Szeretjük őket:

2014. július 27., vasárnap

Egy napló Győr 1809-es ostromáról IV. rész

Elérkeztünk Hohenegger Lőrinc 1809-es győri naplókönyvének utolsó, 4. részéhez, amelyben megtudhatjuk, milyen volt az élet a franciák által megszállt Győrben, valamint elolvashatjuk a plébános személyes halálközeli élményét az ostrom során. Fogadják/fogadjátok nagy szeretettel, aztán most jönnek újra a könyve-aktualitásos-és más töris írások.

1809. június 26. hétfő

26-án szaporodnak a megkívántatások mérhetetlenül, és csaknem lebírhatatlanok. Az adók is közeledtek. Mindkettő behajtására követség rendeltetett, melynek feje a káptalan prépostja és a viceispán volt. Ez olyan tisztség volt, melyet senki sem irigyelt tőlük. A mi vendégeink [=franciák] amint látszik, minden módon és ezer: pardonnez moi (kegyelmezz nekem) [inkább elnézését kérem] le akarják a fülünkön nyúzni a bőrt. Az ő – mondjuk ki a dolog valódi nevét – rabló alkatuk szerint, később a Benedek-rendiek pincéje, melyben közel 4000 akó bor találtatott, kiüresíttetett. És a püspöki pince nagy bősége, mint az adóhoz való pótlás, nyilvánosan elkótyavetyélték, hozzátéve, hogy a polgárok csűrje, pincéje, erszénye ahhoz képest nem kevésbé keményen elvitetett. Én is elvittem az én kevéskémet, ellehet gondolni, milyen készséggel? Gróf Narbon [valójában Narbonne][1] főhadvezér van itt, úgy hallani, hogy Győr és az elfoglalt Magyarország részének kormányzójává neveztetett.[2]

A győri Napóleon-ház (fotó: itthon.hu), amely a Bezerédj-családé volt,
és ahol Jenő alkirály ütötte fel főhadiszállását, majd itt aludt augusztus 31-én Napóleon is.

