A hunok 395. évi ázsiai
hadjárata
Közismert, hogy a hunok a 370-es években lépték át a
Volga vonalát és onnan törve nyugat felé megsemmisítették Ermanerik gót
királyságát, majd eljutottak a Fekete-tenger északi partjaihoz. Ismerjük még az
ezt követő maradék gót törzsek ellen vezetett hadjáratukat a Kárpátok keleti
lejtője és a Bug között, de ezt követő hun ténykedésről hallgatnak a források
394-395 teléig.
Valójában a hun főerők ekkor érik
el először az utolsó egységes napjait élő Római Birodalom Duna-mentén húzódó
védelmi vonalát.[1] Ebben
az évben két irányból is pusztító hun betörés éri a keleti birodalomrészt, egyik
az Al-Dunánál télen, majd nyáron Armenián átzúdulva az Orienst, azaz
Cappadociát, Ciliciát és Syriát.
Az első kérdés a két hadművelettel kapcsolatban, hogy
volt-e egymáshoz közük, vagy két független akcióról van-e szó? Megoszlanak a
vélemények, csak néhány példát hozva:
Denis Sinor (Sinor Dénes) szerint a hunok képtelenek voltak ekkoriban a
két akció közös koordinálására, amelyet egyébként sem erősítenek meg a források.
Szerinte a hun történelem ezen szakaszából nincs jel erős központi vezetésre,
amely képes lett volna kivitelezni egy ilyen volumenű hadműveletet.[2]
Nem közvetlenül kiírva, de a hadjárat általa megadott céljából következően
Thompson szintén ezt vallja.
Ezzel szemben Bóna István, kifejezetten stratégiát lát
abban, hogy a hunok előbb lecsapnak nyugaton kisebb erőkkel, majd egy jelentős
támadást intéznek a Kaukázuson keresztül a birodalom védtelen keleti
tartományaira.[3] Igaz,
ezt nem indokolja.
De vajon melyik álláspontnak van igaza? Tényleg
képtelenek lettek volna a hunok egy ilyen „nagyszabású hadművelet stratégiai
megtervezésére”?[4] Egy
olyan nép, amely képes több száz vagy ezer kilométert úgy megtenni, hogy minden
ellenállást eltöröl maga elől? Először is, valóban olyan bonyolult levezényelni
két támadást egymás után egy nomád népnek? Aligha.
Van azonban egy fontos logikai bizonyítékunk:
- Priszkosztól
megtudjuk a keleti támadás két parancsnokának nevét: Basik és Kursik.
Ugyanezekről tudjuk azt is, hogy őket küldték követként a Nyugat-római
Birodalomba 404-407 körül[5]
szövetségi szerződésről tárgyalni! Na, már most, ha bizonyíthatóan ugyanazok a
személyek mennek a nyugati részhez tárgyalni, akik a keletet támadták, akkor
nem logikus, hogy ugyanaz a központ irányította a hunok keleti és nyugati
stratégiáját?
Hiszen ha nem lett volna központi irányítás, akkor a
nyugatabbra letelepedő hun törzsek vezették volna a politikát abban a térségben
és a keleti csoportok a keleti irányban!
Ebből adódóan meggyőződésünk, hogy igenis volt központi
katonai irányítás és volt olyan erő, amely képes lehetett levezetni két
egymástól távol zajló katonai akciót. Ez már csak azért sem lehetetlen, mert a
Duna-menti offenzíva 394-95 telén zajlik le, mikor befagyott a Duna,[6]
míg a keleti nagy támadás 395 nyarán éri el Osroene területét, ahogy azt az
Edessa-i krónika jelzi:
„Ugyanezen év
[=395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére”[7]
Szóval az előzményeket így lehet összefoglalni:
A hunok "vezérkara" elhatározta a Keletrómai Birodalom
megtámadását. 394-395 telén a befagyott Dunán kisebb hun egységek törtek be
Trákiába, melyek jelentős pusztítást hagytak maguk után. Szervezett római ellenállásról
sehol sem esik szó, amiért egyébként Theodosius halála és az uralkodóváltás
okolható, hiszen a római seregek nem tartózkodnak túl messze! Ez is egyébként január
közepi-végi hun támadást sejtet. A hun előretörés pánikot vált ki a térségben
élő gót (vizigót) népességben, amely a félelem hatására a birodalom belső
tartományai felé húzódik, szintén jelentős károkat okozva.
Ezt követi a talán 395 késő tavaszán induló keleti
támadás a Kaukázusokon át.
Kérdés még, hogy mi volt az oka és a célja az ázsiai
hadjáratnak. A kutatók zöme a forrásokban leírt éhínséget tartja kiváltó oknak
és célul a rablást és az elhajtott állatcsordák által az éhínség felszámolását
tartja célnak. Az kétségtelen tény, hogy több forrás a hunok földjén dúló
éhezést jelöli meg oknak, köztük Priszkosz. Egy másik indíték, amit említenek,
hogy behívták őket. Marquart kaukázusi források alapján úgy vélekedik, hogy a
grúz (=lazicai) trónkövetelő Pharasmanios általuk kívánta növelni hatalmát, így
zsoldosként alkalmazta őket egy Ibérián és Arménián át való betörésre.[8]
Sinor szerint azonban egy ilyen állítás elfogadására
nincs elég bizonyíték, ráadásul nehéz elképzelni, hogy egy ilyen ajánlat
elfogadása miért lett volna jó a hunoknak. Valószínűbbnek tartja, hogy
egyszerűen a zsákmány csábította őket, akárcsak a későbbi hadjáratok során.[9]
Maenchen-Helfen szintén hasonlóan vélekedik, egyfelől
elfogadja az éhséget, mint okot - melynek bizonyítéka a rengeteg elhajtott
élőállat -, másfelől szerinte „A beütés egy gigantikus méretű rabszolgavadászat
volt.”[10]
A másik potenciális behívó – melyet jóval több forrás
említ – Rufinus prefectus pretorio. Kétségtelen, hogy őt 395. november 28-án[11]
a hadsereg felkoncolja Rufinust. Ez azonban inkább belföldi ellenségeinek erejét
mutatja, mintsem az állítás igazát bizonyítja. Thompson magyarul is megjelent
könyvében elutasítja Rufinus árulását.[12]
A források alapján mi sem állíthatunk mást, mint hogy a
hun támadás indítéka a rablás, zsákmányszerzés és a megfélemlítés volt.
A keleti térség elleni hadjárat kezdőidőpontját nem
ismerjük, az első pontos dátumunk csak a már idézett Edessai krónikában
olvasható 395. július, amikor a hun seregek elérik az Eufrátesz felső folyását.
Ebből adódóan valamikor késő tavasszal kelhettek át a Kaukázuson, ami érthető
is, hiszen addigra mind a legelők kizöldültek, mind a hegyek átjárói könnyebben
megközelíthetőek voltak.
 |
| A Római birodalom 395-ben |
A hun hírszerzésről egyébként sokat elmond, hogy szinte
minden támadásukat a IV-V. században kiváló időzítéssel indították meg, alig
van olyan eset, amikor nagy mezei ütközetben kell megküzdeniük ellenfeleikkel.
394-ben ugyanis az időközben elhunyt (395.I.27.) császár Theodosius a keleti
csapatok jelentős részét magával vitte Itáliába Eugenius (azaz inkább az őt
mozgató Argobastes) ellencsászár elleni hadjáratához. Bár 394. szeptember 6-án
Theodosius döntő győzelmet aratott a Frigidus folyónál,[13]
de a sereg keleti egységei nem értek haza 395 nyarára.[14]
Márpedig a kivont erők jelentős részét tehették ki a
római védelmi rendszernek, igaz ettől még korántsem maradt védtelen a keleti
határ. Szerencsénkre egy kiváló forrás áll rendelkezésünkre a Római birodalom
Kr.u. 400 körüli katonai erejéről, amely a Notitia Dignitatum. A Notitia
tartományonkénti bontásban megadja az ott állomásozó katonai egységeket, és
noha értelmezése néha nem könnyű, és egy-egy tartomány helyzetét nem is azonos
időpontban rögzíti, de a kutatók számára igazi aranybánya.
A római haderő ebben az időben – némileg egyszerűsítve -
úgynevezett mezei seregekre és határvédő alakulatokra oszlott. Feltehetjük,
hogy Theodosius az uzurpátor elleni küzdelemre magával vitte Itália határához
az Oriens mozgó comitatenses és pseudocomitatenses alakulatokat, hiszen erre
utal Szent Jeromos a 77. levelében, mely szerint a hun támadáskor a római
seregek nem tartózkodtak odahaza. A korabeli feljegyzések kiemelik, hogy
Theodosius igen nagy mennyiségben vitt magával szövetséges csapatokat is a
közel-keletről, Claudianus költő armeniaiakat is említ.[15]
Ez utóbbi egyben jelzi, hogy mi lehetett az oka, hogy annyira kis ellenállással
találkoztak a hunok 395-ben keleten.
Theodosius halálakor Mediolanumban (mai Milánó)
tartózkodott, hadseregével és a katonák majd csak november végén ér
Konstantinápolyba.
Ugyanakkor a határvédő (limitanei) erők minden bizonnyal
a helyükön maradtak, hiszen ha hun invázióra nem is számítottak, a perzsa
veszély miatt ezeket kockázatos lett volna kivonni innen.
Az Oriens katonai vezére a Magister Militum per Orientem
volt – 395-ben Addaeusnak hívták az illetőt[16]
-, akinek normál esetben Antiochiában jelentős létszámú (nagyjából 20 ezer fős)
mobil hadsereg tartozott a kezei alá. Ez ugyebár nem állt rendelkezésre 395
nyarán a már említett okból. Emellett közvetlenül alá tartoztak 7 katonai
körzet határmenti csapatai: Armenia, Osroene,
Mesopotamia, Syria, Phoenicia, Palestina, Arabia, melyeknek élén Dux-nak
nevezett katonai helytartók álltak. Ezeknek a térségeknek a limitani egységei
kisebb-nagyobb katonai táborokban, városokban állomásoztak.
A limitanei ugyanakkor nem másodrendű csapatokból állt,
mint gyakran hiszik.[17]
Ezek a határvédő erők legalább olyan tapasztaltak voltak, mint a mozgó
csapatok, hiszen ha nem is nagy ütközetekben (bár néha azokban is), de kisebb
összecsapásokban folyamatosan részt kellett venniük a határ védelmében. Nem
véletlen, hogy Ammianus Marcellinus harcedzettnek, harcban erősnek (valida
proeliis manus) nevezi azt a két limitanei legiot, melyeket a kvádok és
szarmaták 374-ben megsemmisítettek.[18]
A Notitia azt is elárulja, hogy a Magister Militum alá igen jelentős lovasság
is tartozott, noha zömében gyalogsága volt.
Ezek a limitanei erők mindent összevetve a térségben több
tízezer főt tettek ki, számítások szerint nagyjából 30-35 ezret, katonai
használhatóságuk problémája nem is létszámukból, hanem szétszórtságukból
fakadt.[19]
A hun erők létszámáról semmiféle adatunk nincs, minden próbálkozás
puszta spekuláció lenne. Legfeljebb annyit mondhatunk erről, hogy egy ilyen
mélységű katonai betörés legalább több ezer fős, de akár nagyobb hadsereget
feltételez. Ugyanezt támasztja alá, hogy az egyes tartományok Dux-ai nem
kíséreltek meg nyílt ütközetet a hunokkal, továbbá, hogy meglehetősen hosszú
időbe telt, mire Eutropius eunuch összegyűjtött akkora haderőt, amivel
kimerészkedett a falak mögül.
A Kaukázus menti helyzet 395-ben a következő volt.
387-ben Róma és Perzsia felosztotta egymás között Arméniát, melynek egyötöde
római provincia (Armenia Minor), négyötöde perzsa vazallusállam lett. A másik
három kis államból Lázika római, Ibéria és Albánia perzsa függőség alá került.[20]
Hogy a hunok pontosan hol keltek át a Kaukázuson, nem ismert, de a jelek a
hegység középső részére, az Alán kapura (a mai Dariel-hágóra) utalnak. Claudius
Claudianus legalábbis a Kaszpi-kapuról tesz említést, amely ugyan értelmezhető
a Derbendi-szorosnak is, viszont ezt követően Armeniát említi, ami inkább a
Terek folyó szorosára, azaz a Dariel-hágóra utal.[21]
A Priszkosz által említett kétségtelenül Media területére szóló utalás – úgy
véljük – a visszaútra vonatkozik. kaukázusi átjáró közvetlen perzsa ellenőrzés
alatt ugyanis csak Derbendnél volt.
A Theodosius által elvont armeniai segédcsapatok miatt
úgy tűnik nem maradt örmény erő arra, hogy ellenálljanak a hunoknak, akik a
térség egyik fő útvonalán az Artaxata-Satala[22]
úton vonultak a tartomány kirablása után nyugat-délnyugat felé, elérve egészen
a Halys folyóig.[23] Úgy
tűnik a hunok nem hagytak hátra biztosító csapatokat a Kaszpi-kapu védelmére,
mivel másik útvonalon akartak hazajutni. A Halys folyó mentén szintén nagy
károkat okoztak, falvakat égettek fel, városokat vettek ostrom alá (inkább csak
városokba szorították a lakosságot, mert konkrét ostromról nincs tudomásunk),
Claudianus szerint a Halys vérszínben futott a tengerig. Valószínűleg a folyót
követték délnek, hiszen a források külön kiemelik a Argaeus hegyénél (a mai
Erciyes Dagi) lévő híres ménesek elhajtását.
Úgy gondolom, nem lehetnek helytállóak azok a
feltételezések, amelyek szerint a Basik és Kursik vezette – bizonyára főerők,
hiszen királyi családtagok! – külön vonalon mozogtak volna és az Eufrátesz
mentén Ktesziphónt vették volna célba.[24]
A támadás világosan római célpontok ellen irányult, a perzsa afférra csak a
hadjárat végén került sor, mint azt látni fogjuk! A hun erők zöme egy aránylag
lassabban mozgó csoportból állhatott – ugyanúgy, mint Batu támadása esetén
1241-ben Magyarországon -, melytől oldalra kisebb portyázó és rabló osztagok
szakadtak le vonulás közben.
.png) |
| A hunok közel-keleti inváziója 395-ben. |
A hunok zöme ezt követően keleti irányba fordult Melitene
(a mai Malatya) felé. Egy jobboldali oszlop behatolt az egyébként könnyen
védhető Ciliciába és végigdúlta.[25]
Az Eufrátesz felső vidékét, Melitenét és Osroenét 395 júliusában érték el.[26]
Syria lakossága a fallal védett városokba húzódott a villámgyorsan itt-ott
lecsapó lovasok elől, Szent Jeromos levelei nagyon jól adják vissza a korszakot
rettegve átélő civilek gyötrelmét. Antiochia, a néhai császárváros gyorsan
rendbe hozatta a hosszú békétől leromlott falait, Türosz azt kívánta, bárcsak
ismét sziget lenne, mint Nagy Sándor ostroma előtt.[27]
Ez egyben jelzi, hogy a hunok még délebbre hatoltak Fönícia és Palesztina felé,
Jeromos szerint a céljuk egyenesen Jeruzsálem volt, bár arról nem tudunk, hogy
valóban elérték volna a szent várost.[28]
De a hunok elérték Edessa környékét is, ahonnan lassan hazafelé indultak.[29]
Addai, a térségben tartózkodó katonai főparancsnok
tehetetlen volt, igaz részben az elhunyt császár jóvoltából, aki elvitte a
térség véderejének egy jelentős részét. Persze a halott Theodosiust nem
lehetett felelősségre vonni. Addait igen, Sorsáról nem tudunk semmit, pusztán
azt, hogy utoljára 395. október 3-án említik tisztségében.[30]
 |
| Eutropius eunuch, későbbi consol (Bécs, Kunsthistorisches Museum) |
Az egyetlen forrásokban megemlített római siker Eutropius
eunuch nevéhez fűződik, aki állítólag egy összeszedett római és geta (azaz gót)
csapattal megsemmisített egy hun sereget.[31]
Ez a siker aligha jelent mást, mint hogy egy kisebb hun portyázó egységet
győztek le, hiszen, mint Sinor is megjegyzi az aránylag nagy számban meglévő
források biztosan kiemeltek volna egy komolyabb katonai sikert, de ezek bizony
hallgatnak.[32] Claudianus
különösen gúnyosan ír Eutropius állítólagos "sikereiről", igaz ő az eunuch
ellenségének, Stilichonak nagy rajongója volt.[33]
Abban már nem érthetünk egyet Sinorral, hogy a hunok kisebb-nagyobb egységekben
hagyták volna el a térséget, ez felesleges kockázat lett volna. Minden
bizonnyal tudatos központi parancsra vonultak ki a támadók és talán a Tigris
völgyén át vonultak északnak, így kerülve Perzsa területre.
Bár egyes modern írások a hunok több inváziójáról és
éveken át tartó jelenlétükről ír, nincs kétségünk abban, hogy a katonai akció
pusztán 395 tavaszától őszig tartott, ahogy azt Maenchen-helfen is jelzi.
Minden forrás csak egyetlen invázióról tud Claudianust nem számítva, márpedig a
helyi krónikák ezt bizonyára jobban tudták a távoli helyen élő költőnél.[34]
Thompson azon adata, hogy a rend csak 398 végén állt helyre, tehát téves.[35]
Míg az állítólagos római siker
igencsak kétséges, addig ugyanezt a perzsák elleni ütközetről már nem lehet
mondani. Mind Priszkosz, mind a Liber Calipharumnak nevezett késői szíriai krónika
hasonlóan ír az esetről. A fosztogatás után (Priszkosznál Médiát, a Liberben
Anatóliát rabolták ki) a hazafelé tartó hunok beleütköznek egy perzsa
hadseregbe. Priszkosz – azaz forrása Romulus – azt állítja, hogy az összecsapás
a Szasszanida perzsa főváros Ktesziphón környékén zajlott le, míg a szír forrás
szerint a helyszín a Derbendi szoros.[36]
Mi utóbbinak hiszünk. Egész egyszerűen Ktesziphón sehogy sem esik útban egy
Mezopotámiából Derbend felé vonuló hadseregnek, főleg nem egy olyan haderőnek,
amelyik zsákmánnyal teli épségben akar hazajutni.
A két forrás alapján a következő
történt:
A hunok egy útjuk lezárására
készülő perzsa haderőbe botlanak valahol Derbend környékén. A meglepetésszerűen
érkező szasszanidák megkísérlik lerohanni a hunokat, akik nyílzáporral
felelnek.[37]
Ennek fedezete alatt a hunok visszavonulnak, ugyanakkor foglyaik és zsákmányuk
egy részét kénytelenek hátrahagyni. A hunok sikeresen keresztüljutnak a
Kaukázuson és a magukkal hajtott állatok zöme is eléri Alániát. A Liber
Calipharum szerint 18 ezer foglyot szabadítanak ki a perzsák a hunok
fogságából.[38]
A következő években a rómaiak körében felröppentek olyan
hírek, hogy a hunok visszatérnek újra a Kaukázusokon át perzsa szövetségben, de
ez végül nem következett be, mivel a következő hun támadás ismét a birodalom
másik oldalán, a Dunánál sújtott le. De ez már egy másik történet.
Válogatott
források:
A fordítások saját munkák, így bizonyára tartalmaznak
pontatlanságokat, ráadásul inkább értelmi, mintsem precíz fordításra
törekedtem.
1. krónikák
Socrates
Scholasticus: Egyháztörténete, VI. 1. 439-450
között
„Nem sokkal később ugyanezen hónap [395. november] 28.
napján megérkezett a hadsereg [Konstantinápolyba], amelyik Theodosius alatt
szolgált a bitorló [Eugenius] elleni háborúban. Amikor tehát Arcadius császár
találkozott a hadsereggel, szokás szerint a kapukon kívül, a katonák megölték
Rufinus prefectus pretoriot. Őt ugyanis önállósodással gyanúsították, és mert
elvesztette jó hírét, mikor római területre hívta be a hunok, e barbár
nemzetet, akik már feldúlták Armenia-t, és azután ellenségesen behatoltak más
keleti provinciákba is.”
Philostorgius: Egyháztörténet, XI.8. 425-433
között
„A hunok, akik magukhoz ragadták és elpusztították
Szkítia azon részét, mely a Duna túloldalán fekszik, majd ezután átkeltek a
befagyott folyón, betörtek a rómaiam területére: tovább terjeszkedtek egész
Thrákiára, és elpusztították egész Európát. De a keleti hunok, átkeltek a
Tanais folyón, és elözönlötték a keleti tartományokat, betörtek Nagy Armenia
Melitene nevű körzetébe. Innen megtámadták az Eufrátesz menti részeket és behatoltak
Coele-Syriába miután végigrohanva Cilicián elképzelhetetlen számú lakót
megöltek. ”
Edessai krónika[39] 506-507
körül
„40. Ugyanezen év [A 706. év = Kr.u. 395] Tammuz [=
július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére / egy másik variánsban[40]:
Osroenére, észak-Mezopotámiában.”
Joshua Stylites
krónikája[41] 502-506
körül
„A mi időnkben Peroz perzsa király számos alkalommal
kapott aranyat a rómaiaktól a Khionitákkal azaz a hunokkal való háborúihoz. Ezt
nem sarcként kapta, hanem azért, mert ő csatákat vívott. Ahogy ő mondta:
„támogassatok engem, hogy a hunok ne tudjanak betörni a ti területetekre” és
bizonyítékként azt hozta elő, mikor a 707. évben [395/396] a hunok
elpusztították és leigázták a rómaiakat Nagy Theodosius fiainak Honorius és
Arcadius császárok idejében, és Szíriai a kezükre került a hamis Rufinus
hüpparkhosz és a gyenge [Addai] sztratelatész miatt.”
Sozomenus:
Egyháztörténet, VIII.1.[42] 440-443 között
„Armeniát és a keleti tartományokat abban az időben
lerohanták a barbár hunok. Rufinust a keleti prefectust azzal gyanúsították,
hogy ő hívta be őket, hogy a római területek pusztításával saját terveit
mozdítsa elő - mert, mint mondták -, zsarnokságra tört. Emiatt nem sokkal
később megölték, mikor az Eugeniust legyőző csapatok Konstantinápolyhoz
érkeztek – szokás szerint –, és kivonult eléjük Arcadius császár, a
katonák kihasználva a lehetőséget,
lemészárolták Rufinust.”
Priszkosz Rhétor[43] 474
körül
„Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila
Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra
Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. Régen, mikor országukon
éhínség söpört végig azon jöttek át és a rómaiak nem tudtak ellenállni nekik
azokon a részeken. Basik and Kursik, a királyi család tagjai és nagy haderő
parancsnokai (akik később Rómába jöttek szövetséget kötni) elérték a médek
földjét. Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos
területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt
átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és
pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték
fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és
visszavonultak a hegyeken túlra. Ők kis zsákmányra tettek szert, mivel
nagyrészt a médek elvették tőlük.”
2. levelek, iratok
Szent Jeromos 60.
levele[44] 396
„Beleborzongok, ha korunk katasztrófáira gondolok. Több
mint húsz éve már, hogy rómaiak vére ömlik Konstantinápoly és a Júliai-Alpok
között. Scythia, Thrákia, Makedónia, Dardánia, Dacia, Thesszália, Achaia,
Epirusz, Dalmácia, Pannóniák mindet teljesen felgyújtották, kifosztották és
kirabolták a gótok és szarmaták, kvádok és alánok, hunok és vandálok, és más
vándorló népek. Isten hány matrónája, szüze, erélyes és nemes hölgye esett
áldozatul e vadállatoknak! Püspököket vetettek fogságba, papokat és kisebb
rendűeket küldtek halálba. Templomokat döntöttek le, lovakat szállásoltak be
Krisztus oltáraihoz, szent mártírok relikviáit ásták ki.
Gyász és félelem borult ránk minden oldalon,
és a halál van közöttünk számtalan alakban.”
A római világ elbukik. Már nem tartjuk fejünket fel,
hanem meghajlunk. Hol a bátorság – gondolod –, hogy korinthosziak, athéniak,
lakedaimónok és az árkádiaiak felett most a barbár medve uralkodik? Csak néhány
várost említettem, de ezek nem kis városok, hanem fővárosok. A Kelet úgy tűnt
biztonságban van minden ilyen rossztól, és ha az emberek itt pánikba estek, az
csak távoli rossz hírek miatt volt. De lám! Múlt évben farkasok érkeztek (nem
Arábiából, hanem egészen északról) a legtávolabbi Kaukázus bércei közül és
rövid idő alatt lerohanták ezeket a nagy provinciákat. Hány monostort foglaltak
el? Hány folyó vált vörössé a vértől? Ostrom alá vették Antiochiát, és más
városokat a Halys, a Cydnus, az Orontész és az Eufrátesz mentén. Foglyok
tömegeit hurcolták magukkal. Arábiát, Föníciát, Palesztinát és Egyiptomot
terrorjukkal rabszolgává tették.
Ha száz nyelvem volna, s száz
ajkam,
torkom vas és tüdőm sárgaréz,
Nem tudnám elmondani a kínt mi számtalan.
Szent Jeromos 64.
levele[45] 396
vagy 397
Csak összefoglalója maradt fenn: „Fabiola látogatását
lerövidítette a fenyegető hun invázió, amely Jeromost és barátait arra
kényszerítette, hogy egy időre Palesztina partvidékén keressenek menedéket.”
Szent Jeromos 77.
levele[46] 399.
„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a
Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy
Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon
nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római
hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották.
Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig
rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus
óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol
váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem
vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük
szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt
elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még
mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a
megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a
városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták,
Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen,
elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a
tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem
számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a
hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a
szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak
nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal
vívott csata. ”
Szent Jeromos 107.
levele[47] 403
„Indiából, Perzsiából, Etiópiából mi naponta köszöntjük a
szerzetesek tömegeit. Az armeniai íjász már levetette a tegezt, a hunok
zsoltárokat tanulnak, a fagyos szkítákat melegíti a hit fénye. A pirospozsgás
szőke gótok [geták!] sátrakban visznek hadseregükkel oltárt, és sikereiket
ellenünk való harcaikban az azonos vallásnak köszönhetik. ”
3. Irodalmi művek
Claudius
Claudianus: In Eutropium I. 240-254[48] 395-404 között
„Mars elpirult, Enyo gúnyosan elfordul a Kelet
szégyenétől, hogy egykor idős amazonok megfeszített nyíllal és villogó tegezzel
vonultak csatába, és getákkal [gótokkal] teremtünk csak békét. Ellenségeink
örültek, mikor látták és megérezték, hogy hiányoznak nálunk a férfiak. Városok
álltak lángokban és a falak nem adtak biztonságot. A vidéket feldúlták és
minden romokban. Csak az óceán nyújtott reményt. Cappadocia asszonyait a Phasis
folyón túlra hajtották szolgaságba, A Kaukázus hegyi patakjaihoz hajtották a
tanyák istállóiból az állatokat, és az Argaeus legelőit Szkítia erdőire
cserélték [a lovak]. A kimmeriei mocsarak mögött a Taurus törzsek védekeztek,
Szíriai ifjai rabszolgák.”
Claudius
Claudianus: In Eutropium II. 570-586[49] 395-404 között
„Vége az eke és földművelés korának, a Kelet még inkább
sivatag, mint Thrákia és a hófödte Haemaus. Jaj nekem! Hány város, Marstól oly
rég kímélt város pusztult el egyetlen invázió alatt! Nemrég lovasok érkeztek az
Araxes legtávolabbi partjáról riogatva Antiokhia falait és lángba borította
egész Szíriát. Megrakodva, örvendezve tértek haza csapataik, hatalmas mészárlás
után akadály nélkül, folyamatos győzelmeik megsebeznek engem. Hisz most nem a
Kaukázus és nem pusztán a hideg Phasis küld ellenem erőit, hanem birodalmam
közepén dúlnak a háborúk. Volt idő, mikor a gruthungokból alakítottunk római
legio-t, meghódítva adtunk nekik törvényeket, mezőiktől, lakhelyüktől
megfosztottuk őket. Most tűztől pusztult el Lydia és Ázsia leggazdagabb
városai, és minden, mit a korábbi viharok elkerültek. És nem saját vitézségük,
vagy számuk okozta ezt, hanem a mi gyávaságunk, tábornokaink gyávasága és
árulása…”
Caludius
Claudianus: In Rufinum II., 23-36 395-404
között
„Néhányan a gyorsfolyású Duna fagyott felszínén jöttek
át, és szekér kereke jár ott, hol egykor az evező; mások a gazdag keletet
támadták, a Kaszpi kapukon és az armeniai hón keresztül újonnan felfedezett
utakon. Cappadocia mezői levágva és felégetve, Argaeus, a gyors lovak atyja,
most elhullva fekszenek. A mélyvizű Halys most vörösen fut, Cilicia-t sem védik
meg meredek hegyei. Szíria kellemes síkja elpusztult, Orontes partján ellenség
lovasa dübörög, hol egykor tánc és boldog dal hona volt. Így Ázsia gyászba
borult…”
Felhasznált
irodalom:
Blockley 1981 Blockley: The Fragmentary
Classicising Historians of the Later Roman Empire. I-II. Liverpool, 1981.
Blodgett 2007 Blodgett: Attila, Flagellum
Dei? Huns and Romans, Confilct and Cooperation in Late Antique World. Los
Angeles: University of California, 2007
Bóna 1993 Bóna: A hunok és nagykirályaik. Bp.: Corvina,
1993.
CAHEIA The Cambridge Ancient
History of Early Inner Asia I. Edited: Denis Sinor. Cambridge, 1990.
CRA A Companion to the Roman Army. Edited:
Erdkamp. Oxford, 2011.
Goldsworthy 2004 Goldsworthy: A római hadsereg
története. Pécs, 2004.
Maenchen-Helfen 1973 Maenchen-Helfer: The World of the Huns. Los
Angeles-London, 1973.
Manandian 1965 Manandian: The Trade and Cities of
Armenia in Relation to Ancient World Trade. Lisbon, 1965.
Marquart 1901 Marquart: Eransahr nach der
Geographie des Ps. Moses Xorenaci. In: Abhandlungen der Königlichen Gesellschaft
der Wissenschaften zu Göttingen. Philologisch-historische Klasse. Berlin, 1901.
PLRE Prospography of the Later Roman Empire.
I-III. 1971-1992.
Sinor 1990 Sinor: The Hun period. In: CAHEIA, 1990.
177-205.o.
Szabó 2007 Szabó Edit: Késői császárkor. In:
Havas-Hegyi-Szabó: Római történelem. Bp.: Osiris, 2007.
Thompson 2003 Thompson: A hunok. Szeged, 2003.
Trombley-Watt 2000 The Chronicle of pseudo-Joshua the
Stylite. Translated: Trombley-Watt. Liverpool, 2000.
Wheeler 2011 Wheeler: The Army and the
Limes in the East. In: CRA, 234-266.
Wolfram 1988 Wolfram: History of the Goths. Los
Angeles, 1981.
Jegyzetek:
[1] Úgy véljük, hogy a 378-as gótok
mellett feltűnő hun egységek inkább a központi hun államtól független csoportok
lehettek és számuk aligha volt jelentős. Sőt még az is kérdéses, hogy a 395-ös
dunai beütés nagyobb erőkkel zajlott-e le.
[5] Maenchen-helfen adja meg a
dátumot, alapos indoklással: Maenchen-helfen 1973, 55.o.
[6] Nincs egzakt dátumunk, így 395
januárjára tesszük, de ugyanúgy lehetett decemberben és februárban.
[10] Maenchen-helfen 1973, 53-54.o.
[11] Socrates Scholasticus, VI.1. és
nem november 27, mint Maenchen-helfen írja. Maencehn-helfen 1973, 56.o.
[12] Thompson 2003, 34.o.
[14] Socrates Scholasticus szerint
395. november 28-án érkezett a sereg Konstantinápolyba. Socrates Scholasticus,
VI. 1.
[15] Claudianus: De Bello Gildonico,
244-245.
[16] A források gyakran Addai-nak
nevezik. Addaeusról: PLRE I. 1114.
[17] Goldsworthy 2004, 203.o.
[18] Ammianus, XXIX. 6.13.
[19] A Notitia Dignitatum felsorolása
alapján: Notitia Dignitatum in partibus orientis, VII. és XXXII-XXXVIII
[21] „…alii per Caspia Claustra
Armeniasque…” Claudianus: In Rufinum II., 28-29. Sinor is úgy véli, hogy a
Kaukázus középső részén keltek át: Sinor 1990, 184.
[23] A Halys elérésére: Claudianus:
In Rufinum, 23-36. és Szent Jeromos 60. levele.
[24] Claudianus: In Rufinum II.,
23-36 és In Eutropium I. 240-254.
[25] Philostorgius, XI.8. és
Claudianus: In Rufinum 23-36. Hogy mennyire könnyen védhető Kilikia földrajzi
térsége, azt jelzi, hogy a politikus és nem katona Cicero aránylag könnyen
visszaverte a parthusok lovasseregének próbálkozásait Kr.e. 51-50-ben
proconsulként.
[26] Edessai krónika, 40.
[27] Szent Jeromos 60. és 77. levele.
[28] Szent Jeromos említett levelei
és Philostorgius XI.8. aki ugyan Coele-Syriát említi, de ez a mai Libanonnal
nagyjából azonos terület.
[29] Edessa elérésére és Addai
tétlenségére idéz szíriai krónikát: Maenchen-helfen 1973. 55-56.o.
[30] Codex Theodosianus, IV.24.6.
[31] Claudianus: In Eutropium I. 242.
[32] Sinor 1990, 183-184.o.
[33] Claudianus: In Eutropium I-II.
[34] Maenchen-helfen 1973, 56-57.o.
[35] Thompson 2003, 35.o.
[36] Sinor 1990, 283-284.
[37] Priszkosz: In.: Blockley 1981,
279.o.
[40] Maenchen-Helfen, 55.o.
[41] Trombley-Watt 2000, 9-10.o.
[43] Trombley-Watt 2000, 9-10.o
.png)