Könyvajánló: Paula Hawkins - Lassan izzó tűz

Könyvajánló:

Paula Hawkins: Lassan izzó tűz

Budapest: XXI. Század, 2021

Eredeti cím: A Slow Fire Burning (2021)

Fordította: Tomori Gábor

304 oldal

Mérhetetlen régen olvastam már pszichothrillert - a legutóbbi Nesbo inkább csak félig tekinthető annak -, pedig pár éve még a fősodort alkotta a könyvajánlóim folyóján, de az igazság az, hogy megúntam őket. Eléggé egy kaptafára készültek akkoriban e regények: alkoholista/gyógyszerfüggő/szocipata/drogos főszereplő, aki ártatlan, ám belekeveredik valami gyilkosságba/emberrablásba/erőszakba. Az összes szereplő természetesen alkoholista/gyógyszerfüggő/szociopata/drogos, mindenkinek a múltja sötét titkolat rejt (gyilkosság/emberrablás/erőszak), s mindnyájan elveszítettek valakit, satböbbi. Tökéletesen kifigurázta ezt Kőhalmi Zoltán korábban ismertetett kötetében. Gondoltam ennyi koplalás után tehetek egy újabb kísérletet, s akkor már egy nagy nevet választok, így A lány a vonaton szerzőjének, Paula Hawkinsnak az új könyvére esett választásom.

Hawkins karrierindító könyve ha nem is volt kiemelkedő, de kétségtelenül egy ügyesen megkonstruált mű volt, amit olyan könnyű volt befalni, akár Bud Spencernek egy tál hagymás babot. Valami hasonlóban reménykedtem.

Az új regény története jól kezdődik: a városba benyúló csatornán ringatózó egyik lakóhajóban brutálisan összeszurkált fiatalember holttestét találja meg az igencsak ellenszenves szomszéd nőszemély. A gyanú árnyéka hamarosan a közeli mosoda alkalmazottjára, Laurára vetül, akit a gyilkosságot megelőző órákban láttak távozni a szerelemcsónakról. Laura egzaltált személyiség, nyilvánvalóan utálja a világot. Ennyit a pozitív oldaláról, mert emellett megbízhatatlan, erőszakos, antiszociális és kleptomániás. Mindezek oka - mint minden Paula Hawkins karakternél - a halmozottan hátrányos múlt. Viselkedési zavarai egyre nagyobb bajba sodorják, egyre gyanúsabb lesz a zsaruknak, az a típusú szerencsétlenke, aki amikor menteni próbálja magát, csak ront a helyzeten. Nem tűnik rossznak ez az alapfelállás - sem túl eredetinek -, de akik valami fergeteges nyomozásban reménykednek, csalódni fognak. Nyomozás ugyanis igazából nincs. A rendőrök eleinte még fel-feltűnnek a lapokon, de aztán elveszítjük őket - mint vendégsereg érkeztét követően a csokitortának -, hogy a végefelé már nyomokban se tartalmazzon hekusokat a regény. Ellenben kapunk antiszociális szomszédot, antiszociális írót - akiben Hawkins alighanem saját pályafutásának hullámzását festi le -, antiszociális nagynénit és antiszociális unkaöccsöt. A végére meg, ha komolyan vesszük a történetet egy antiszociális olvasót.  

Én nem szeretem ezeket az önsajnáltató, mogorva, teszetosza, szerencsétlenkedő alakokat, akiket Hawkins favorizál. Mind szánalmasan töketlen, fáraszt és semmi szimpátiát nem kelt bennem. Ilyen karakterekkkel nem azonosulni akar az ember, hanem bevágná őket inkább az ominózus csatornába, s utánuk dobna pár elektromos angolnát, biztos, ami biztos alapon. Egyetlen életigenlő, szeretetre méltó szereplőnk van, az is egy fél lábbal az öntudatlanságba révedő öreglány. A nyomorgás bemutatása engem nem motivál, sőt, még az indokolt sajnálattól is eltaszít. Nem szerettem a szereplőket, na! 

Hawkins szerkesztési elve sem vett meg kilóra, túlságosan széttördelte a fejezeteket, ahogy ugrált személyek és időpontok között. A jelen mellett ugyanis a múlt egyik traumájánál is elidőzünk - meglehetősen csapongva -, s elég hamar rájöhetünk mi történt, nem kell hozzá Hercule Poirot agya. Egyértelműen drámaként működik a történet, ha valaki a karakterek fájdalmába, lelkébe szereti beleenni magát, tetszeni fog neki a könyv. Azt szépen megtudjuk, ki miért lett olyan, amilyen. A történet bűnügyi "megoldása" kétségtelenül nyújt egyfajta meglepetést, ennek értékelését meghagyom a leendő olvasók számára. Ízlés kérdése lesz tetszik-e vagy sem. Addig be kell érnünk a szereplők motivációinak és múltjának lassú megismerésével. 

Nem rossz könyv ez, de nem jó könyv ez. Thrillernek nem volt elég félelmeset, kriminek nem volt elég nyomozós. Még leginkább a lélektani drámák polcára raknám. Akadnak persze jó pillanatai/oldalai, átérezhetőek a tragédiák, sajnálhatjuk a jobb sorsra érdemes (?) szereplőket, de összességében nekem elég szürke és széttöredező volt ez a kötet, monoton cselekménnyel, tele antipatikusokk hősökkel. Jó ötlet is akadt: tetszett a regény elé berakott térkép például, bár funkciója az nem volt. Ha egy Agatha Christie kötetben van egy helyrajz a gyilkosság színhelyéről (pl.: Gyilkosság Mezopotámiában), akkor plusz információkat ad, elgondolkodtat, ami segít a nyomozásunkban. Itt ennek semmi jelentősége. Csupa ilyen elszalasztott lehetőséget véltem felfedezni a sorok között: majdnem, de nem. Volt potenciál a történetben, szépen kialakított háttérsztorikat kapunk, de valahogy a sok mellékes között elsikkadt a tényelgesen fontos esemény.

A kötet kiadása ellenben nagyon szép. Esztétikus borítóval jött ki, nem is emlékszem helyeírási vagy tördelési hibára, s a magyar fordítás is jó. 

Osztályozás:

Hat pszichopata a tíz antiszociálisból.

6/10 pont

Máshol:

moly.hu: 80%

goodreads.com: 3.56 pont