Szeretjük őket:

2013. április 24., szerda

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása Olaszország ellen, 1915. május 24. 2. rész

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása 
Olaszország ellen, 1915. május 24. 
2. rész


A hadműveletek északi hadszíntere, 1915.V.24.

Előző írásunkban bemutattuk az olasz hadüzenet után megindult osztrák-magyar flottaakciót, melynek feladta az ellenséges állam vasúthálózatának részleges megbénítása, ezáltal az itáliai támadással szembeni időnyerés volt. Eddig az előzményeket, a támadás tervét és Horthy Miklós csoportjának Porto Corsini kikötője elleni akcióját mutattuk be. Most a főerők anconai bombázása következik, melyről gyakran az egész hadműveletet Ancona bombázásának nevezik, nem minden alap nélkül, hiszen a hajók több mint fele itt került bevetésre.


Ancona kikötője a XX. század elején

Ancona

Az osztrák-magyar flotta főerői a Olaszország legfontosabb keleti parton fekvő haditengerészeti kikötője, Ancona felé tartottak (Brindisi nagyon délen volt, túl közel az Antant nagy túlerőben levő egységeihez, Velence kikötője pedig nem volt kellően modern nagy csatahajókhoz). Haus főerejéről 1 órakor levált a Radetzky csatahajó (14500 t) két kísérőjével az 56 T (211 t) és 73 F (211 t) torpedónaszádokkal, hogy a délebbre fekvő Potenza folyó torkolata felé vegye útját. Ugyanekkor a már korábban is felderítést végző Saida-csoport (mint említettük korábban a Saida gyorscirkálóból, a Szigetvár védett cirkálóból), valamint a Balaton és Triglav rombolókból állt) a támadást délről biztosítandó a Radetzky-csoportnál is délebbre indult, legyezőszerűen állást foglalni. Hajnali 2 órakor újabb hajók szakadtak el Haustól, ezúttal északi irányba, mégpedig a Zrínyi csatahajó (14700 t) két kísérőjével a 4-es (116 t) és 7-es (131 t) torpedónaszádokkal.
A zöm, amely a kikülönítések után is 10 csatahajóból (a Kriegsmarine összesen 15-tel rendelkezett, tehát annak kétharmada Anconához nyomult) 3:40 körül érte el Anconát, amely fényárban, kivilágítva volt.[i] Sem a lakosság, sem a partvédelem nem számított támadásra. Haus torpedónaszádokat küldött ki a kikötő aknamentesítésére, de nem találtak egyet sem. A főparancsnok személyes vezetése alatt a 3. és 4. csatahajó osztály hajói párhuzamosan felfejlődtek a tengerparttal, attól mintegy 3000 méter távolságra.[ii] A modernebb Tegetthoff és Radezky osztályú csatahajók távolabb helyezkedtek el. Hajnali 4 órára minden előkészület megtörtént, a hajók lobogódíszt öltöttek és 4 óra 4 perckor megkezdték kijelölt célpontjaik megsemmisítését.

Az S.M.S. Habsburg csatahajó, a hadművelet során biztonsági okokból
Haus admirális zászlóshajója

A Velebit és a Csikós rombolók az éjszaka sötétjében behatoltak a kikötőbe. Előbbi egy torpedóval elsüllyesztett egy kikötőben lévő gőzöst, utóbbi szintén torpedóval a mólót rombolta szét. Ágyúikkal további célpontokat pusztítottak, melyek közül a leglátványosabbak kétségtelenül a petróleumkikötőbe hulló találatok lehettek. A két romboló egy másik gőzöst is megrongált, majd visszatér a flottához, amelynek nagy csatahajói hatalmas 24 és 30.5 cm-es lövegei megkezdték a tüzelést mintegy 3000 méterről.
A Habsburg a kikötőt védő Carlo Cipelli üteget, a San Stefano katonai tábort, valamint a vasútállomást lőtte; A Babenberg az Anconai hajógyárat, egy másik partvédő üteget és a város áramellátó központját bombázta szét. Az Árpád a város más fontos szolgáltató központjait (gázművek, víztorony, vízvezeték), a város fölé emelkedő citadellát és a mólót árasztotta el lövedékeivel. Az Erzherzog osztályú hajók sem tétlenkedtek. A Ferdinand Max csatahajó a város északi oldalán lévő kaszárnyákat, a szemaforállomást és a rádióadót lőtte; az Erzherzog Friedrich a rakpartot és a város déli felén lévő laktanyákat kapta feladatul, míg az Erzherzog Karl további kaszárnyákat és az Enrico Cialdini üteget. Haus nem akarta kockáztatni a legértékesebb dreadnought típusú modern csatahajóit, így azoknak városon kívüli, kevésbé kockázatos célpontokat jelölt ki, mint a világítótorony vagy az Alfredo Savio és Montagnola Chiesa ütegállásokat.[iii]

Az S.M.S. Tegetthoff csatahajó 30.5 cm-es lövegei Anconát lövik.
A császári és királyi haditengerészet főerői Ancona kikötőjét és környékét lövik,
1915. május 24. hajnali 4 óra 30 körül


A Skoda gyár 305 mm-es hajóágyúi meglehetősen kellemetlen ébresztőt jelentettek a városiaknak. Az olasz parti védelem szinte semmilyen ellenállásra nem volt képes, a hajókat nem fenyegette találat és gondtalanul lövöldözhették célpontjaikat.

A támadás összehangoltságára mi sem jellemzőbb, hogy közben megérkezett a tengerészeti légierő 3 repülőgépe, melyek további bombákat dobtak a városra. Az L40, L46 és L47 a hajók sortüzei alatt értek Ancona fölé, levegőből is támadva azt. Az olasz jelentés szerint az osztrák-magyar repülőcsónakok a légvédelmi ütegek tüze miatt vonultak vissza, ám sokkal valószínűbb, hogy ezek a könnyű és kevés súlyt szállítani képes gépek pusztán kifogytak a bombákból és az üzemanyagból. Előtte még egy kis légiharcra is sor került, mert 5 óra tájékán északnyugatról feltűnt egy olasz katonai léghajó a Citta di Ferrara. A három repülő, valamint a hajók légvédelmi fegyverei azonban hamar elűzték.[iv] A repülők Iesi városának repülőgéphangárjait is megkísérelték lebombázni, de ez nem sikerült.

Az L47-es reülőcsónak, amely Kumborról felszállva Anconát bombázta

A Kriegsmarine hajói csaknem másfél órán át zúdítottak tűzesőt a városra és környékére, olyan nagy sikerrel, hogy Ancona teljesen elszigetelődött a külvilágtól, nem volt képes hírt adni a támadásról az olasz vezetésnek, így esély sem volt rá, hogy máshonnan felmentő csapatok és hajók jelenjenek meg. A monarchia hajói tüzérségi és lovassági táborokat romboltak, olajtározókat gyújtottak fel. A kikötőben lévő Argonauta tengeralattjáró sem volt képes kifutni a támadók ellen, mert sietségében ráfutott egy behatolók ellen kiépített vízi barikádra. A mozgásképtelenné lett búvárhajó pusztán a szerencsének és a sötétségnek köszönhette meg, hogy épen maradt. Nem mondhatta el ugyanezt a Lemnos német gőzhajó (ide volt internálva a háború eleje óta), amely elsüllyedt, sem az olasz Citta di Tripoli segédcirkáló és görög Barbara gőzhajó, melyek súlyosan megrongálódtak. Ancona kikötői létesítményei komoly károkat szenvedtek, távíró- és rádióállomásai nem működtek, vasúti közlekedése megbénult. Később az olaszok a világsajtóban olyan elképesztő híreket közöltek, hogy az osztrák-magyar hajók pusztán csekély kárt okoztak, melyek könnyedén kijavíthatóak, és a támadókat az olasz haditengerészet torpedónaszádjai kényszerítették meghátrálásra.[v] Ancona bombázása során 68 személy meghalt, 150 pedig megsebesült. A 68 halottból 30 volt katona, a többi civil. Mindamellett úgy vélem az áldozatok száma a körülményekhez képest nem volt jelentős, főleg azt is nézve, milyen hatalmas tűzerőről van szó. A 10 támadó csatahajó több mint 100 nagy kaliberű löveggel rendelkezett, és csak azzal magyarázható az alacsony áldozatszám, hogy a támadás kifejezetten katonai célpontok és építészeti objektumok ellen irányult.  Nem véletlen az sem, hogy maga a vasútállomás nem szenvedett el komolyabb sérüléseket (az olasz hírek szerint mindössze a mennyezeti stukkóban és egy oszlopban esett kár)[vi], mivel nem a vasúti épületben, hanem a vasúti kommunikációs vonalakat, váltókat, víztartályokat és vasúti hidakat igyekeztek tönkretenni a támadók. Ezek kiesése sokkal nehezebben helyreállítható, mint egy a közlekedésben nélkülözhető, utasoknak fenntartott vasútállomás. Haus végül 5:30-kor kiadta a hazatérésre szóló parancsot és a flotta a délelőtti órákban akadály nélkül, ünnepelve tért haza Pólába.

A 30.5 cm-es löveg és lőszere, jól látható milyen
hatalmas erejű lövedékről van szó.

Senigaglia

A Zrínyi (parancsnoka: Daublebsky Miksa avagy Maximilian) leszakadva a főerőktől, Senigaglia városát szintén a kijelölt időpontban elérte és csaknem egy időben Ancona bombázásával, megkezdte annak lövetését. Míg két naszádja a tenger felől biztosította, lövegeivel szétlőtte a város víztornyát és kikötői berendezéseit. Támadta a vasúti pályaudvart is, ahol éppen egy katonavonat tartózkodott, amelyet lángba borított. A vonatról leugráló katonák a környező épületekbe futottak, amelyek azonban nem óvták meg őket a csatahajó négy 305 mm-es és nyolc darab 240 mm-es lövegeinek tüzétől. Sokan a beomló épületekben lelték halálukat. 

Maximilian Daublensky, a Zrínyi kapitánya

A partról semminemű ellenállás nem volt tapasztalható, így miután elvégezte feladatát 4:30-kor a Zrínyi hazaindult. Megérkezett viszont az a Citta di Ferrara léghajó, amelyet korábban az osztrák-magyar repülők űztek el Ancona felett és bombázni kezdte a hadihajót. A Zrínyi a légitámadás esetén szokásos cikkcakkban haladt ezután, miközben légvédelmi fegyvereivel és kísérőinek ágyúival igyekezett távol tartani a léghajót. A Citta di Ferrara bombái végül csak a tengert találták el és a három hajó sértetlenül térhetett haza.[vii]

Porto di Potenza

Ezzel párhuzamosan zajlott a Radetzky csatahajó bevetése. A 890 fős legénységi állománnyal rendelkező pre-dreadnought csatahajót Vitus Voncina kapitány vezette. A 14500 tonnás Radetzkyt a már említett két naszád biztosította. A csoport 4:15-kor érte el Porto di Potenza kikötőjének magasságát és miután a két naszád aknafelderítése negatívnak bizonyult, a csatahajó tüzelőpozícióba manőverezte magát. Elsődleges feladata a Potenza folyót átívelő vasúti- és fából készült közúti híd volt. Az első lövés rögtön telibe trafálta a közelebbi, vasúti hidat némileg takaró közúti hidat, ám a porfelhőből hamarosan kiderült, - amit  a hírszerzés nem tudott -, hogy a korábbi fahíd helyett már kőhíd áll. 

Távmérő használata az S.M.S. Erzherzog Franz Ferdinand csatahajón
A por miatt nem lehetett pontosan bemérni a sokkal fontosabb vasúti hidat, így annak leülepedéséig várni kellett. Ezt követően az álcázott, ám mégis észlelhető vasúti átkelőt vették célkeresztbe. Ezt néhány telitalálattal el is intézték, a hajóról jól lehetett észlelni az elektromos kábelek kisülését.[viii] A jól végzett munka után a csoport visszatért a már hazafele hajózó főerőkhöz, akikhez az addig dél felől őrt álló Saida-Szigetvár-Balaton-Triglav négyes is csatlakozott.

Vitus Voncina sorhajókapitány,
az S.M.S. Radetzky parancsnoka

Ám a Pólából kiinduló csapás mellett délebbre is volt egy 10 hajóból álló kötelék, amely két cirkálóból és 8 rombolóból állt, amelyek ráadásul a dualista állam legjobb hajói voltak. Legközelebb záróakkordként az ő május 24-i munkálkodásukat mutatjuk be.


Felhasznált irodalom:


Csonkaréti, 1993   Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Bp.: 1993

Csonkaréti, 2001   Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 1867-1918. Bp., 2001

Csonkaréti, 2012   Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Bp.: 2012.

Galántai, 2000       Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000

Horthy, 1953        Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953

Noppen, 2012    Noppen, Ryan: Austro-hungarian Battleships 1914-1918. Oxford, 2012

Szijj, 2000              Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Főszerk.: Szijj Jolán. Bp.: 2000

TNYT                  The New York Times. Az újság internetes archivuma.

Veperdi, 2006        Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. Rombolók világháborús történetéből. In: Hajózástörténeti közlemények, 2006. 2. sz. Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00601.html

Veperdi, 2007a      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban II. – cirkálók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 1. sz.

Veperdi, 2007b      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban IV. – torpedónaszádok. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 3. sz.

Jegyzetek:




[i] Az olasz kormány, csak május 28-án határozott Verona, Ancona, Brindisi és Milánó, Bologna, Verona, Brescia, valamint Udine elsötétítéséről és speciális biztonsági intézkedések foganatosításáról. Lásd: Italian cities dark; watch for Airship. In: TNYT, 1915.V.29.
[ii] Noppen, 2012. p. 32-33
[iii] Uo. p. 33
[iv] Csonkaréti, 2001. p. 56-57
[v] „Bombs dropped to Venice : Five other Adriatic Ports shelled from Air and some from Sea” In: TNYT, 1915.V.25.
[vi] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, met it, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26.
[vii] Csonkaréti, 2001. p. 59
[viii] Uo.









2013. április 21., vasárnap

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása Olaszország ellen, 1915. május 24. 1. rész

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása 
Olaszország ellen, 1915. május 24. 
1. rész

A közös haditengerészet lobogója

Előzmények

1915. május 23-án vasárnap 15:30-kor az Avarna nagykövet Bécsben átadta Olaszország hadüzenetét Ausztria-Magyarországnak, amely éjfélkor lépett érvényben. Noha egészen a közelmúltig a két ország hivatalosan szövetséges volt és a Monarchia büszkeségét félretéve akár területi engedmények árán is igyekezett Itáliát távol tartani az Antanttól, ez senki sem lepett már meg. Az első világháború erőviszonyai felborulással fenyegettek, hiszen eddig két nagyhatalom harcol három ellen,[i] mostantól viszont már a Központi hatalmak négy ellenséges óriással voltak kénytelenek megküzdeni.[ii]
A helyzet különösen a dualista állam számára sejtetett nem túl rózsás jövőt, hiszen az Oroszország elleni harc szinte minden erejüket felemésztette, továbbá neki kellett majd megállítania a hamarosan milliósra duzzadó talján hadsereget. Az is fenyegetett, hogy a Dalmáciára igényt formáló olaszok támadást intéznek a Dunai-monarchia tengerpartja ellen. A K.u.K. haditengerészetére ezért komoly feladatok vártak, hiszen az olasz flotta önmagában is nagyjából egyenlő erőt képviselt vele (sőt kissé erősebb is volt)[iii], ráadásul az számíthatott brit és francia egységek támogatására is.

Anton Haus (1851-1917), a K.u.K. Kriegsmarine főparancsnoka

A K.u.K. Kriegsmarine főparancsnoka Haus admirális[iv] azonban nem rettent meg az új feladattól, sőt úgy döntött, hogy már a hadüzenet napján bebizonyítja, hogy a hajói képesek csapást mérni Olaszországra. Bár Olaszország akart meglepetést okozni, az osztrák-magyar egységek már napok óta készenlétben álltak, sőt május 19 óta figyelemmel követték az esetleges olasz flottamozgásokat az Adriai-tenger északi és középső vizein. Mikor május 23-án 16 órakor megjött a hír a hadüzenetről, a pólai hadikikötő tengerészei inkább örömmel fogadták, hogy a hetek óta tartó bizonytalanság véget ért. Haus azonnal parancsot adott a hajók előkészítésére, a kazánok felfűtésére.

A haditerv már készen volt, amely reális helyzetértékelésen alapult és a kétségtelenül fontosabb szárazföldi hadműveleteket kívánta támogatni egy tengerről indított megelőző csapással. Az Appennini-félszigetet észak-dél irányban kettészelő Appenninek ugyanis jelentős közlekedési gondok forrása. Olaszország vasúti közlekedését a hegység a két tengerpartra kényszeríti, melyeket csak nagy távolságonként köt össze egy-egy vonal. A keleti parton húzódó észak-déli vasút Ancona térségében egészen közel húzódik az Adriai-tengerhez, sokszor csak néhány (!) méterre, sőt az anconai vasútállomás is közvetlenül a kikötő mellett fekszik! Ancona és környékének bombázásával, valamint a tenger mellett fekvő fontosabb vasúti hidak és csomópontok megsemmisítésével a Monarchia elérhette, hogy Olaszországnak sokkal több idejébe kerüljön csapatainak frontra való kiszállítása, hiszen így pusztán a távolabbi nyugati vonalat lesznek képesek használni, melynek forgalma ezáltal lelassul, a csapatszállítások szervezése pedig megnehezül. Az keleti vasútvonal kiiktatásával tehát időt lehetett nyerni, és így a keleti-frontról csapatokat tudott volna az OMM átjuttatni az Isonzó folyóhoz még egy komoly olasz támadás előtt. Ez megérte azt a kockázatot, amelyet a flotta bevetése jelentett az Adrián.

A támadás

A pólai hadikikötőt elsőként egy felderítő csoport hagyta el 19 órakor a Wilhelm Buchmayer fregattkapitány vezetésével, amely saját hajójából az S.M.S. Saida (3492 t) gyorscirkálóból, az S.M.S. Szigetvár védett cirkálóból (2350 t), valamint a Balaton (850 t) és Triglav (850 t) rombolókból állt.
A kikötőben felsorakozott közben a legénység, mint azt a korabeli fényképeken jól lehet látni, mintegy húszezer tengerész készült az osztrák-magyar flotta történetének legnagyobb bevetésére.

A torpedónaszádok legénysége felkészült az indulásra.
Póla, 1915 május 23. 19-20 óra körül. 


A flotta legénysége indulásra készen a pólai flottaparancsnokság épülete előtt,
 1915. május 23.  19-20 óra körül

Haus úgy döntött maga is vízre száll, ugyanakkor szokásos óvatossága ezen a bevetésen sem hagyta magára. Normál esetben a flotta zászlóshajója az S.M.S. Viribus Unitis dreadnought volt. Régi szokás szerint a zászlóhajónak a flotta élén kellett harcba indulnia, Haus azonban nem szerette volna, ha 3 értékes dreadnought-jának[v] baja esik, így székhelyét ezúttal az elavult S.M.S. Habsburgra tette át, felhúzatta rá a főparancsnoki lobogót és azzal futott ki elsőként a nagy hajók közül a kikötőből. A 12 darab másfél futballpálya hosszúságú csatahajó előtt a Csikós romboló volt az előőrs. A csatahajók a következő rendben hajóztak: Habsburg, Árpád, Babenberg (Ez a három Habsburg osztályú hajó alkotta az ún. II. hajóraj 4. osztályát), Erzherzog Karl, Erzherzog Friedrich, Erzherzog Ferdinand Max (ez a trió volt az ún. Erzherzog hajóosztály és egyben a II. hajóraj 3. csatahajó osztálya). Őket a legerősebb, legmodernebb hármas követte, azaz a Viribus Unitis, a Tegetthoff és a Prinz Eugen (az ún. Tegetthoff hajóosztály s egyben az I. hajóraj 1. csatahajó osztálya). A sort az I. hajóraj 2. csatahajó osztályának úszó erődjei, tehát az Erzherzog Franz Ferdinand, a Radetzky és a Zrínyi zárták. A csatahajókkal tartott még három romboló a Csikóson kívül (Velebit, Réka, Dinara), és nagy hajókat húsz torpedónaszád védőpajzsa vette körül. Összesen tehát a főerő 36 egységből állt, mely előtt a már említett Saida vezette felderítő négyes haladt.
E negyven hajón kívül további két csoportosításban még további kilenc hadihajó indult útnak Olaszország kikötői ellen. A nagyobb és összességében legészakibb kötelék az úgynevezett Novara-csoport volt, amely hat egységből állt és célpontja Porto Corsini volt. Tőle délre – a Novara-csoport és a főerők között - vonult a Sankt Georg cirkáló két torpedónaszádból álló kíséretével Rimini ellen. A felvonulás közben nem került sor váratlan incidensre, az olasz flotta nem mutatkozott.
A támadást tengerről felszálló repülőgépek is támogatták, melyek feladata bombázás és felderítés volt. A repülőgépek közül három Ancona (L40, L46 és L47-es jelűek), három Velence (E35, L44, L48) felé indult el. Az előbbi csoport a Cattarói-öbölben lévő Kumbornál kiépített tengerészeti repülőállomásról, utóbbi a pólai St. Catarina szigeti bázisról indult.[vi]

A támadás

A támadássorozat Olaszország keleti városai ellen gyakorlatilag egy időben történt meg minden partszakaszon hajnali 3 és 5 óra között. Haladjunk északról déli irányba!

Horthy Miklós sorhajókapitány, 1915 körül 
Porto Corsini

A flotta jobbszárnyán, északon tehát a Novara-csoport haladt, célpontja Ravenna kikötője, Porto Corsini felé. Ez a csoport az S.M.S. Novara gyorscirkálóból (3500 tonna), az S.M.S. Scharfschütze rombolóból (420 t), valamint a 78T, 79T, 80T és 81T torpedónaszádokból (valamennyi 262 t) állt, vezetője Horthy Miklós sorhajókapitány,[vii] a későbbi kormányzó volt. Szerencsések vagyunk, hiszen mind Horthy, mind a Scharfschütze parancsnokának Bogumil Nowotnynak emlékiratai fennmaradtak.  

Bogumil Nowotny a Scharfschütze-ön
Az olasz partokat az elérve a cirkáló és a torpedónaszádok fedezete alatt Horthy 3 órakor előreküldte rombolóját a Porto Corsini kikötőjéből Ravenna felé vezető keskeny csatornába. Scharfschütz-enek az egész offenzíva legveszélyesebb feladata jutott osztályrészül. A kikötőben nem találtak olasz hajókat – Horthy tengeralattjárókat keresett[viii] -, így neki kellett behatolni a csatornába, hátha feljebb bújnak meg azok. A csatorna mindössze 30 méteres szélessége és 4-5 méteres mélysége fenyegető volt, hiszen a romboló 67 méteres hosszával[ix] képtelen volt benne megfordulni. Horthy parancsára és az esetleges sietős távozás miatt Nowotny „tolatva” úszott fel a csatornán, így viszont a kormányzás volt bizonytalan. 


Porto Corsini kikötője ma is olyan, mint 1915-ben, jól láthatóak a kőgátak és a csatorna

Már a kikötő és a csatorna bejáratának megtalálása sem bizonyult könnyű feladatnak a hajnali derengésbe. A hajó bejutott a kikötőbe és farral behatolt a csatornába, ám hadihajókat nem talált.[x] Ugyanakkor jelzőlövések riasztották fel az olasz helyőrséget és ütegeket, így a manőverezésre képtelen Scharfschütze egyre nagyobb veszélyben forgott. Előbb közepes űrméretű lövegek nyitottak rá tüzet 1000 méterről, majd géppuskatűz zúdult a rombolóra, végül mintegy 50 katona rohamozta meg csatárláncban a partot a hajóról nem látható lövészárkokból. A parti épületek fedezékében előrejutó olaszokat Nowotny a fedélzeti géppuskákkal tartotta távol (a legénység ötven pisztolylövést is leadott a 910 géppuskalövés mellé), ágyúival pedig kijelölt célpontjait, egy jelzőállomást, raktárakat és a laktanyát vette tűz alá. A magas csatornapart miatt szerencsére az olasz tüzérség képtelen volt pontosan célozni, mert alig látta a vízen úszó hajót.[xi] Nowotny 6 darab 7 cm-es ágyújával 126 lövést adott le az akció folyamán. Miután a hajó szétlőtte a jelzőállomást és egy másik olasz üteg is kezdte belőni (egy lövedék a romboló antennáját súrolta), a parancsnok parancsot adott a farolás befejezésére és a csatornából való kijutásra. A Scharfschütze több mint 1 órát harcolt a csatornában, míg végül 4:30-kor elérte annak kijáratát, útközben elsüllyesztve két kis vitorlás bárkát.[xii]
Mire kiért már társai is komoly harcba keveredtek. A Novara és kísérete ugyanis szintén tűz alá vette Porto Corsini katonai létesítményeit, ám a partvédő ütegek is sokkal jobban ráláttak a lassan hajnalodó reggelen a hajókra. A Novarát találat érte, amely ugyan nem fenyegetett süllyedéssel vagy mozgásképtelenséggel, de megöl öt tengerészt (közte Persich sorhajóhadnagyot, torpedótisztet és a magyar Szemere Antalt) és megsebesített tíz másikat. Az olasz tüzérek 11 cm-es ágyúikkal belőtték a 80T torpedónaszádot is[xiii], amely már komolyabban megsérült. 


A 80T sérülése a Porto Corsini elleni támadás során
Egy lövedék ráadásul vízvonal alatt érte a hajót, így csak komoly erőfeszítéssel lehetett a léket betömni, miután Horthy a naszádot a cirkáló túloldalára vezényelte, hogy takarásban legyen. Egy másik találat látványosabb volt a 80T-on, melyet fénykép is megörökített, miután hazatért a hajó. Ez a találat a tiszti étkezdét érte és letépte egyik hajózó karját, ugyanakkor halálos áldozatot nem követelt csodával határos módon.[xiv] Miután a Scharfschütze kiért a nyílt tengerre, Horthy hazafelé indult csoportjával, 4:50-kor adva le az utolsó lövéseket. A romboló és a megsérült torpedónaszádot a legrövidebb úton hazaküldte Pólába, maga pedig Trieszt felé indult másik három naszádjával, hogy a hírek szerint oda tartó olasz hajókat támadja. Útközben kapta repülőről a hírt (a repülőgépen nem volt rádió, ebben az időben kis kapszulákban ejtették le kézzel írt jelentéseiket a pilóták a hajóra!), hogy nincsenek ilyen olasz hajók, így maga is hazatért. Az olasz veszteségeket a kikötőnél lezajlott harcokban a hivatalos osztrák-magyar jelentések sajátjuknál tíz-hússzor nagyobbnak vélték, amely tekintetbe véve a körülményeket igaz lehet.[xv] Az olasz sajtó szerint Porto Corsini fölé osztrák-magyar repülők is eljutottak, de erről máshol nem találtam adatot.[xvi] Horthy Miklós tűzkeresztsége jól sikerült a császári és királyi haditengerészet pár hónapja elkészült új hajójával a Novarával.[xvii]

Rimini

A Borivoj Radon sorhajókapitány vezette Sankt Georg páncélos cirkáló és kísérete kevésbé izgalmas műveletben vett részt. A csoport a már említett Sankt Georgból (7406 tonna), és két nyíltvízi torpedónaszádból, az 1. és 2. számúból tevődött össze. Bár a cirkáló a Novaránál lényegesen lassabb volt, ellenben sokkal nagyobb páncélvédettséggel és 24 illetve 19 cm-es lövegekkel is rendelkezett, míg Horthy hajója csupán 10 centisekkel.[xviii]
E kontingens feladata a Rimini környéki katonai célpontok és az ottani vasúti létesítmények támadása volt. Sajnálatos módon itt történt egy malőr, mivel rossz térképet kaptak, így a hajó parancsnoka maga jelölte ki a nyilvánvaló és látható célpontokat. A Marecchia folyón , valamint a kikötőbe vezető csatornán átívelő vasúti hidakat lőtte, illetve megsemmisített egy a vasútállomáson veszteglő tehervonat-szerelvényt.[xix]
Az S.M.S. Sankt Georg páncélos cirkáló a tengeren
Folyt. köv.





Felhasznált irodalom:

Csonkaréti, 1993   Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Bp.: 1993

Csonkaréti, 2001   Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 1867-1918. Bp., 2001

Csonkaréti, 2012   Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Bp.: 2012.

Galántai, 2000       Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000

Horthy, 1953        Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953

Noppen, 2012       Noppen, Ryan: Austro-hungarian Battleships 1914-1918. Oxford, 2012

Szijj, 2000              Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Főszerk.: Szijj Jolán. Bp.: 2000

TNYT                  The New York Times. Az újság internetes archívuma.

Veperdi, 2006        Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. Rombolók világháborús történetéből. In: Hajózástörténeti közlemények, 2006. 2. sz. Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00601.html

Veperdi, 2007a      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban II. – cirkálók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 1. sz.

Veperdi, 2007b      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban IV. – torpedónaszádok. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 3. sz.



Jegyzetek



[i] Japán nem számít, hiszen Európa vonatkozásában nem rúgott labdába és a kelet-ázsiai német területek bekebelezésén túl alig vett részt a harcokban.
[ii] Hogy egy ország nagyhatalom-e vagy sem, azt az dönti el, hogy az adott kor annak tekinti-e. Ausztria-Magyarország és Olaszország kétségtelenül azok voltak, legjobban az bizonyítja ezt, hogy még a Boxer-felkelést sem lehetett Kínában kezelni az ő egyetértésük és közreműködésük nélkül.
[iii] Csonkaréti, 2001. p. 52-53. Tehát Galántai azon állítása, hogy az olasz flotta kétszerese lett volna az osztrák-magyar hajóhadnak, nem felel meg az igazságnak. Galántai, 2000. p. 265
[iv] Hausról magyarul: Szijj, 2000. p.282
[v] Az S.M.S. Szent István, a Tegetthoff hajóosztály utolsó egysége ekkor még nem készült el, nem volt bevethető állapotban.
[vi] Csonkaréti, 2001. p. 56-57
[vii] Horthyról: Csonkaréti, 1993 és Szijj, 2000 p. 300-302
[viii] Horthy, 1953. p. 82
[ix] A hajó adatai: Veperdi, 2007b. p. 127-128
[x] Nowotny jelentését közli: Veperdi, 2006.
[xi] Horthy szerint ez volt az oka: Horthy, 1953. p. 83
[xii] A Scharfschütze akciójáról: Veperdi, 2006 és Csonkaréti, 2001. p. 57-58
[xiii] A hivatalos császári és királyi jelentés olvasható sok korabeli sajtótermékben, pl.: A világháború képes krónikája, 1915. XII. 12. p. 35 Itt említik, hogy az olasz partvédő lövegek 11 cm-esek voltak. A The New York Times ezt 12 centiméteresnek fordítja: Italian ports suffer in Warships’ Raid. In: TNYT, 1915.V.26.
[xiv] Csonkaréti, 2012. p. 88
[xv] Az olaszok a sikeres osztrák-magyar akciósorozatot követően igyekeztek leplezni, hogy mennyire felkészületlenek és könnyelműek voltak, így szövetségeseik és a világ sajtótermékeit egészen káprázatos hírekkel árasztották el, elsüllyesztett K.u.K. tengeralattjárókról, súlyosan megsérült hadihajókról. Róma a Porto Corsini elleni támadásról kiadott közleményében például megemlíti, hogy az S20 (ilyen jelzésú hadihajó nem is volt rendszeresítve a Kriegsmarineban) osztrák-magyar torpedónaszád súlyosan megsérült, akárcsak a Scharfschütze, amelyek legénységben is komoly veszteséget szenvedtek. Valójában a 80T-én és a Scharfschützén nem is volt halott. Lásd: „Lose a destroyer, sink a submarine” In: TNYT, 1915.V.29.
[xvi] „The aeroplanes attacked Porto Corsini, which replied immediately and obliged the enemy to retily quickly.” Bombs dropped on Venice. In: TNYT, 1915.V.25.
[xvii] Arról, hogy ez volt a tűzkeresztsége: Csonkaréti, 1993 p.86-87
[xviii] A Sankt Georgról: Veperdi, 2007b. p. 85-87
[xix] Csonkaréti, 2001. p. 58

2013. április 10., szerda

A legrosszabb fegyverek a egyenesen a filmgyárból


5. A Blöff replikái

Listánk ötödik helyét a Blöff három fegyvere kapja, az alábbi jelenetben látható két replikáért és egy használhatatlan revolverért. Valószínűleg ebben a Guy Ritchie alkotásban a legnagyobb az egy főre jutó nem működő lőfegyverek száma a filmtörténetben... Ráadásul olyan párbeszédek vannak benne, mint:


"Sol: Mi ez?
Vinny: Ez egy flinta öcsikém!
Sol: Nem! Ez egy kib*szott légvédelmi ágyú!"




4. Goldfinger 

A James Bond filmek egyik legjobbjának tartott Goldfingerben található a méltán legbénábbnak tartott megfélemlítő jelenet az egyik legbugyutább fegyverrel, melyet valaha moziba vittek. Ez a csakram és cilinder öszvér bekerült több legbénább Bond-kütyüket bemutató válogatásba is, és be kell látnunk nem érdemtelenül. Az eszköz mind a gravitációnak, mint a fizika törvényeinek ellenáll, ráadásul a szobor levágott nyaka szélesebb, mint a cilinder karimája. A pengekalap előtt lehetetlen nem kalapot emelnünk.



3. Xena csakramja

Ha már repülő kalap. Mindenképpen szót érdemel középiskolás korom Spartacusa, a Xena. Olyan volt ez nekünk ugyanis, mint ma a Spartacus, csak lényegesen kevesebb vérrel (0 miligramm/összes évad) és lényegesen több ruhával a hölgyeken. Bár akkoriban ez még kevésnek számított... Így múlik el a ruhatár dicsősége. Ezt a műfajilag meghatározhatatlan kaland-vígjáték-akármit ráadásul Lucy Lawless is összeköti a mai szuperprodukcióval. Xena elsődleges fegyvere a csakram. Ilyen valóban létezik, a szikhek tradicionális hajítófegyvere ugyanis, melyből csúcsos süvegükön akár egy tucatot is magukkal vihettek. Ugyanakkor a harcos hercegnő különleges változatával bír: noha fákat tud kettészeli a csakram, sőt időnként sziklákat repeszt meg, ugyanakkor az ENSZ által beletáplálták a Genfi egyezmény humanizmusról szóló fejezeteit is, hiszen nyakat például soha nem vág át, sőt áldozatait pusztán elkábítja. Igazi csúcstechnológia, hiszen IFF (ellenség-barát felismerő) rendszerrel is felszerelték, mivel Xena úgy képes lekapni a levegőből, mint kaméleon nyelve a legyet. Jutalma bronzérem.



2. Serge Annihilator 2000-re

A Beverly Hills-i zsaru sajnálatos módon kevéssé sikerül harmadik részében bukkan fel egy igazi gigász a selejtes fegyverek piacán. Az első részben még meg nem értett művészzseni Serge itt teljesen indokolatlanul (és logikátlanul) a fegyvergyártás útjára lépett (félre), megalkotva a fantasztikus Annihilator 2000-et. Hogy mi az Anihilátor 2000? Egy fegyvernek látszó konyhai eszköz sok extrával, mint: beépített rádió, mobiltelefon,  fax (???), mikrohullámú sütő (sic!) és egy gyorstüzelő géppuska. Az alábbi képsorok mindent elmondanak.



