Ferenc Ferdinánd tetoválása

 Ferenc Ferdinánd tetoválása

Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös

A történelem az egy veszélyes és időt rabló csapda. Az ember elkezd egy téma után kutakodni történelmi folyóiratokban, régi hírlapokban, s aztán egy idő után azt veszi észre, hogy már valami egészen másról olvas, mert olyasmire bukkant, ami szirénként egészen más és veszélyes vizekre csábítja. Így került a szemem elé egy újsághír, amely Ferenc Ferdinánd trónörökös tetoválásáról írt (lásd alább majd!). Szó szót, cikk cikket követett, s úgy döntöttem, írok róla egy röpke rezümét, ha már Horthy tetoválása az utóbbi években amúgy is eléggé közismertté vált. Írtak róla jól, írtak róla rosszul, s néha egészen elképesztő baromságokat is. Ferenc Ferdinándéról is írtak időnként, egészen siralmas például a Borsonline alábbi írása, amely szerző nélkül fecseg össze sületlenségeket:

Ehhez azért muszáj néhány mondatot írnom... Először is elég érdekes lett volna, ha Rudolf főherceg tanul Ferenc Ferdinánd esetéből, ugyanis Rudolf a szarajevói merénylet előtt 25 évvel  1889-ben(!!!) lett öngyilkos, mint ahogy halott volt már akkor is, amikor Ferenc Ferdinánd egyáltalán magára varratta azt a „kígyót”. Ja és idézőjeles a kígyó, mert az a kígyó egyébként természetesen sárkány volt, akárcsak Horthy esetében. Továbbá nem is a mellkasára varratta, hanem a bal karjára. Plusz így természetesen nem is a tetoválást találta el a golyó. A többi stimmel az írásban... Remélem érezték cinizmusomból, hogy az „írás” igazi minőségi cucc volt a borsonline-tól! Jobb lenne talán, ha ejtenék a történelmi témákat és maradnának a „Kylie Jenner kirakta a melleit az erkélyre, de lezuhantak, aztán el sem hiszi mi történt!”-típusú firkálmányoknál!

Horthy Miklós sárkánya jól látható ezen az ismert fotón

Viszont az igaz, hogy Ferenc Ferdinándnak volt tetoválása, Már halála után, 1914-ben érdekes cikk látott napvilágot a Budapesti Hírlap 1914. július 8-i számában „Ferenc Ferdinánd tetovált karja” címmel. Az írás (lásd alább képen) Valics Rudolfra hivatkozik, aki a halott főhercegnek a kor szokása szerint halotti maszkot készített. Ekkoriban ez általános volt nagy emberek esetén, így mai napig látható Jókai Mór, vagy Görgei Artúr halotti maszkja. Valics a lap elmondása szerint a trónörökös bal felkarján egy kínai sárkány ábrázolását találta, amely mint látni fogjuk csak részben felel meg a valóságnak, mivel ténylegesen a tetoválás nem Kínában, hanem Japánban készült. Az viszont, hogy a bal karon és sárkány volt látható, tényszerű. Ezután Valics egy történetet mesél el a tetoválás elkészültéről, amely viszont minden bizonnyal teljesen fals. Alighanem az újságok számára akart egy jó sztorit kerekíteni a ténylegesen látott tetoválásról, s kitalált egyet. Bár tudott róla, hogy Ferenc Ferdinánd sárkánya nagyjából mikor készült, s milyen apropóból, ám maga a leírt eset inkább tanmesének hat, és biztosan tudjuk, hogy nem Kínában tetoválták a sárkányt Ferenc Ferdinándra.

Valics Rudolf története Ferenc Ferdinánd tetoválásáról

Valójában Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös tetoválásának története szinte szó szerint egyezik Horthy esetével: tengerészet, Föld körüli út, Kelet-Ázsia, fiatalkori bohémság. Ferenc Ferdinánd tetoválása ugyan nem volt közismert, és nem is találtam róla fényképet, ellenben maga nem tagadta sosem a létezését, sőt éppen ő maga írta meg elkészítésének történetét. 1892-93-ban valóban Föld körüli utazáson vett részt, ebben Valics nem tévedett. Az utazás történetét a főherceg maga adta ki „Tagebuch meiner Reise um die Erde 1892-1893” címen két kötetben. A naplószerűen megírt majd 1400 (!) oldalas beszámoló tele van érdekes esetekkel, s benne elolvashatjuk a főherceg elbeszélését a tetoválásról. A fenti cikkel ellentétben a hajóút nem 1892 szeptemberében, hanem 1892. december 15-én indult Triesztből, s a Szuezi-csatornán jutott ki az Indiai-óceánra az akkor vadonatújnak számító SMS Kaiserin Elisabeth cirkáló, fedélzetén a főherceggel. Ceylon, majd Indiai következett (e helyeken szinte egyfolytában vadászott), mindenhol bemutatva az Osztrák-Magyar Monarchia lobogóját, jelezve annak nagyhatalmi voltát a Távol-Keleten is. Holland Kelet-India (Indonézia) következett, majd Ausztrália, ahova 1893 májusában értek el. Innen Szingapúron át Kínába hajóztak, majd 1893. július végén elérték Japánt. A tetoválás szempontjából ez a lényeges, mert az a főherceg leírása alapján Japánban, egészen pontosan Mijanositában készült. Augusztus 15-én vonattal Nagojából Kosuba ért, majd másnap jutott el Mijanositába, ahol átadjuk neki a szót:

„Mijanosita, augusztus 16.

A nap egészen nyugodtan telt, az édes semmittevésnek [az eredetiben olaszul: dolce far niente] lett szentelve, mivel az időjárás miatt sem a templomokat nem látogathattuk meg, sem kirándulni nem lehetett. A délelőttöt az üzletek látogatásával - ahol számtalan különféle haszontalan és értéktelen műtárgyat vettem -, aranyhalak etetésével töltöttem, és megfigyeltem egy japán hölgy frizurájának elkészítését, akit láthatóan nem zavart a jelenlétünk neglizséje ellenére. Aztán mindannyian kimonót öltöttünk, s lefotóztak minket ebben a jelmezben, ami kiváltotta több fiatal amerikai nő jókedvét, különösen testesebb főorvosunk esetében. Különösen jól sikerült egy felvétel, amelyben az összes jelenlevő úr kíséretében vagyok és japán szokás szerint térdelve homlokunkkal megérintettük a földet. Hamarosan a helyi szokások okán viccből [vergnügten], én is átestem egy tetováláson, amiből egy négyórás, meglehetősen fájdalmas procedúra lett, s amely nem kevesebb, mint 52000 öltést igényelt, míg végül a bal karomon egy sárkány rajzolódott ki. Egy tréfa, amelyet valószínűleg megbánok majd, mert letörölhetetlen nyomot hagy. Egy sétával és egy kiváló vacsorával zárult a nap amely nem volt éppen hasznos, de nyugodtan töltöttünk el.”

Ennél többet nem is lehet tudni a tetoválásról. Hogy vajon volt-e olyan látványos, mint később a kormányzónké, azt nem tudtam kideríteni, de hasonló lehetett, és az 52 ezer tűszúrás és négy órás időtartam azért terjedelmesebb sárkányra utalhat. Végezetül a Tolnai Világlapjával zárjuk, amely az alábbiak szerint mesél a japán tetoválás menetéről 1918-ban (1918. 14. sz. 28.o.):

„De a tetoválás művészetének csúcspontja, netovábbja Japánban van. Míg Kínában és Koreában sohase volt nagyobb jelentősége, addig Tokióban, Japán fővárosában, még 1870 körül is, legalább 30.000 tetovált ember élt, akik azonban jobbára az alsóbb rendű néprétegekhez tartoztak. Ezeknek testét a tarkótól a felső combok közepéig, sőt még lejjebb is, színes képek borították, melyek a legkülönbözőbb dolgokat ábrázolták. Sárkányok, oroszlánok és egyéb állat-alakok mellett mindenféle harcias és történeti jelenetek, szép asszonyok, humoros képek, tájképek és más bizarr rajzok váltakoznak tarka egyvelegben, hogy szinte belefárad a szem, míg végigfut rajtuk. A képek tárgyát rendesen maga a tetoválandó ember választja ki s a tetováló művész az ő utasításai szerint dolgozik. Érmek „horimonoshi" a neve, s Baelz Ervin szerint úgy dolgozik, hogy először vázlatban fölrajzolja a képet a bőrre s csak aztán fog a tetováláshoz. „A tetováláshoz nagyon finom és hegyes varrótűket használ, mondja Baelz; ezek négyesével, nyolcasával, sőt húsz és negyven darab is, szorosan állnak egymás mellett s több sorban párhuzamosan vannak rákötözve egy botocskára. A hegyeik rendesen egy magasságban állnak, csak akkor áll egyik-másik sor kijjebb, mint a többi, ha pontozott foltokat vagy elmosódó árnyalatokat akar tetoválni a művész, s ez a legfájdalmasabb eljárás. A horimonoshi bal kezét rászorítja a tetoválandó helyre s úgy terpeszti szét ujjait, hogy a rajz a hüvelyk- és mutatóujja közé esik; harmadik és negyedik ujja közt tartja a kis japán ecsetei, mely szükség szerint kínai tusba vagy cinóber-festékbe stb. van mártva. A tetováló eszközt jobb kezében tartja, a tűhegyeket megitatja festékkel s aztán bámulatos gyorsan végzi az apró szúrásokat a bőrbe a rajz nyomán, miközben ismételten megitatja festékkel a tűket. Egy Ízben megszámoltam, hogy a művész másodpercenként tíz szúrást végzett, s mivel minden szúrásnál tíz tű működött, a páciens másodpercenként 100, percenként tehát 6000 szúrást kapott! És ebben az a csodálatos, hogy a horimonoshi, aki oly gyorsan dolgozik, mint a varrógép, gyönyörű képeket, bámulatos színárnyalatokat produkál; s az ügyessége akkora, hogy egy nap alatt képes egy meglett ember hátát vagy mellét és hasát teljesen tetoválni, noha ehhez legalább néhány százezer tűszúrás szükséges!"... Néhány százezer tűszúrás! Igazán nem csekélység, noha az egész operáció nem túlságosan fájdalmas. A művelet után csak le kell mosni a testet előbb langyos, aztán hideg vízzel, mire nyomban előtűnnek a képek. Gyakran megtörténik, hogy a tetoválás után gyönge seblázat kap a páciens, néhány nap múlva pedig teljesen megvedlik, ami nagyon kellemetlen viszketéssel jár. De hát mit ki nem áll a hiú ember egy kis divatért, amely, szerencsére, már Japánban is kezdi veszteni népszerűségét! Mert a civilizáció és kultúra már betört a „Fölkelő nap" országába is és ma már Japánban az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozás jele a tetoválás, míg a vad Markesas-szigeteken éppen ellenkezően: a művészies tetoválás az előkelőség bélyege.”

Alighanem a cikket jegyző személy ma igencsak meglepődne, ha egy kellemes nyári nap során megfigyelhetné a fürdőruhában a vizet élvező magyarokat a Balatonnál... :D

Felhasznált irodalom:

Tagebuch meiner Raise um die Erde 1892-1893. I-II. Wien, 1895-1896

Arcanum Digitális Tudománytár

https://mult-kor.hu/20140211_hires_tortenelmi_szemelyek_tetovalasai?print=1 Letöltve: 2020. január 23.

Ferenc Ferdinánd 1893-ban elefántvadászaton

Kedvenc 2020-as könyveim - Top 10-es lista

Kedvenc könyveim 2020-ból

Bár 2020-at nem nagyon fogja az emberiség a szívébe zárni, ám minden nehézség egyben lehetőség is az egyén számára. A COVID-19 okozta bezárkózás óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy az ember végiggondolhasson egy s mást, elválaszthasson fontos dolgokat a haszontalanoktól, jelentős személyeket a jelentéktelenektől és jó könyveket a rosszaktól. Mint könyvtáros, rettenetes nézni, hogy milyen sok munkánk megy a kukába, mikor nagy nehezen beszoktatott gyerekek esnek ki hónapokba a könyvtárba járás gyakorlatából, de egyelőre nincs mit tenni. A könyvpiacot elég változatosnak találtam, sok és jó kötet jelent meg. Sajnos annyit nem olvastam, mint kellett volna, ideje koncentráltabbnak lennem. Tavaly leginkább a tudományos kötetekre koncentráltam, meglepően kevés regényt és szórakoztató irodalmat olvastam, valahogy most erre volt bennem igény. Összeállítottam egy 10-es listát a 2020-ban megjelent kedvenc köteteimről. A lista meglehetősen vegyes, bár persze a történelem dominálja. A lista nem jelent sorrendiséget!

A tavalyi (pardon, immár tavalyelőtti, hiszen 2019-es) listát itt lehetett olvasni.

A Nibelung-ének 

Budapest: Kalligram, 2020. 656.o. ford.: Márton László

A tavalyi év legnagyobb műfordítása kétségtelenül Márton László nevéhez fűződik: nagy terjedelmében, minőségében és fontosságában egyaránt. A Nibelung-ének ugyan a germán mitológia alapköve, de a magyar mitológia része is a hunok révén. (Érdemes ehhez elolvasni egyébként Makkay János kiváló írását a Erős kezű Valter története-kiadáshoz!) A fordító fantasztikus munkát végzett, hogy élvezetesen adta vissza ezt  végeláthatatlan (2376 strófa!) eposzt, s úgy izgulhatjuk végig a fordulatos történeteket, hogy közben okulunk és tanulunk. Belecsöppenünk egy olyan világba, amely egyszerre emelkedett és emberi. Cselszövés, erőszak, vér, bosszú, szerelem, minden benne van! A jegyzetek a fordítás munkájába is elkalauzolnak minket, miközben elmagyarázzák a középkori frank-germán szokásokat, viseletet, hitvilágot. Fantasztikus tolmácsolásban van részünk, Krimhildával együtt hajózhatunk le a Dunán Attilához, miközben igazi történelmi utazásban veszünk részt észrevétlen. Nagyon kellett már egy szakszerű, hű és új fordítás. Ez művelődéstörténeti alapmű, s egyben tartalmilag kiváló "bosszúregény". A kötet minősége is kiemelkedő, a borító gyönyörű és rettenetes vörös-fekete tömegével, s ráadásul kötött. Ja, még könyvjelző is van "beépítve". Imádom.

J. D. Barker: A hatodik éjszaka

Budapest: Agave, 2019. 474 o. 

Barkernek nincs velem szerencséje, A negyedik majom című trilógiájának egy részéről sem írtam ajánlót, holott sokkal gyengébbekről meg igen. Tavaly is "csak" a top 10-es listára került fel trilógiájának (4MGY) második része, és most a harmadikkal is ez történt. Ideje lennem egy részletesebb kritikát írni az immár lezárult trilógiáról, mert egyértelműen az utóbbi évek egyikk legfordulatosabb, legzseniálisabb thrilleréről van szó. Brutális átverések, csavarok és triplacukaharák labirintusa a sorozat, s a lezáró darab úgy tesz zárójelbe eddig biztosra vélt ismereteket az előző két részből, hogy az valami elképesztő. És ez a duplacsavar mégsem teszi hiteltelenné az egészet, hanem a végére összeáll, mint bármely random hollywoodi sztárocska bármelyik random hollywoodi sztárocskával bármikor. A hatodik éjszaka elbizonytalanít, hitetlenné tesz, mivel Barker minden sorát olvasva agyunkba fészkel a gondolat, hogy ez már megint szórakozik velünk, miközben szórakoztat bennünket. Porter nyomozó dörzsöltsége és 4MGY zsenialitása versenyt fut az utolsó oldalig, és még ott is nehéz lesz eldönteni ki nyert. Nem, ne gondolja a kedves olvasó, hogy lezáratlan maradt, mivel teljes befejezést nyer, olyat, amilyenre senki nem számít, és amelyre évek múlva is emlékezni fog. Nagyon ütős darab!

Douglas Murray: A tömegek tébolya

Pécs: Alexandra, 2020. 384 o.

Úgy veszem észre, hogy egyre többeknek szúr szemet világunk helyenként abszurdba átforduló progressziónak hazudott finomkodó valósága: mikor az áldozattá válás hasznot hoz, mikor az ámen áwomen-nek kell követnie (tudniilik a sima ámen elnyomja a nőket, mert csak "men"!), mikor gyerekeket lehet átműttetni pillanatnyi hóbort okán. Az instavilágban ugyanis ha áldozat vagy, az követőeket jelent, befolyást jelent, melyek mindegyike könnyedén átváltható pénzre, és az igazság ezekhez képest csak másodlagos fontossággal bírhat. Murray példákon keresztül cincálja szét az LMBTQ "közösség" szélsőségeit (holott maga is homoszexuális), vagy az BLM mozgalom elferdült valóságérzékelését. RészletEsen elemzi az amerikai és brit egyetemi világot, ahol bizony a tanárok 20-25%-a nyiltan marxistának vallja magát, különösen kiemelve a társadalomtudósok belterjes egymás vállát lapogató világát. A hírhedt Sokal-affér jól írta le ezt a világot, ahol bármit ki lehet adatni neves lapokban, ha ideológiailag megfelelő szavak szerepelnek egy értelmetlen szövegben. Sokal "Transgressing the Boundaries: Towards a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity" címmel írt egy kamu írást, melyet aztán a Duke Egyetem progresszív folyóirata a Social Text le is hozott, mint forradalmi felfedezést... A tömegek tébolya komoly látlelet arról, mi van akkor, ha a bolondok átveszik egy hajó kormányzását. Mindenkinek ajánlott, aki valóban kritikusan szeretné szemléli a jelent és a jövőt. 

A jövőre nézve: Egyértelműen hosszabb ismertetőt kell írnom róla, nem maradhat el...

Szőke Béla Miklós: A karoling-kor Pannóniában

Budapest: Martin Opitz, 2020. 536 o.

Jöjjön az első igazi történelmi olvasmányélmény, amely annyira friss, hogy tulajdonképpen még benne vagyok, mivel karácsony előtt pár nappal vettem, és még nem értem a végére. Kicsit talán merész emiatt a listára tenni, s lehet rám hajigálni trebuchet-ből a köveket, de a kötet fontossága annyira egyértelmű, hogy nem hagyhattam ki. Bizonyára sokan lesznek, akik Szőke Béla Miklós egyes megállapításait vitatják majd, ám a kötet elképesztően adatgazdag és nagyon meggyőző. A szerző a kettős honfoglalás elméletének híve - régészként és László Gyula tanítványaként annyira nem meglepő -, s régóta kiállt ennek egyik változata mellett. Szőke azok egyike, aki a "poszonyi"-nak nevezett brezalauspurci csatát (igen, tényleg nem sikerült jól a "film", finoman szólva...) egyáltalán nem az egykori koronázóvárosunkhoz kapcsolja, hanem Mosaburghoz, vagyis Zalavárhoz. Szóval minden Honfoglalással foglalkozó tudósnak és laikusnak kötelező anyag az új monográfia, amely valódi féltégla tömegre és méretre egyaránt. A kötet tele színes illusztrációkkal és fényképekkel, melyek nagyot dobnak az amúgy is minőségi tartalmon. Ilyen mélységben még sohasem találkozhattunk az avarok bukásától a magyarok felemelkedéséig tartó szűk pannóniai frank-morva évszázaddal. Kétségtelen, hogy megkerülhetetlen olvasmány lesz jó ideig a szakmában.

George F. Kennan: Emlékiratok I-II.

Budapest: Antall József Tudásközpont, 2020. 

"B. A Szovjetuniónak és Oroszország külföldi barátainak minden erőfeszítését a kapitalista hatalamak közti különbségek és konfliktusok elmélyítésére és kiaknázására kell írányítania. Ha ezek végül imperialista háborúvá mélyülnek, akkor ezt a háborút forradalmi felfordulásokká kell átfordítani a különféle kapitalista országokban.

C. A külföldi "demokrata-progresszív" elemeket a legnagyobb mértékben ki kell használni, hogy nyomást gyakoroljanak a kapitalista kormányokra a szovjet érdekeknek megfelelően.

D. Könyörtelen harcot kell folytatni a szocialista és szociáldemokrata vezetők ellen külföldön."

Csak röviden idéztem Kennan híres 1946-os hosszú táviratából (long telegram), amely a Hidegháború fagypontján jelent meg, bemutatva a szovjet politikai gondolkodás logikáját, és hogy azzal nem lehet normális diplomáciát folytatni. Kennan az egyik legismertebb, legkiválóbb és leginkább jövőbe látó diplomatája volt az Egyesült Állmoknak (nem volt sok...), felmérhetetlen befolyást gyakorolva a szembenállás korai szakaszára. Ott volt Csehszlovákia német szétszedésekor -  amit nehéz azért nem helyeselnem magyarként -, külügyi misszó tagjaként találkozott Sztálinnal a világháború alatt, majd volt moszkvai nagykövet is, s bábáskodott a Marshall-terv végrehajtásánál. A világháború végén sérelmezte, hogy az Egyesült Államok vezetése nem hallgat azokra a szakértő külügyesekre, akik tudják, hogy a Szovjetunióval nem lehet együttműködni, mert alattomban az USA bomlasztására törekszik, s ügynökeivel, valamint a "hasznos hülyéknek" nevezett szovjet szimpatizáns és valójában arról ismeretekkel nem rendelkező értelmiségiek felhasználásával folyamatosan aláásná annak stabilitását. Kennan ezért álnéven (Mr. X) publikálta véleményét a "feltartóztatás politikájáról" a közvélemény irányába, amely nagyban hozzájárult az amerikai külpolitika irányváltásában. A diplomata emlékiratai ebbe a fordulatos életbe engednek betekintést, stilárisan is magas színvonalon. Kennan 101 éves korában, 2005-ben halt meg, s most végre magyarul is olvashatjuk igencsak fordulatos emlékezéseit. Ez már csak azért is fontos, mert egy vezető amerikai stratégiai gondolkodó fejébe pillanthatunk bele, megismerve a Közép-Európával kapcsolatos amerikai politika akkori - és máig ható - nézeteit.  

Marko Kloos: Frontvonalak-sorozat (1-4.)

Budapest: Agave, 2016-2019

Marko Kloss Frontvonalak című sorozatából eddig négy jelent meg magyarul (hárommal végeztem 2020-ban), sorrendben: Frontvonalak, Felderítők, Tengerészek, Renegátok. Ez egy igazi kemény idegen inváziós sorozat, military sci-fi, ahol az űrcsatacirkálók és a méretes ágyúk viszik a prímet, s aprítják az ellent. Elvégre ki ne akarna vagány rohamosztagosokkal háztömb nagyságú nyurgákat irtani atomtöltetekkel? Gondolom senki. De azért regényben élvezetes. Olyan, mint egy végtelenített Duke Nukem hadjárat, s mindez roppant szórakoztató történetbe ágyazva. A sorozat tele tökös katonákkal, harcban férfias, ágyban nőies nőkkel, mondhatni Rendőrakadémia-beli Callahan őrmesterekkel. Kloost egyértelműen a Heinlein Csillagközi inváziója inspirálta, még pontosabban talán inkább a belőle készült film, vagy a Vének háborúja, Scalzi epikus sorozata. A Frontvonalak eléggé militáns jellegű (kapott is érte a szerző itt-ott, egy állítólag "jobboldali" sci-fi írók által ajánlott díjat vissza is utasított, hogy George R. R. Martin cserébe megdícsérje...), s ebből adódóan a pörgős csatajeleneteket igénylőknek jelent elsősorban szórakozást, mert itt nincs egy percnyi unalom sem. Van benne még a tíz kiló csata mellett egy kávéskanálnyi társadalomkritika, amely utóbbinak részaránya a sorozat előrehaladtával (nyilván az első kötetet érő kritikák hatására) nővekszik. Újdonságot éppen nem nyújt Kloos, azonban olvasmányos, pörgős, csatazajtól terhes adrenalinbombát igen. Az ember azt sem tudta megmondani, mitől szerette a Játék határok nélkült, csak érezte, hogy jó. Itt is ez a helyzet: szimpatikus karakterek, és 300 oldal veretés. Ennyi elég néha a sikerhez. Pláne ha egy ténylegesen katonai tapasztalattal rendelkező szerző írta meg nekünk. Igazi zsánerregény a műfajt kedvelőknek.

Albert Moukheiber: Az elme trükkjei

Budapest: Európa, 2020. 216 o.

Valamikor érdekelt a biológia, ám sosem a szociálpszichológia. Vagyis utóbbi csak annyira, amennyi a Poirot-regényekhez kell a kis szürke agysejteknek. E két tudomány határmezsgyéjén egyensúlyozik Albert Moukheiber 2020-ban megjelent kis kötete. Ne várjunk részletes persze biológusi értekezést az agy működéséről, se pszichológiai hadoválást az emberi elme működéséről a közösségben, de talán jobb is. Azt aligha fogta volna fel az agyam a karácsonyi előkészületek heteiben. A kötet okosan megírt, egyszerű szerkezetű, de élvezetes és teljesen leköti, elgondolkodtatja az embert. Közérthetően hívja fel figyelmünket olyan emberi önbecsapásokra, rituálékra és viselkedési formákra, amelyeket mindannyian ismerünk, legfeljebb nem tudatosítuk, hogy miért van, s mi a szerepe. Ilyen rácsodálkozások szükségesek, mert rájöhetünk mennyi cselekedetünk fakad az agyunk titkos hátsó számításaiból, túlélési stratégiájából, az ösztönös akcióiból és reakcióiból, amelyek a mindennapos élet - már rendszerint nem túlélésről szóló - pitiáner ügyeiben is hatással vannak ránk. Megtudjuk, hogy a becslés, melyet az agyunk adott szituációbal elvégez miként ment ki csávából vagy visz éppen torzítása révén bajba minket. Moukheiber tud írni, nem veszik el a részletekben és példái könnyen érthetővé tesznek bonyolult kérdéseket is. Mindennap tapasztaljuk - mondjuk viták során -, hogy az agy olyan, mint a gáz, kitölti a üresen maradt helyet. Ha egy eseményt fel kell idézni, akkor hajlamos olyan összefüggéseket összeállítani, amely az emlékezést megkönnyítik, ám a tényeket aztán hajlamos az utólag kialakított történethez hajlítani. S így olyan történetek keletkeznek ugyanazon események elmondása során, amelyek akár ki is zárhatják egymást. Nem véletlen, hogy a bűncselekmények szemtanúit befolyásolják sugalmazások, elejtett sejtetések, saját régi tapasztalatok, s a végén sokszor egészen más személyeket, történéseket írnak le. Számomra izgalmasak voltak a könyv ezek hátterét megvilágító magyarázatai. A kötetet remek kis fogalomtár zárja, ahol a téma alapvető szavainak értelmét kutathatjuk fel, ha az elménk már nem emlékszik rájuk. 

Michael Connelly: Feslett szőke

Budapest: Könyvmolyképző, 2019. 480 o.

Connelly kiváló bűnügyi regényére nem kívánok sok szót vesztegetni, hiszen egy egész könyvkritikát szántam neki az elmúlt nyáron, amelyben minden számomra lényegest leírtam róla. Egy klasszikus sorzatgyilkosos krimi és egy tárgyalótermi dráma keveréke (előbbivel súlyban), amely könyörtelen és brutális alkotás a maga szikárságával. Igaz, nem "új" regény, de számomra a tavalyi év egyik legjobbja volt. 

Örök Mohács: Szövegek és értelmezések. 

Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. 968 o. 

Na, ezt már tényleg csak nagyon fanatikus történelemmániásoknak ajánlom! B. Szabó János az egyik kedvenc élő történészem, hideg tárgyilagossága, világos érvelése, ám egyszersmind nemzeti felfogása számomra mindig etalon. Nagy öröm volt tehát, mikor megjelent Farkas Gábor Farkassal együtt szerkesztett kötete a mohácsi csatáról. Itt valóban szerkesztésről, válogatásról és fordítómunkáról kell beszélni, hiszen egy olyan szöveggyűjteményt kaptunk, amely mind az összecsapás forrásait elénk tárja, mind a csata utólagos beépülését a magyar történeti- avagy szépirodalomba. A három tematikus csoportban közölt írásokból engem természetesen a források érdekeltek a legjobban, de kétségtelen izgalmas a csata emlékezetkultúrában betöltött szerepe is. Hiszen akár liberális kurzus írta a magyar történelmet, akár kommunista, a csata jelentősége nem volt kérdéses, így minden korszakban fontos igazodási pont volt, legfeljebb másokat okolt a vereségért, ki árulást keresett, ki meg támadható társadalmi csoportokat. A szerkesztőpáros kronológiai rendben mutatja be, miként került a csata a politikai viták tüzébe, vagy az irodalom példatárába. A forrásoknak egy része teljesen új fordítás, s néhány meg sem jelent még magyarul. Ez a nóvum nem lebecsülendő! A kötet aktuális is, hiszen a kutatók között éppen egy újabb Mohács-vita van kialakulóban a helyszínnel kapcsolatban, amely ráadásul időnként igen kemény hangnemben zajlik. Tudják mit! Igazából nem is történelemmániákusoknak ajánlom. Hanem minden kommentelőnek, aki valaha is bármilyen történelmi fórumon megszólal a mohácsi csata kapcsán. Mert ennek elolvasása nélkül lehetőleg ne tegye!

Richard Freiherr von Rosen: Páncélostiszt

Debrecen: Hajja és Fiai, 2020. 384 o.

Nem tartozom a németmániás világháborúfanok közé, szememben ugyan egy fokkal jobbak, mint a szovjetek, de azért elragadtatva sosem voltam tőlük. Ahol a Der Schmetterling jelentheti a pillangót, ott komoly problémák vannak, s szinte minden főnévben hallani vélem a nehéz lánctalpak csikorgását... Ám azt nehéz vitatni, hogy a német katonák második világháborús katonai teljesítménye elismerésre méltó volt. A Hajja és Fiai Könyvkiadó évtizedek óta adja ki a különböző minőségű német memoárokat - mint mondjuk Rochus Mischét -, melyek közül kiemelkedő Richard von Rosené. A csupán 6 éve elhunyt későbbi tábornok lövegirányzóként kezdett a Barbarossa idején egy Panzer III-asban, majd századparancsok lett a legendás 503. nehézpáncélos-osztályban (3. század), amellyel  mind a szovjetek,mind az angolszászok ellen kiemelkedő bátorsággal sokszor megsebesülve harcolt. Az emlékirat nekünk, magyaroknak is fontos, mivel az 503. osztály 1944. októberétől februárig Magyarországon küzdött, s ennek során sebesült meg utoljára a háború során von Rosen. A kötetet azonban a kiadás minősége miatt is ki kell emelnem. A kötött, s végig minőségi papírra nyomott kiadványban ugyanis csaknem 400 fénykép is található, amelyek elképesztő részletességgel szemléltetik a korabeli harckocsizók életét. A 20. századi hadtörténet-sorozat egyre jobb, és ez a kötet szinte lehetővé tette, hogy ott ülhessünk mi is a Tigrisekben a diadalmas napoktól az elkeserítő bukásig. 

Persze e tizes lista mellett tudnék még bőven felsorolni nagy olvasmányélményeket 2020-ból, de azt hiszem ennyi elég .Bízok benne, hogy jövőre is legalább ilyen minőségű könyveket sorolhatok majd fel. Boldog új évet!