Magyar királyok diadalmenetei a középkorban

Magyar királyok diadalmenetei a középkorban

Corvin János herceg bevonulása a meghódolt Bécs városába, 1485
(forrás: innen)

Kevéssé ismert történelmünkben, hogy a magyar királyok győzelmeik után a rómaiakhoz hasonlóan diadalmenetet tartottak. Igaz forrásaink ennek rekonstrukcióját csak a XV. század közepétől teszik lehetővé, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy már korábban is történt ilyen. Az már az árpád-korból is datálható, hogy a magyar uralkodók hadjárataikat egyfajta szimbolikus nyitánnyal kezdték el, melynek során Fehérváron felemelték az ország zászlaját.[1] Anonymus is beszámol esetekről, melyek szerint a magyar vezér Árpád megünnepli hadvezéreinek sikerét:

A Salán vezérrel való megegyezést követően Árpád és övéi három napos lakomával ünnepeltek,[2] majd Attila városának elfoglalása után még nagyobb volt a dínomdánom:

„Másnap pedig Árpád fejedelem és előkelői (primates) valamennyi vitézük (omnibus militibus) kíséretében bevonultak Attila király városába. Megpillantották a királyi paloták sorát, néhányat földig lerombolva, néhányat épségben, és megcsodálták a kőépítményeket… Nagy örömükben nap mint nap Attila király palotájában lakomáztak egymás mellett ülve, kobzok és sípok édes hangzású dallamait, igricek számtalan énekét hallgatva. Az ételt és italt a vezérnek és előkelőinek aranyedényekben, szolgálóiknak és a parasztoknak (servientibus et rusticis) ezüstedényekben tálalták… Árpád fejedelem az övéivel örömében húsz napon át időzött Attila király városában; ezalatt Magyarország vitézeinek színe-java a fejedelem jelenlétében paripáikon pajzsokkal és lándzsákkal mindennap fényes tornát rendezett, a többi fiatal pedig pogány módjára íjjal és nyíllal szórakozott.”[3]

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Anonymus egy magyar királyi diadalmenetet és az azt követő lakomát írja le, amelyet maga is láthatott! Még valószínűbbé teszi a magyar királyok diadalmas bevonulását az amit Kézai ír IV. (kun) László diadalmas dürnkruti győzelmét követően:

„Mármost hogy emlékezetessé váljék László királynak ez az oly dicső és diadalmas győzelme, a cseheknek, a lengyeleknek és a morváknak örökös szégyenére és gyalázatára a pajzsokat és a zászlókat (scuta et vexilla) a fehérvári székesegyházban, a királyság székhelyén a falra fölfüggesztve mindörökre őrzik.”[4]

Ez a motívum tökéletesen azonos a XV. századi szokással, mely során a legyőzött ellenség zászlóit és hadijelvényeit kitették az új székhely, a budai vár főtemplomának a Nagyboldogasszony templom falaira.

A Boldogasszony templom (ma Mátyás-templom) Budán a Schedel világkrónikában

1444 elején az úgynevezett „Hosszú hadjárat” után Ulászló király és hadvezére Hunyadi János vajda méltán lehetett elégedett a török elleni hadművelettel, hiszen a később a törökkel kötött Szegedi béke jelentős sikert jelentett. A magyar hadsereg Szerbiából hazafelé vonulva január 25-én érte el Nándorfehérvárt,[5] ahonnan néhány napi pihenőt és lakomázást[6] követően indult meg a vezérkar Budára. Sajnos az általában megbízhatóbb Thuróczy ezúttal elég szűkszavú:

„A vajda úr tehát… emberekben és javakban óriási zsákmánnyal megrakodva; győzelme jeléül sok ellenséges zászlót, azaz bandériumot adott át a királynak. Ezeket később a Boldogságos Szűz Máriának, Magyarország oltalmazójának ajánlották fel, s az ő – Buda városában épült – templomában függve egészen a mi időnkig az utókor emlékezetére és a Boldogságos Szűz dicsőségére tanúságot tettek azokról a nagy győzelmekről, amelyeket az ég adott a vajda úrnak. És ha a por meg a régiség nem emészti meg finom szövetüket, mind a mai napig ott függnének.”[7]

Szerencsére Bonfini sokkal bővebben informál minket az ominózus budai bevonulásról:

„Ulászló végre hosszú út után minden csapatával együtt megérkezett Görögfejérvárra[8], melyet most Belgrádnak hívnak; övéi tisztességgel fogadták, néhány napig pihenéssel és bő étkezéssel gyógyítgatta, erősítgette a katonákat meg a lovakat. Aztán átkelt a Száván, és Corvinusszal[9], a despotával[10] meg a többi előkelővel Budára ment; amikor jelentették, hogy csapataival a városhoz közeledik, a tanács utasítására a polgárság és a polgármester az összes rend és a papi testület kíséretében elébe özönlött, hogy visszatérő királyát méltóságához illően fogadja. A főpapok és a papok megálltak az első mérföldkőnél, a polgármester és a várnagy a többi tisztviselővel a nép élén továbbment, és találkozott a királlyal, akinek jobbján Corvinus és Julián,[11] balján a despota haladt; őket követték a lovaskapitányok, a lófők, a vidám és büszke katonák, akik nemcsak a fejükön, hanem dárdájukon és lándzsájukon is koszorút viseltek. A találkozáskor akkora taps és éljenzés tört ki, hogy minden visszhangzott az örömujjongástól. Dagasztotta az általános vidámságot a harangzúgás és a katonák csatakiáltása. Aztán kialakult a diadalmenet. A király előtt az előkelő foglyok hosszú sora haladt, legelöl a harámbasa, Ázsia kapitánya, legyőzője előtt megkötözötten, aki minden szemet magára vonzott; előtte vitték az ellenségtől szerzett zászlókat és a zsákmányt, amennyit haza tudtak hozni. A pápai követ és a despota között pálma alakú köpönyegben Corvinus követte őt, mert ezzel fejezték ki, hogy a király után ő is megérdemelten tart diadalmenetet. Ezeket követte a keresztesek szent serege, melyet két oldalról főpapok és tisztviselők fogtak közre; aztán a légiók folytatták a sort, melyek harsány vidámságát a Duna meg a környező hegyek visszhangozták. Ezt az egész fentebb leírt oszlopot a papok díszmenete előzte meg, akik szent öltözékben, ünnepélyesen lépegetve vitték maguk előtt a hazai szellemeket és isteneket, az istenségek aranyos, ezüstös képmásait; hálaadó szent himnuszokat zengtek a mindenható, jóságos Jézus Krisztusnak és az isteni anyának, Pannónia patrónájának; jobbról és balról mindenféle népség verte kiáltozásával az eget, ahogy versengve éltette Ulászlót és Corvinust. Amikor pedig a városkapuhoz érkeztek, a mélyen vallásos Ulászló király, tudván, hogy a győzelemnek isten a szerzője, leszállt a lóról, gyalog ment be örvendezve a városba, és a győzelmi menettel mindenekelőtt az isteni anya bazilikáját kereste föl. Miután minden oltárnál istentiszteletet tartottak, a király hálát adott mindenható védelmezőjének és az összes istennek, elhelyezte a templomban az ellenséges zászlókat meg a fegyverzsákmányt, és alul egy táblát függesztett ki, amelyen beszámolt a győzelemről, amelyet a mennyei kegyelem a törökök felett adott. Az istentisztelet után a várba mentek, a király Corvinust érdemei szerint nyilvánosan megdicsérte, hiszen az egész siker az ő virtusának és bölcsességének volt köszönhető. Érdeme szerint megdicsérte a többi főurat és kapitányt is; aztán utasította őket, hogy mindegyikük sorban függessze ki feliratos címerét ugyanazon bazilikában a főoltárnál, hogy így a mostani diadalnak megadják a méltó dicsőséget, mely táblák napjainkig ott láthatók. A diadalmenet még nagyszerűbb látványt nyújtott volna, ha bemutathatják azt a zsákmányt is, amelyet szükségből kénytelenek voltak elásni és elégetni.”

I. Ulászló (lengyelként III. Ulászló.) király utólagos síremléke a krakkói Wawelben,
király holteste nem került elő a várnai csata után.

Ha lehámozzuk a Bonfini által ráragasztott reneszánsz sallangokat és antik díszítményeket, akor azt kell mondanunk, hogy a talján történetíró hitelesen adja vissza a felvonulás lépéseit. Hogy mivel indoklom ezt? Mivel ránk maradt Buda városának jogkönyve, amelyben leírják miként kell fogadni a városnak a hazatérő királyt:

„7. A királynak hadjáratból, illetőleg idegen országból való megérkezéséről

Ha az történik, hogy a király hadjáratba vonulva vagy máshova utazva huzamosabb időt tölt az országon kívül, és azután hazatér országába, és a városhoz közeledik, férfiak és asszonyok, fiatalok és öregek, az összes templom és kolostor papságával együtt, gazdagon felékesítve, körmenetben, zászlókkal és szentségekkel valamint égő gyertyákkal vonuljanak elébe. A városbíró együtt az esküdtekkel és más előkelő városi polgárokkal, akik képesek erre, mind lovagoljanak elébe, fogadják méltóképpen, majd kísérjék el a várba, ahol azután a bíró alázatosan búcsúzzon el tőle, és azután a város népével együtt térjen haza, és egész idő alatt minden templomban valamint kolostorban zúgjon az összes harang.”[12]

Egészen nyilvánvaló, hogy a budai polgárok ténylegesen is megtették 1444-ben azt amit a jogkönyvük javasol a király fogadásához, annyi az azonosság. Hasonlóképpen meséli el a magyar és lengyel katonaság diadalmas bevonulását Budára himnuszok éneklése közepette Dlugosz is XII könyvben megírt hatalmas művében.[13] A bevonulás során mintegy 4000 török foglyot – közte 13 vezért - vonultattak fel a király menete előtt,[14] bemutatták a zsákmány legértékesebb részét, a zsákmányolt zászlókat és a győztes sereg erre alkalmas része feldíszítve, felkoszorúzva felvonult a városlakók ünneplő sorfala között. A király szerényen gyalog, mezítláb vonult be a mai Mátyás-templomba, ahol elhelyezték a törökök zászlóit, majd a hadjárat során kiemelkedően teljesítő bajnokok címereit, neveit, sőt egyesek megfestett hőstetteit is. A király templomi zarándoklatát a székesegyházban elénekelt Téged Isten dicsérünk (Te Deum laudamus) zárta.

Te Deum laduamus

A győzelmet persze nem csak a legyőzött ellenségből ejtett foglyokkal lehetett demonstrálni, hanem mint az legutóbbi Mátyás török zsoldosait röviden bemutató írásunkból már említettük, az ellenségből átállt katonákkal is. Mátyás 1464-es győzelmi menetében 200 új ruhával felékesített „török” harcost vonultatott fel. Teleki a következő személyeket határozta meg, mint olyanokat, akiknek címerét és tetteit megörökítették a templomban: Hunyadi János erdélyi vajda, a királyi hadsereg fővezére, Újlaki Miklós erdélyi vajda, Pálóczi Simon, Czudar Simon, Marczali Imre, Julianus bíboros, a lengyelek közül: Szcekoczin Péter, Schamotuli Péter, Vojnicki Pál, Tarnov János, György szerb despota.[15]

Tudunk arról is, hogy Buda vára afféle gyűjtőhelye lett az ellenségtől elvett zsákmánynak. A nándorfehérvári győzelmet követően az óriási török ostromágyúk egyikét legalábbis ott helyezték el a diadal jeleként és egész 1526-ig ott volt, míg a mohácsi győzelem után bevonuló Szulejmán szultán el nem szállíttatta onnan.

Nagyon érdekes az az epizód, amelyet szintén Bonfini örökített meg Mátyás király 1487-es bécsújhelyi bevonulása[16] során, melynek személyesen is szemtanúja volt:

Minthogy a város megadta magát hosszú ostromzár után, itt nem vonultak a győzedelmes magyar sereg előtt foglyok vagy zsákmányt hordó szekerek, hanem csak a városfalakra és a tornyokra tűzték ki a magyar király lobogóit, majd zászlókkal az élen bevonultak a magyar csapatok. A király vonult elől, akit az esztergomi érsek, Estei Hippolit követett (akinek érseki kinevezését Mátyás verte át a pápánál, hiszen a "magyar" főpap mindössze 8 éves volt!), majd a többi egyházi jött. Az egyháziakat Mátyás katonatisztjei követték, akik Bonfini szerint a következőket kiabálták: „Huj-huj, győzelem! Huj-huj győzelem!”. Érdekes, de már a honfoglalóktól fennmaradt a Huj-huj csatakiáltás, amely ezek szerint több mint 500 évvel később is élt! A diadal estéjén a beszállásolt katonák megvendégelték az ostromzártól éhező helyieket, az olasz történetíró szerint volt aki a mértéktelen zabálástól felpuffadt.[17] A győzelmi ünnepséget látványos erődemonstrációként másnap nagy katonai szemle zárta.

Mátyás idején is divatban maradt az ellenségtől elvett zászlók templomokban való kitűzése, hiszen Janus Pannonius külön verset is szentelt a moldvaiaktól zsákmányolt hadijelvényeknek:

„A MOLDVAIAKTÓL SZERZETT HADI JELVÉNYEKRE,

MELYEKET A BUDAI NAGYBOLDOGASSZONY

TEMPLOMÁBAN FÜGGESZTETTEK KI

Hősi király, Mátyás, számodra a moldvaiaktól

Vette a Szűzanya el hadban e harcjeleket.

Melyek alatt eddig barbár hordák tusakodtak,

Most közlátványul függnek a szent falakon.

Ó, a vezéri erény, amely egymaga verte tulajdon

Odvuknak mélyén tönkre a thrák hadakat!

Istennő, te pedig hallgasd meg újra imáját:

Győzzön az ozmánon s hozzon ujabb jeleket.”[18]

Úgy tűnik azonban, hogy nem pusztán az ellenség zászlói kerülhettek ki a budai nagytemplom falára, hanem a győztes vezérek lobogói is. Legalábbis erre utal Janus másik epigrammája, melyet Vitéz János esztergomi érsek hadijelvényéről (signo) írt:

„VITÉZ JÁNOS ÉRSEK HADI JELVÉNYÉRŐL

Míg koronás Mátyás a szilaj Moldvát leigázta,

 János püspöknek volt hadi zászlaja ez.

Szétkergetve a vlácht a csapat meghozta urának,

ő meg a templomnak hozta el áldozatul.”[19]

Sajnos Mátyás király halála után a magyar hadisikerek száma látványosan megfogyott és 1541-ben Buda török kézre kerülésével a Boldogasszony templom mecsetté lett, az ott egykori nagyságunkat jelképező lobogók, címerek pedig az enyészeté lettek, hacsak nem kerültek Isztambulba.

Felhasznált irodalom:

Anonymus                    Anonymus: A magyarok cselekedetei. Ford.: Veszprémy László. Bp., 2004.

Bonfini                         Bonfini Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford.: Kulcsár Péter. Bp., 1995.

Buda város jogkönyve

Buda város jogkönyve I-II. Közreadja: Bléazovich László és Schmidt József. Szeged, 2001

Dlugosz                       Dlugosz, Jan: Historiae Polonicae I-II. Frankfurt, 1711-1712

Janus                           Janus Pannonius összes munkái. Bp., 1987.

Kézai                           Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Bp., 2004.

Rázsó 1984                 Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Bp., 1984.

SRH                            Scriptores Rerum Hungaricarum I-II. Bp., 1937.

Teleki                          Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. I. Pest, 1852.

Thuróczy                      Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford.: Bellus Ibolya és Kristó Gyula. Bp., 2001.

---

[1] Olvashatunk az eseményről Pauler Gyula gigantikus és mai napig alapműnek számító munkájában: Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. II. köt. Bp.: MTA, 1893. p. 548-549 III. András 1291-ben le is írja oklevelében, hogy kifejezetten a zászló kibontására ment a fehérvári egyházhoz, például: DL 49677 „elevando vexillo nostro”. Ugyanezt leírja Kézai Simon is a dürnkruti csata előtt: „Kiindult tehát Fehérvár városából, mint Mars isten fia… A királyi jelvényt fölemelte” Lásd: Kézai, 74.

[2] Anonymus: A magyarok cselekedetei, 16.

[3] Anonymus, A magyarok cselekedetei, 46. ford.: Veszprémy László Kritikai kiadás: SRH I. p. 94-95

[4] Kézai, 74. Ford.: Bollók János Latin eredeti: SRH I. p. 186

[5] Rázsó 1984, p.101

[6] Bonfini, p. 350

[7] Thuróczy 235. Az idézett rész Bellus Ibolya fordítása.

[8] Nándorfehérvár a régi magyar nyelvben is gyakran szerepelt Görögfehérvár néven, és ez átment több nyugati nyelvbe is, mint például a német. A magyarban általában a korban már Nándorfehérvár, latinul Nandoralbensis.

[9] A humanista Bonfini Hunyadi Jánost nevezi Corvinusnak.

[10] Brankovics György szerb despotáról van szó, aki jelentős sereggel segítette a magyarokat a hadjáratban.

[11] Julianus bíboros, pápai legátus (Giulianio Cesarini), a keresztes hadjárat egyik szervezője.

[12] Buda város jogkönyve,  p.306-307

[13] Dlugosz, I. p. 778

[14] Teleki, I. p. 358

[15] U.o.

[16] 1487. augusztus 17-én adta meg magát a város.

[17] Bonfini, p. 499

[18] Janus, p. 186

[19] Janus, p. 185