1. Zorg ZF1

A sci-fi paródiák (Paródia? Nekem legalábbis paródia.) egyik legnagyobbja Az Ötödik elem, melyben találkozhatunk a nálam favorit fegyverével, a Zorg ZF1-el. A ZF1 egy klasszikus. Nincs hozzá fogható. Az első lövés után az összes lövedék ugyanoda megy! Hm... Zseniális, nem? Hát nem. Gondoljunk csak bele. Ha az első talál, akkor már nincs szükség másodikra, de legalábbis harmadikra, negyedikre, oké, egye-fene: tizedikre. És mi van, ha nem találok elsőre? Akkor mi lesz? Minden lövedék mellé megy? És ha talál is, meddig megy minden lövedék ugyanoda? És ha ketten támadnak rám és szegény első fickót porrá lövöm, hogy szedjem le a másodikat??? Valahányszor megnézem a filmet mindig itt akadok el. Ez a kérdés számomra a kérdések kérdése, melynek felvetésével megérdemelten hódította el az első helyet a filmek legsutább fegyvernek látszó tárgyainak listáján.





2013. április 7., vasárnap

Hun invázió a közel-keleten 395-ben


A hunok 395. évi ázsiai hadjárata


Közismert, hogy a hunok a 370-es években lépték át a Volga vonalát és onnan törve nyugat felé megsemmisítették Ermanerik gót királyságát, majd eljutottak a Fekete-tenger északi partjaihoz. Ismerjük még az ezt követő maradék gót törzsek ellen vezetett hadjáratukat a Kárpátok keleti lejtője és a Bug között, de ezt követő hun ténykedésről hallgatnak a források 394-395 teléig.
Valójában a hun főerők ekkor érik el először az utolsó egységes napjait élő Római Birodalom Duna-mentén húzódó védelmi vonalát.[1] Ebben az évben két irányból is pusztító hun betörés éri a keleti birodalomrészt, egyik az Al-Dunánál télen, majd nyáron Armenián átzúdulva az Orienst, azaz Cappadociát, Ciliciát és Syriát.

Az első kérdés a két hadművelettel kapcsolatban, hogy volt-e egymáshoz közük, vagy két független akcióról van-e szó? Megoszlanak a vélemények, csak néhány példát hozva:

Denis Sinor (Sinor Dénes) szerint a hunok képtelenek voltak ekkoriban a két akció közös koordinálására, amelyet egyébként sem erősítenek meg a források. Szerinte a hun történelem ezen szakaszából nincs jel erős központi vezetésre, amely képes lett volna kivitelezni egy ilyen volumenű hadműveletet.[2] Nem közvetlenül kiírva, de a hadjárat általa megadott céljából következően Thompson szintén ezt vallja.

Ezzel szemben Bóna István, kifejezetten stratégiát lát abban, hogy a hunok előbb lecsapnak nyugaton kisebb erőkkel, majd egy jelentős támadást intéznek a Kaukázuson keresztül a birodalom védtelen keleti tartományaira.[3] Igaz, ezt nem indokolja.

De vajon melyik álláspontnak van igaza? Tényleg képtelenek lettek volna a hunok egy ilyen „nagyszabású hadművelet stratégiai megtervezésére”?[4] Egy olyan nép, amely képes több száz vagy ezer kilométert úgy megtenni, hogy minden ellenállást eltöröl maga elől? Először is, valóban olyan bonyolult levezényelni két támadást egymás után egy nomád népnek? Aligha.

Van azonban egy fontos logikai bizonyítékunk:

-   Priszkosztól megtudjuk a keleti támadás két parancsnokának nevét: Basik és Kursik. Ugyanezekről tudjuk azt is, hogy őket küldték követként a Nyugat-római Birodalomba 404-407 körül[5] szövetségi szerződésről tárgyalni! Na, már most, ha bizonyíthatóan ugyanazok a személyek mennek a nyugati részhez tárgyalni, akik a keletet támadták, akkor nem logikus, hogy ugyanaz a központ irányította a hunok keleti és nyugati stratégiáját?

Hiszen ha nem lett volna központi irányítás, akkor a nyugatabbra letelepedő hun törzsek vezették volna a politikát abban a térségben és a keleti csoportok a keleti irányban!
Ebből adódóan meggyőződésünk, hogy igenis volt központi katonai irányítás és volt olyan erő, amely képes lehetett levezetni két egymástól távol zajló katonai akciót. Ez már csak azért sem lehetetlen, mert a Duna-menti offenzíva 394-95 telén zajlik le, mikor befagyott a Duna,[6] míg a keleti nagy támadás 395 nyarán éri el Osroene területét, ahogy azt az Edessa-i krónika jelzi:

„Ugyanezen év [=395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére”[7]

Szóval az előzményeket így lehet összefoglalni:

A hunok "vezérkara" elhatározta a Keletrómai Birodalom megtámadását. 394-395 telén a befagyott Dunán kisebb hun egységek törtek be Trákiába, melyek jelentős pusztítást hagytak maguk után. Szervezett római ellenállásról sehol sem esik szó, amiért egyébként Theodosius halála és az uralkodóváltás okolható, hiszen a római seregek nem tartózkodnak túl messze! Ez is egyébként január közepi-végi hun támadást sejtet. A hun előretörés pánikot vált ki a térségben élő gót (vizigót) népességben, amely a félelem hatására a birodalom belső tartományai felé húzódik, szintén jelentős károkat okozva.
Ezt követi a talán 395 késő tavaszán induló keleti támadás a Kaukázusokon át.

Kérdés még, hogy mi volt az oka és a célja az ázsiai hadjáratnak. A kutatók zöme a forrásokban leírt éhínséget tartja kiváltó oknak és célul a rablást és az elhajtott állatcsordák által az éhínség felszámolását tartja célnak. Az kétségtelen tény, hogy több forrás a hunok földjén dúló éhezést jelöli meg oknak, köztük Priszkosz. Egy másik indíték, amit említenek, hogy behívták őket. Marquart kaukázusi források alapján úgy vélekedik, hogy a grúz (=lazicai) trónkövetelő Pharasmanios általuk kívánta növelni hatalmát, így zsoldosként alkalmazta őket egy Ibérián és Arménián át való betörésre.[8]
Sinor szerint azonban egy ilyen állítás elfogadására nincs elég bizonyíték, ráadásul nehéz elképzelni, hogy egy ilyen ajánlat elfogadása miért lett volna jó a hunoknak. Valószínűbbnek tartja, hogy egyszerűen a zsákmány csábította őket, akárcsak a későbbi hadjáratok során.[9]
Maenchen-Helfen szintén hasonlóan vélekedik, egyfelől elfogadja az éhséget, mint okot - melynek bizonyítéka a rengeteg elhajtott élőállat -, másfelől szerinte „A beütés egy gigantikus méretű rabszolgavadászat volt.”[10]
A másik potenciális behívó – melyet jóval több forrás említ – Rufinus prefectus pretorio. Kétségtelen, hogy őt 395. november 28-án[11] a hadsereg felkoncolja Rufinust. Ez azonban inkább belföldi ellenségeinek erejét mutatja, mintsem az állítás igazát bizonyítja. Thompson magyarul is megjelent könyvében elutasítja Rufinus árulását.[12]
A források alapján mi sem állíthatunk mást, mint hogy a hun támadás indítéka a rablás, zsákmányszerzés és a megfélemlítés volt.

A keleti térség elleni hadjárat kezdőidőpontját nem ismerjük, az első pontos dátumunk csak a már idézett Edessai krónikában olvasható 395. július, amikor a hun seregek elérik az Eufrátesz felső folyását. Ebből adódóan valamikor késő tavasszal kelhettek át a Kaukázuson, ami érthető is, hiszen addigra mind a legelők kizöldültek, mind a hegyek átjárói könnyebben megközelíthetőek voltak.

A Római birodalom 395-ben
A hun hírszerzésről egyébként sokat elmond, hogy szinte minden támadásukat a IV-V. században kiváló időzítéssel indították meg, alig van olyan eset, amikor nagy mezei ütközetben kell megküzdeniük ellenfeleikkel. 394-ben ugyanis az időközben elhunyt (395.I.27.) császár Theodosius a keleti csapatok jelentős részét magával vitte Itáliába Eugenius (azaz inkább az őt mozgató Argobastes) ellencsászár elleni hadjáratához. Bár 394. szeptember 6-án Theodosius döntő győzelmet aratott a Frigidus folyónál,[13] de a sereg keleti egységei nem értek haza 395 nyarára.[14]
Márpedig a kivont erők jelentős részét tehették ki a római védelmi rendszernek, igaz ettől még korántsem maradt védtelen a keleti határ. Szerencsénkre egy kiváló forrás áll rendelkezésünkre a Római birodalom Kr.u. 400 körüli katonai erejéről, amely a Notitia Dignitatum. A Notitia tartományonkénti bontásban megadja az ott állomásozó katonai egységeket, és noha értelmezése néha nem könnyű, és egy-egy tartomány helyzetét nem is azonos időpontban rögzíti, de a kutatók számára igazi aranybánya.
A római haderő ebben az időben – némileg egyszerűsítve - úgynevezett mezei seregekre és határvédő alakulatokra oszlott. Feltehetjük, hogy Theodosius az uzurpátor elleni küzdelemre magával vitte Itália határához az Oriens mozgó comitatenses és pseudocomitatenses alakulatokat, hiszen erre utal Szent Jeromos a 77. levelében, mely szerint a hun támadáskor a római seregek nem tartózkodtak odahaza. A korabeli feljegyzések kiemelik, hogy Theodosius igen nagy mennyiségben vitt magával szövetséges csapatokat is a közel-keletről, Claudianus költő armeniaiakat is említ.[15] Ez utóbbi egyben jelzi, hogy mi lehetett az oka, hogy annyira kis ellenállással találkoztak a hunok 395-ben keleten.
Theodosius halálakor Mediolanumban (mai Milánó) tartózkodott, hadseregével és a katonák majd csak november végén ér Konstantinápolyba.  
Ugyanakkor a határvédő (limitanei) erők minden bizonnyal a helyükön maradtak, hiszen ha hun invázióra nem is számítottak, a perzsa veszély miatt ezeket kockázatos lett volna kivonni innen.

Az Oriens katonai vezére a Magister Militum per Orientem volt – 395-ben Addaeusnak hívták az illetőt[16] -, akinek normál esetben Antiochiában jelentős létszámú (nagyjából 20 ezer fős) mobil hadsereg tartozott a kezei alá. Ez ugyebár nem állt rendelkezésre 395 nyarán a már említett okból. Emellett közvetlenül alá tartoztak 7 katonai körzet határmenti csapatai: Armenia, Osroene, Mesopotamia, Syria, Phoenicia, Palestina, Arabia, melyeknek élén Dux-nak nevezett katonai helytartók álltak. Ezeknek a térségeknek a limitani egységei kisebb-nagyobb katonai táborokban, városokban állomásoztak.

A limitanei ugyanakkor nem másodrendű csapatokból állt, mint gyakran hiszik.[17] Ezek a határvédő erők legalább olyan tapasztaltak voltak, mint a mozgó csapatok, hiszen ha nem is nagy ütközetekben (bár néha azokban is), de kisebb összecsapásokban folyamatosan részt kellett venniük a határ védelmében. Nem véletlen, hogy Ammianus Marcellinus harcedzettnek, harcban erősnek (valida proeliis manus) nevezi azt a két limitanei legiot, melyeket a kvádok és szarmaták 374-ben megsemmisítettek.[18] A Notitia azt is elárulja, hogy a Magister Militum alá igen jelentős lovasság is tartozott, noha zömében gyalogsága volt.
Ezek a limitanei erők mindent összevetve a térségben több tízezer főt tettek ki, számítások szerint nagyjából 30-35 ezret, katonai használhatóságuk problémája nem is létszámukból, hanem szétszórtságukból fakadt.[19]

A hun erők létszámáról semmiféle adatunk nincs, minden próbálkozás puszta spekuláció lenne. Legfeljebb annyit mondhatunk erről, hogy egy ilyen mélységű katonai betörés legalább több ezer fős, de akár nagyobb hadsereget feltételez. Ugyanezt támasztja alá, hogy az egyes tartományok Dux-ai nem kíséreltek meg nyílt ütközetet a hunokkal, továbbá, hogy meglehetősen hosszú időbe telt, mire Eutropius eunuch összegyűjtött akkora haderőt, amivel kimerészkedett a falak mögül.

A Kaukázus menti helyzet 395-ben a következő volt. 387-ben Róma és Perzsia felosztotta egymás között Arméniát, melynek egyötöde római provincia (Armenia Minor), négyötöde perzsa vazallusállam lett. A másik három kis államból Lázika római, Ibéria és Albánia perzsa függőség alá került.[20] Hogy a hunok pontosan hol keltek át a Kaukázuson, nem ismert, de a jelek a hegység középső részére, az Alán kapura (a mai Dariel-hágóra) utalnak. Claudius Claudianus legalábbis a Kaszpi-kapuról tesz említést, amely ugyan értelmezhető a Derbendi-szorosnak is, viszont ezt követően Armeniát említi, ami inkább a Terek folyó szorosára, azaz a Dariel-hágóra utal.[21] A Priszkosz által említett kétségtelenül Media területére szóló utalás – úgy véljük – a visszaútra vonatkozik. kaukázusi átjáró közvetlen perzsa ellenőrzés alatt ugyanis csak Derbendnél volt.
A Theodosius által elvont armeniai segédcsapatok miatt úgy tűnik nem maradt örmény erő arra, hogy ellenálljanak a hunoknak, akik a térség egyik fő útvonalán az Artaxata-Satala[22] úton vonultak a tartomány kirablása után nyugat-délnyugat felé, elérve egészen a Halys folyóig.[23] Úgy tűnik a hunok nem hagytak hátra biztosító csapatokat a Kaszpi-kapu védelmére, mivel másik útvonalon akartak hazajutni. A Halys folyó mentén szintén nagy károkat okoztak, falvakat égettek fel, városokat vettek ostrom alá (inkább csak városokba szorították a lakosságot, mert konkrét ostromról nincs tudomásunk), Claudianus szerint a Halys vérszínben futott a tengerig. Valószínűleg a folyót követték délnek, hiszen a források külön kiemelik a Argaeus hegyénél (a mai Erciyes Dagi) lévő híres ménesek elhajtását.
Úgy gondolom, nem lehetnek helytállóak azok a feltételezések, amelyek szerint a Basik és Kursik vezette – bizonyára főerők, hiszen királyi családtagok! – külön vonalon mozogtak volna és az Eufrátesz mentén Ktesziphónt vették volna célba.[24] A támadás világosan római célpontok ellen irányult, a perzsa afférra csak a hadjárat végén került sor, mint azt látni fogjuk! A hun erők zöme egy aránylag lassabban mozgó csoportból állhatott – ugyanúgy, mint Batu támadása esetén 1241-ben Magyarországon -, melytől oldalra kisebb portyázó és rabló osztagok szakadtak le vonulás közben.

A hunok közel-keleti inváziója 395-ben.

A hunok zöme ezt követően keleti irányba fordult Melitene (a mai Malatya) felé. Egy jobboldali oszlop behatolt az egyébként könnyen védhető Ciliciába és végigdúlta.[25] Az Eufrátesz felső vidékét, Melitenét és Osroenét 395 júliusában érték el.[26] Syria lakossága a fallal védett városokba húzódott a villámgyorsan itt-ott lecsapó lovasok elől, Szent Jeromos levelei nagyon jól adják vissza a korszakot rettegve átélő civilek gyötrelmét. Antiochia, a néhai császárváros gyorsan rendbe hozatta a hosszú békétől leromlott falait, Türosz azt kívánta, bárcsak ismét sziget lenne, mint Nagy Sándor ostroma előtt.[27] Ez egyben jelzi, hogy a hunok még délebbre hatoltak Fönícia és Palesztina felé, Jeromos szerint a céljuk egyenesen Jeruzsálem volt, bár arról nem tudunk, hogy valóban elérték volna a szent várost.[28] De a hunok elérték Edessa környékét is, ahonnan lassan hazafelé indultak.[29]
Addai, a térségben tartózkodó katonai főparancsnok tehetetlen volt, igaz részben az elhunyt császár jóvoltából, aki elvitte a térség véderejének egy jelentős részét. Persze a halott Theodosiust nem lehetett felelősségre vonni. Addait igen, Sorsáról nem tudunk semmit, pusztán azt, hogy utoljára 395. október 3-án említik tisztségében.[30]

Eutropius eunuch, későbbi consol (Bécs, Kunsthistorisches Museum) 
Az egyetlen forrásokban megemlített római siker Eutropius eunuch nevéhez fűződik, aki állítólag egy összeszedett római és geta (azaz gót) csapattal megsemmisített egy hun sereget.[31] Ez a siker aligha jelent mást, mint hogy egy kisebb hun portyázó egységet győztek le, hiszen, mint Sinor is megjegyzi az aránylag nagy számban meglévő források biztosan kiemeltek volna egy komolyabb katonai sikert, de ezek bizony hallgatnak.[32] Claudianus különösen gúnyosan ír Eutropius állítólagos "sikereiről", igaz ő az eunuch ellenségének, Stilichonak nagy rajongója volt.[33] Abban már nem érthetünk egyet Sinorral, hogy a hunok kisebb-nagyobb egységekben hagyták volna el a térséget, ez felesleges kockázat lett volna. Minden bizonnyal tudatos központi parancsra vonultak ki a támadók és talán a Tigris völgyén át vonultak északnak, így kerülve Perzsa területre.
Bár egyes modern írások a hunok több inváziójáról és éveken át tartó jelenlétükről ír, nincs kétségünk abban, hogy a katonai akció pusztán 395 tavaszától őszig tartott, ahogy azt Maenchen-helfen is jelzi. Minden forrás csak egyetlen invázióról tud Claudianust nem számítva, márpedig a helyi krónikák ezt bizonyára jobban tudták a távoli helyen élő költőnél.[34] Thompson azon adata, hogy a rend csak 398 végén állt helyre, tehát téves.[35]

Míg az állítólagos római siker igencsak kétséges, addig ugyanezt a perzsák elleni ütközetről már nem lehet mondani. Mind Priszkosz, mind a Liber Calipharumnak nevezett késői szíriai krónika hasonlóan ír az esetről. A fosztogatás után (Priszkosznál Médiát, a Liberben Anatóliát rabolták ki) a hazafelé tartó hunok beleütköznek egy perzsa hadseregbe. Priszkosz – azaz forrása Romulus – azt állítja, hogy az összecsapás a Szasszanida perzsa főváros Ktesziphón környékén zajlott le, míg a szír forrás szerint a helyszín a Derbendi szoros.[36] Mi utóbbinak hiszünk. Egész egyszerűen Ktesziphón sehogy sem esik útban egy Mezopotámiából Derbend felé vonuló hadseregnek, főleg nem egy olyan haderőnek, amelyik zsákmánnyal teli épségben akar hazajutni.
A két forrás alapján a következő történt:
A hunok egy útjuk lezárására készülő perzsa haderőbe botlanak valahol Derbend környékén. A meglepetésszerűen érkező szasszanidák megkísérlik lerohanni a hunokat, akik nyílzáporral felelnek.[37] Ennek fedezete alatt a hunok visszavonulnak, ugyanakkor foglyaik és zsákmányuk egy részét kénytelenek hátrahagyni. A hunok sikeresen keresztüljutnak a Kaukázuson és a magukkal hajtott állatok zöme is eléri Alániát. A Liber Calipharum szerint 18 ezer foglyot szabadítanak ki a perzsák a hunok fogságából.[38]

A következő években a rómaiak körében felröppentek olyan hírek, hogy a hunok visszatérnek újra a Kaukázusokon át perzsa szövetségben, de ez végül nem következett be, mivel a következő hun támadás ismét a birodalom másik oldalán, a Dunánál sújtott le. De ez már egy másik történet.


Válogatott források:

A fordítások saját munkák, így bizonyára tartalmaznak pontatlanságokat, ráadásul inkább értelmi, mintsem precíz fordításra törekedtem.

1. krónikák

Socrates Scholasticus: Egyháztörténete, VI. 1.          439-450 között
„Nem sokkal később ugyanezen hónap [395. november] 28. napján megérkezett a hadsereg [Konstantinápolyba], amelyik Theodosius alatt szolgált a bitorló [Eugenius] elleni háborúban. Amikor tehát Arcadius császár találkozott a hadsereggel, szokás szerint a kapukon kívül, a katonák megölték Rufinus prefectus pretoriot. Őt ugyanis önállósodással gyanúsították, és mert elvesztette jó hírét, mikor római területre hívta be a hunok, e barbár nemzetet, akik már feldúlták Armenia-t, és azután ellenségesen behatoltak más keleti provinciákba is.”

Philostorgius: Egyháztörténet, XI.8.                                   425-433 között
„A hunok, akik magukhoz ragadták és elpusztították Szkítia azon részét, mely a Duna túloldalán fekszik, majd ezután átkeltek a befagyott folyón, betörtek a rómaiam területére: tovább terjeszkedtek egész Thrákiára, és elpusztították egész Európát. De a keleti hunok, átkeltek a Tanais folyón, és elözönlötték a keleti tartományokat, betörtek Nagy Armenia Melitene nevű körzetébe. Innen megtámadták az Eufrátesz menti részeket és behatoltak Coele-Syriába miután végigrohanva Cilicián elképzelhetetlen számú lakót megöltek. ”

Edessai krónika[39]                                                                  506-507 körül
„40. Ugyanezen év [A 706. év = Kr.u. 395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére / egy másik variánsban[40]: Osroenére, észak-Mezopotámiában.”

Joshua Stylites krónikája[41]                                           502-506 körül
„A mi időnkben Peroz perzsa király számos alkalommal kapott aranyat a rómaiaktól a Khionitákkal azaz a hunokkal való háborúihoz. Ezt nem sarcként kapta, hanem azért, mert ő csatákat vívott. Ahogy ő mondta: „támogassatok engem, hogy a hunok ne tudjanak betörni a ti területetekre” és bizonyítékként azt hozta elő, mikor a 707. évben [395/396] a hunok elpusztították és leigázták a rómaiakat Nagy Theodosius fiainak Honorius és Arcadius császárok idejében, és Szíriai a kezükre került a hamis Rufinus hüpparkhosz és a gyenge [Addai] sztratelatész miatt.”

Sozomenus: Egyháztörténet, VIII.1.[42]                        440-443 között

„Armeniát és a keleti tartományokat abban az időben lerohanták a barbár hunok. Rufinust a keleti prefectust azzal gyanúsították, hogy ő hívta be őket, hogy a római területek pusztításával saját terveit mozdítsa elő - mert, mint mondták -, zsarnokságra tört. Emiatt nem sokkal később megölték, mikor az Eugeniust legyőző csapatok Konstantinápolyhoz érkeztek – szokás szerint –, és kivonult eléjük Arcadius császár, a katonák  kihasználva a lehetőséget, lemészárolták Rufinust.”

Priszkosz Rhétor[43]                                                                474 körül
„Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. Régen, mikor országukon éhínség söpört végig azon jöttek át és a rómaiak nem tudtak ellenállni nekik azokon a részeken. Basik and Kursik, a királyi család tagjai és nagy haderő parancsnokai (akik később Rómába jöttek szövetséget kötni) elérték a médek földjét. Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra. Ők kis zsákmányra tettek szert, mivel nagyrészt a médek elvették tőlük.”


2. levelek, iratok

Szent Jeromos 60. levele[44]                                                     396
„Beleborzongok, ha korunk katasztrófáira gondolok. Több mint húsz éve már, hogy rómaiak vére ömlik Konstantinápoly és a Júliai-Alpok között. Scythia, Thrákia, Makedónia, Dardánia, Dacia, Thesszália, Achaia, Epirusz, Dalmácia, Pannóniák mindet teljesen felgyújtották, kifosztották és kirabolták a gótok és szarmaták, kvádok és alánok, hunok és vandálok, és más vándorló népek. Isten hány matrónája, szüze, erélyes és nemes hölgye esett áldozatul e vadállatoknak! Püspököket vetettek fogságba, papokat és kisebb rendűeket küldtek halálba. Templomokat döntöttek le, lovakat szállásoltak be Krisztus oltáraihoz, szent mártírok relikviáit ásták ki.
Gyász és félelem borult ránk minden oldalon,
és a halál van közöttünk számtalan alakban.”
A római világ elbukik. Már nem tartjuk fejünket fel, hanem meghajlunk. Hol a bátorság – gondolod –, hogy korinthosziak, athéniak, lakedaimónok és az árkádiaiak felett most a barbár medve uralkodik? Csak néhány várost említettem, de ezek nem kis városok, hanem fővárosok. A Kelet úgy tűnt biztonságban van minden ilyen rossztól, és ha az emberek itt pánikba estek, az csak távoli rossz hírek miatt volt. De lám! Múlt évben farkasok érkeztek (nem Arábiából, hanem egészen északról) a legtávolabbi Kaukázus bércei közül és rövid idő alatt lerohanták ezeket a nagy provinciákat. Hány monostort foglaltak el? Hány folyó vált vörössé a vértől? Ostrom alá vették Antiochiát, és más városokat a Halys, a Cydnus, az Orontész és az Eufrátesz mentén. Foglyok tömegeit hurcolták magukkal. Arábiát, Föníciát, Palesztinát és Egyiptomot terrorjukkal rabszolgává tették.
Ha száz nyelvem volna, s száz ajkam,
torkom vas és tüdőm sárgaréz,
Nem tudnám elmondani a kínt mi számtalan.

Szent Jeromos 64. levele[45]                                           396 vagy 397
Csak összefoglalója maradt fenn: „Fabiola látogatását lerövidítette a fenyegető hun invázió, amely Jeromost és barátait arra kényszerítette, hogy egy időre Palesztina partvidékén keressenek menedéket.”

Szent Jeromos 77. levele[46]                                           399.
„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”

Szent Jeromos 107. levele[47]                                          403
„Indiából, Perzsiából, Etiópiából mi naponta köszöntjük a szerzetesek tömegeit. Az armeniai íjász már levetette a tegezt, a hunok zsoltárokat tanulnak, a fagyos szkítákat melegíti a hit fénye. A pirospozsgás szőke gótok [geták!] sátrakban visznek hadseregükkel oltárt, és sikereiket ellenünk való harcaikban az azonos vallásnak köszönhetik. ”


3. Irodalmi művek

Claudius Claudianus: In Eutropium I. 240-254[48]                395-404 között
„Mars elpirult, Enyo gúnyosan elfordul a Kelet szégyenétől, hogy egykor idős amazonok megfeszített nyíllal és villogó tegezzel vonultak csatába, és getákkal [gótokkal] teremtünk csak békét. Ellenségeink örültek, mikor látták és megérezték, hogy hiányoznak nálunk a férfiak. Városok álltak lángokban és a falak nem adtak biztonságot. A vidéket feldúlták és minden romokban. Csak az óceán nyújtott reményt. Cappadocia asszonyait a Phasis folyón túlra hajtották szolgaságba, A Kaukázus hegyi patakjaihoz hajtották a tanyák istállóiból az állatokat, és az Argaeus legelőit Szkítia erdőire cserélték [a lovak]. A kimmeriei mocsarak mögött a Taurus törzsek védekeztek, Szíriai ifjai rabszolgák.”

Claudius Claudianus: In Eutropium II. 570-586[49]     395-404 között
„Vége az eke és földművelés korának, a Kelet még inkább sivatag, mint Thrákia és a hófödte Haemaus. Jaj nekem! Hány város, Marstól oly rég kímélt város pusztult el egyetlen invázió alatt! Nemrég lovasok érkeztek az Araxes legtávolabbi partjáról riogatva Antiokhia falait és lángba borította egész Szíriát. Megrakodva, örvendezve tértek haza csapataik, hatalmas mészárlás után akadály nélkül, folyamatos győzelmeik megsebeznek engem. Hisz most nem a Kaukázus és nem pusztán a hideg Phasis küld ellenem erőit, hanem birodalmam közepén dúlnak a háborúk. Volt idő, mikor a gruthungokból alakítottunk római legio-t, meghódítva adtunk nekik törvényeket, mezőiktől, lakhelyüktől megfosztottuk őket. Most tűztől pusztult el Lydia és Ázsia leggazdagabb városai, és minden, mit a korábbi viharok elkerültek. És nem saját vitézségük, vagy számuk okozta ezt, hanem a mi gyávaságunk, tábornokaink gyávasága és árulása…”

Caludius Claudianus: In Rufinum II., 23-36             395-404 között
„Néhányan a gyorsfolyású Duna fagyott felszínén jöttek át, és szekér kereke jár ott, hol egykor az evező; mások a gazdag keletet támadták, a Kaszpi kapukon és az armeniai hón keresztül újonnan felfedezett utakon. Cappadocia mezői levágva és felégetve, Argaeus, a gyors lovak atyja, most elhullva fekszenek. A mélyvizű Halys most vörösen fut, Cilicia-t sem védik meg meredek hegyei. Szíria kellemes síkja elpusztult, Orontes partján ellenség lovasa dübörög, hol egykor tánc és boldog dal hona volt. Így Ázsia gyászba borult…”


Felhasznált irodalom:

Blockley 1981                 Blockley: The Fragmentary Classicising Historians of the Later Roman Empire. I-II. Liverpool, 1981.

Blodgett 2007                 Blodgett: Attila, Flagellum Dei? Huns and Romans, Confilct and Cooperation in Late Antique World. Los Angeles: University of California, 2007

Bóna 1993                     Bóna: A hunok és nagykirályaik. Bp.: Corvina, 1993.

CAHEIA                        The Cambridge Ancient History of Early Inner Asia I. Edited: Denis Sinor. Cambridge, 1990.

CRA                              A Companion to the Roman Army. Edited: Erdkamp. Oxford, 2011.

Goldsworthy 2004          Goldsworthy: A római hadsereg története. Pécs, 2004.

Maenchen-Helfen 1973   Maenchen-Helfer: The World of the Huns. Los Angeles-London, 1973.

Manandian 1965             Manandian: The Trade and Cities of Armenia in Relation to Ancient World Trade. Lisbon, 1965.
                                                                         
Marquart 1901                Marquart: Eransahr nach der Geographie des Ps. Moses Xorenaci. In: Abhandlungen der Königlichen Gesellschaft der Wissenschaften zu Göttingen. Philologisch-historische Klasse. Berlin, 1901.
PLRE                             Prospography of the Later Roman Empire. I-III. 1971-1992.

Sinor 1990                      Sinor: The Hun period. In: CAHEIA, 1990. 177-205.o.

Szabó 2007                     Szabó Edit: Késői császárkor. In: Havas-Hegyi-Szabó: Római történelem. Bp.: Osiris, 2007.

Thompson 2003             Thompson: A hunok. Szeged, 2003.

Trombley-Watt 2000       The Chronicle of pseudo-Joshua the Stylite. Translated: Trombley-Watt. Liverpool, 2000.

Wheeler 2011                  Wheeler: The Army and the Limes in the East. In: CRA, 234-266.

Wolfram 1988                Wolfram: History of the Goths. Los Angeles, 1981.



Jegyzetek:



[1] Úgy véljük, hogy a 378-as gótok mellett feltűnő hun egységek inkább a központi hun államtól független csoportok lehettek és számuk aligha volt jelentős. Sőt még az is kérdéses, hogy a 395-ös dunai beütés nagyobb erőkkel zajlott-e le.
[2] Sinor 1990, 184.o.
[3] Bóna 1993, 18.o.
[4] Sinor 1990, 184.o.
[5] Maenchen-helfen adja meg a dátumot, alapos indoklással: Maenchen-helfen 1973, 55.o.
[6] Nincs egzakt dátumunk, így 395 januárjára tesszük, de ugyanúgy lehetett decemberben és februárban.
[8] Marquart 1901, 96.o.
[9] Sinor 1990, 183.o.
[10] Maenchen-helfen 1973, 53-54.o.
[11] Socrates Scholasticus, VI.1. és nem november 27, mint Maenchen-helfen írja. Maencehn-helfen 1973, 56.o.
[12] Thompson 2003, 34.o.
[13] Szabó 2007, 649.o.
[14] Socrates Scholasticus szerint 395. november 28-án érkezett a sereg Konstantinápolyba. Socrates Scholasticus, VI. 1.
[15] Claudianus: De Bello Gildonico, 244-245.
[16] A források gyakran Addai-nak nevezik. Addaeusról: PLRE I. 1114.
[17] Goldsworthy 2004, 203.o.
[18] Ammianus, XXIX. 6.13.
[19] A Notitia Dignitatum felsorolása alapján: Notitia Dignitatum in partibus orientis, VII. és XXXII-XXXVIII
[20] Szabó 2007, 647.o.
[21] „…alii per Caspia Claustra Armeniasque…” Claudianus: In Rufinum II., 28-29. Sinor is úgy véli, hogy a Kaukázus középső részén keltek át: Sinor 1990, 184.
[22] Az armeniai útvonalakra: Manandian 1965. Interneten elérhető itt: http://rbedrosian.com/Ref/tca4.htm Letöltve: 2013.04.06.
[23] A Halys elérésére: Claudianus: In Rufinum, 23-36. és Szent Jeromos 60. levele.
[24] Claudianus: In Rufinum II., 23-36 és In Eutropium I. 240-254.
[25] Philostorgius, XI.8. és Claudianus: In Rufinum 23-36. Hogy mennyire könnyen védhető Kilikia földrajzi térsége, azt jelzi, hogy a politikus és nem katona Cicero aránylag könnyen visszaverte a parthusok lovasseregének próbálkozásait Kr.e. 51-50-ben proconsulként.
[26] Edessai krónika, 40.
[27] Szent Jeromos 60. és 77. levele.
[28] Szent Jeromos említett levelei és Philostorgius XI.8. aki ugyan Coele-Syriát említi, de ez a mai Libanonnal nagyjából azonos terület.
[29] Edessa elérésére és Addai tétlenségére idéz szíriai krónikát: Maenchen-helfen 1973. 55-56.o.
[30] Codex Theodosianus, IV.24.6.
[31] Claudianus: In Eutropium I. 242.
[32] Sinor 1990, 183-184.o.
[33] Claudianus: In Eutropium I-II.
[34] Maenchen-helfen 1973, 56-57.o.
[35] Thompson 2003, 35.o.
[36] Sinor 1990, 283-284.
[37] Priszkosz: In.: Blockley 1981, 279.o.
[38] Sinor 1990, 183.o.
[39] http://www.tertullian.org/fathers/chronicle_of_edessa.htm A krónikát 507 körül állították össze több régebbi krónika anyagából és abból is egy kivonat maradt csak ránk. A krónikáról: http://www.iranicaonline.org/articles/chronicle-of-edessa-a-short-local-history-of-edessa-modern-urfa-written-in-syriac-by-an-anonymous-author-and-covering-c
[40] Maenchen-Helfen, 55.o.
[41] Trombley-Watt 2000, 9-10.o.
[43] Trombley-Watt 2000, 9-10.o




Az írás pdf formátumban letölthető:
https://docs.google.com/file/d/0BxHKPU1EP8vnbGd5bjNrTFJCaG8/edit