Szeretjük őket:

2013. június 4., kedd

Trianoni filozofálgatás magamban magammal

Ha az ember olyanokkal beszélget, akit érdekel akár a történelem, akár a politika, előbb-utóbb mindig szóba kerül a Trianoni békeszerződés. Egyszerűen kikerülhetetlen ez, hiszen a ránk kényszerített diktátum hatásai a mai napig tartanak. Valami eltört nemzetünkben 1920-ban (vagy talán még korábban), s úgy tűnik nem tudunk kikászálódni a felhalmozódó problémák halmaza alól. A gazdasági helyzetünk olyan amilyen, mára alighanem nyilvánvaló, hogy nem a zsebeink, hanem a fejünk tartalmával, a szellemmel van a baj. Ha lelkileg sikerülne rendbe rakni magunkat, akkor hamar megjönne a gazdasági-gazdagsági javulás is. Az most egy másik kérdés, hogy ellenlábasaink hagyják-e ezt. De mindenképpen meg kell próbálni, mert anélkül semmi esélyünk.



Az mára világossá lett, hogy az Európai Unió nekünk hátrány politikailag biztosan, gazdaságilag meg majdnem biztosan. Aki mostanra nem szűrte le azt, hogy a nemzetiségi ellentéteket sem oldja fel, az közel menthetetlen. Nehéz lenne összeszedni pozitív dolgokat 2004-es belépésünk óta. Reméltem az égiektől, amikor nemet húztam a szavazólapon, hogy tévedtem és eljön a Kánaán, de nem jött. Az meg, hogy szabadon utazgathatunk, csak 1989 előtthöz pozitív, 100 évvel ezelőtt úgy utaztak Európában az emberek, ahogy kedvük volt és munkát is úgy vállaltak, ahogy akartak. 
Az is egyértelmű, hogy az országokat manapság a gazdasági hazardőrök sokkal inkább fenyegetik, mint a fegyveres támadások. Mint minden ilyen esetben a nagyobb államnak sokkal nagyobb az ellenállóképessége, így célszerű lenne egy közép-kelet európai nagyhatalom. Ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia képes volt az orosz és a német birodalommal szemben ellensúlyt képezni régen, most is nagyon kellene egy ilyen állam. Erre azonban még egy Nagy Magyarország színmagyar lakossággal is kevés lenne. Ehhez több állam szövetsége kellene, ahogy 1526-tól 1918-ig is volt. 
Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy aki kis államban él, az kiszolgáltatott és szükségszerűen szegény marad. Ha kútba dobnak, akkor nem az ásás a nyerő ötlet. Az erre esetleg Svájccal és Skandináviával példálózóknak jusson eszébe, hogy mindkét térség periférián van, egy komoly nagyhatalom támadását pedig képtelenek lennének visszaverni. Magyarországból, Erdélyből nem lehet új Svájc, átjáróház a térségünk az Európa kontinens közepén.

Elmélet
Ha holnap reggel visszakapnánk egy határozattal Magyarország teljes területét, akkor azt kell mondanunk, hogy jó eséllyel képtelenek lennénk megtartani. Ennek oka nem katonai - bár az is -, hanem az, hogy a lakosság nem magyar része zsigerből gyűlölne minket. Az első dolog tehát, hogy ezen változtassunk. Könnyebb mondani, mint megtenni, persze. Elvégre hogyan szerettessem meg a magyarokat egy románnal, akibe belenevelték, hogy a két nép utálja egymást? Nem bocsánatkérésekkel, hanem korrekt magatartással. Például olyanokkal, hogy ha mi ragaszkodunk olyan ősi földjeinkhez, mint a Bácska és a Bánát, akkor nem ismerjük el Koszovó függetlenségét, amely Szerbia számára hasonlóan fontos... Olyan gesztus lett volna ez, ami ismét egy elszalasztott lehetőség.
Nacionalizmussal nem megyünk semmire, ha visszakapnánk a Felvidéket, a szlovákok attól még ott lesznek, a két nemzet ellentétével együtt, amely működésképtelenné tenné a közös államot. Túl kell tenni magunkat sok sérelmen mindkét oldalról és nem lehet kérdés, hogy egy szlovák-német vitában melyik oldalt pártoljuk. Nem, nem a németet. Csak így lehet. Legalábbis most ezt gondolom. Persze tévedhetek. Abba belegondolni még nekem is új és rémisztő, hogy saját logikám szerint ugyanúgy egy román-brazil focimeccsen is Romániának kellene szurkolnom. 

Egyáltalán először azt kellene eldönteni, mit akarunk visszakapni. Mindent? A magyar lakta térségeket? Elsőre a második a csábítóbb, közelebbi és keresztülvihetőbb. Csak 1990 óta szerintem legalább 3 alkalommal volt esélyünk etnikai alapon visszaszerezni a Délvidék magyar lakta részeit, és Csehszlovákia szétesését is tétlenül néztük végig. Ugyanakkor az embert a szíve az egész felé hajtja. Majdnem mindegy melyik irányba indulna el az ország, csak döntsön már egyik mellett. Nem gondolom, hogy egy önálló Magyar Királyság visszaállítható régi területével. Bár tévednék. Mindenesetre egy az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonló szövetségi államban sokkal inkább látok fantáziát. Egyszerűen rá kell ébrednie a környező országok lakóinak, hogy önállóan a nyugati hatalmak (és ha lesz rá módjuk, a keletiek is) kijátsszák őket egymás ellen és sokkal jobban járnának, ha lenne egy közép-kelet európai nagyhatalom, amely állampolgárait megvédi mind a gazdasági machinációk, mint a közvetlen fizikai támadás ellen.

Az államforma:
Sajnos ma Magyarországon még mindig tabu annak felvetése, hogy vissza kell térnünk a királysághoz. Szomorú dolog ez, ráadásul, ha felvetődne a dolog az ország egy jelentős része egy régi oktatási gyakorlat miatt ezt egy ósdi, meghaladott államformának tartaná. Most azon túl, hogy jogi szempontból jelenleg is királyság van, mint az már egyszer megírtam, számtalan előnye lenne ha újra királyság lennénk:
1. Nem lenne államfőválasztás, amely 5 évente politikai viharokat támaszt, a poszt erejét pedig annak betöltője határozná meg. Egy jó uralkodó nagyobb mértékben, egy alkalmatlan, szinte semennyire nem szólna bele a politikába.
2. Ez a hagyományos államformánk, miért ne követnénk, amikor a köztársaságaink folyamatosan megbuktak, míg a királyság 900 éven át folyamatosan fennállt és az ország sikereinek nagy része ehhez köthető.
3. Újrakezdhetnénk a történelmünket, egyértelmű cezúrát húzva egy lezárt kor után.
Annak idején Boros Péter azt írta, hogy a királyság nem ördögtől való dolog. De nem ám, elvégre a Magyar Királyság kifejezetten Istentől való dolog, nem véletlenül írták a középkori uralkodók okleveleikben: "X, Dei gratiae", azaz Isten kegyelméből! Nem a saját akaratukból, mint Napóleon, nem szavazás útján, mint holmi elnökök, hanem Istenéből. Ennél fogva a király nem választás okán uralkodik, hanem származás okán. Választás a magyar rendeket akkor illette meg, ha az utódlás nem volt egyértelmű, vagy megszakadt egy vérvonal. Ez történt 1301-ben, 1382-ben,, 1437-ben, 1458-ban, 1526-ban és 1740-ben. De abba a rendeknek már nem volt beleszólásuk, hogy teszem azt egy uralkodónak melyik fia üljön a trónszékre, mert ezt Isten eldöntötte: az elsőszülött. A rendek akkor léphettek még közbe, ha netán kiderült, hogy a király alkalmatlan a poszt betöltésére, de ez csak nagyon indokolt és kirívó esetekben történhetett meg: ilyen volt Salamon király elűzése, aki német hűbért vállalt.