1809. június 27. kedd

27-én mi a mai napon reggel 9 órára a Narbon fővezérhez hívattunk meg. A város papi és világi törvényes személyeinek mind meg kellett jelenni. Ő írásból sok kézhadarással [azaz gesztikulációval] ékes deák [=latin] beszédet mondott, melyben csak az volt a nagy kár, hogy mi a szólót, idegen és éles kiejtése és szokatlan kimondása miatt egészen meg nem értettük. Hanem ez nem nagy kár volt. Ő dölyfös és hírt okádó [befeketítő?] volt urára és mesterére nézve, s megalázó ránk nézve.[3] Ez az egyébként jeles világi ember, ki [XVI.]Lajos udvarában pallérozódott - és neki közelről vérrokona, amint ezt egész ábrázatának szembetűnő hasonlatossága Lajossal mutatta[4] -, a többi közt azzal a lázító kiejtéssel élt: „Estote sani!”[5], mintha mi eddig nem lettünk volna eszünkön. Ő ezt arra az elfajult proklamációra irányozva tette, melyet mindegyikünknek tulajdon kezével, mély meghajlással a kezünkbe nyomott. A proklamáció nem volt éppen rosszul írva, de tartalma annál rosszabb volt. Ő felzendülésre buzdított bennünket, és elpártolásra a mi jó és szerencsétlenségben is kettősen drága királyunktól, ez oly hívás melynek mellünkben a legmélyebb bosszúság és irtózat visszhangzott, zengett csak vissza. Nem látta-e ez a rövid látó, erőszakos uralkodó (tirannus),[6] hogy [az] ilyen fegyvert maga ellen is lehet majd fordítani? Hogyha a régi, tisztes ausztriai háznak roskadni kell, az ő újonnan szült dinasztiája ezután igen hamar fog lerogyni? Hogy a dölyfösség magát előbb, vagy utóbb de bizonyosan megbosszulja, hogy a visszafizetés napja előbb, vagy utóbb de bizonyosan el fog jönni?
Mi ezt a dibdábot[7] zsebünkbe dugtuk hidegen, hallgatva ugyan, de elegendően értésére adva vállainkat vonogatva. A mi ábrázatunkon – mert sók szót váltani nem volt tanácsos -, a hajdani bölcs hadügyminiszter könnyen láthatta, hogy mi inkább idehaza maradunk, mint Rákos mezejére megyünk királyválasztásra, mely mindenesetre csak királyocska, mint a kafarnaumi, és francia teremtmény lett volna.[8] Ő mindazonáltal igen nyájasan eresztett el bennünket, és egész a lépcsőig kikísért, sok meghajlás és némely arany ígéretek között. Azután a vicekirályhoz vezettettünk be meghallgatásra (audientia). Az előszobában – ez reggeli 10 óra után volt – éppen akkor vettek magukhoz a tisztjei egy hathatós reggelit (Dejeunner a la fourchette), a tele tálak és a magyar borok mellett igen jó kedvük volt. Nem volt finom, a város minden tisztviselő személyét, melyek között legelső volt az ősz és tisztes püspök, ezek között az emberek között hosszas ideig hagyni várakozni, kik tekintetbe sem vettek bennünket. Ettek, ittak és ujjongtak, mintha otthon lettek volna, és nem lettek volna közel becsületes emberekhez. Végtére előbocsátottunk. A vicekirály egész uniformisában, a kócsagos [kócsagtollas] kalapját hóna alatt tartván egy asztalnál állt. Ez valóban egy pompás, ha mindjárt nem nemes gyönyörűségű mégis kellemes ember. A püspök kezdte a beszédet franciául, azután folytatta Stahremberg kanonok, kinek húga – egy olasz nagyhoz menvén férjhez – udvari dáma volt az Auguszta hercegasszonynál.[9] Az alkirály igen hízelkedő említést tett róla, csakhogy kétértelműen azt tette hozzá: „Még mindig igen melegen ragaszkodik Ausztriához?”. Ez bátyjának és nekünk mindnyájunknak dicséretünkre válik. Egyébiránt röviden, de nyájasan beszélt. Mi sok üres reményekkel eleresztettünk. Az odakinn valók még most is vitézen ettek s ittak, nem köszöntek nekünk, nem is fogadták el köszöntésünket, és alig méltattak egy pillantásra. Mi azzal vigasztaltuk magunkat: hogy ámbár ők tőlünk az illendő tisztelet megtagadták, mégis tekintetbe véve előttük lévő asztalaink és boraink, sokáig fognak arra emlékezni, milyen jól él az ember Magyarországon.
Azonban nem akarok, és nem is hallgathatok el egy szép vonást, mely a vicekirály erkölcsi jelének tiszteletére válik, s megérdemli, hogy a feledékenységből kiragadtassék. A Győri ütközet után a Kisbarát faluba,[10] mely éppen a harcmező mellett feküdt, és különösen a plébános házába – ki egy derék és érdemes ember -, igen nagy számmal vittek sebesülteket, kik nagyrészt tisztek voltak. Ő barátságosan fogadta őket, ámbár ellenségek voltak, emberiesen és kegyesen bánt velük, amint ezt egy embertől, egy lelkipásztortól várni lehet. Enyhítette őket [mármint sebeiket] amennyire lehetett; segítséget nyújtott nekik, ahol lehetséges volt; azokat pedig, akiknél ez haszontalan volt, vigasztalta végső óráikban. Ez értésére esett a vicekirálynak, miután Győrbe szállt, és tüstént egy másik egyházi személy által ezen érdemes plébánosnak szembetűnő summát, és - mi még felsőbb értékű volt – a maga, és az emberiség köszönetét adta.

1809. június 28. szerda

28-án reggel befogattak a vicekirály szekerei, mi nem tudtuk, miért? Az volt a híre, hogy Chasteller[11] [helyesen: Chasteler], vagy Gyulay, vagy mindketten ide közelegnek Pápáról, és mi így nemsokára megszabadulunk az alkalmatlan vendégektől. Mi még eddig sem lettünk okosabbak, még mindenkor csodát reméltünk, onnét, hogyha emberek nem segíthetnének.
A kormányzó azt a parancsot adta, hogy reggel 5 órakor minden ház egy embert állítson az erősség – [nem] amint hallani lehetett – lerontására, hanem valójában – amint azonnal kitetszett – ezek annak felállítására és sokasítására.[12] A következő napokban fáradhatatlanul dolgoztatott itt. Később a Wagrami ütközet[13] és a Znaimi fegyvernyugvás[14] után, midőn maga Bonaparte sasrepülés módjára Győrben megjelent, és éppoly gyorsan ismét eltűnt, új erősségek vetettek fel a várba, hanem azután ismét semmivé tétettek, és a bástya egy része – akárcsak Bécsben, Grécban,[15] és Brünnben – pajkosan és dölyfösen a levegőbe vettetett.[16] Így ösztönözte maga, a vitézségtől megrészegült bitorló [=Napóleon] a népek igazságos haragját, és a sors vas és összezúzó kezét maga tulajdon romlására. Ő megtalálta amit keresett, igazságosan történt vele, és az örök jutalom – a régiek Nemezisnek nevezték – már idelent is igazságosnak mutatta meg magát.
Ezekben a napokban becsúszott [azaz bejutott a városba] az a bátor pattantyús - Fogel -, ki magát kiadta, mint sáncásó paraszt foszlányban,[17] hogy az ellenség munkáját megvizsgálhassa. Sok polgár jól ismerte őt, de mégsem – de mondjam-e még ezt? – árultatott el egytől sem. Ő azt állította, hogy ha a várost - mint reméli – nem sokára a mieink vívni fogják, oly nagyon fognak ágyúzni, hogy nem sokára fel kell adni magát, vagy egy kő sem maradna a kövön. Ez oly vigasztalás volt, melynél a szegény polgárok a hallást és szemeik világát elvesztették. Azonban mégis felette jól megvendégelték, és miután minden erősséget szorosan [=közelről] megvizsgált, ismét barátságosan kieresztették a kapun.

Napóleon a Wagrami csatában, Horace Vernet festménye (wikipedia)
1809. június 29. csütörtök

29-én a munka a várban erősen folytatódott, mi félelemben és reszketésben voltunk, mert most átláttuk, mire céloztak. Azonban a vendégeink vígan voltak, mi mint illendő, viseltük a költséget. őnáluk az ég hegedűkkel volt megrakva, mi szívesebben Miserere-t [siratót] énekeltünk volna. Ők gyönyörködtették magukat minálunk, s nekünk szerencsénk volt azt kifizetni. Azonban lassan-lassan hozzászoktunk - mert hozzászokik az ember, kénytelen [hozzászokni] a tömlöchöz, a béklyóhoz is, és ezért nem igazságtalanul nevezte valaki az embert [meg]szokó állatnak – a városban bajos vendégeinkhez. Egynéhány – de valóban kevés – lakos még módosaknak és legkedvesebbeknek találták őket. Történt, [egy] rangbeli asszonyságot látogattam meg, mely egy francia főrendű tiszttel bizalmasan ült egy török kanapén: ők egy szót sem szóltak. A francia csak a francia morgást (Jargon) ismerte – mert a hiú francok azt hitték, hogy az egész világnak meg kell tanulni kedvükért franciául[18] -, az asszony csak németül beszélt. Én, amennyire lehetett magyarázó és közbenjáró voltam. A dáma kimérhetetlen volt vendége dicséretében, és nem mondhatott elegendőt magasztalására, mily jeles magaviseletű és módos lenne. Ekkor nem tartóztathattam meg magamat már ettől a kis csintalanságtól, kérdezvén tőle, hogy miképpen jutott volna erre a meggyőződésre?
Délután összeakadt velem a főpiacon[19] egy francia könnyűlovas, ki magyarul könyörgött, hogy a várost mutassam meg neki. Én – ennek a szökevénynek[20] - a vezetés helyett szívesen adtam volna egy „Nota benet”-t,[21] de ez nem volt tanácsos ebben a helyzetben. Én elegendőnek tartottam őt egynéhány utca megmutatásával céljához vezetni, és sietségben két keményleckét (pirongatást) adni, melyet ő hidegen, és érzéketlenül vett fel. Este sétálni mentem egy jó barátommal a bástyán. Itt egy bündeni [=bádeni] németre akadtunk, ki az ágyúk mellett őrt állt. Ez a nyomorult ember tetőtől fogva talpig mért meg bennünket, és gúnyolva azt mondta: „ez is azokból az ágyúkból való, melyeket tőletek vettünk el.” Tüstént feleltem neki igazságos felháborodásban: „Igen, lehetséges, mert nekünk hála Istennek elég ágyúnk van, de ti mostanában egyet sem hoztok magatokkal, s ezért egyet sem zsákmányolhattunk tőletek.” Én sietve hátat fordítottam neki, ő egypár irtózatos káromkodást szórt utánam. Már korábban egy tudóska olasz – ki valamit Vergiliustól hallhatott – a bástyán egy jó barátomnak a mi – most az ő – erősségükre mutatván gúnyolva ezt mondta: „sic vos non vobis vellera fertis oves”,[22] melyre neki tüstént ezt felelte: „sic vos non vobis fertis aratra boves.”[23] Ezen a napon és

1809. június 30. péntek

30-án sok francia osztály ment át a Dunán a hajókon álló hídón a Csallóközbe.[24]  Mindnyájan János főherceg seregét követték, s azután siettek a Wagrami ütközetre.[25] Ezen a napon néhány megfogatott parasztot hoztak be a Csallóközben [Szigetközben] fekvő Zámoly nevű faluból, ők egy francia csapatot, mely velük rosszul bánt, szétugrasztottak s néhányat közülük kegyetlenül a Dunába vetettek. Ezért meggyújtatott a falu, s a parasztok vezérei halálra ítéltettek, s egyszersmind kemény és fenyegetőző buzdítás [hirdetmény] bocsátatott ki a kormányzótól, hasonló erőszakos lépések megakadályozására. A parasztok a sorsukra el voltak szánva rettenthetetlen bátorsággal és mérges ábrázattal tekintettek az őrző katonákra. Hanem a nagyérdemű püspök, ki magának semmit sem kért, könyörgött életükért, és Narbonne elegendő emberséggel bírván, megkegyelmezett nekik. Ő egyáltalán – nem számlálván néhány megbocsátható gyengeségeit – nemcsak finom, hanem jó ember és barátságos ember is volt, ki velünk az ellenségi nyomorgatást, ellenségi gúnyolást – ez keserűbb, mint az ellenségi sanyargatás – soha nem éreztette. Ha mindazonáltal valami történt, ami elmaradhatott volna, úgy nem volt az ő, vagy a körülötte levők munkája; és azért általánosan tiszteltetett és általánosan gyászoltatott, midőn oly szerencsétlen véget ért Torgauban.[26] És azért, ha már egyszer az ellenség kezébe kellett esnünk, úgy jó volt az ő kezébe esnünk. Gyengéden nyugodjék tehát a hamva!

Luis Marie Jacques Almaric Narbonne-Lara, Győr kormányzója,
és valószínűleg XV. Lajos házasságon kívül született fia (wikipedia)
1809. július 1. szombat

1-én júliusban utazólevelet (passust)[27] kerestem és nagy nehezen kaptam. A békés múzsák hallgattak a fegyver lármás zenebonája alatt, a tanítás erőszakosan elvégeztetett – a Növendék ház és az Akadémia katonai házakká (kaszárnyákká) változtattak -, a mi munkakörünk be volt zárva.[28] Születésem helyére, Sopronba kívánkoztam óhajtva, hogy láthassam mi történik ott, és hogyan folynak dolgai oly sok drága, szíves barátnak.

1809. július 2. vasárnap

2-án júliusban, lerázván lábamról a port, elhagytam szegény, az ellenség vas igája alatt nyögő várost;szabadabban lélegeztem a szabadon, keservesen tekintettem vissza, oly sok jóra benne, és mélyen sóhajtozva mellemben: az Úr gondviselésébe ajánllak benneteket, az Isten legyen nektek kegyelmes! - Kiáltottam vissza.
Az is volt Ő! Ámbár hosszú és nehéz szenvedések után, mert akit szeret, azt ő megpróbálja. A szabadság napja csak sok borongó nap után jött fel nekik. Azt a rettenetes veszedelmet, hogy tulajdon testvéreiktől ostromoltassanak, és semmivé tétessenek, elfordította a béka Istene a jó várostól a Bécsi béke által.[29] Ő megifjadva lépett ki hamvaiból, és tisztán jött ki a nyomorúság olvasztókemencéjéből. Ő azt a nagy nyereséget szerezte magának, hogy ő egyike a leghűségesebb városoknak, ezáltal lett ő drága gyöngy az ausztriai koronavárosok egyesületében; ily érdeme mellett, melyet a király és atya a királyi székben megismert, és a haza érdeme szerint méltatott ily dicséret mellett, elfelejthette és el is felejtette szenvedéseit.

Eddig még magamról és állapotomról ezalatt a félelmetes idő alatt, és individualitásomról röviden szóltam, mert az egyén elvész az egészben, és alámegy; és én sohasem akartam azt helyben hagyni, ha az író tulajdon drága létüket mindenütt a sokadalomra viszik. Mindazonáltal még egy-két ismereteket rólam és a körülöttem lévőkről engedjenek meg , s meg is engednek ezen értekezés olvasói.
Én sok esztendeig asztaltársa voltam ama nemes és emberszerető gróf és kanonok Starhembergnek,[30] ki a város és az ország legérdemesebb férfiúi közé számoltatik. Az én tiszttársam, az akkori Istenes tudományok tanítója, Benedek, egy eleven és merész ember; és engem a plébániában megelőző, egy jámbor ifjú Miskey, voltak velünk. A napok hónapoknak tűntek, az éjjelek még hosszabbak és rettenetesebbek voltak, mint azok. Mert a csend tőlünk megtagadtatott, az éj nézőtéri játék volt az ellenséges tűznek, és a mi szorongattatásunknak. Mi a napokat és az éjszakákat általában a pincében töltöttük. Az utolsó rettenetes éjjel is [VI.21-re virradóan], midőn körülbelül minden tűzben állott, itt feküdtünk együtt, és ébren voltunk. Ez a legijesztőbb éj volt, melyre sohasem fogok borzadás nélkül gondolni, és mégis azon az éjjelen szunnyadtam egy-két óráig, mert a fáradtság és lankadtság elnyomott, és a természet kívánta adóját. Virradatkor láttuk a siralmasságot szülő éj iszonyú fájdalmát – és óh! -, ily nehéz szenvedések után csak az a vigasztalás - a kétségbe esés vigasztalása - maradt hátra, hogy tudni illik az ellenség kezébe esünk, ki ha ember is, mégiscsak mindenkor ellenséges.  
Hála az isteni gondviselésnek! Én, és az örökségben lévő barátom, Miskey egy nagy veszedelemtől menekültünk meg. Egy délután volt – hallgatott a lövöldözés -, az ágyú nyugodott, a tűz csak pislogott, a béke látszott szelíd szárnyát a nagyon megsanyargatott városra ismét kiterjeszteni. Ekkor elmentem barátommal a közel lévő Növendékházba[31] - hová magukat a káptalanbeli urak és más papok vonták, mint valami erősségbe -, hogy láthassuk, hogyan vannak a dolgok szenvedő testvéreinknél, és nem hiányzik-e közülük valamelyik kedvencünk. Alig láttuk [meg] őket ismét, és örültünk a viszontlátásnak, újra harsogni kezdett az ágyúk dörgése, és a golyók ismét szerteszéjjel búgtak. Mi siettünk a pincénkbe. Hátunk mögött, igen közel, lecsapott egy golyó egy szegletkőbe, s egy részét leszakította. Ha a szegletkő nem lett volna, úgy mind a kettőnket elsodort volna. A szegletkő volt üdvösségünk! Nem! A mi üdvösségünk az volt, aki azt a követ odaállította! Nem! Az volt a mi üdvösségünk, aki a követ teremtette, ki a kőfaragónak oly erőt adott, hogy a követ formálhassa. Az Isten volt a mi üdvösségünk! Ezért egyedül neki dicséret és dicsőség!
És így tehát befejezem naplókönyvemet, azzal, akinek nevében elkezdtem; és kitől mindeneknek kezdődni és végződni kell: az Istennel, ki mindent jól és bölcsen vezérel, mindent a mi javunkra fordít, ki még a szenvedésből is örömöt teremt, ki mindent szerencsés végre fordít, korán, vagy későn, idelenn vagy odafenn!
A te gondoskodásod - Óh Atya! -, mindeneket kellemesen kormányoz és rendel!       
       
A napló egészben, jegyzetekkel letölthető innen:
https://docs.google.com/file/d/0BxHKPU1EP8vnOFpxbk9qRllTS1U/edit

Jegyzetek:




[1] Louis Marie Jacques Amalric, Narbonne grófja (1755-1813), korábban royalista diplomata és hadvezér. Napóleon éppen 1809-ben reaktiválja, és nevezi ki Győr, valamint a megszállt magyar területek kormányzójának.
[2] Mint látható, naplóírónk itt például egy az egyben az 1809-es naplóját írta be, még a jelen idős szerlezet is megmaradt.
[3] Ez nem teljesen korrekt, hiszen a forradalmi Franciaország idején hű volt XVI. Lajoshoz, egészen 1801-es rehabilitációjáig (melyet Talleyrand jár ki), száműzetésben volt.
[4] Könnyen lehet, hogy valóban XVI. Lajos féltestvére volt, mert anyja XV. Lajos szeretője volt, és apja egyes iratok szerint egy háborús sérülések miatt nemzőképtelen volt születése előtt kilenc hónappal. Egyébként a keresztségben kapott Louis-Lajos név is ezt erősíti.
[5] Latin. Szó szerint: Legyenek egészségesek! Azaz: legyenek észnél!
[6] Itt természetesen ismét Napóleont kell érteni ezalatt.
[7] Azaz Napóleon proklamációja, amelyet Narbonne a kezükbe nyomott is kiplakátozta a városban. Napóleon május 15-én intézett kiáltványt a magyarokhoz, melyben arra buzdította őket, hogy szakadjanak el Ausztriától és Rákos mezején, történelmi hagyományaikhoz hűen, üljenek össze elrendezni az ország ügyeit és királyt választani. A proklamáció a magyarság (a királyság minden nemzetiségében) teljes ellenszenvével találkozott, semmi hatása nem volt. A magyarok kitartottak királyuk mellett.
[8] A magyarok nagyon helyesen levonták a következtetést a francia gyámság (és súlyos adóteher) alatt létrehozott lengyel állam esetéből.
[9] Bajorországi Auguszta, Leuchtenberg hercegnője (1788-1851), Miksa bajor választófejedelem lánya és Jenő alkirály felesége 1806 óta. Két fiúk és öt lányuk született házasságukból.
[10] Ma Győrújbarát része.
[11] Johann Gabriel von Chasteler (1763-1825), teljes nevén (igen, tényleg): Johann Gabriel Joseph Herbert Marquis de Chasteler de Moulbais et de Courcelles, vallon származású (ugyebár a francia forradalomig a mai Belgium Osztrák Németalföld néven a Habsburg-birodalom része volt) császári*királyi hadvezér. 1809-ben a közös hadsereg VIII. hadtestének parancsnoka, majd miután tiroli felkelők vezetője lett, Gyulay Albert (1766-1835) veszi át hadtestének vezetését.
[12] Napóleon mostohafiának adott utasításában az volt, hogy építse ki Győrt annyira, hogy hosszabb ideig képes legyen ellenállni ostromnak, így fedezze a Rába-vonalat, míg Jenő seregével csatlakozik az övéhez és így megerősödött csapataival döntő csapást tud mérni a Károly főherceg vezette Császári-királyi főseregre. Ez nagyjából így is történt, mindössze Győrt nem vette ostrom alá senki.
[13] Az 1809-es Habsburg-francia háború (vagy ötödik koalíciós háború) döntő ütközete, melyben 1809. július 5-6-án Napóleon kemény küzdelem után legyőzi a Károly főherceg parancsnokolta Császári-királyi főerőt. A csatában több mint 300 ezer katona vett részt (több mint negyedük meghalt vagy megsebesült) és 900 ágyú ontotta a golyót az ellenségre.
[14] 1809. július 11-én a két fél ideiglenes fegyverszünetben állapodott meg. Végül, mivel az ellenségeskedés már nem újult ki, 1809. október 14-én a háborút a Schönbrunni béke zárta le. Ausztria és Magyarország jelentős területveszteségeket volt kénytelen elszenvedni. Magyar részről Fiume és Horvátország egy része is francia ellenőrzés alá került
[15] Graz régi magyar neve.
[16] Valóban a békeszerződés bizonyos erődök megsemmisítését is előírta, ekkor robbantották fel a győri vár egyes bástyáit, hogy védhetetlenné tegyék. Minthogy ezek újjáépítésére később nem került sor, elsőként a vár déli, majd a keleti falszakaszait elhordták a polgárok, hogy ne akadályozza a város fejlődését. Mara már csak a püspökvár mellett lévő másfél bástya maradt ránk, illetve a nemrég kiásott Duna-kapu téri, és más kisebb-nagyobb maradványok.
[17] Szegényes ruhadarab.
[18] Van, ami nem változik. :D
[19] A mai Széchenyi-tér volt a város főtere, ahol piacokat is tartottak.
[20] Ezek szerint az illető francia könnyűlovas magyar volt, nem csak magyarul beszélt.
[21] Ebben az esetben „megjegyzés”-t jelent.
[22] Jelentése: Noha ti építettétek őket, de nem magatoknak – Vergilius négysoros versikéjének egyik sora. Szó szerint: Gyönyörködtök a juhokban és a gyapjúban, de nem a tietek. A sztori szerint Augusztus házának falára egy éjjel Vergilius felírt egy Sic vos non vobis kezdetű egysoros versikét, ám a császár másénak hitte, és azt jutalmazta. Erre Vergilius írt egy négysoros verset, minden sorát így kezdve, s bizonyítva, hogy ő volt az „elkövető”.
[23] Az előző jegyzetben említett négysoros versike utolsó sora, jelentése: „Az ökör húzta eke nem az övé.”
"Sic vos non Vobis aedificatis Aves,                                                              
Sic vos non Vobis vellera fertis oves,
Sic vos non Vobis mellificatis majmok,
Sic vos non Vobis fertis aratra Boves. "

Szabad fordításban:
Nem magának épít meleg fészket az madár,
Nem magának növeszt gyapjút a birka,
Nem magának szánja mérgét a darázs,
Nem magának húzza az ekét az ökör.

[24] Valójában a mai Szigetköznek nevezett sziget felé.
[25] Ellentétben János főherceg seregével, Jenő alkirály csapatai oda is értek.
[26] Narbonne-t 1813 őszén Torgau erődjének kormányzójává nevezték ki, mely kulcsfontosságú volt az akkor már védekezésbe szoruló napóleoni birodalomnak. Az erődben tífuszjárvány tört ki, amelynek áldozatul esett a parancsnok is, katonáinak nagy részével együtt. Szívét hazavitték, és Franciaországban temették el.
[27] Útlevél, vagy passus. Háborús időkben egy parancsnok által kiadott (kellően megindokolt) engedéllyel lehetett utazni a hadműveleti területen, melynek felmutatásával, ellenőrzésével a hatóságok átengedték az utast. Enélkül könnyen lehet, hogy lefogták, mint kémet.
[28] Mint az kiderül ebből is, Hohenegger Lőrinc a papnövendékeket tanította Győrben, ám most nem volt hol.
[29] A Schönbrunni békéről van szó, melyet október 14-én írt alá a Habsburg birodalom és a Francia Császárság. Ausztria kénytelen volt lemondani Salzburgról Bajorország, Nyugat-Galíciáról a Varsói Nagyhercegség, Tarnopol körzetéről Oroszország és a Száva folyóig Horvátország egy részéről a francia csatlós Illíria javára.
[30] Ha jól sejtem, Starhemberg Emánuel győri kanonokról van szó.
[31] Ez a mai Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár barokk épülete (Káptalandomb 26.), bár nem teljesen a mai formájában. Nem tévesztendő össze a mai papneveldével, amely akkor még nem létezett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése