Olaszország, töris szemmel - 1. rész

Az elmúlt napokban nosztalgiafegyveres támadások sorozatát indította ellen saját gmail fiókom, jelezve nap nap után, hogy éppen egy éve jártam Olaszországban, kisebb baráti társasággal. Hazzaérve azt terveztem, hogy kis beszámolót írok majd a blogra az érintett történelmi helyeket képekkel illusztrálva, de aztán elmaradt, mint oly sok a terveimből. Most vettem az erőt, és a képeket "előszedve" nosztalgiázom, sztorizgatom, vagy nosztalgiázva sztorizgatom. Ezt már csak azért is teszem, mert iskolásokkal beszélgetve a nyárról, egyfolytában visszaköszön, hogy legtöbbször fogalmuk sincs arról, hova mennek nyaralni. Zömében még a hely nevét sem képesek megjegyezni, s a tengerparton és fürdőzésen kívül nem látnak messzebb. Engem bevallom, ez irritál. Visszamegyek hát 2017-be és igyekszem megmutatni Olaszországnak egy eldugottabb részét, a garngano-félszigetet, és ami útba esett. Fogadják jó szívvel!

Lakhelyemen, Csornán a legmagasabb pont a téglagyár 8-9 méteres agyagkupaca volt gyerekkoromban, így a hegyek számomra mindig a romantikus és vad vidék szimbolumaként működtek, s az Alpokon való átkelés minden egyes alkalommal élmény. (Különösen az volt 2008 júliusában, amikor jégesőt kaptunk Tarvisio környékén, melyet szerencsére nagyrészt alagútban tudtunk átvészelni.) Biztos remek dolog repülni, de másféle élmény térképpel a kezemben nézni a tájat, azonosítva a helyeket, hegyeket, miközben beugrik egy-egy történelmi olvasmány, eset, amely ahhoz a ponthoz kötődik. Eszembe ötlik, hogy Napóleon 1797 március-áprilisában éppen ezen a Dráva-Gail-Gailitz (olaszul: Slizza) folyóvölgyek alkotta természetes úton vonult csapataival - csak ellenkező irányban -, Ausztria ellen, kikényszerítve a Leoben-i fegyverszünetet majd a Campo-Formiói békét. Ma némileg könnyebb dolgunk van átkelni Karniai-Alpokon, és bizonyosan nem veszítettük el embereink egyharmadát...

Udine és Velence most kimaradt - ezeket letudtuk 2008-ban -, bár utóbbi miatt így is fájt a szívem. Viszont azzal, hogy Pordenone felé fordultunk Udinénál, megúsztunk egy dugót a Velence felé vezető autópályán, bár ez csak útközben derült ki. A táj elég egyhangúan szép a Pó-síkság friuli-i és venetoi részén, a forgalom nagyon lassú (az olaszok közlekedési szokásairól csak szitokszavak jutnak az ember eszébe), és inkább a lassú pusztulás, mint a lendületes fejlődés képét árasztja a vidék. Leginkább a XIX. századi udvarházak pusztulása lehangoló, az egykor fényes mezőgazdasági birtokközpontok elkeserítően elhanyagoltak, a korral együtt ezek is lassan csúsznak a feledés felé. 

Egykor a térség Ausztria és Olaszország közötti határvidék volt, tele van hát egykori csaták helyszíneivel, ahol sokszor a magyar katona bizonyította bátorságát. Codroipotól nyugatra áthaladunk a Tagliamento folyó széles, köves medrén, amelyben éppen alig csordogál némi víz. El sem hinné az ember, hogy az Alpokból lezúdúló áradásokkor milyen széles is tud lenni a Tagliamento, ha nem olvasta volna, hogy 1917-ben a Caporettói/Karfreiti áttörés után ennél a patakocskánál próbálta feltartóztatni az előretörő német és osztrák-magyar csapatokat az olasz hadvezetés. Nem is sikerült, de nem ezért. A Codroipo és Latisana közötti térségben a Tagliamento mentén végül 30 ezer olasz katona tette le a fegyvert. Pordenonetól nyugatra ott van aztán Sacile, ahol 1809. április 16-án a császári-királyi sereg János főherceg irányításával legyőzte Napóleon császár mostohafiát, Jenő itáliai alkirályt. E győzelem után vonul a főherceg aztán vissza - a főhadszíntér vereségei miatt - Magyarország irányába, hogy Győrnél már fordítva alakuljon a hadiszerencse június 14-én!  Ponte di Piave-nál keltünk át a Tagliamentohoz hasonló Piave folyón, amely hírenvét szintén az Első világháborúnak köszönheti, s egyben az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének nagy temetője. Trevisot kikerülve délnek tartottunk, így nem nézhettem meg a ma is középkori falakkal ölelt óvárost, amelyet I. (Nagy) Lajos és (Luxemburgi) Zsigmond királyunk többször megostromolt Velence ellen vívott háborúi során. 

Mint írtam, Velence kimaradt útunkból, csak távolról tűnt fel a Campanile, amelyről meg kell jegyezni, hogy 1912-ben épült csupán, ugyanis az eredeti, XVI. század eleji torony összeomlott 1902 július 14-én! Miután elhúztunk a Mestre és a modern hajóépítő dokkoknak helyet adó Maghera mellett - melyek a tengerre épült város szárazföldi nyúlványai -, balról feltűnt a tenger, bár az inkább tűnt ingoványos mocsárnak. Hiába, a lagúna lassan töltődik fel, kész Fertő (mármint olyan, mint a Fertő tó). Megkerülve a lagúnát, Sottomarinát vettük célba, ahol fürdőzni támadt kedvünk az aznapi szállás elfoglalása előtt. Sottomarina voltaképpen a "kis Velencének" nevezett Chioggia strandja. Chioggia szintén magyar vonatkozású város, 1379-80-ban e város környékén súlyos harcok zajlottak a velencei illetve az ellene szövetkező magyar-genovai seregekk között, s bizony e szigetváros falain egy rövid ideig a Magyar királyság zászlaját lengette a szél... 

Sottomarina strandja már a nyílt tengerre néz, ha valaki szereti a homokos partot, gyorsan melegedő, sekély vízzel, annak ideális, de azért messze nem olyan izgalmas, mint a Gargano-félsziget mészköves partjai, ahova igyekeztünk.

Sottomarina, strand

Correzzolában szálltunk meg, a Hotel La Corte-ban, amely az egykori bencés apátság egyik épületében található. A hotel hangulatos, a város aprócska (a wifi katasztrófa, de kinek kell ilyen helyen), kellemesebb hely nem is kell. Annyiban különösen izgalmas a hely, hogy Correzzola az eredeti Brenta folyó partján fekszik (ma már - szabályozásokat követően - más vonalon fut a hivatalos Brenta, északabbra). 899-ben a honfoglaló őseinkk a Brenta mentén verték rommá I. Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő hadseregét, bár helyileg északnyugatra innen. A folyó nem túl széles, 25-30 méter lehet, és ma a Bachiglione nevet viseli, de amennyire utána tudtam járni (olaszul nem tudok), eredetileg ez volt a Brenta folyó. Ezt igencsak megerősíti, hogy nem messze keletre fekszik innen a Brenta d'Abba nevű ősi falucska. Igen kellemes hely Correzzola, ráadásul szállásadónk a hajnali indulásunk miatt a reggelinket szépen becsomagolva odakészítette elénk a kijárathoz. A szobáról készíztett fotóm meg hűen tükrözi a rusztikus, ámde barátságos hely varázsát. 

Az egykori bencés apátság kapuja, Correzzola

Hotel La Corte, Correzzola

Szoba a szállóban

Correzzola temploma, harangtoronnyal

Chiesa San Geminiano di Terranova, Correzzola

Panorámakép a Brenta/Bachiglione folyó gátjáról

A Brenta

Sajnos az egykori bencés apátság nagy része rom

Ám mivel el is kellett jutni a Vieste melletti Punta Lunga kempingben lévő támaszpontunkra - ami magyar távolságokhoz szokva nem is egyszerű -, így másnap hajnalban indultunk tovább. Vieste délebbre fekszik, mint Róma, a Gargano-félsziget legkeletibb pontján, mélyen benyúlva az Adriai-tengerbe. Így végig kellett araszolni az egész keleti parton, mintegy 700 kilométer hosszan. Még sötétben elhúztunk a görögök alapította Adria városa mellett, amelyről a tenger a nevét kapta, habár ma már 20 km-re van a tengerparttól, majd áthajtva a Pó folyón, magunk mögött hagytuk Spinát. Ez meg egykor etruszk település volt, s ahol nagy régészeti ásatások folynak a manapság. Ravennát elhagyva jobbról feltűntek a távoli San Marino fényei, de ezekről majd hazafele szólok! Dél felé haladva jöttek azok a városok, amelyeket 1915. május 24-én egymás után szétlőttek az osztrák-magyar flotta hajói: Porto Corsini (lásd majd Ravennánál!), Rimini, Senigallia, Ancona, Potenza. Egyik oldalon tenger, másik oldalon leander, több száz kilométeren át. Aztán felbukkant a vízen a Tremiti szigetcsoport, majd két tó közvetlen a tenger mellett, a Lago di Lésina és a Lago di Varano. Végül csak megérkeztünk az olasz csizma sarkantyújára, időnként igen meredek utakon. Két első ránézésre teljesen egyforma, meredek sziklaszirtre épült város, Rodi és Peschichi következett, utóbbiban később jártunk is, így a második részben ejtek szót róla. A tenger és az 1000 méter magasra emelkedő Gargano-hegység között, gyakorlatilag semmi síkság, egyből a vízből bukkan fel a félsziget. A növényzet már tipikusan mediterrán macchia, sokszor kiégett talajon sziesztázó olaszokként bokrok hevernek, no meg rengeteg mirtuszféle és olajfa. Ha az ember őszinte, nagyon messze van a magyar táj zöldjétől, de egzotikuma és virágai nagyon tetszettek.

Úton délnek

Loretora sajnos nem volt idő

Rodi az autóból

Végül megérkeztünk a Vieste városától észzakra fekvő Punta Lunga kempingbe, ahol konténerházat foglaltunk. A kemping voltaképpen egy apró sziklaszirtektől ölelt öböl mögé épült, saját étteremmel, színpaddal, személyzettel. A vendégek részben telepített konténerházakban, faházakban, részben lakóautókban nyaralnak, s zömmel németek (felismerni őket "Ah, so!" kiabálásukról) és olaszok (felismerni autóikat a karosszéria horpadt voltáról). A "vadállati módon ordító teutonokon" és "fecske módjára fecsegő" taljánokon kívül - ezt nem én mondom, hanem a Képes krónika (és majdnem elhatárolódom tőle) - a visegrádi országok képviseltették magukat néhány fővel. Kipakolás után természetesen azonnal a partra mentem szemrevételezni a helyet. A Gargano-félsziget ezen része elsősorban a szörfösök paradicsoma, szinte állandó a szél, és ottlétünk alatt a víz sohasem melegedett 23-24 fok fölé, holott a nyaralás végére 35-40 Celsius uralkodott a térségben. A kemping kellemes volt, de a betűket pazaroljuk inkább az érdekességekre. A Punta Lungához tartozó öböl északi sziklaszirtjén ott trónolt a térség egyik jelképe a trabucco. Ez egy víz mellé - rendszerint benyúló pontokra - épített halászalkalmatosság, melynek segítségével a halászok a hálóikat kifeszíthették. Ma már csak látványosságok, és fotócélpontok, annak viszont kétségtelenül hívogatóak. Vieste és környeke tele van ezekkel a faalkotásokkal, létszámban csak a többé-kevésbé lepusztult középkori őrtornyok versenyezhetnek velük. Az Adriai-tenger ezen szakasza a XVI. százzadban nem volt éppen veszélytelen terület, virágzott a kalózháború, amelyet a keresztény és muszlim hajók folytattak egymás ellen (elolvasásra érdemes: Franend Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában!), ennekk lett áldozzata 1554-ben Vieste városa is, amelyet egy 60 gályából álló oszmán flotta foglalt el 1554-ben Turgut reisz vezetésével. A város lakosságát részben lemészárolták, a szerencsésebbeket pedig rabláncra fűzve vitték Észak-Afrikába, ahol mindig nagy kereslet volt európai rabszolgák iránt. Nem ez volt az első ilyen eset, 1480-ban szintén kifosztották a török hajók a Gargano városait, majd elfoglalták Otrantot. Közismert, hogy Mátyás királyunk apósa magyar segítséggel tudta csak megszabadítani a várost az iszlám harcosaitól.

A Villagio Camping Punta lunga térképe

Sok száz ilyen öblöcske van arra

Ezekből egy a Punta Lunga kempingé

A kis öböl északi sziklaszirtjén egy régi trabucco áll  

Dél felé a távolban pedig Vieste város szigeten álló világítótornya tűnik fel

A térséget egykor őrtornyokk biztosították a kalózok és törökök ellen

Maga Vieste szintén gyönyörű kis olasz városka, bár tulajdonképpen nápolyinak mondható (ez már Apulia/Puglia), hiszen nyelvileg a nápolyi egyik dialektusát beszélik a helyiek, és történelmileg is a Nápolyi királysághoz tartozott 1861-ig. Nem közismert felénk, de a nápolyi és az "olasz" szinte két teljesen különböző nyelv, pláne identitás, s jellemző, hogy a két éve meghalt kedvenc, Bud Spencer magát mindig nápolyinak mondta. A város felett XVI. században épített erőd őrködik, amelynek alaprajza a mészkősziklához idomul, s amely óolasz típusú bástyákkal van megerősítve. Mivel ez a  kereszteshadjáratok korában épület normann-sváb lovagvárra épült, utóbbinak ma már nyoma sincs. Apulia (elnézést, de rendszerint ókorral foglalkozóként ez esik a számra, nem a Puglia) amúgy is ezer szállal kapcsolódik a keresztes háborúkhoz, hiszen innen indultak azok a vad és kiváló harcosok, akik Krisztus nevében felszabadították a Szentföldet, mint a Hauteville család tagjai: a zseniális katona, Bohemund, vagy Az ember tragédiájából is jól ismert Tankréd. A Gargano-félszigetre bevezető úttól nem messze délre fekszik Civitate városa, ahol a normannok legyőzték IX. Leó pápa lombard-sváb seregét 1053. június 18-án, mely után az egyházfő is a Hauteville-ek fogságába esett. Calabria és Apulia ezzel végleg normann kézre került, bár a bizánciak (főleg a mi Sznet Lászlónk unákájának, I. Mánuel Komnenosznak idején) még egy évszázadig igyekeztek visszaszerezni Dél-Itáliát. Amellett, hogy a Hauteville-ek tipikus szerencselovagok voltak, nem lehet kétségbe vonni vallási elhivatottságukat. Előbb az arabok szicíliai uralmának vetettek véget, majd a Szentföld visszahódításában játszottak vezető szerepet. Nem mellesleg a Trónok harca írója, George R. R. Martin tőlük lopta a Drogo nevet.

Vieste felé közeledve délről

A kikötő naplementekor

Jellegzetesen a fehér szín dominál a térség városaiban

Ódon sikátorok vezetnekk az óváros szélére

Kényelmesen megpizzázhat azz ember a tengert szemlélve

Az óvárostól délre lévő 3 kkm hosszú szabadstrand (Spiaggia della Scialara)
a város jelképének számító Pizzomunnonak nevezzett mészzkőtömbjével

Az aragón erőd zord falai

A homok meleg, a víz langyos, a sör hideg

A város mindkét oldalán kilométerekre nyúló homokos strand fut a legközelebbi sziklafokig, a tenger gyorsal mélyül, úszáshoz ideális. Az egyetlen negatívum, hogy nagyon drága a napozó ágy mindenhol. Ha jól emlékszem volt ahol 18 euró/nap áron adták a legócskább kínai műanyag vackot is. Pár napot Vieste-re és a strandokra szántunk, hogy kipihenjük a kétnapos utazást, majd körbenéztünk a környéken.

Folyt. köv.