket díszlet gyanánt egyetlen
igazán eredeti ötlete köré húzott fel, s amely idea az, hogy egy zenei
együtteshez hasonlatos zsoldosbanda, „A Saga” legyen a történet központja. A
bandának van frontembere, menedzsere, háttértáncosai, sőt szörnylemészárló
turnékra jár a Wadonnak nevezett természetfölötti erdőbe. Pontosabban csak
járt, hiszen a banda 20 éve feloszlott. Ám a kényszer nagy úr, s összehozza
azokat, akiket egymásnak rendel a sors, és máris kezdődhet a szórakozás. Minden
humora mellett a sztori egyáltalán nem komolytalan, sőt olykor átérezhetően
nehéz pszichológiai drámába kerülnek a szereplők. Időnként nagyon is bölcs a
regény, elsősorban főszereplőnknek, Clay Coopernek (tényleg, nem Alice
Coopertől örökölte a nevét?) köszönhetően. E regényben ő a bölcs barbár, aki
csak haza akar térni feleségéhez, ahonnan el se ment volna, ha a becsület és
kislánya nem követelte volna az ellenkezőjét. De a csapat minden tagja esetlen,
messze nem hibátlan, ámde szeretetre méltó. Egyértelműen a karakterek és a párbeszédeik
teszik élvezhetővé az olvasást.
Minden
főszereplő király. Ott van Arany Gabo, a frontember, akiben már csak töredéke
lappang egykori nagyságának, és egyetlen vágya, hogy lányát megmentse. Moog, a
varázsló, a progresszió képviselője, egy szivárványba öltöztetett kétbalkezes
Gandalf. Matrick viszont tényleg király. Úgy értem, koronás fő. Viszont cserébe
a felesége tartja kurta láncon, ráadásul idült alkoholizmustól szenved.
Kedvencem azonban Ganelon. Na ő egy sima Khal Drogo-szerű gyilkológép.
Szarkalábbal való - hm – sakkpartija meg egy életre a memóriámba égett. Ja és
ott van a banda utólag csatlakozott dalnoka, Kit. Ő zombi. Pardon, élőhalott.
Mivel halott, nem lehet már megölni, ellentétben elődeivel, akik
fogyóeszközként szolgáltak a Sagában. Kit fegyvere pedig a plaplömplöm, ami egy
lantszerű hangszer…
De
akkor a párbeszédek és a humor!
„ - Hosszú történet. – nyúlt a kupájáért
a zsoldos.
- Kővé változtattak – magyarázta a
harcos. – Visszaváltoztattak.
- Na jó, akkor rövid történet – ismerte
be Clay.” - Oké, ez kissé Mothy
Python (Engem meg gyíkká változtatott… De
már elmúlt.).
„- Haramia Jack átdöfhetetlen vértje.
Állítólag se kard, se lándzsa nem hatol át rajta, de a szifilisznek azért
sikerült.” - Na ez meg nagyon
Abercrombie.
Külön plusz pontot ért nálam a következő idézet a könyvből:
„- Ha megöltelek, a lányodat is megkeresem. [...]
- Ha.” - Ez ugyanis eredetileg egy spártai beszólás. Mikor II. Philippos makedón király azt üzente a spártaiiaknak, hogy ha legyőzi őket, mindnyájukat eladja rabszolgának, a spártaiak csakk ennyit írtak vissza: "Ha."
Szóval
Olyan az egész, mintha a Vajákot, Az Első törvényt, a Káosz-ciklust és mondjuk a klasszikus Dungeons and Dragons szerepjáték világát egy érdekes kísérlet
keretében összemixelték volna az AC/DC-vel.
Néha
a mondatok talán túlfacsartak: „Egy
szelet üszkös pirítós járt mellé, és ha az embernek szerencséje volt, néhány
szelet körte is, amelyeken nagyobb ütődések éktelenkedtek, mint a csorbák egy
bárd önbecsülésén.” Jobban belegondolva ennek így nincs több értelme, mint
amennyi önbecsülése egy bárdnak… Ugyanakkor vannak nagyon ötletesen megírt
részek. Személyes kedvencem a 200-201. oldalak, ahol egy kocsma pusztulását
írta a krónikás, egészen zseniálisan.
Egyértelmű,
hogy nem ez a regény írja újra a fantasyk régóta szövődő történetét, nem
korszakalkotó, ugyanakkor remek szórakozás, amely a műfaj minden zsánerét
feldolgozza, újrahangszereli, és így egészen egyedi dallamok kúsznak a
fülünkbe/szemünkbe. Könnyed, letisztult és kerek történet, amely kiragad a
hétköznapok monotóniájából.
A
Wadon királyai egy trilógia első része,
ám a történetek önállóak lesznek (mindegyik egy-egy zsoldos banda köré íródik),
melyeket csak a világ köt össze, melyben játszódnak. Idén jött ki „A banda” 2.
része Bloddy Rose címen, melyet
reményeim szerint szintén olvashatunk majd magyarul, mert ilyen kezdet után
biztosan érdemes lesz megjelentetni itt is.
Igazából
még a kötet fizikai megjelenésébe sem tudok belekötni. A borítókép tökéletes, a
kötés tényleg strapabíró kötés. Dicsőség ez a Fumaxnak, márpedig - mint a
fülszöveg is megírja - a dicsőség sosem megy ki a divatból! A fordító, Matolcsy
Kálmán külön dicséretet érdemel, nagyon olvasmányos lett az egész, a megoly
nevű lény neve külön ötletes, nem tudnék jobb magyarítást az owlbear/me[dveba]goly-hoz
(amely egyébként szintén a DnD szerepjátékból kölcsönzött szörnyszülött,).
Összefoglalva:
Egyértelműen az idei év egyik nagy pozitív meglepetése számomra. Ha szereted a
könnyed szórakoztató fantasztikus regényeket, ess csak neki bátran és kezdődjön
a csontzene!
Pontszám:
Nyolc és fél Wyvern a tízzből
8.5/10
www.moly.hu: 93%
www.goodreads.com: 4.36 pont
(Az
adatok 2018. december 17-i állapotot tükröznek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése