Szeretjük őket:

2023. március 24., péntek

Zópürión hadjárata a szkíták ellen I. rész - források

 Zópürión hadjárata a szkíták ellen

 I. rész - források



Ateasz szkíta király nevével Dionüszupoliszban vert érme
(A szkíta kiráy neve a feliraton ΑΤΑΙΛΣ, vagy ΑΤΑΙAΣ. Forrás: innen

A szkítákról  Magyarországon régóta és sokat írnak, ám ez elsősorban a magyarokkal való kapcsolatukra szokott korlátozódni. Ezért úgy gondolom, célszerű blogomban egy-egy szkítákkal kapcsolatos hadjáratot a jövőben részletesen megvizsgálni a források felől. Zópürión makedón hadvezér hadjáratáról lesz ma szó, mivel nagyon jól be lehet rajta mutatni, hogy mennyire nehéz időnként a történészek feladata, s hogy miként lehet mégiscsak a dirib-darab mozaikokból valamiféle képet összerakni forrásszegényes esetekben is.

Először is leszögezném, hogy a "szkítákat" mint "népet" most szűken fogom értelmezni, a Kr.e. VIII. század végén a Fekete-tengertől északra megjelenő lovasnomádokra redukálva ezt a fogalmat, akiket keletről Hérodotosz szerint a Tanaisz (Don) folyó választott el a Kr.e. VI-V. században a szarmatáktól (nála: szauromaták[1]). Innentől tehát ebben az írásban a szkíta név alatt szigorúan őket fogom érteni az egyszerűsítés végett, s nem értendőek bele például az ázsiai szkíták, vagyis a szakák, akikről most amúgy sem lesz szó. 
Dareiosz perzsa nagykirály szkíták elleni Kr.e. VI. század végi hadjárata eléggé közismert (bár szakmai rekonstrukciója ma is sok bizonytalansággal teli, még időpontja is viták tárgya), de én is szeretnék majd neki később egy bejegyzést szentelni. Ezt a perzsa hadjáratot meglehetősen részletesen megírta Hérodotosz, de akad rá egyéb forrás is, ami lehetővé tesz egyféle rekonstrukciót (sőt inkább sokfélét...). A hadjárat kudarcot szenvedett, és a  perzsák nehezen vergődtek csak haza, bár alighanem Miltiadész szerepét félreértelmezik a kutatók. A szkíták ellen a következő nagyobb kihívást a makedónok intézték. II. Philipposz makedón király, hogy biztosítsa hátát görögországi hódításai során, Kr.e. 339 körül összecsapott a hatalmát a mai Dobrudzsára és a Fekete-tenger nyugati partjára is kiterjesztő szkíta királysággal, amelynek idős uralkodója, Ateasz[2] - akit ritka kivételként írott és numizmatikai forrásokból egyaránt ismerünk -,  maga is elesett egy csatában (erről szintén szeretnék majd írni).[3] Ateasz pénzérméje az egyik leggyönyörűbb szkíta lovasíjász ábrázolás, nem mellesleg. Így 339-ben a Dunáig megszilárdult a makedón fennhatóság, de úgy tűnik a szkíták erejét nem sikerült megtörni a Dunától északra.[4] Ezt követte aztán mai elemzésem tárgya, a szkíták elleni következő makedón hadjárat, immár III. Alexandrosz, azaz Nagy Sándor uralkodása idején.

Zópürión[5] hadjáratáról rendkívül keveset tudunk, még ókori mércével mérve is. Ha azt mondom, hogy az írott források száma korlátozott, akkor igen finoman fogalmazok. Tulajdonképpen három rövidke részlet maradt fenn mindösszesen erről a háborúról:

1. Quintus Curtius Rufus I. századi római történetíró, aki Nagy Sándorról írt történeti művében (Historiarum Alexandri Magni) említi az esetet.
2. Marcus Junianus Justinus III. században alkotó római történetíró Historiae Philippicae című kivonata a Kr.e. I. századi gall-római Pompeius Trogus - sajnos elveszett - világtörténetéből. 
3. Ambrosius Theodosius Macrobius V. század eleji római nyelvész Saturnalia című jegyzetgyűjteményének egy rövid részlete, amely szintén egy korábbi, ám sajnos nem ismert forráson alapul.

Mint az a felsorolásból látható, az időben legközelebbi alkotót is négy évszázad választotta el az eseménytől, ráadásul egyikük sem volt igazán jó kritikai érzékkel (b)író történetíró, sőt Macrobius még csak nem is historikus. Olvassuk el először ezeket a leírásokat, hogy mégis képet kapjunk arról, mennyire nehéz a történész dolga:

Curtius Rufus (X. 1. 43-45.):
"Isdem fere diebus litteras [a Coeno] accipit de rebus in Europa et Asia gestis, dum ipse Indiam subegit. Zopyrio, Thraciae praepositus, cum expeditionem in Getas faceret, tempestatibus procellisque subito coortis, cum toto exercitu oppressus erat. Qua cognita clade, Seuthes Odrysas, populares suos, ad defectionem conpulerat. Amissa propemodum Thracia, ne Graecia quidem tumultibus inconcussa mansit."
Kárpáty Csilla fordításában:
"Csaknem ugyanezekben a napokban [Nagy Sándor] levelet kapott [Koinosztól], mely azokról az eseményekről tájékoztatta, melyek indiai hadjárata idején Európában és Ázsiában lezajlottak. Zopürion, Thrákia kormányzója, a géták ellen vezetett hadjáratában egész hadával együtt elpusztult egy hirtelen kerekedett viharban. Szeuthész, mihelyt tudomást szerzett pusztulásukról, pártütésre lázította honfitársait, az odrüszákat. Thrákia elszakadási kísérlete Görögországot is forrongásba hozta."[4]

Justinus többször is visszatér a témára:

"[II.3.1-6] Imperium Asiae ter quaesivere; ipsi perpetuo ab alieno imperio aut intacti aut invicti mansere. Darium, regem Persarum, turpi ab Scythia submoverunt fuga, Cyrum cum omni exercitu trucidaverunt, Alexandri Magni ducem Zopyriona pari ratione cum copiis universis deleverunt. Romanorum audivere, non so sensere arma."

"[XII.1.4-6] Dum haec aguntur, epistulae Antipatri a Macedonia ei redduntur, quibus bellum Agidis, regis Spartanorum, in Graecia, bellum Alexandri, regis Epiri, in Italia, bellum Zopyrionis, praefecti eius in Scythia continebatur. Quibus varie adfectus plus tamen laetitiae cognitis mortibus duorum aemulorum regum quam doloris amissi cum Zopyrione exercitus cepit." 

"[XII.2.16-17] Dum haec in Italia aguntur, Zopyrion quoque, praefectus Ponti ab Alexandro Magno relictus, otiosum se ratus, si nihil et ipse gessisset, adunato XXX milium exercitu Scythis bellum intulit caesusque cum omnibus copiis poenas temere inlati belli genti innoxiae luit."

"[XXXVII.3.1-4] Ad regni deinde administrationem cum accessisset,  statim non de regendo, sed de augendo regno cogitavit. Itaque Scythas invictos antea, qui Zopyriona, Alexandri Magni ducem, cum XXX milibus armatorum deleverant, qui Cyrum, Persarum regem, cum CC milibus trucidaverant, qui Philippum, Macedonum regem, fugientem fecerant, ingenti felicitate perdomuit. Auctus igitur viribus Pontum quoque ac deinceps Cappadociam occupavit."

Magyarul így vannak a részletek (Horváth István fordításában):

"[II.3.1-6] A scythák háromszor nyerték el Ázsia felett a hatalmat, velük viszont mindvégig idegen hatalom vagy nem is próbálkozott, vagy a scythák lettek a győztesek. Dareust, a perzsák királyát csúfosan megfutamítva kiűzték Scythiából, Cyrust egész hadseregével együtt lemészárolták, Nagy Sándor hadvezérét, Zopyriont hasonló módon csapataival együtt elpusztították. A rómaiak fegyvereinek csak hírét hallották, de erejét nem érezték."[5]

"Míg ezek történtek, [Nagy Sándor] levelet kap Macedoniából Antipatertől, amelyben értesíti Agisnak, a spártaiak királyának Görögországban viselt háborújáról, Alexandernek, Epirus királyának Italiában folytatott hadjáratáról és Zopyrionnak, helytartójának Scythia elleni támadásáról. Ezek a hírek különbözőképpen hatottak rá, de több örömet érzett a két, vele vetélkedő király halálán, mint amennyi fájdalmat a Zopyrionnal elveszett hadsereg miatt."[6]  

"[XII.2.16-17] Míg Itáliában ezek történtek [Alexandrosz, epiroszi király halála], Zopyrion, akit Nagy Sándor Pontus kormányzójaként hagyott hátra, úgy vélekedett, hogy csak hiába tölti az időt, ha nem visz végbe valamit ő maga is, ezért összevont egy harmicezer főből álló sereget, és háborút indított a scythák ellen. Ám ezek összes csapataival együtt lemészárolták, és az ártalmatlan nép megbüntette a meggondolatlanul indított háborúért."[7]

"[XXXVII.3.1-4] Később [VI. Mithridatész pontoszi király], mihelyt az ország kormánya neki jutott, nem az ország irányításáról, hanem annak gyarapításáról kezdett gondolkodni. Ezért a scythákat - akik azelőtt legyőzhetetlenek voltak, akik Zopyriont, Nagy Sándor vezérét harmincezer fegyveresével együtt megsemmisítették, akik Cyrust, a perzsák királyát kétszázezer katonájával együtt lekaszabolták, akik Fülöpöt, a macedonok királyát megfutamították - ő ropant szerencsével leigázta."[8] 

Itt kell megjegyezni, hogy az egyértelműen Justinusból dolgozó, IV. században alkotó Paulus Orosius szintén említi Zópürión hadjáratát, de semmi újat nem ad ezekhez, mivel egyszerűen átvette Justinus adatait (III.18.4.): 

"Zopyrion meg, a Pontus helytartója, harmincezer fős hadsereget gyűjtve egybe, háborút mert indítani a scythák ellen és kipusztulásig lemészárolva, minden csapatával együtt tökéletesen kiírtatott."[9] 

Így nincs értelme önálló forrásként kezelni, még szóhasználata is szinte teljesen azonos Justinuséval.[10]

Végezetül Macrobius (I.11.33.):

"Ac ne putes haec in nostra tantum contigisse re publica, Borysthenitae obpugnante Zopyrione servis liberatis dataque civitate peregrinis et factis tabulis novis, hostem sustinere potuerunt."
Magyarul:
"És nehogy azt higgye [bárki], hogy ilyen csak a mi közösségünkben történt! A Zópürión által ostromlott borüsztheniták felszabadították a rabszolgáikat, polgárjogot adtak az idegeneknek és elengedték az adóságokat, hogy ellenállni tudjanak az ellenségnek." (Saturnalia. I. 11. 33.)[11]
Mint látható, Macrobius teljesen más jellegű adatokkal bír, mint az előző kettő történetíró, de sajnos nem tudjuk, hogy kivonatoló kitől/miből vette át ezt.  

Hellén gyarmatvárosok a Fekete-tenger mentén 
(forrás: innen)

Most, hogy átolvastuk a rendelkezésünkre álló információkat, megfigyeléseink egészen különösek lehetnek:

1.) A három forrás három különböző (!!!) ellenséget ad meg Zópürión ellenfeleként: egyik a getákat, másik a szkítákat, harmadik pedig a Borüszthenészieket, vagyis a Fekete-tenger mellett (pontosabban a Bug torkolatához közel, a folyó partján) fekvő Olbia Pontiké görög városának lakóit. 

2.) Ehhez a különlegességhez ráadásul két eltérő datálás is párosul, mert Curtius Rufus ugyebár Nagy Sándor Indiából való visszatéréséhez köti a hír érkeztét (Kr.e 324 körül), míg Justinus korábbra, Kr.e. 331-re teszi, összekötve az eseményt III. Agisz spártai király makedónok elleni pontosan datálható háborújával. Macrobius sajnos nem ad lehetőséget az időpont meghatározásához.

3.) Zópüriónnak még a tisztsége is bizonytalan a források alapján. Justinusnál Pontus praefectusa, Curtiusnál Thrákia praepositusa. Ráadásul Zópürión bizonyosan nem volt se praefectus, se praepositus, hiszen makedón volt, tisztségét a latinul író szerzők lefordították a maguk nyelvére, de pontos posztja így nem azonosítható ennyiből. 

Itt jön az, amit gyakran szoktam mondani: a történelemtudomány sokkal közelebb áll a klasszikus kriminalisztikához, mint a bármely más tudományhoz. Ráadásul nagyrészt közvetett bizonyítékokkal kell dolgoznia, és a szemtanúk száma erősen korlátozott. Különösen igaz ez az ennyire forrásszegény események rekonstrukcióinál. 

Most akkor Zópürión kinek a nevében, miért és kik ellen vezetett hadjáratot (és mi lett a sorsa)?

Egyáltalán, ki volt Zópürión? Gyakorlatilag semmi biztosat nem tudunk életéről, viszont a hadjárata idején betöltött tisztségét legalább nagyjából belőhetjük. A történészek alapvetően egyetértenek abban, hogy Zópürión nem Pontus, hanem Thrákia helytartója lehetett, ahogy azt Curtius Rufus említi.[12] Pontus - mint földrajzi egység - ugyanis Anatóliában van, aligha egy ottani helytartó vezetett volna hadat Szkítia felé. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Fekete-tenger neve görögül Pontosz Eüxeinosz (Ποντος Ευξεινος) volt - latinosítva Pontus Euxinus -, így talán Justinusnak is lehet némi igazsága. Mint később látni fogjuk Zópürión hadjáratának elsődleges célja biztosan a Fekete-tenger menti görög város, Olbia elfoglalása volt, így nem zárhatjuk ki, hogy Nagy Sándor a Fekete-tenger feletti makedón ellenőrzés fenntartásának feladatát is Zópüriónra testálta. A hadjáratról írt legújabb - és legrészletesebb - összefoglalót jegyző Ballesteros Pastor véleménye szerint a makedón hadvezér tisztsége eredetileg episzkoposz[13] lehetett. Érvelése a következő: Curtius Rufus az Egyiptomban Nagy Sándor által hagyott 4000 fős zsoldoscsapat parancsnokát, Ephipposzt Zópüriónhoz hasonlóan praepositusként adja vissza munkájában, viszont róla más görög forrásból tudjuk, hogy episzkoposz volt. Érvelése meggyőző. Ugyanakkor sokan amellett szólnak, hogy Zópürión inkább sztratégosz lehetett, mert az episzkoposz túl alacsony rang egy ekkora hadjárat vezetéséhez.[14] Tény, ami tény, Zópürión alá akkora haderő tartozott, ami nem pusztán Thrákia ellenőrzésére, de egy Olbia elleni támadó hadjáratra is elég kellett legyen. Az pedig, hogy veresége az a thrák odrüsziak lázdásához vezetett, jelezheti, hogy Zópürión valóban Thrákia makedón helytartója lehetett.  

Ki ellen vezetett hadjáratot Zópürión és miért? Egyáltalán biztos-e, hogy egyetlen hadjáratról beszélhetünk? Felmerülhetne ugyanis ennyi eltérő információ alapján, hogy több hadjáratról van szó, de mivel minden forrás egyetlen Zópürión vezette hadjáratról tud, ráadásul Curtiusnál és Justinusnál is meghal a helytartó, ezt talán mégis célszerűbb elvetni. Kétszer még egy makedón sem eshetett el... Így a történészek a három forrást egyazon eseménysorozatra vonatkoztatják. Ennél egyelőre nincs egyszerűbb megoldás, ráadásul logikusan összeköthetőek az említett népek, mivel mind ugyanazon régióra utalnak, a Fekete-tenger északnyugati térségére.  Megingathatatlannak tűnő bizonyítékok vannak amellett, hogy a hadjárat fő célpontja terén Macrobiusnak van igaza, mivel Borüszthenész/Olbia makedón ostromát régészeti leletek bizonyítják. Olbiában a feltárások ostromra utaló jeleket találtak, ráadásul egyértelműen makedón parittyalövedékeket sikerült találni Nagy Sándor nevével. Erről lejjebb lesz még szó, egyelőre csak állapítsuk meg: Zópürión bizonyosan ostrom alá vette Olbia Pontikét. Ez mellesleg logikailag és ésszerűbbnek tűnik, mint az, hogy a támadás célpontja  a makedón gyalogsággal gyakorlatilag meghódíthatatlan Szkítia elfoglalása lett volna. Ugyanakkor Olbia ostrom alá vétele maga után kellett vonja a szkíták fellépését, akik ezer szállal kötődtek a városhoz. Ez egy olyan sarokpont a rekonstrukcióban, ami elég szilárd, hogy vázként szolgáljon. Olbia - és más térségbeli görög városok - kapcsolatrendszere a sztyeppén lakó lovasnomádokkal rendkívül összetett volt, hiszen utóbbiak egyszerre jelentettek veszélyt és biztosították a prosperitást számukra. Egyes történészek egyenesen szkíta protektorátust feltételeznek a Fekete-tenger északi partján fekvő görög városok kapcsán a Kr.e. V-IV században, úgy vélem, nem indokolatlanul.[15]  
A Fekete-tenger partján fekvő hellén városok mindig ügyesen kellett, hogy lavírozzanak a szomszédjukban lakó sztyeppei - a nyugati parton trák- népek kavalkádja között, hiszen a hatalmi viszonyok egy "népen" belül is igen változékonyak lehettek. A Kr.e. IV. századból ugyan erre nem nagyon vannak görög epigráfiai adatok, de későbbi időkből igen. Van néhány feliratunk (például Olbiából SEG 49.1041 vagy Histriából a SEG 24.1095), amelyek szépen bemutatják, miként manővereztek ajándékokkal és behódolással a különféle trák, szkíta vagy szarmata népek között ezek a városok.[16] Úgy tűnik, hogy a görögök és szkíták kapcsolata többnyire barátságos volt, másként ezek az elszigetelt kolóniák, amelyek jelentős részben földműveléssel foglalkoztak, aligha prosperálhattak volna.[17] Hogy a makedónok által ostrom alá vett Olbiának nyújtott szkíta támogatás nagyon is reális felvetés, azt fényesen jelzi, hogy a szkíták később is segítették a Nagy Sándor utódai ellen folytatott harcaikban a pontuszi görög városokat.[18] Olbia - és esetlegesen más, a térségben fekvő hellén városok - makedón kézre kerülés világos veszélyt jelentett a szkíták politikai és gazdasági érdekeire.[19] Úgy vélem elfogadható az adatok alapján, hogy egyfajta szkíta védernyő volt a görög városok, különösen Olbia felett a Kr.e. IV. században, s ez  protektorátusa a Fekete-tenger menti görög városok felett az V. századtól egyre erősebben jelentkezett.[20] 
Az sem lehet véletlen, hogy Olbia pénzverésében éppen ekkoriban egy új típusú érme jelent meg, amely gyakorlatilag klasszikus szkíta fegyvereket ábrázol: íjászfelszerelést íjjal és tegezzel, valamint harci bárdot.[21] 

Olbiai érme Kr.e. 330-320 körül, egyik oldalán a Borüszthenész folyóistenének képével, másik oldalán szkíta fegyverekkel. (Forrás: innen)

A térség régóta komoly kereskedelmet bonyolított le a görög törzsterületekkel, kiemelten Attikával. Már Periklész hadjáratot vezetett a térségbe Athén hatalmának növelése érdekében, mivel az onnan származó gabona, hal, méz, és rabszolga fontos volt az athéniak számára, míg ők elsősorban bort és olivaolajat szállítottak a görög gyarmatvárosokba.[22] Aligha lövünk nagyon mellé, ha ezeket a gazdasági tényeket a hadjárat egyik okaként azonosítjuk. Ha a térség makedón kézre kerül, akkor Athént, amely a makedón pozíciókat fenyegethette Hellászban, könnyebben lehetett volna kézben tartani. Igaz, az is felmerült a szakirodalomban, hogy talán Nagy Sándor azon tervének végrehajtását hivatott megkönnyíteni egy Olbia, illetőleg a szíkták elleni támadás, amely szerint a makedón világhódító ebből az irányból szándékozott hazajutni India meghódítását követőn, a Kaszpi- és Fekete-tenger északi oldalán. 
Most akkor hogyan rekonstruálhatjuk a történéseket? 

Innen fogom hamarosan folytatni a II. részben!

Olbia romjai 2008-ban
(forrás: innen)

A bejegyzéshez külön megköszönöm az Anabasis folyóirat szerkesztőjének, Marek Olbrychtnak segítségét, aki megküldte nekem Luis Ballesterios Pastor említett folyóiratban megjelent írását! 


Jegyzetek

[1] Hérodotosz, IV. 20-21. Most nem mennék bele, hogy a szauromaták és szarmaták azonosak-e, mert e kérdésben is zajlik tudományos vita, de szerintem aligha kérdéses. A Fekete-tenger északi partjának etnográfiai viszonyaihoz: Gardiner-Garden 1986
[2] Ateasz minden bizonnyal azonosítható az Atailsz/Ataiasz felíratú pénzérmék szkíta királyával. Az érme egyik oldalán Heraklész látható fején attribútumként oroszlánbőrrel, másik oldalán egy szkíta lovasíjász gyönyörű ábrázolása Atailsz (ΑΤΑΙΛΣ) vagy Draganov olvasatában Ataiasz (ΑΤΑΙAΣ) felirattal. Héraklész és a szkíták kapcsolatáról Hérodotosz is megemlékezik (IV. 8-10.), kifejezetten Pontosz környéki görög történetként adva elő. Az érmének vagy egy másik változata is, amelyen Heraklész helyén Artemisz feje látható. Az érméket a thrákiai görög kolóniában, Dionüszupoliszban verték, a mai Balcsik mellett.  Ezekre: Draganov 2010, 32.o.
[3] Erre röviden: Hammond-Griffith, 1979. 581-584.o. Dimitar Draganov ezt a szíkíta államot "első dobrudzsai szkíta királyság"-nak nevezi, megkülönböztetve a később létrejövő másodiktól. Draganov elsősorban numizmatikai érvekkel dolgozik. 
[4] A szkíták dobrudzsai uralmára érmék alapján: Stolyarik 2001, 30.o.
[5] Nevét én a görögből átírt verzióban fogom használni, hiszen a latinban szereplő Zopyrion eredetileg görögül Ζωπυρίων.
[4] Curtius Rufus 1967, 283.o.
[5] Iustinus 1990, 25.o.
[6] Iustinus 1990, 118.o.
[7] Iustinus 1990, 120.o.
[8] Iustinus 1990, 268.o.
[9] Bár felvethető, hogy az adat nem Justinustól, hanem Pompeius Trogus eredeti művéből származik, ez nem tűnik túl valószínűnek, mivel a Historia adversum Paganos szinte mindenhol együtt említi Justinust és Trogust, és nem látszik sehol plusz információ Justinushoz képest. Orosius forrásaihoz: Fear 2010. 15-16.o.
[10] Orosius 2019, 100.o.
[11] Saját fordítás. 
[12] Bosworth 2002, 239.o. Bár Bosworth-nál az eredeti angol kiadásban nem helytartó, vagy kormányzó, hanem general, vagyis hadvezér szerepel. Berve 1973, No. 340. 
[13] A tisztségre: Zamfir 2011, 89-91.o.
[14] Például sztratégosznak tartja: Berve 1973. I. 322.o. A kérdéshez szakirodalmi hivatkozásokkal és ellenvetésekkel: Ballesteros Pastor 2018, 145-147.o.
[15] Elsődleges támogatói a szkíta fennhatóságnak az orosz régészek voltak, cáfolja például: Cojocaru 2008 
[16] A két felirat kiadva itt: Austin 2006, 115. és 116. dok. A Zoltes nevű hadurat a történészek általában szkíta vezetőnek tartják, aki ellen Histria végül Rhemaxos királyhoz fordult segítségért.
[17] Cojocaru 2008, 14.o.
[18] Baralis 2021, 105.o. Például Kallatisz Kr.e. 313-as Lüszimakhosz elleni lázadását emeli ki. Tehát többször is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Fekete-tenger menti görög városok autonómiájuk védelme érdekében a diadokhoszok ellen "barbárokhoz" fordultak.
[19] A szkíták ereje egészen a Kr.e. II. század első harmadáig meghatározta a mai Dobrudzsa történetét. Dimitar Draganov numizmatikán alapuló tanulmánya Kr.e. 168-ra teszi Szariakész szkíta királyságának végét. Lásd: Daragnov 2020, 142.o.
Letöltve: 2023. január 4.
[21] Erre: Draganov 2010 - az érmék fotóival.
[22] de Boer 2005, 171.o. Az athéni gabonakereskedelmet részletesen ismerteti: Moreno 2007


Források, forráskiadások: 

Austin, M. M.: The Hellenistic World from Alexander to the Roman Conquest. Selection of ancient sources in translation. Cambridge, cop. 2006

Ambrosii Theodosii Macrobii Saturnalia. Stutgardiae et Lipsiae, 1994.

Curtius Rufus. Translated: Yardley J. C., Commentary by J.E. Atkinson. Oxford-New York: Oxford University Press, 2009

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest: Osiris, 2000

Inscriptiones Scythiae Minoris Graecae et Latinae I. Bucuresti, 1983

M. Ivniani Ivstini Epitoma Historiarvm Philippicarvm Pompei Trogi. Edidit: Otto Seel. Stvtgardiae: Tevbneri, MCMLXXXV

Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. Ford.: Horváth János. Budapest: Helikon, [1990]

Macrobius Ambrosius Theodosius: Saturnalia, I-II. könyv. Latinul és magyarul. Ford.: Tóth Orsolya. [s.l.], 2014. (Kézirat)

Orosius: Seven Books of History against the Pagans. Translated et...: A.T. Fear. Liverpool, 2010 

Paulus Orosius: Világtörténelem hét könyvben a pogányok ellen. Máriabesnyő: Attraktor, 2019

Q. Curtius Rufus: Historiarum Alexandri Magni Macedonis. Leipzig: Teubner, 1885

Q. Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Ford.: Kárpáty Csilla. Budapest: Európa, 1967


Felhasznált irodalom:

Avram, Alexandru[a]: Marginalien zu griechisch beschrifteten Schleudergeschossen I. In: Scripta Classica. Cluj-Napoca, 2011 195-199.o.

Avram, Alexandru[b]: The Getae: Selected Questions. In: The Black Sea, Greece, Anatolia and Europe in the first millennium BC. Leuven, 2011 

Ballesteros Pastor, Luis: Zopyrion's Scythian Campaign. In: Anabasis, 9 (2018). 142-159.o.

Baralis, Alexandre: Between crisis and conflicts: the territory of Apollonia Pontica in the Late Classical and Early Hellenistic periods In: The Greeks and Romans in the Black Sea and the Importance of the Pontic Region for the Graeco-Roman World (7th century BC-5th century AD). Oxford, 2021. 

Berve, Helmut: Das Alexanderreich auf prosopographischer Grundlage. I-II. New York: Arno Press, 1973

Bodor András: A géta-dákok történeti útja. In: Korunk, 1986. 11. sz. 813-817.o.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest: Osiris, 2002

Cojocaru, Victor: Zum Verhältnis zwischen Steppenbevölkerung und griechischen Städten. In: Tyche, 2008. 23. sz. 1-20.o.

de Boer, Jan G.: The foundation of Agathopolis/Alaeouteichos and the Athenian Black Sea Policy in the 5th century BC. In: Pont-Euxin et Polis. [Bésancon], 2005

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area: Iconography. In: Archaeologia Bulgarica. 2010. 3.sz. 29-52.o.

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area. Sofia, 2015

Draganov, Dimitar: The silver of Sariakes and the end of the Second Scythian Kingdom in Dobrudzha. In: In memoriam Ivani Venedikov. Sofia, 2020. 135-142.o.

Errington, R. Malcolm: A History of Macedonia. Berkeley-Los Angeles-Oxford: University of California, cop. 1990

Gardiner-Garden, John R.: Fourth Century Conceptions of Maiotian Ethnography. In: Historia, 1986. 2. sz. 192-225.o.

Gardiner-Garden, John: Ateas and Theopompus. In: The Journal of Hellenic Studies, 1989. 29-40.o.

Hammond-Griffith: A History of Macedonia II. Oxford, 1979.

Heckel, Waldemar: Who’s Who in the Age of Alexander the Great. Oxfrod: Blackwell, 2006

Хомчик-Каганюк: КАМ’яні ядрА для МетАльниХ МАшин з ОльВії. In: Aрхеологія, 2017. 2. sz. 54-56.o.

Lejpunska et al.: he Lower City of Olbia (Sector NGS) in the 6th Century BC to the 4th Century AD. I-II. Aarhus: AUP, cop. 2010

Manov, Metodi: The hellenistic tomb with greek inscription from Smyadovo, Bulgaria - Reconsidered. In: Journal of Ancient History and Archaeology, 2019. 6. sz. 99-118.o.

Moreno, Alfonso: Feeding the Democracy. The Athenian Grain Supply in the Fifth and Fourth Centuries BC. Oxford: OUP, 2007

Nankov, Emil: Inscribed Lead Sling Bullets from the Regional Museum of History in Shumen. In: ТРАКИЯ И ОКОЛНИЯТ СВЯТ. Шумен, 2016


Stolyarik, Elena: Scythians in the West Pontic Area: New Numismatic Evidence. In: American Journal of Numismatic. 13. 2001. 21-34.o. 

Vinovgradov-Karyshkovsky: Kallinikos Son of Euxenos. In: вди 1982-1983. 162-163. sz. 26-46. ill. 21-39.o.

Vinovgradov-Kryzickij: Olbia. Leiden-New York-Köln, 1995

Wulfram, Hartmut: Der Römische Alexanderhistoriker Curtius Rufus. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2016

Zamfir Korinna: Az episzkoposz az Újszövetségi iratokban. In: Minden kegyelem! A 65 éves Jakubinyi György köszöntése. Szerk.: Marton-Oláh. Budapest-Kolozsvár: Szent István Társulat-Verbum, 2011. 88-104.o. 

2023. március 22., szerda

Hadik avagy Hogyan portyáztunk Berlinben 2023-ban - filmajánló

Filmajánló:

Hadik 
avagy Hogyan portyáztunk Berlinben 2023-ban


Hadik - történelmi film (2023)
Rendezte: Szikora János

A történelmi témájú filmekkel - és regényekkel - komoly problémáim vannak az utóbbi években, mert nehéz az elvárásaimat teljesíteni. Ez persze az én hibám, és igyekszem kikapcsolni a bennem lévő gonoszt - amely szétcincálná őket, hogy hol és mi nem stimmel -, de nehéz. Csináltam is ilyen előadásokat "Hollywood és a valóság" címen, amelyek mindig nagyon népszerűek voltak a közönség számára, és az újságírók is többször (itt olvasható az egyik) emiatt kerestek meg. Egyszerre szeretem és utálom ezt az ítészi szerepet, mert szeretném élvezni a filmeket, de nehéz elvonatkoztatni, ha túl sok hiteltelenséget lát az ember. Mindeközben persze nem vagyok filmszakértő (ha létezik ilyen). Az igazság az, hogy egy történelmi film nem attól jó számomra, hogy mennyire hiteles. Legyen a világa konzisztens, működjön önnön logikáján belül és lehetőleg legyen élvezhető! Egyik kedvencem, a Rettenthetetlen például teljesen nélkülözi a törtnelmi hűséget, ugyanakkor a mai napig hatásos és remek film. A 2019-es Midway esetében például az alkotók nagyon igyekeztek hitelesen visszadni mindent, mégsem lett a kritikusok kedvence. Én mondjuk szeretem, soha ilyen jól nem adták még vissza a zuhanóbombázók bevetéseit. 

A történelmi film, amely monumentális és hiteles akar lenni egyszerre, drága jószág. Milyen reális esély van ilyen magyar filmre? Őszintén szólva kicsi, mivel a magyar piac nemzetközi mércével nem jelentős, a mi történelmünk pedig elsősorban minket érdekel, magyarokat. A pénzügyi megtérülésre esély gyakorlatilag nincs. A Hadik, amelyről most írok pár gondolatot, nagyjából ötödannyi pénzből készült, mint a legolcsóbb hollywoodi történelmi filmek. Ez a mi pénztárcánknak elképesztően sok pénz (1.6 milliárd Ft - 4.5 millió USD), de nemzetközi szinten történelmi produkciónál nem az. Ez egy tény, tetszik vagy sem. Az Aranybulla sorozat kudarca után - mai napig nem értem, mi akart lenni a koncepció, és a végeredmény tényleg kiábrándító lett... - nehéz szívvel vettem rá magam, hogy jegyet vegyek a Hadik című, minap debütáló történelmi filmre, de a trailerek nem voltak rosszak, ezért úgy véltem, megérhet egy jegyet. 

Hát az első 10-15 perces - némiképpen "fapados" - csatajelenet alatt majdnem megbántam az egészet, mert nem ártott volna, ha egy a korabeli ütközetekben jártas történésszel egyeztetnek a forgatás során. Például: Hadik vadul tiltakozik, mikor lovasságát az porosz tüzérségre akarják küldeni, mondván, hogy tüzérséggel öngyilkosság támadni az ágyúkat. Hát nem. Éppen ez volt a bevett gyakorlat a korban. Pont azért fedezte az ágyúkat a 18-19. században lovasság, mert a tüzérség éppen lovassági támadásra volt érzékeny, és meg kellett tőle védeni. Ráadául az egész "csata" két tábor közötti ágyús lövöldözésben merül ki, miközben random jelleggel random helyeken történnek olyan események, amelyek elképzelhetetlenek egy ilyen ütközet során. Nem, nem szállítanak fontos haditerveket ládában az ellenség soraihoz közel, és nem, egy huszár sem tart légyottot a poroszok közvetlen közelében egy szalmakazalban. Értem én, hogy a Molnár Áron alakította Gvadányi Jóska a fiatal, tökös huszár, aki a nők kedvence, de biztos, hogy ezt azzal kell jelezni, hogy csata közben/helyett hetyeg egy helyi szépséggel? Olyan hülyeségekről nem is beszélve, hogy Hadik Andrást - egy ezredest! - úgy mutatnak be az osztrák tábornoknak, hogy ő egy huszár... Érdekes lenne, ha az egyenruhából nem tudná felismerni a saját csapatait egy korabeli császári-királyi tábornok, és ne ismerné név szerint az ezredeseit. 

A film egyszerre akar kamaradarab és monumentális történelmi film lenni, ami ellentmondás. A tényleges szereplők száma erősen korlátozott, egyik pillanatban úgy tűnik Hadik hada alig nagyobb pár tucat lovasnál és néhány szakasz gyalogosnál, máshol meg - Berlin előtt - hirtelen sokan lesznek. Semmit nem tudunk meg arról, hogy ténylegesen hányan vesznek részt az akcióban, azon túl, hogy vannak benne huszárok és szász gyalogosok. A valóságban a berlini rajtaütésben több délvidéki határőr volt jelen, mint huszár. Itt nagyon lecsupaszították a huszárokra a sztorit, mert ez voltaképpen nem Hadik története, hanem "A" magyar huszáré. Onnantól kezdve azonban, hogy elfogadtam, hogy a film valamiféle heroikus hőseposz "A" huszárról, amely elrugaszkodik a valóságtól, és egy történelmileg ugyan torz, de aranyló fényű tükrön át akar szórakoztatni, tényleg szórakoztam. Nem tudom, mit akartak pontosan az alkotók. Drámának nem eléggé dráma, életrajzi filmnek nem elég életrajzi, komolynak túl komolytalankodó. A történetmesélés kedvéért a tér-idő kontinuum is megbomlik. Bécsben tárgyalják például a hadjárat teendőit Mária Terézia jelenlétében, miközben a harcok ténylegesen sok száz kilométerre folynak onnan Sziléziában és Szászországban. A portya során az 1000 méter magasságot éppen meghaladó lankás csehországi Érchegység tolkieni Caradhras-sá magasodik (miközben a hadjárat során 1757-ben nem is kellett ezen átkelnie Hadikéknak). Úgy éreztem magam, mint a 300 nézése közben: hiába találok benne történelmi tévedéseket, hiába köthetnék bele ezer helyen, inkább hagyom az egészet és próbálom élvezni, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film nem látványos. Itt nem Hadik 1757-es hadjáratát látjuk, hanem "A" huszárt. Azt a huszárt, amit a Háry Jánosban kapunk meg: a nagyzoló, semmitől meg nem rettenő, epikus hőst, aki ha tízezer ellenség ront is rá, csak pödör egyet a bajszán, odaszól valami epéset, és már aprítja is a szablyával. Ami a görögnek a spártai harcos, az nekünk a huszár.
Ha valaki Hadik András igazi berlini portyájáról akar olvasni - és érdemes! - azt Markó Árpád 1941-es nagyszerű tanulmányában (HK, 1941. 38-92.o.) megteheti. A filmben ebből csak néhány nevet és pár esemény halovány lenyomatát kapjuk. 

Működik-e a film, mint film? Hellyel-közzel. A párbeszédek többször rendkívül erőltetettek és suták (a magyar filmek legnagyobb rákfenéje szerintem ez), a karakterek csak úgy elénk vannak hányva, valódi megismerésük esélye nélkül. Semmit nem tudunk meg Hadik és Serbelloni ellentétéről, utóbbi cselszövése amúgy is gagyi. Babochay Farkas halála sem tud megérinteni minket, mert róla is alig tudunk valamit. Ugyanakkor van az egészben egyfajta báj. Nem veszi túl komolyan magát, és a szereplők is szerethetők. A színészek hozzák a kötelezőt, talán Szabó Győző szász zsoldosa a legjobb, és a Hadik ellenfelének kitalált mogorva Von Bock ezredes László Zsolt alakításában. Ha már nála tartunk! A film antagonistái - mint birodalmi rohamosztagosok - a "halálfejes" porosz huszárok voltak, mint a apokalipszis lovasai. A poén, hogy ők tényleg léteztek, bár senki nem lett volna olyan ostoba, hogy ötöt küldjön rá a több ezer fővel rendelkező Hadikra, hogy megölesse... A von Ruesch-huszárezred - ikonikus fekete ruhában és csákóján halálfejjel - viszont valóban harcolt ekkor a porosz hadsereg kötelékében. Egyébként az egyenruhák, kosztümök szerintem teljesen jók voltak, láthatóan ebben igyekeztek egyfajta korhűséget elérni. Nagyon jól mutattak a vásznon. A párbajok, küzdelmek is egészen látványosak. Bár talán kevesebb szablyahajigálás kellene, mert az röhejesen hollywoodi volt. Szablyát nem dobunk az ellenség mellébe, azzal vágunk... A filmnek azonban kellett volna még legalább 30 perc. A lezárás szörnyen gyors, ráadásul a karaktereket jobban fel lehetett volna építeni, és egy kis - nem túl didaktikus - ismeretterjesztés is belefért volna finoman a történelmi helyzetről. 

A film legnagyobb hiányossága ugyanis az, hogy feltételez némi - nem is kevés - tudást a Hétéves háborúról, márpedig ez sajnos nincs meg a magyar átlagpolgárban. A film semmiféle támpontot nem nyújt azoknak, akik nem ismerik a korabeli eseményeket és hadtörténelmet. Ez pedig nem kicsi halmaz. Nincs semmi segítség a megtekintés során, hogy ki, kivel van szövetségben, és miért harcol. Sőt, tárgyi tévedések vannak, mint, mikor arra utalnak, hogy Szilézia éppen most veszett el (nem, az már az első sziléziai háborúban megtörtént 15 évvel korábban), vagy hogy Mária Terézia trónja ingatag (nem, 1757-ben már nem az). Ha valamiről hiányos az oktatásunk a történelemben, az pont a XVIII. század háborúi. Pedig nagy ziccer van benne, hiszen egy olyan kor ez, amikor az "osztrák" gyalogos együtt vitzékedett a horvát és román határőrrel, a tót bakával és a magyar huszárral. Ebből lehetne kelet-európai identitást kreálni, és bemutatni, hogy nem csak ellenségek voltunk a históriánk folyamán, hanem küzdöttünk egymás mellett is egykor! 
A másik, amit lehet orvosolni ilyen filmekkel, az a Habsburgokhoz való hozzáállásunk. A Habsburg családot van okunk nem szeretni - bár célszerű volna egyenként megvizsgálni az uralkodókat, nem egyben -, de ez a nemszeretem állapot elsősorban a XIX. századi nemzeti és a XX. századi szocialista történetírásának terméke, mert ebben ez a kettő - érdekes módon - egyetértett. Egyik mert "kossuthiánus" volt és siratta 1848-49-et (holott annak nagyjai zömében kiegyeztek később az osztrák házzal), a másik pedig azért gyűlölte a habsburgokat, mert a királyságot elavultnak, a Habsburgokat németnek tartotta, ráadásul keményen katolikus család volt. Az a réteg, amely a Kiegyezés mellett kardoskodott pedig sajnos elbukott Trianonnal, s a Horthy-korszak után végképp egy védelmezője sem maradt. Szerintem nagyon kellene erre a korszakra is fókuszálni, mert van mire büszkének lennünk! A magyar huszár a XVIII. században harcolt Szicíliától Franciaországig, Lengyelországtól a Balkánig, ott volt Napóleon legyőzésénél, részt vett a korszak összes nagy háborújában és bizony tényleg megsarcolta Berlint. Mária Terézia ráadásul olyan Habsburg uralkodónk volt, akit mi, magyarok is szerethetünk. Populáris filmekkel lehetne ezen is segíteni. Valamennyit talán a Hadik tett is ehhez. 

Amiről csak elismeréssel tudok nyilatkozni, az a operatőri munka és a zenei háttér. Gyönyörű munka, élvezet volt nézni a képeket. A filmben felhangzó muzsika szintén nagyon jó volt, hozzátett az epikussághoz. Mindent egybevetve nem volt rossz ez, olyan hat pont a tízből, és egy mozijegyet mindenképpen megér.


2023. március 15., szerda

Könyvajánló: Moskát Anita - A hazugság tézisei

Könyvajánló:

Moskát Anita: 
A hazugság tézisei


Budapest: Gabo, 2022

"Kurta kígyó nyelve, farka 
Süljön, főljön e habarczba! 
Tüzes gyík-szem, béka-háj, 
Varjú-velő, kutya-száj, 
Kutyatej fű sűrű mérge, 
Kuvikpelyh, vipera kérge, 
Hadd buzogjon, főzve, sütve, 
Pokoltűznél, öblös üstbe’!"
(Shakespeare: Macbeth)

Ma egy boszorkányról fogok mesélni. Magyar boszorkány, mert bizony ilyenek is vannak. Ritkán találkozni velük, csak tiszta, holdvilágos éjszakákon pillantani meg őket, vastag dunyhák között, könyvek lapjain. 

Moskát Anita egy boszorkány. Már a Horgonyhely is erős fantasy volt, de a most kijött novellagyűjteménye (pontosabban 9 novella és egy kisregény) egészen átütő erejű. A hazugság tézisei egy bontógolyó, amely összedönti körülöttünk a szürke hétköznapi valóságát, hogy belecsimpaszkodvba átlendítsen bennünket a falakon túl létező dimenziókba. E világokban más szabályrendszerek működnek. Moskát a tér, az idő, sőt a gravitáció úrnője. 
Moskát Anita zseni. Hangulatfestő-képessége lenyűgöző, az egyszerű, voltaképpen pimaszul mindennapos történéseket képes úgy leönteni fantasztikummal, hogy aztán alig ismerünk a szereplők közt magunkra. Mert mi vagyunk a főszereplői. Minden novella más univerzumban játszódik, minden világi egyedi, minden történet borzalmas és gyönyörű. Ötletei szédületesek, mégsem túlbonyolítottak, hogy is szokás mondani? Nemesen egyszerűek. Nekem sokkal jobban tetszik, mint az egyébként szintén ötletgazdag - és Moskátra bizonnyal komoly hatást gyakorló - Neil Gaiman. 
Íírónőnkben van valami elemi erejű misztikum, ősanyai sötétség és fény, az a fajta, ami évezredes birodalmakat dönt le, hogy építsen helyettük újakat. Ereiben sámánok vére fortyog, írása nyomán mágusok suttognak perverz átkokat a már amúgy is beteg világra. Mondhat nekem bárki, bármit: Ez a szépirodalom, nem pedig az, amikor valaki 40 oldalon keresztül ír egy mondatot, mert az olyan "modern". (Egyébként sem az, nem 1920-at írunk...). Mondani valamit szépen, nyersen, rólunk.
Itt minden novella sötét művészet, elvarázsol és őrületbe kerget. Külön-külön történetek, de akár 6 akár 190 oldalnyiak, mindegyik egy egészen új világot mutat be. Leginkább engem a 90-es évek végének filmsorozatára, a Végtelen határokra emlékeztet a kötet. Sokszor olyan a történet, mintha a mi világunkban történne, aztán kiderül, hogy mégsem. A gyűjtemény tartalmaz már megjelent írásokat is - bár én csak egyet olvastam korábban -, de az írónő bevallása szerint legalább fele meg nem jelent mű, és a régieket is újrahangszerelte a kiadás előtt. 
Nem fogom elemezni az összes novellát - olvasni kell, nem elmesélni -, inkább csak kiemelném belőle e kedvenceimet. A mesterhazugság című novellával indul a válogatáskötet, amellyel azonnal a mély vízben találjuk magunkat. Egyszerre átverések színjátéka és személyes tragédia. Küldetéstudat és szeretet párviadala, az elmúlással vívott küzdelem dala. Nagyon tetszett a Hattyú című novella szikársága, az, ahogy egy szimpla siófoki magyar történetbe belopózik a vérmágia. A "mindennek ára van" motívum amúgy is meghatározó Moskát felfogásában, gyakran visszatér kísérteni a lapokon. A kötet legjobbja nálam mégis a Gumicukorszív. Egyszerre kritika korunk visszásságai felé, ugyanakkor szívbemarkoló történet a veszteségről, és arról, hogy nem mindig az az igazi áldozat, akiről hisszük, hogy az. Ez egy olyan szatírának induló családi dráma, amely a szeretetben ér véget. Fantasztikus írás, fantasztikum nélkül. És persze ott van a válogatást lezáró kisregény, amely a Szerződési szabadság címet kapta. E világban egy háborúban győztes (Lagow) és vesztes (Ardennaus) állam történetét ismerhetjük meg, mely során az erős maga számára előnyös szerződéseket köt a gyengével. De ki a fenének jutna eszébe egy olyan világ, ahol szerződésekkel lehet szabályozni a természet törvényeit? Hát Moskátnak. Ez egyszerre fricska a mai világunknak - ahol szén-dioxid kvótákat lehet adni és venni -, egyszerre fantasy. Eközben politikai/diplomáciai játszmát kapunk családi tragédiákkal, nehéz kérdésekkel és még nehezebb válaszokkal. Moskát Anita ugyan sokszor a jelen kor divatos témáit viszi bele történeteibe, de úgy, hogy az nem beleerőszakolva, szervetlenül van jelen, hanem mintegy háttérként a főszereplők tragédiájában. 

Kinek ajánlanám ezt a válogatást? Röviden: annak, aki szereti, ha olvasás közben hideg futkos a gerincén, lúdbőrözik az alkarja, megszakad a szíve, és annak, aki katarzist akar akkor is, ha nagyon fáj. Ez a könyv világszínvonal a fantasy-ben, annak is az eleje. Kezdem azt hinni, hogy Moskát-fan lettem... 

A könyvvel kapcsolatban mindössze egy negatívum van. Ez természetesen a Gabo kiadványának minősíthetetlen minősége. A kiadó láthatóan fejlődésképtelen, mert én nem hiszem el, hogy még nem jutott vissza hozzájuk, micsoda pocsék az összes fűzött kötetük. Kritikán aluli. Továbbra sem lehet kinyitni annak veszélye nélkül, hogy a fűzésben kár esik és a lapok úgy hullanak belőle, ahogy a Lagowból Ardennausnak eladott eső egy borús őszi délután. A borító számomra semleges, de nem rossz. 
Nagyon mérges vagyok, amiért egy ennyire kiváló könyvet ennyire silány minőségben vehetek kézbe. Moskát miatt nem vonok le pontot, mert a szerző írása hibátlan, a Gabo teljesítménye viszont nulla. 

Pontozás:
9.5/10 pont
Kilenc és fél gumicukor szív a tíz összetörtből. 

moly.hu: 94% (260 szavazat)
goodreads.com: 4.74 pont (87 voks)