Könyvajánló: Robert A. Forczyk: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - Vörös gőzhenger

Robert A. Forczyk: 

Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - 

Vörös gőzhenger

Debrecen: Hajja Fiai, 2022

Eredeti kiadás: Tank Warfare on the Eastern Front, 1943-1945 (2017)

367 oldal

Fordította: Moczok Péter

A II. világháború iránti érdeklődés mit sem lankadt az utóbbi évtizedekben, s szerencsére magyarul is egymás után jelennek meg olyan kötetek - a sok vacak mellett -, amelyek tudományos igénnyel vannak megírva (például ez). A kifejezetten hadtörténeti témájú szakkönyveket ráadásul általában nem sújtja az a fajta elfogultság/óvatosság, amely a politikai és életrajzi témákban még mindig gyakori. Itt könnyebb nem fekete-fehér színekkel lefesteni az eseményeket, mint egy Hitler életrajz esetében. Tudásszomjunk oltásához a Hajja és Fiai Könyvkiadó most kiadta Robert A. Forczyk Páncéloshadviselés című összefoglalásának második kötetét is. A Hajja és Fiai "20. századi hadtörténet" című sorozatának kötetei sokszor egyenetlen minőségűek ugyan, de a magyar piacon hiánypótlóak. Forczyk művére előbbi egyáltalán nem, utóbbi ellenben fokozottan igaz. Az amerikai hadsereg egykori alezredesének, Robert A. Forczyknak az 1941-42-es keleti fronton zajló páncélosháborúról szóló könyve 2019-ben jelent meg magyarul , amelyet eredetileg a neves Pen and Sword kiadó adott ki öt évvel korábban. Forczyk nem pusztán kutató, hanem egykor páncélostiszt volt az Egyesült Államok hadseregében, így igazán tudja, miről ír. Idén végre megkaptuk a folytatást, amely az 1943-1945 közötti harcokat mutatja be.

Kétségtelenül a mai napig él egy jelentős német páncélos-kultusz - nálunk is -, különösen a Pantherek és Tigerek iránt, amely sok szempontból érthető. A két harckocsi a kor csúcsragadozója volt, a világ máig legsikeresebb avagy legismertebb páncélos ászai (Kurt Knispel, Martin Schroif, Otto Carius, Hans Bolter vagy Michael Wittmann) pedig Tigriseken lovagoltak. Forczyk mégsem ért egyet hasznosságukkal, megállapítása szerint sokkal okosabb lett volna, ha a Harmadik birodalom nehézpáncélosok helyett inkább a már meglevő Panzer IV-esek hosszú csövű változatait gyártja nagyobb mennyiségben. Ugyanis a IV-es Panzer az orosz utakon használhatóbb, gyorsabb volt, nagyobb összhangban állt a német páncélostaktikával és karbantartása is egyszerűbbnek bizonyult. Külön kiemeli, mennyivel jobban - de nem hibátlanul - szervezték meg a szovjetek a tankok sorozatgyártását, és a Hitler mellett működő különféle "lobbik" káros hatásait a germán haditermelésre. A kísérletezés és a megalománia párosítása káros hatással volt a termelékenységre. Forczyk kötete a német és szovjet harckocsigyártás bemutatásával indul tehát. A mennyiségre fókuszál összehasonlításában - amely kétségtelen a legfontosabbnak bizonyult -, de kitért a személyzet kiképzésére is. A harckocsik minőségét annyira nem fejtegeti (mind a rádiók, mind az optikai eszközök, mind a felhasználható lőszer esetén komoly német fölény volt), ellenben igen nagy hangsúlyt fektet az egész könyvben a bevethetőség arányára. Ez utóbbi az, ami számára a Panthert és Tigert inkább károssá, mintsem hasznossá tette. Megdöbbentő adatokat közöl időnként a Párducokról, amelyek szinte végig konstrukciós problémákkal küszködtek, s rengeteg kiesett belőlük még bevetések előtt, míg a Tigriseket az orosz sár és a hidak teherbírása tette sokszor használhatatlanná egy-egy hadművelet során.

Forczyk bemutatja a páncéloserők szervezeti felépítését, fejlődését, majd nekiesik a hadműveletek bemutatásának a Kaukázus német kiürítésével kezdve, és Manstein harkovi visszacsapásával folytatva. A szerző kiemelkedő - bár természetesen rövid - összefoglalást ad a kurszki csatáról az újabb kutatások alapján, cáfolva a régi legendákat, amely szerint a szovjetek elsöprő győzelmet arattak volna, vagy hogy Prohorovkánál lett volna a valaha volt legnagyobb páncélosütközet. Érvelése szerint a németek a nehézharckocsik megjelenésével kvázi "elfelejtették" az összefegyvernemi hadviselés fontosságát. Külön meglepő, hogy Mansteinnel szemben igencsak kritikus, a kötet alapján Forczyk Walter Modelt legalább olyan jó parancsnoknak tarthatja. Kurszkot olyan szempontból is példaként hozza, hogy itt már a németek képtelenek voltak az ellátószolgálatukat olyan magas szinten tartani, mint korábban,  márpedig a modern háború nagyrészt az utánpótlásról, járműjavításról szól. A háború igazán döntő részének az 1943 augusztusától 1944 nyaráig tartó szakaszát tartja, ekkor pusztult el a német haderő színe-virága, amely a korábbi sikerek kovácsa volt. A veszteséget létszámban még csak-csak lehetett pótolni, de minőségben nem. Külön érdekességnek tartottam a csak röviden bemutatott korszun-cserkaszi katlan felmentéséért vívott összecsapás leírását, mivel összevethettem Számvéber Norbert kötetével, aki részletesen elemezte a nehézpáncélosok itteni működését. 

Ki kell térnem egy érdekes megfigyelésre még: Ugyanúgy, mint az 1941-42-ről szóló első rész esetében, Forczyknak nincs rossz szava a magyar csapatok teljesítményére. Tény persze, hogy nem sok szó esik rólunk (nem is lehet másként, mikor a német és szovjet gigász küzdelmét kell összefoglalni pár száz oldalban). A Gyorshadtest 1941-es teljesítményéről pár mondatban szól az első kötetben, és működését lendületesnek fogalmazta meg. Az új kötetben a szerző természetesen a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája kapcsán emlékezik meg a magyar katonákról (86-93.o.). Forczyk ismeri a magyar veszteségeket - amelyet helyesen nagyjából 100 ezer főre tesz -, és egyáltalán nem értékeli tragikusnak a magyar csapatok teljesítményét. Kifejezetten pozitív szavakkal emlékezik meg például az 1. tábori páncéloshadosztály harcairól, nagyon helyesen. Örömtelinek találtam, hogy az amerikai író láthatóan képben van a magyar honvédség háborús részvételét illetően, ellentétben a magyar közvélemény egy jelentős részével, amely sokszor a mai napig Nemeskürty ideológiailag terhelt és régen elavult következtetéseit ismétli.

A kötet minden szempontból tanulságos, különösen a mai ukrajnai háború okán. A hadseregek a háborút csak háborúban tanulhatják meg, s különösen igaz ez olyan haderő esetében, mint az orosz/szovjet. Ma ugyanazon hibákat láthatjuk megismétlődni, mint 1941-43-ban szovjet részről: a felderítés hiánya, a tervezés elégtelensége, páncélosok bevetése kellő gyalogsági támogatás nélkül, a légierő és tüzérség együttműködésének tökéletlensége, és az utánpótlási vonalaktól való függés (a modern háborúban ez fokozottan inkább igaz, hiszen egyre gépesítettebb). Az orosz haderő sohasem volt „csilivili”, erejét nem a modern felszerelés, vagy a briliáns tábornoki kar adta, hanem a terep és időjárás ismerete, az orosz katonák jó értelemben vett igénytelensége, és a hatalmas ember- és felszereléstömeg, ami mögötte áll. A szovjet vezetés lassan tanulta meg 1942-1943 során, hogyan kell legyőzni a németeket, véres veszteségek és igazi katonai katasztrófák során. De megtanulta.

[Természetesen sohasem szabad elfeledkeznünk a nyugati hadianyagról sem, amit a britek és az Egyesült Államok küldött, s amely nélkül a Szovjetunió talán túl sem éli 1942-43-at.]

Nem szoktam különösebben kedvelni a nagy időszakokat átfogó összefoglaló műveket, éppen azért, mert számomra nem elég részletesek. Ebben az esetben azonban a részletesség és vázlatosság olyan arányban találkozott, ami tökéletesnek mondható. Vannak persze aránytalanságok a kötetben, noha „papíron” 1943-1945 közötti hadműveleteket taglal, valójában 1945 szinte teljesen hiányzik. A szerző úgy érezte - joggal - hogy az 1944-es Bagratyion voltaképpen kivégezte a Wehrmachtot, amely ugyan képes volt még megnehezíteni a szövetségesek dolgát itt-ott, de ez már csak a hattyúdal volt. A nagy páncélos-összecsapások kora tulajdonképpen 1944 tavaszán véget ért, onnantól kezdve igen egyoldalúan zajlott a játszma a mattig. Vannak a kötetben kétségbe vonható részek, de Forczyk duológiája kiemelkedő a magyarul megjelent II. világháborús összefoglalások közül, és a 2. rész talán még az elsőnél is jobb.

A kötet külsőre a sorozatnak megfelelő színvonalú, kötött kiadásban, levehető védőborítóval jelent meg, ami alatt sajnos csak fekete-fehér a kötéstábla. Amiben kivetnivalót találok, az egy-két helyesírási hiba, nem túl sok, de azért feltűnt néhány.

Pontszám:

Kilenc Panzer IV-es a tíz T-34-esből.

9/10 pont

goodreads.com: 4.02 pont