Négyből egy... : Alapítvány - sorozatkritika

Alapítvány - sorozatkritika

Nyilván nem hagyhattam szó nélkül egyik kedvenc sci-fim „megsorozatosítását”… Az Alapítvány című sorozatról „beszélek”, amelyet pár hete állítottak a közönség szigorú ítélőszéke elé. Már jeleztem pár éve az új magyar fordítás kapcsán, hogy sorozattá konvertálását gyakorlatilag megvalósíthatatlannak tartom. Azt írtam 2019-ben, hogy „Egy sorozatot ugyan terveznek jelenleg is, de nem nagyon hiszek a sikerében, iszonyat mennyiségű pénz és nagyon jó forgatókönyv kellene egy a regényhez méltó feldolgozáshoz.” Eljött a nagy pillanat, négy rész jelent meg eddig, s mostanra nagyjából kialakult a véleményem a próbálkozásról. Ez lesz a mai bejegyzésem témája.

Joggal felmerülhet a kérdés: szabad-e négy epizód után értékelni az eddigieket, pláne hogyha elvileg nyolc évadra (80 részre!) tervezik a sorozatot? Persze, miért ne lenne szabad? És vajon illik-e? Hát persze, hogy nem, de ilyen művet sem illik alkotni egy klasszikusból… Upsz! Előrevágtattam, mint Théoden király Pelennor mezején.

Az Alapítvánnyal előreláthatóan sok probléma volt megfilmesítés esetére. Mindenekelőtt ilyenek a történéseket átfogó időtáv, a főszereplők hiánya, az asimovi karakteralkotás felületessége, s mindez nagyon nehezen eladható történetté tesz bármilyen komoly kísérletet, tekintettel a mai trendekre. A mai sorozatmániás világ ugyanis eleve a karakterekre helyezi a hangsúlyt, és mélységgel bíró, komolyan kidolgozott és megismert alak az Alapítványban tulajdonképpen nincs (esetlegesen az Öszvért leszámítva). Teszem azt a Trónok harcát is a zseniális színészek által megformált remek karakterek tették azzá, ami lett (a 8. évad 2. része után nem létezik több rész a számomra, a karakterek elestek másnap és slussz-passz!). Asimovnál azonban a főszereplő a társadalom és a civilizáció, ami - ebben a formában - per definitionem ellenáll a filmesítésnek. Nincs az a géniusz aktor, aki képes eljátszani a társadalmat…

Így érthető szkepticizmussal, de azért jóindulattal szívemben ültem le az első rész elé, - veszíteni való nem igazán volt -, felkészülve arra is, hogy az alkotók kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni a megvalósíthatóság érdekében. Az évadnyitó mindenképpen pozitív csalódás volt. Szerintem kifejezetten jól sikerült, minden idegesítő - és teljesen haszontalan - változtatás ellenére. Mikor megláttam, hogy egy császár helyett három van, azt mondtam: oké. Semmiféle klóndinasztia nincs persze Asimovnál, de legalább ez érdekes ötlet volt, sőt, kifejezetten jónak mondható megoldás egy szereplő hosszú időn keresztül való „életben” tartására egy olyan sorozatban, amely évszázadokat fog át. A korban középső császárt (Brother Day – Lee Pace) játszó színész meg ugyan hatalmas nagy ripacs, ám zseniálisan adja elő a hatalmas ripacsot. Mikor feltűnt, hogy Gaal Dornick fehér férfi helyett fekete nő lett, akkor is azt mondtam: oké, legyen! Nem volt tragikusan rossz a színészválasztás. Befejezve a kétségtelenül látványos és monumentális első részt, szintén azt mondtam: oké, ez eddig vállalható.

A második résztől azonban már nem oké. Úgy negyed óra alatt minden reményem alábukott Mordor sötétjébe. Itt már gyakorlatilag egy betű nem volt az eredeti regény eseménytörténetéből. Kaptunk helyette bornírt románcot, indokolatlan történéseket, végtelenített unalmat, és az egész résznek nem volt semmi, de semmi értelme. A 2-4. epizód összesen nem fog át egy részre elegendő történést. Csupa olyan fejlemény, ami nincs Asimovnál, mindez az átvett szereplők karakterének teljes átírásával, kívül-belül. Salvor Hardin a trilógiában – azt nem is nézve, hogy fehér férfi - egy körmönfont, ravasz politikus, aki bármit bevet az Alapítvány védelme érdekében, újságot irányít, manipulál, vagy zsarol, ha kell. Itt meg kapunk egy - ki tudja mi okból - kiválasztott messiást ezen a néven, aki „őrző” (?) és puskával védi a telepet… Emellett természetesen fekete nő. Szóval Asimov a szociológiával operál, itt meg egy kiválasztottat kapunk Hardin személyében, ami szögesen az ellentéte a regényciklus mondanivalójának. Szinte vártam már, hogy kiderüljön: midikloriánok is vannak a vérében... Asimovnál a tömegek „viselkedése” viszi előre az eseményeket, mégha ez egy-egy személy cselekedeteiben manifesztálódik is! Abból a világából nem sok maradt itt, néhány néven és az első részen kívül. Igazából azt nem értem ilyenkor - pontosabban dehogynem értem! - miért nem egy új sztorit építenek ki a saját mondanivalójukra, miért tesznek úgy, mintha a sorozat egy klasszikus feldolgozása lenne? Persze, úgy nem lehetne akkora médiafelhajtást (=bevételt) generálni a sorozat körül.

Ennél is nagyobb gond, hogy rendkívül vontatott és unalmas az egész, négy rész alatt alig volt említésre érdemes esemény. A szereplők nem hitelesek, ellenben rosszak, a történések nem hitelesek, cserébe rosszak, és még rosszabbak utóbbiak beosztásának arányai. Azt el tudom képzelni, hogy olyasvalakinek, aki nem olvasta az eredeti „trilógiát” érdekesek lehetnek az eddig látottak, de tuti azok közül is sokan lehúzzák a rolót a sorozat előtt pár rész után, ha ennyire ritmustalan és egyenetlen lesz az egész. Úgy tűnik a Foundation mögött álló agytröszt rosszul mért fel egyet s mást. Mivel karaktereket akartak láttatni velünk, fiktív eseményeket kellett kitalálniuk. Mivel fiktív eseményekkel töltötték fel az űrt, a sztori rétestésztaként nyúlik, anélkül, hogy izgalmas lenne, s eközben a tényleg fontos események elvesznek a téridőben. Lassabban halad a történet, mint csiga a melaszban. Ráadásul egy ennyire korszakos sci-fit a könyvrajongói kör vár elsősorban, akik garantáltan csalódottak lesznek. Nekik az igazi baj a tartalom lesz, pontosabban, hogy annak nem sok köze lesz Asimov mondanivalójához. Emellett ott vannak a kötelező PC elemek, amik megint nem adnak semmi pluszt, csak erőltetett megfelelési kényszert sugallnak. Néha az volt az érzésem, hogy a sorozat alapját jelentő sci-fi írója nem is orosz-amerikai zsidó férfi volt, hanem kreol vudu papnő. A mondanivaló annyi egyelőre, hogy a nők jobb matematikusok, vezetők és harcosok, mint a férfiak; illetve, hogy a feketék jobb matematikusok, vezetők és harcosok, mint a fehérek; és a legjobb matematikusok, vezetők és harcosok természetesen a fekete nők. Lássuk be ez nem egy vaskos mondanivaló (és sem Asimovhoz, sem a valósághoz nincs köze).

Összegezve, komoly csalódottság jár át, különösen a bíztató első rész után (mivel az 1-2. epizód egyben jött ki, túl sokáig nem lehettem azért optimista). Az elvileg tervezett nyolc évadra nem látok esélyt, de ilyen ütemű hanyatlás esetén háromra se nagyon.

5/10 pont (az első rész 8/10)

Foundation, Apple Tv+ (2021-???)

Frissítés!

(2021. október 17.)

Megnéztem az első évad 5. részét is. Semmi. Megint semmi. Egy betű nem sok, annyi sincs az eredeti történetből benne. Most már négy epizód óta toporgunk egy helyben, anélkül, hogy érdemi előrehaladás történne. Persze látványos, sőt eseménydús helyenként az 5. rész, de Anakreón története modern bosszúmesévé lett (természetesen női vezetővel itt is...). Még Kleón császár sem menthette meg a részt, mert nincs benne, a többi karakter meg ostoba és unalmas. Igazából továbbra is a koncepció hiánya és a nyersanyagtól való tökéletes elrugaszkodás jellemzi a sztorivezetést. Nem feltétlenül baj, csak ilyen esetben ne hívjuk már Alapítványak és ne írják ki az epizód elején, hogy "Asimov regénye alapján", mert ez hazugság, legfeljebb "Asimov nevei alapján"... 

Frissítés 2.0!

(2021. november 5.)

Azt hiszem ennyi volt. A 6-7. rész után csak annyit tudok mondani, mint Sly az A pusztító című filmben: "Kösz, de kösz nem."

Könyvajánlóból játékajánló - Life is Strange: True Colors

Könyvajánlóból játékajánló 

Life is Strange: True Colors

Eredetileg egy jó kis savazós fantasy kritikát szerettem volna írni, de a regény írója, és a vakszerencse átírta a terveimet, s a könyvajánlóból játékajánló lett. Ilyen még úgy sem volt a blogomon... 

Szánom-bánom, de bevallom, hogy A rab herceg című opuszt terveztem gonoszan, előre kitervelt módon szanaszét cincálni, gondolván tökéletes alapanyag egy újabb vállalhatatlan könyvek epizódnak. Ígéretesnek tűnt: a leírások alapján egy igazán beteg könyvre számítottam, amit majd jól lehúzhatok, amiért rombolja a társadalom erkölcsi szövedékét, miközben én a morál Parnasszoszáról megvetően nézek majd le rá értelmiségi gőggel szemem sarkában. Ámde most felsültem. Az mondjuk tény, hogy beteg könyv. Ha valami korhatáros, hát ez az… Az is tény, hogy ki kellett kapcsolnom a vizuálitást olvasás közben, mert nem igazán akartam elképzelni a benne játszódó jeleneteket. Ízlésemtől igencsak eltérő az a világ, amit a szerző felépített, olyan fajta, amilyet nem olvastam volna, ha tudom előre, milyen. Csak hát az a helyzet, hogy - ezt leszámítva - egy egészen jó könyv Pacat regénye. Történet még nem igazán bontakozott ki, de a két főszereplő, főleg az antagonistának álcázott herceg kifejezetten izgalmas karakter. A sztorit már olvastam más hangszerelésben, ám lekötött, igazán komoly események hiányában is. Megkockáztatom - ha bírom gyomorral -, folytatni fogom, amikor magyarul is megjelenik a következő rész. Erre mondjuk előzetesen egy lyukas kétfillérest nem tettem volna a Tippmixen.

Hagyom is A rab herceget, mert nem tudok/akarok róla többet írni. Ha valaki meri, olvassa, de ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! Ellenben múltkori könyvajánlóm után - amiben komolyan utaltam rá -, megjelent a Life is Strange kalandjáték új része True Colors alcímmel. A múltkori felemlegetésből nyilván kiderült, hogy nagy rajongója vagyok a sorozatnak. Az eredeti Life is Strange tinik szemüvegén s egy lány megmagyarázhatatlan eltűnésén keresztül mutatja be a fiatalok világát. Olyan világ ez, amelyben gyakorlatilag mindenki lelki sérült. A „papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet” Mézga család-i idillje nyomokban sem létezik ebben az amerikai roncstársadalomban. Elvált szülők, zakkant felnőttek, meggyötört gyermekkorok világa ez, amely érzelmi alapon sokkolja a „játékosokat”, akik voltaképpen maguk is karakterek egy halálosan komoly túrán a lélek mélységeibe. A Before the Storm ennek a megrázó történetnek az előzményeit mesélte el, míg a Life is Strange 2 egy új történet elmesélésébe kezdett, de nem sikerült olyan jól sem az általános kritikák, sem a saját véleményem szerint, mint az első két rész, ráadásul az aktuálpolitika belecsempészése nem tett jót neki.

Negyedikként most megkaptuk a True Colors-t, amely Alex Chen, egy tinédzser éveit árvaházakban átvészelt ázsiai leányzó történetét meséli el onnantól kezdve, hogy megtalálja elveszett testvérért egy Colorado állambeli álomszerű kis bányásztelepülésen, Haven Springsben. Alexnek évek óta nem volt igazi otthona - egyetlen barátja egy plüss állatka, Shu-shu volt -, és most ehetősége van egyre A bevezető ismerkedések után a fő sztori akkor bontakozik ki, mikor Gabe, főhősünk bátyja baleset áldozata lesz, s amelynek pontos körülményeit azután Alex feltárni igyekszik.. Mint minden LiS részben – a Before the Storm kivételével - protagonistánk szuperképességgel rendelkezik, Alex képes színekben látni az emberek hangulatát, s mondhatni belelát félelmeikbe és reményeikbe. Roppant hasznos, de elég fájdalmas képesség ez. Tolkien szerint minden jó sztori a halálról szól, és itt is a fő mondanivaló a halál, illetve az, miként kezelik az élők a halált. Már ez is elég komor hangulatot adna a játéknak, de emellé most is csupa sérült, problémákkal küzdő karaktereket kapunk, akik együtt mégis egy élő és lélegező közösséget alkotnak. A játék igazi ereje az ebből fakadó hangulat.

Nem lehet tagadni, hogy a Deck Nine progresszív elemekkel dobálja tele játékait, s most sincs másként. Haven Springs lakói sokfélék. Van itt tibeti zászló az üzleten, fekete nővel összebútorozó ázsiai srác, gyerekét a veszteségtől meggyűlölő anyuka, Alzheimerrel küzdő mostoha: csupa létező és valós politikai, társadalmi és személyes probléma. És persze megjelenik a mai divatok legdivatabbika, a pink érzékenyítés, amelyre a megjelenés előtt külön lecsaptak vércseként a témára oly fogékony csoportok, majd győzelmi szivárványos zászlóként lengették hónapokon át tavasszal, hogy végre queer(?!) karakter lesz a főszereplő egy játékban! Hogy mitől queer Alex Chen? Fogalmam sincs, ha nem olvastam volna, hogy az, eszembe nem jutott volna, hogy az. Inkább leírom, hogy én mit tapasztaltam Alex Chen-ről egyhetes ismeretség és másfél végigjátszás után, mert igazából semmi, de semmi új nincs ezen a téren. Leszbikus vonal korábban is volt a sorozatban, most is a választható opciók egyike - döntéseink következményeként -, de hogy Alex ne egy teljesen normális hétköznapi lány lenne, azt cáfolom… Teljesen fölösleges volt előre megideologizálni, mert a kutyát nem érdekli, hogy Gipsz Jakobina szerint Alex leszbikus, queer vagy miegymás, mivel a karaktere szerethető, minden elemében érdekes, mély és átélhető. Sőt, a LiS 2-vel ellentétben a játék nem politizál nyíltan, ami jót tett neki.

Ami Alexre igaz, az igaz az összes szereplőre is az: esendőek, emberiek, olyanok, akikkel bármikor beülnénk egy sörre a Fekete lámpás nevű kocsmába, vagy beöltöznénk hősnek egy élő szerepjáték során. A hangulat megragadja az embert, amihez a soundtrack szokás szerint hozzáteszik a magáét. A zene mindig erőssége volt a Life is Strange sorozatnak, a fő karakter lelkivilágát sikerült visszaadni muzikálisan. Ez most is erős, ha annyira nem is, mint a Before the Storm esetében. A játékban a némaság ugyanúgy mesél, mint a zene, sőt a színek is, a készítők által kiválasztott szuperképességnek köszönhetően. Bizony, a színek is ütősek tudnak lenni, különösen egy epikus fejezetzárásnál, mikor elbúcsúztatják a szereplők Gabe-et! Az egész együtt rendkívül hatásos.

Kétségtelen, hogy a sztori kicsit elsikkad a hangulatfestés mellett, nincs olyan thriller-élmény, mint ami az első két részben sokkolt. A nyomozás szál nem túl erőteljes, végig az érzelemfaktor dominál. Magát a meglepő fordulatot elég hamar megsejtettem... Érdekesebb Alex hátterének kiderítése, mint a települést beárnyékoló társaság története. Elcsépelt marhaság a maga valójában, de történetnek mindig jó a kis ember harca az óriás bányásztársaság ellen. A döntéseknek pedig súlya van, és el kell játszanunk a magunk részét a játékban. Az 5. - utolsó – fejezet nem pusztán megoldásként szolgál, de egyben előzménytörténet. Végighaladunk Alex fiatalkori traumáin, anyja halálától a nevelőotthonok kilátástalanságáig. Érdekes megoldás volt, nekem bejött.

Összességében nagyon elégedett vagyok, s ha nem is ez a sorozat legerősebb része, de azért nagyon jól sikerült darab. A játék rávilágított arra is, hogy:

- Ad 1. El akarok jutni egyszer Coloradoba (is).

- Ad 2. Egy PC játék többet tehet az elfogadásért és megértésért, mint tízezer évnyi felvonulás az Andrássy úton.

- Ad 3. Ma már egy számítógépes játék bizony legalább akkora katarzisokat tud nyújtani - végignézve a mozik kínálatának bődületesen alacsony színvonalát -, mint egy film, sőt…

A Life is Strange: True Colors egy igazi emocionális élmény, komoly érzelmi hullámvasút, ahol sírni és nevetni is lehet. Keserédes, de megéri akkor is, ha fáj időnként. Olyan, mint az élet, egy szép őszi alkonyon.

Pontszám:

Nyolc piros pont a tízből

8/10 pont