Könyvajánló: Debbie Harry - Ez van

Könyvajánló:

Debbie Harry: Ez van

Budapest: Jaffa, 2022

Eredeti megjelenés:

Debbie Harry: Face it (2019)

Fordította: Pritz Péter

376 o.

 

Zenéről nem szoktam írni. Ám ma április 1 van, így okkal kitolhatok a történelemre sóvárgó olvasóimmal. Na jó, ma sem fog megtörténni ténylegesen, ugyanakkor a Blondie valahogy mindig érdekelt, így mikor megláttam könyvtárunk kulturális oldalán, a Győri Szalonon, hogy magyarul is megjelent Debbie Harry emlékirata, meg kellett vennem. Eleve elég ritka, hogy egy valaha világsztár női előadó számol be zenei pályájáról, s az megjelenik magyarul. Bevallom, érdekelt, miként kapaszkodott fel a csúcsra ez az igencsak eklektikus banda, élén az ikonikus szőkével. Még úgy is, hogy Debbie Harry nem kicsit progresszív az én ízlésemnek, az 1970-es évek hippis/pszichedelikus miliője meg pláne távol áll az én világlátásomtól. De azért néha át kell nézni a falakon... Meg hát nem lehet mindig történelemről írni - bár ma már a Blondie is az -, s kell a kikapcsolódás még egy blogon is.

Azt nem mondhatom, hogy én vagyok a könnyűzene történetének élő lexikona, sőt... Általános iskolában még meg is kaptam a magamét, hogy semmit sem tudok az aktuális slágerekről, de otthon nem igazán hallgattunk "kortárs" könnyűzenét, hanem olvastunk helyette. Emlékeim szerint rádiónk sem volt elég sokáig. Ez kissé fura, mert a szüleim nagy Omega és Piramis rajongók voltak - anyu és apu simán elment volna hippinek a 70-es évek végi fényképek alapján -, csak hát gyerekkoromban a lemezgyűjteményük nagyját sikeresen tönkretettem. Mindegy... Később igyekeztem tudásomat csiszolgatni, és a 70-90-es évekkel egészen jól elboldogulok mára.

A Blondie valahogy mindig közel állt a szívemhez, bár nem tudnám megmondani miért. Egyik oka a női frontember, ez biztos. Valahogy a mai napig a női énekhang sokkal jobban vonz. Valószínűleg zsigeri elfogultság, mondhatni szexizmus. Mellesleg a Call me - szerintem mai napig igencsak ütős szám - évekig a csengőhangom volt, mit sem sejtve arról, hogy az Amerikai dzsigoló című filmhez készül eredetileg... A rádió mondjuk túl sok számot ma sem játszik tőlük, de azért alighanem jó pár slágerük nagyon is ismerős a zenehallgatóknak, ha felcsendül.

Debbie Harry-t örökbefogadták - ezt például nem tudtam, de hát nem is nyomoztam élete után -, és pótszülei szerették. Szerencsére a mesékkel ellentétben a valóságban ez a gyakoribb. New Yorktól nem messze nőt fel, és meglehetősen cikk-cakkos életút vezetett a Blondie frontemberségéig, amiben volt pincérkedés, playboynyusziskodás. Utóbbit nem különösebben élvezte, bár nyilván dekoratív külseje nem jelentett hátrányt ezekben az években. Lassan komolyodott meg. Mire a Blondie megalakult 1974 végén, a szöszi 29 éves elmúlt, ami a punk/rock közegben magas kor "pályakezdőként" (korábban egy csupanő folk-rock együttesben zenélt, énekelt), főleg, hogy az együttes többi tagja 5-10 évvel fiatalabb volt! 

A Blondie 1977-ben: Gary Valentine, Clem Burke, Debbie Harry,
Chris Stein és Jimmy Destri - innen 

A szöszi tudatossan építette fel a Blondie-beli karakterét, kialakítva egy punk/rocker Marilyn Monroe-t. Ahogy fogalmaz: 

"Arra játszottam rá, hogy nagyon nőies nőként állok egy férfi rockzenekar élén, egy erősen macsó színtéren. Olyan dolgokról énekeltem a dalokban, amikről női énekesek dalai akkoriban nem igazán szóltak. Nem voltam behódoló, nem könyörögtem a férfinak, hogy jöjjön vissza, hanem nekimentem, kirúgtam, aztán magamnak is nekimentem. A Blondie-beli karakterem egy felfújható szexbábú volt, sötét, provokatív, agresszív oldallal. Játék volt az egész, de közben nagyon is komolyan gondoltam." 

Kétségtelenül működött, ahogy ma is működik, rengeteg metal banda ezért fut be női énekessel. Harry énekesi teljesítményéhez, minőségéhez nem nagyon tudok hozzászólni, mert képzetlen vagyok zeneileg, de engem lenyűgöz, hogy milyen könnyen és lazán énekel, ha akar (mondjuk a Heart of Glass-t), ugyanakkor képes olyan erőteljes vagányságra is, mint egyik kedvencemben, a The Hardest Part-ban, ahol simán kinézem belőle, hogy ő a Bonnie és Clyde-ból mindkettő (az egész előadásmód zseniális parókástól a kesztyűn át a bilincselős zárásig, ráadásul a szőke itt kivételesen barna). 

Debby Harryről nekem nem a punk szó jutott volna eszembe a könyv olvasása előtt, hanem a feme fatale szóösszetétel, de azt hiszem mégiscsak jobban leírja a punk. Igazából az sem ötlött fel bennem korábban, hogy a Blondie alternatív zenekar lett volna, pedig végiggondolva az ismertebb számaikat nyivánvaló kellett volna, hogy legyen. Eleve rendkívül választékos dalpaletta, amit alig pár év alatt hoztak össze. Van a repertoárban már-már nyári sláger, egészen abszurd - ám sajnálatosan aktuális - sci-fi zene, vagy a már említett funky/disco Heart of Glass. Még az óriáshangyák föld elleni invázióját is megénekelték... Aztán ott a nagyon beteg One Way or Another, amelyet egykori élettársáról majd zaklatójáról írt (és amelyet korosztályom a 2000-es Sakáltanyából ismer leginkább), jelezve Harry meglehetősen morbid humorát. Erre érdekes példa, hogy az emlékirat szerint egyszer megerőszakolták, amiről nulla önsajnáltatással ír, és valamivel kevesebb érzelgőséggel mutat be, mint mikor találkozott kedvenc pankrátorával pincérnőként... A Blondie kockázatvállalását és kísérletező kedvét leginkább a Rapture mutatja be, amely szám a disco, a hip-hop és a rap különös keveréke lett. Megjegyzést érdemel, hogy Debbie Harry Eminemet jó 17 évvel megelőzte a slágerlisták élén, mint fehér rapper (de verte a Beastie Boys-t is)... 

A memoár nagyon jól villantja fel azt a közeget, amiben ilyen alkotások születhettek. Viszonylag keveset olvashatunk a Blondie tagjairól, leszámítva Chriss Steint, aki ezen évek során a Debbie élettársa volt. Többet tudunk meg arról, hogy a fotózáshoz, fellépéshez használt ruhák, vagy a lemezborítók hogyan készültek, mint a zeneszövegek megírásáról. Itt nem saroktól fejbubig képzett zenészekről volt szó, hanem ösztönös tehetségekről, akik keményen megküzdöttek, míg elértek a csúcsig, és - ez sosem árt - jókor voltak jó helyen, mert a New wave idején New Yorkban éltek. Ezt a miliőt a memoár nagyon szépen mutatja be elképesztő belterjességével és visszásságaival együtt. Az egész akkori művészvilág a kábítószer foglya volt New Yorkban, Harry leírása alapján ritkán lehettek tiszták. Zárt közeg volt ez, felelőtlen, bohó, könnyelműen laza, gondtalan, és fizikailag valamint szellemileg önpusztító. Mondhatni nemhogy két végén égették a gyertyát, hanem kettétörték és négy végén. 

Volt az egészben vadság, mesterséges művésziség, amely naív volt és megcsinált, ugyanakkor kreatív és szellemes. Olyan, ami egyszerre vonzó és taszító. Egy másik női zenei csillag Belinda Carlisle - aki azon túl, hogy gyönyörű volt - hasonló karriert futott be, mint Debbie Harry, bár ő inkább szólóban teljesedett ki. Ő is punk volt, drogozott, hasonló közegben emelkedett fel, még azonos klubokban is lépett fel, mint a Blondie. Ezt akkoriban ott nem lehetett megúszni, úgy néz ki. Érdekes, hogy ezek a 70-es 80-as évekbeli női előadók valahogy alternatív zenészként is dögös nők tudtak lenni... Ennek az életvitelnek persze következményei is voltak, s jó pár, a Blondieval együtt dolgozó polihisztor nem élte túl ezeket a 80-as éveket. A Harry baráti köréhez tartozó - a Rapture klipjében is feltűnő - Jean-Michel Basquiat például csak 28 éves volt, mikor túladagolta a heroint. Ő a "megcsinált" zsenik egyik iskolapéldánya. Műveiért egyesek milliókat fizetnek dollárban, holott a ménfőcsanaki felsős rajztanár nyilvánvalóan megbuktatta volna ilyen művekkel.

A Blondie maga is sokkal destruktívabb banda volt, mint gondoltam, ugyanakkor sokkal színesebb is. Hogy Debbie Harryék többek lettek-e a szememben? Nem tudom... Az biztos, hogy sokkal tehetségesebbnek és sokrétűbb művésznek tartom ma őket, mint a könyv olvasása előtt. Nem gondoltam, hogy ennyi mindenbe belevágtak, és ennyire merészek, újítóak voltak. Sokkal több és nagyon más, mint elsőre gondolná az ember. Ez természetesen azt is jelentette, hogy az öt alaptag ötféle filozófiát vallott, ami a rendkívüli igénybevételt megkövetelő életmóddal együtt gyorsan a bomlás felé terelte a bandát. A klasszikus Blondie mindössze 1975 és 1982 között létezett - a csúcson 1977 és 1981 között voltak -, és az utolsó albumuk már a szétesés jegyeiben készült. Harry emlékirata születéstől máig (2019) tart, így a csúcskorszakról a kötet kábé harmada szól, de kétségtelen az 1974 és 1982 közötti időszak a legizgalmasabb benne. Rengeteg jó történet szerepel a könyvben, egy halom zenéssszel, művésszel találkozhatunk az oldalakon ( pl.: Andy Warhole, Joan Jett, Davis Bowie, Anya Phillips), már csak ezek miatt is érdemes beleolvasni, mert szórakoztató. Debbie-nek van önreflexiója, lazasága és képes kívülről is nézni magát, és világát, és jó stílusban ír. 

Az memoár fizikailag nagyon szép, szemrevaló könyv. Nagyon ritka az ilyen minőségű kiadvány a könyvespolcokon. A borító talán nem kiemelkedő, de hogy kötött, sokat dob rajta. Láthatóan tartósságra törekedtek benne. Öt csoportban mintegy 50-60 rajongók által készített jobb-rosszabb alkotás tagolja a szöveget, amelyek tovább fokozzák a kötet vagány hatását, és színezik a tartalmat. Emellett fotók is vannak a kötetben - részben Chris Stein alkotásai, akik végigfotózta ezeket az éveket -, amelyek Debbie Harry életének egy-egy stádiumát illusztrálják. A könyv fantasztikus időgép egy lepusztuló, rothadó, ám pezsgő New York-ba, amelyet a nyárspolgári élettől idegenkedő élet töltött meg, olyan világ, amelyet egyszerre lehet gyűlölni és szeretni. 

Néha érdemes mindenkinek emlékiratot venni a kezébe, nem csak lógni a telefonon...