Ki lenne az uralkodó?
Valahányszor szóba kerül a királykérdés, azonnal ezt szegezik az ember nyakának: Na igen, de ki lenne a király? Orbán Viktor vagy valaki más politikus? Természetesen ez kizárt, mint említettük, ez nem szavazgatás, hanem vér kérdése. A Vérszerződés így rendelkezett, melyet aztán a nemzet meg is tartott:
"Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük." (Anonymus)
Na igen, de hát kihaltak az Árpádok, általános iskola 6. osztályos tananyag. Csakhogy nem fedi teljes mértékben az igazságot. Férfiágon halt ki a Turul dinasztia, nőágon a mai napig él! A legkézenfekvőbb választás a Habsburg-Lotharingiai ház, amely 4 évszázadon át folyamatosan magyar királyokat adott és Árpád ivadékok nőágon többszörösen is. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik a Habsburgokat, hiszen 70 évig a Kossuth-párt, majd később 50 évig a baloldal szidalmazta őket. De még egyszer rögzítsük: ez nem tetszik, vagy nem tetszik kérdése. A vér kötelez, ahogy a hét vezér esküje is. 1918-ban IV. Károly lemondott a hatalomgyakorlásról és azóta minket csapás csapás után ér. Formailag a Horthy rendszer rendben volt, de a Habsburgok trónfosztása úgy tűnik hiba, a megszegett eskü visszacsapott ránk. Mit is mond a Vérszerződés átokformulája:

"Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa." (Anonymus)

Nincs olyan kitétel, hogy ilyen és ilyen helyzetben megszeghető. Az ember nem szeg esküt. Jelenleg a magyar törvényes uralkodó tehát - ellentétben a bulvárhírekkel, nem György, hanem - Habsburg Károly, Ottó elsőszülött fia, e néven az ötödik. A Habsburgok nem magyarok, nem osztrákok, talán alkalmasak lennének integrálni a térséget és Árpád vére folyik bennük, minden kétséget kizáróan.
Ha nagyon ódzkodnánk a Habsburg fő vonulatból választani, még mindig lehet az úgynevezett nádori magyar ágból koronázni, hiszen az sem halt még ki, itt jelenleg József Árpád főherceg jönne a sorban.

A nyelv kérdése
November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját, mivel 1844-ben ezen a napon lett hivatalos nyelv a Szent Korona országaiban a magyar. Joggal szeretjük nyelvünket, fantasztikus kincs. Mindamellett le kell szögezni, hogy ez a törvény a liberalizmus (amely persze nem azonos a ma liberálisnak nevezett szélsőséggel) kezdetén komoly hiba volt. A Magyar Királyság egyik nemzeteket összekötő kapcsát iktattuk ki önként, a latin nyelvet. Addig minden magyar földön született ember számára egyenlőség volt, hiszen senki sem született latin anyanyelvvel, azt tanulni kellett magyarnak, tótnak, horvátnak. Egyáltalán nem meglepő, hogy megneheztelt ránk a magyar nyelv kötelezővé tétele miatt sok nem magyar anyanyelvű testvérünk. Ha szeretnénk visszaállítani és vonzóvá tenni a Szent Korona országát a Kárpát-medence lakói számára - ez pedig óhatatlanul szükséges ahhoz, hogy stabil állam legyen - akkor fel kell adni büszkeségünket ezen a téren és köztes megoldást találni. Csak olyan nyelv jöhet szóba, amely nem anyanyelv a térségben. Ha a hagyományokhoz ragaszkodnánk, akkor ez a latin lenne, ha a modern korszellemet követnénk, akkor az angol. Ez utóbbi igen komoly előnyökkel járna, úgy vélem.

Kicsit olyan össze-vissza lett ez a bejegyzés, saját zagyvaságok kusza halmaza, de Trianon az emberből filozofálgatást hoz ki, mert tudni szeretnénk, hogy hol rontottuk el. Mert valahol elrontottuk és helyre kell tennünk, amíg még van bennünk erő.

Ráadásul a mai diákok sokszor hozzánk elő belőlünk azt sötét gondolatot, hogy alkalmatlanok lesznek egy ilyen nagy feladathoz (nem mintha mi mai felnőttek olyan alkalmasnak látszanánk). Isten adja, hogy tévedjünk!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése