Turner Kálmán naplója a Don-kanyarból, 1942-43

Az ember időnként nagyon szerencsés. Szerencse, hogy nagymamám annak idején odaadta nekem nagybátyjának, Turner Kálmán plébánosnak nála maradt hagyatékát (fényképalbumok, két napló). Mikor aztán a fényképeket szkenneltem, s feltettem az internetre, szerencsém volt, mert Turner egykori segédje, Szekendy Béla egészen hihetetlen módon írt nekem egy levelet, melyben megjegyezte, hogy van neki egy 1990 körül készített beszélgetése a lelkésszel, melyet át is adott mp3 formátumban (youtube-ra tettem, lásd alul). Aztán most lapozgatom a régi újságokat (köszönhetően könyvtári kollégáim szorgalmas digitalizációs munkájának) és az 1944-es Dunántúli Hírlapban meglátom, hogy Turner abban közzétette Don-kanyarban írt naplójának egy szerkesztett kiadását. Mivel a napló 1990 óta nem került vissza a családhoz (a Szekendy-interjúban szó esik arról, hogy vissza fogja kapni Turner egy kiállítás után, de mivel meghalt, erre nem került sor), s nem tudom, jelenlegi helyét, elképesztően örülök felfedezésemnek. Mondhatni karácsonyi ajándék volt, annál is inkább, mert azt is elolvashatjuk, miként ünnepeltek a honvédek 2000 km-re hazájuktól. 

Most itt közzé teszem hát a sajtóban megjelent részeket, melyet helyesírásilag pár helyen modernizáltam.

Turner Kálmán 1942-ben (családi archivum)

Egy tábori lelkész naplójából

Így indultunk...ⁱ

Harctéri szolgálatomból hazaérkezve s hosszú betegségemből a jó Isten segítségével felgyógyulva, felkerestem azon kedves személyeket, akik imádságukkal segítettek bennünket, a távolban küzdőket. Így jutottam el egyik kedves paptestvéremhez, aki mellesleg újságírással is foglalkozik. Élményeimről beszélgetve kért, hogy írjak néhány sort, ami rávilágít a harctéren küzdő hős magyar honvédeink lelkületére.

Előveszem naplómat… Csupán ez maradt meg… Katonazubbonyom zsebében szívem fölött volt állandóan, s így akkor az utókornak is megmaradt, amikor a többi kedves emlékemtől meg kellett válnom. Felnyitom… Mindjárt az elindulásnál…

„Budapesten vagyunk.ⁱⁱ A honvéd-váróteremben beszélgetünk, amíg várjuk a vonatunk indulását. Bőségesen van időnk, mert vonatunk este 8 órakor indul. Jó honvédeink sokan utaznak. Ki hazafelé, ki pedig ismét a frontra. A szabadságosok mind boldogok. Hogyan várják a viszontlátást! Hitvesükkel, gyermekükkel, akit talán most látnak először az életben. „Biztos megismernek kis gyermekeim”, mondja az egyik és a távolba nézve, már látja is a boldog otthont, ahol majd eléje tipegnek a régen látott kedves gyermekek. „Inkább gyalogolok 15 kilométert, hogy minél előbb hazaérkezzem!” – mondja a másik. A másik csoporthoz megyek. Ők velem tartanak. Szabadságuk ugyanis letelvén, jönnek újra kifelé a frontra. Hamar barátságot kötünk. Mennyi jóség sugárzik róluk! Nem sajnálkoznak elkeseredetten, hogy letellett a szabadság, hogy hamar elröppent a 14 nap, derűsek, boldogok, hisz látták a kedves otthont, amelyért ezután még lelkesebben fognak odakünn küzdeni. Drága hősök, örömmel megyek veletek!

Este fél nyolc… Beszállunk a vonatba… - Megszólal a katonazene. Búcsúzunk… Szeretteinktől, fővárosunktól, hazánktól. Nagy tömeg a pályaudvaron. Mindenkit kísérnek, kedvesei, mindenkitől búcsúznak, csak tőlem nem búcsúzik már senki. Engem szűkebb hazámban Dunántúlon, a győri pályaudvaron búcsúztattak. Odaállok a vasúti kocsi ablakához, s elnézem a könnyezőket… És a búcsúzók rám néznek. A katonaruhában is megismerik a lelkészt, akinek nincs itt senkije, s aki mégis mindenkié, mert itt is, és ahova megy, ott is szent hivatását teljesíti: a lelkeket menti… És a búcsúzók kérnek: „Lelkész Úr, tessék vigyázni a drága férjemre!” – „Együtt hozza vissza a jó Isten mindnyájukat!” Igen! Hős magyar asszonyok és gyermekek! Vigyázunk egymásra és vigyáz ránk a jó Isten, hiszen Érte és szent hazánkért harcolnak.

Itt az indulás perce... Felcsendül a Himnusz. Katonásan tisztelgünk s lassan megindul vonatunk. És ekkor úgy érzem, az egész tömeg engem búcsúztat, magasba lendülnek a kalapok, utolsó Istenhozzádot intenek a magyar katonapapnak, aki a magyar hazáért, a magyar honvéd lelkéért megy boldogan a frontra... Elindultunk szép hazánkból...

Amíg a búcsúzókat néztem, kedves vöröskeresztes hölgyek észrevétlenül kedves ajándékot raktak helyünkre. Pár alma, cigaretta, egy kis imádság, éremmel és Kaszap Istvánⁱⁱⁱ képével. Boldogan teszem naplómba, elviszem a frontra. Hisszük, hogy a jó Isten az Ő közbenjárására megsegíti a harcolókat!

Munkácsnál virradtunk.^iv Ott már havas, fagyos a vidék. Pedig odahaza még verőfényes novemberi idő van. Gyönyörűek a Kárpátok! Nem győzünk betelni szépségükkel. Mintha fehér ünneplőbe öltöztek volna a Vereckei-szoros fenyőerdői, hogy köszöntsék a magyar katonákat, akik azon az úton mennek ki megvédeni a hazát, amelyen őseik jöttek azt megszerezni. A határról küldjük utolsó üdvözletünket szeretteinkhez. Az utolsó magyar állomáson, Kisszolyván^v kórházvonattal találkozunk. Ők is integetnek felénk. Mi is köszöntjük sebesült hőseinket. Elgondolkozom. Ők így mennek haza... hát mi hogyan és mikor?... Imádságos könyvemet veszem elő... Imádságba merülök... Közben gyermekhangokat hallok. Kinézek... két kis ruszin gyerek, Misó és Anna. Fáznak szegények. De kis ajándékra és jó szóra mosoly derül az arcukon. Ez a mosoly kísér bennünket még akkor is, amikor pár perc múlva az egyik alagút közepén átfut vonatunk az ezeréves határon, amelyet egy kis piros fény jelez az alagútban.^vi Nem sokat beszélünk, egymásra nézünk, meghatódva, de boldogan mondjuk: Éljen a haza!”

Turner Kálmán vasúti kocsiban imádkozik a honvédekkel,
talán éppen 1942. november 22-én

Így érkeztünk...^vii

November 20. Délelőtt fél tizenkettőkor érkeztünk Lavocsne^viii határállomásra. Itt átszálltunk egy másik szerelvényre, amely a frontig visz bennünket. Délután még kellemes sétát tettünk a hegyekben, havas téli időben. Este indult tovább vonatunk, kifelé Oroszországba. A vonatban ülve aludtunk, így lesz most utazásunk néhány napig.

[November 21.] Egyhangú az út a havas orosz földön. Téli hangulat, mint otthon januárban. A vasútvonal mellett a háború emlékei: összebombázott épületek, elhagyott harckocsik és gépkocsiromok. A vasútvonal két oldalán végig fenyőfák hófogónak. Mindmegannyi karácsonyfa! Láttam is tegnap Lavocsnén, hogy egy bajtárs orosz földről vitt haza fenyőfát, karácsonyfának. Orosz földről karácsonyfa! Hát itt mikor lesz az egész nagy orosz földön igazi szép, békés karácsony?!...

November 22. Első katonai vasárnapom... Otthon szólnak a harangok... Itt pedig? Utazunk tovább a nagy orosz síkságon. De ma már nem havas a táj. Szentmisét, sajnos, nem tudok mondani, de helyette imát és szentbeszédet tartottam az egyik kocsiban, délután pedig litániát és rózsafüzért végeztünk. Ez volt első katona-lelkészi működésem... Add Uram kegyelmedet, hogy ilyen boldogan és szeretettel folytathassam!

November 23-án érkeztem meg állomáshelyemre.^ix Tehát itt fogok dolgozni a jó Isten segítségével, magyar hazánk javára, honvédeink lelkéért. A bajtársak nagy szeretettel fogadnak. Vártak már. Így az ismerkedés is nagyon gyorsan ment. Átveszem lelkészi irodámat és megindulok szegény sebesült és beteg bajtársaim közé, akikhez a jó Isten küldött ide, hazámtól több mint 2000 kilométer távolságba. Itt érzem, milyen nagy dolog és boldogság papnak lenni! Sebesülteket gyóntatok, velük imádkozom, végső szentségekkel halálra készítem őket, lecsukom szemüket és végül eltemetjük hőseinket a havas orosz földön. Majd a másik sebesült bajtárs helyett zöld tábori lapot írok haza aggódó szeretteihez.

November 29. Advent első vasárnapja... Isten segítségét kérve kezdjük el az új egyházi évet itt a fronton. Jönnek a bajtársak szentmisére. Három szentmisét mondok különböző helyeken és szentbeszédekben készítem elő lelküket a közeledő karácsonyra. Többen szentgyónást is végeznek. Nem is maradt egy se, aki szentáldozás nélkül várta volna a szép karácsony ünnepét.

November 30. Az éjjel három sebesültet hoztak a vonalból. Elég súlyos a sebesülésük, mégis mosolyogva, türelemmel viselik. Mennyire elmaradunk mi az ő hősiességük mögött! Egyiket megkérdezem: „Megírja bajtárs, szüleidnek a sebesülést?” „Ne tessék, hátha nagyon megijednének...” - és mosolyog hozzá „majd megírom magam, ha egy kicsit gyógyulok.” Szegény Pista!^x Dehogy tudott már írni! Másnap már halotti jelentést írtam róla... Még utolsó óráiban is kedves szüleit akarta kímélni a fájdalomtól.

Temetés

Így érkeztünk...^xi

December 6. A Kormányzó Úr névnapját katonás ünnepséggel tartottuk meg. A mai napon kaptam otthonról az első postát, egy rózsaszínű tábori lapot. Itt érezzük igazán a messze idegenben, mit visz a katonának az a pár sor, otthoni szeretteitől.

Betegeink között új sebesültet találok. Délután amputálták a jobb lábát. Milyen szomorú! Erős fiatal ember és csonkán megy haza, ha kibírja... Megírom édesanyjának... Szomorú karácsonya lesz szegénynek...

December 7. Reggelre meghalt szegény Béla bajtárs,^xii magyar királyi honvédtizedes. Így már a bánkódó édesanyának fia halálhírét is viszi a posta...

December 8. A Szűz Anya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe. Tömeges gyónás és áldozás. Utána végigjárom az összes betegszobát. Körülbelül két kilométer hosszúságban szétszórva vannak az alacsony orosz faviskókban. Olvasnivalót és kegyszereket osztogatok. Nagyon örülnek az ajándékoknak, s szentképeknek és a hazulról vitt finom Levente cigarettának. Nem felejtem egyik kedves bajtársamat, akit az egyik betegszobában sírva találtam. Most kapta a táviratot hazulról, felesége haláláról. Nem is tud szólni, csak előveszi a katonazubbonya zsebéből a kedves családi képet: Nézzem csak, mutatja, ez volt az ő kedves otthona, amelyet már üresen fog találni, ha a jó Isten hazasegíti.

December 13. Vasárnap. Előkészítő szentbeszéd után általános feloldozást adtam, majd megáldoztattam kb. 250 magyar tisztet és honvédet. Így készültünk a kis Jézus születésére. Egymásután küldik kedves otthonunkba is karácsonyi üdvözletüket. Egyik székely honvéd érmeket mutat, hogy azokat küldi el Andráskának, Jánoskának és Annácskának.^xiii És mily megható sorok mellette! „Az ünnepek alatt többet imádkozzatok otthon érettünk!”

December 23. Ma kaptam meg a második hadsereg katolikus lelkészei számára rendszeresített lelkészi feszületet. A kis Jézus hozta. Boldogan viselem. Mennyi sebesült, mennyi haldokló csókolta meg ezt később, amikor az élettől búcsúzva a Kereszttől vártak és kaptak vigaszt.

Hősi halottak temetése

Ilyen volt a karácsonyunk...^xiv

December 24. Szentkarácsony vigíliája.^xv Itt a fronton is készülünk a szent ünnepre. Van betlehemünk, karácsonyfánkat is díszítjük. Papírszalvéta a selyempapír, s bele hazai kockacukor a szaloncukor. Készül lázasan a kis Jézus fája. Megható volt, milyen örömmel vitték ma minden alakulathoz a jó honvédek a karácsonyfát. Egyik futár lóháton vitte, hogy előbb érjen és a szentestére készen legyen. Délután még egy hősi halottat temettünk, neki már ott fenn lesz karácsonya... Csendes, fehér hó hullott reá, míg imádkoztunk fölötte. Fehér karácsonyi szemfedő! Nyugodj testvér a többi hőssel együtt, akiket az idei karácsony már hideg orosz földben talált...

A szentestén felsőbb rendelkezésre a szomszéd községbe szánkóztam, itt mondok éjfélkor szentmisét. Útközben betérek az Élmóhoz^xvi boldog ünnepeket kívánni. Parancsnoka Sz. főhadnagy úr, a kedves Marci bátyánk is nagy munkában volt, saját kezűleg készítette a kis betlehemet. Mint ő mondja: „Tudod Páter, itt minden öreg gyermekké lesz ezen a szentestén!...” A karácsonyi boldogság tehát ide is elért a földalatti bunkerbe. Folytatjuk utunkat tovább. „Állj! Ki vagy?!” - hallik a kemény szó. A határban az útőrség. „Mi vagyunk testvérek, visszük a Jézuskát, aki megáld titeket is, akik ezen a szentestén is őrt álltok értünk és az otthoniakért. Boldog karácsonyt nektek is!” Öreg este lett, mire odaértünk I-ra.^xvii Egy kis orosz faházban kapok szállást. A ház asszonya toprongyos öreg orosz asszony. Valahogy beszélgetve megértettem, hogy ők az öregek még imádkoznak, de a „málinkák”,^xviii a kicsinyek már nem. Boldogan mutatott egy ikont, a kis Jézus születését ábrázolta. A kommunista uralom alatt rejtegették, de most újra elhelyezték a ház főhelyére, a szoba szögletébe. Más alkalommal is tapasztaltam, hogy az idősebbek lelkéből hiába akarta kiirtani az istentelen uralom a vallást és az istenhitet. Megható volt látni, hogyan siettek régi fatemplomukba, amelyeket mi újra megnyitottunk nekik, örömükben a padlót csókolták, hogy újra az Isten házában lehettek.

Kilépve az udvarra, idehallik az ének a jó honvédek ajkáról: „Ő leszen néktek, Üdvözítőtök valóban...” Igen, igaz, Ő az üdvösség, Ő a boldogság itt is, ezen a földön is, ahol pedig évtizedeken át nem akarták Őt ismerni.

December 25. Éjfélkor szentmisét mondtam. Sokan voltak honvédeink. Lelkesen énekelték az otthoni szép karácsonyi énekeket. S Jézuska leszállt itt a havas orosz föld közepén. „Közénk született...” A szent ünnepen kimentem a vonalba is. A Don mellett miséztem. Most láttam először ezt a folyót. Az Úr Jézus áldását kérem minden őrállóra. Szentmise után D. százados úr ezt mondta: „Köszönöm, hogy elhoztad nekünk a Jézuskát, nekünk kell Ő legjobban...”

Így harcoltunk...^xix

1943. január 10.^xx Vasárnap. Szentcsalád ünnepe. Nekünk nagyon szívünkhöz szóló nap. Arról beszéltem, hogy mi itt mindnyájan a békés családi otthonért harcolunk és a nagy családért, hazánkért. Ezért bízva kérhetjük a Szentcsaládot, legyen oltalmunk.

Január 12. Beteglátogatásaim alatt ma ismét több élményben volt részem. Az egyik szobában egy lázas beteg az éjjel zsilettel megvagdalta kezét, nyakát. De talán most már megnyugszik, íratott velem haza lapokat. A mellette fekvő beteg is elkeseredett, káromkodó! Szegény, neki is magas láza van. Ezek szomorú élmények voltak. De azután jártam a többi betegszobát, ott annál jobban megvigasztalódtam. Örültek az újságoknak, cigarettának, amit a hazaiak küldeményéből kiosztottam közöttük. Felírták az ajándékozók címét és lapon megköszönik nekik. Egymásután említik fogadalmaikat: „Nem iszom, nem dohányzom többé.” Másik a nagyboldogasszonyi nehéz nap^xxi emlékére azon az ünnepen gyónni és áldozni fog minden évben; Szent Antalnak ígérnek pénzt stb. Milyen szép, hogy a veszély természetfölötti segítségre fordítja figyelmüket.

Január 14. Délben hívtak át a betegszobába, ahhoz a két türelmetlen beteghez, akikről 12-én írtam. Szépen javulnak és az egyikük sírva bánja már, amit akkor tett. A másik is megnyugodott és boldogan mutatja kis ikergyermekei fényképét, akik otthon imádkoznak érette. Istenem, nagy a te hatalmad! Te vagy a gyógyulás!

Január 15. Ma halljuk az első hírt az oroszok erős támadásáról.^xxii Az első támadásokat ugyan visszaverték, de fel kell készülni itt is esetleges támadásra. Rengeteg embert dobott harcba a muszka, hullahegyeken is újabb embertömegek jönnek előre. Nálunk nagy átcsoportosítás folyik, reméljük meg is lesz ennek a kedvező eredménye. És a hó csendesen, aprón kezd hulldogálni, talán ezzel is enyhül a 30 fokos nagy hideg. Ma hallottam a hírt az első hősi halott tábori lelkészről. Bombatámadás áldozata lett.

Január 17. Vasárnap még szentmisét és szentbeszédet mondtam ezzel a mottóval, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott van legközelebb az isteni segítség. Ha kell, még csoda által is. A mi jelenlegi állapotunkra nagyon jellemző ez. Megindult a sebesültek és betegek áradata hozzánk. Fájdalmas szegény nyomorultak szemlélése. Köztük vagyok, segítek, vigasztalok, feloldozok, szemet lecsukok. Hálás pillantásuk a legnagyobb jutalmam. Orvosaink alig bírják a munkát. Istenem, segíts csodával is! Közben ma déltől még kínzóbb lesz a hideg, mert itt a keleti szibériai metsző szél.

Január 19. Boldog Margit a te ünnepeden könyörögj értünk, hogy a jó Isten segítse szegény magyarokat! És a segítség megjött. Reggelre kevés havazással enyhébbre fordult az előző napi nagy hideg. Ez a mi legnagyobb segítségünk.

Január 22. Állandóan özönlenek hozzánk a sebesültek. Sok a halott. Szép, fiatal életek. Egyik bajtársnak kezét roncsolta aknatalálat, lehet, hogy amputálni kell .Orvosaink reggelig várnak vele. Bajtársam nagy bizalommal imádkozott, s reggelre megkönnyebbült. Nem kellett amputálni. Az előbbi esettel kapcsolatban lakótársammal, kedves Pista bajtársammal az imádságról beszélgettünk éjjel egy órakor. Ő idézi édesanyja szavait: „Aki énekel, annak repül az imája az Úr színe elé; aki térdepel, azé fut; aki ülve vagy állva mondja, azé mendegél; aki fekve imádkozik, azé csúszik-mászik! - de mindenképpen Istenhez ér!” Csodálatos, mennyire tudnak hinni az égiek segítségében! Pár napja hoztak be súlyos sebesült zászlóst. Sokáig beszélgettem vele, meggyónt s nagyon bízott felesége imájában és Kaszap Pistában. És elment az örök hazába...

Január 26. Közelről hosszú ideig hangzó, szakadatlan ágyúdörgés. Úgy látszik, nagy támadás lesz. Állandóan tart a sebesültek özönlése. Borzasztó sok a jaj! A napfényes időt kihasználják a Raták is.^xxiii Itt röpködnek fölöttünk. Tegnap Élmot is támadták. Délután hősi halottakat temettünk. Sok időt vesz igénybe a provízió^xxiv és anyakönyvelés. Estefelé az a hír, hogy az éjjel átköltözünk K-ba.^xxv Búcsúzunk ettől a helytől, amely bár sok fájdalmas órát okozott, a sok szegény sebesült látása miatt, de mégis - mint első háborús települési helyem - a szívemhez nőtt. Isten veletek hős bajtársak, akik itt nyugosztok és már velünk nem jöhettek! Az égi viszontlátásra!

Jegyzetek:

i Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. július 3. 2.o.

ii Valószínűleg 1942. november 19-én történt.

iii Tiszteletreméltó Kaszap István (1916-1935) szent életű novícius, aki betegségét hosszan tűrve hunyt el 1935-ben. A székesfehérvári Prohászka-emléktemplomnál temették el, boldoggá avatása szinte azonnal megkezdődött, emléknapja november 13. Valószínűleg ezért is osztogatták a képét ekkor, november közepén.

iv 1942. november 20-án.

v A naplóban: Kis-Szolyva. A történelmi Magyarország határtelepülése a Vereckei-szorosnál.

vi Az eredeti, 1886-ban átadott Beszkidi alagútról van szó, melyet 1944-ben a visszavonuló honvédek berobbantottak.

vii Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. július 24. 2.o.

viii A naplóban Lavoczne. Lavochne ukrán városka a Vereckei-szoros galíciai oldalán. Itt adta át a Szovjetunió 1941. március 23-án Rákosi Mátyásért cserébe az 1849-ben Oroszországba vitt 48-as honvédzászlókat.

ix Turner Kálmán a III. szombathelyi hadtesthez volt beosztva, a 9. nagykanizsai könnyű hadosztályhoz. Ennek parancsnoksága Ivanovkán volt, Turner állomáshelye Sztaro Nyikolszkoje volt. Kinevezésére lásd: Honvédségi Közlöny, 1941. 21. sz. 239.o.

x Turner Kálmán naplójából való felolvasásakor az illetőt Menyhárt Lászlónak mondja. Talán az újságba szándékosan

xi Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. augusztus 21. 2.o.

xii Nem tudtam azonosítani.

xiii Nyilván gyermekeinek neve.

xiv Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1944. augusztus 28. 2.o.

xv Azaz karácsony előestéje, szenteste.

xvi Élmo, azaz élelmező oszlop. A 9. könnyű hadosztályhoz tartozó 9. élelmező oszlop szintén Sztaro Nyikolszkojéban állomásozott, annak déli végében. Lásd: Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. Zalaegerszeg, 2012. 102.o.

xvii Orosz helynév rövidítve, valószínűleg Ivanovkát jelenti.

xviii Малинка, szó szerint „málna”, itt aprónép (orosz).

xix Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1944. január 8. 2.o.

xx Turner január elején nagyon beteg volt, tífuszban szenvedett. Naplójából ezen napok kiestek, ezért is maradtak ki a cikkekben is.

xxi Nagyboldogasszony napja augusztus 15. 1942-ben ezen a napon a korotojaki hídfő felszámolásáért folytak súlyos harcok.

xxii A 2. magyar hadsereg katasztrófájához vezető január 12-13-i szovjet támadásról van szó, amely eleinte kevéssé érintette a 9. könnyű hadosztályt (17. és 47. gyalogezredek), hiszen az a hadsereg szélső balszárnyán állt. A hadosztály 17/III. Zászlóalja még január 27-én is a Don folyó menti állásaiban volt!

xxiii A „Rata” (patkány) eredetileg az I-16-os szovjet vadászrepülőgépet jelentette, de a magyar katonai szlengben sokszor minden orosz vadászgépet és vadászbombázót így hívtak.

xxiv Itt jelentése: jelentés.

xxv Alighanem Kohol. A III. hadtest parancsnoka, Stomm Marcel altábornagy január 26-án kapott engedélyt a visszavonulásra. A hadtestparancsnokság 26-án költözött át Koholba. Lásd: Stomm Marcel: Emlékiratok. Budapest, 1990. 121.o.