Gadot-ra várva - Halál a Níluson (filmajánló)

Gadot-ra várva: 

Halál a Níluson (filmajánló)

A film eredeti címe: Death on the Nile (2022)

Rendezte: Kenneth Branagh

Ideje csendesebb vizekre áteveznünk egy kicsit, hiszen ahogy azt a blogom mottója 12 éve hírdeti: itt Háborúban sem hallgatnak a múzsák, s jelen esetben Tháliával foglalkoznék. Mikor 2013  nyarán összeállítottam a Top 10-es listámat Agatha Christie regényeiből, elárultam, hogy a 4. helyre kerülő Halál a Níluson számomra talán a legkedvesebb mind közül. Olyannyira igaz ez, hogy diákjaimmal még egy könyvtári versenyen is ebből adtunk elő egy részletet annak idején. A történet érzelemgazdag, fordulatos, egy kiválóan kitalált és ravasz gyilkossággal fűszerezve, benne a világirodalom legnagyobb detektívével. Nem csoda, hogyha rémülettől vegyes várakozással tekintettem a 2022-es mozifilmre, mivel a 2017-es előzmény ismeretében túl sokat nem reméltem. A Kenneth Barnagh rendezésében és főszereplésével készült darab stáblistája tele volt ismert nevekkel, de hát így volt ez a 17-es Gyilkosság az Orient Expresszen esetében is, amelyet csak harmadik nekiülésre tudtam végignézni.

A színészek most is jó nevek, bár azért az előzmény Penélope Cruz - Judi Dench - Johnny Depp trió súlyát nem sikerült elérni. Egyik barátom - Helló, Peti! - szerint már a múltkor is túl sokat foglalkoztam a raszi kvótákkal, úgyhogy most kihagyom. Aki akarja összevetheti Christie szereplőleírásait a filmbeli szereposztással, hogy lássa mi a helyzet ebben az esetben! Hollywood kényszeres castingolási követelményeinek ez a film is eleget tett, mint ahogy a szokásos arrafelé  dívó kötelező tartalmi elemeket sem hagyta el... 

Kenneth Branagh Poirot-ját továbbra is túl teátrálisnak tartom, akkora ripacs, hogy még az egyébként óriási ripacs Poirot-nak is túl nagy ripacs. A 2017-es Orient Expressz filmet - mint említettem - csak harmadikra tudtam megnézni éppen emiatt a túlzó és színházba illő karakterábrázolás miatt. Igyekeztem tehát most kitörölni fejemből minden előzetes könyves ismeretet a belga detektívről, sőt minden filmes adaptációt, s csak magára az új filmre, mint önálló entitásra koncentrálni. Még így is sok. Brannagh egy teljesen új Poirot rak le elénk, aki kuncogva olvas Dickens-t, világháborúban harcol és sebesül meg (Agatha Christie-nél ez nincs így, sőt Poirot a nagy háború idején érkezik Angliába belga menekültként - A titokzatos Styles-i eset-ben), vagy éppen pityeregve mesél egykori szerelméről (ez meg végképp nem jelemző). Persze a klasszikus Poirot vonásokból sokat átvesz, de azért jelentősen átdolgozta a tojásfejű belgát. A regénybeli detektív szinte mindig végtelen tapintattal nyomoz, itt meg azonnal mindenkit letámad, elmondja, hogy miként lehetett ő a gyilkos. Ez a Poirot sokkal kevésbé magabiztos, már-már karikatúra, a pisztoly a kezében meg nem áll jól. Ripacssága ellenére a karakter szerethető, tulajdonképpen a végére egészen megkedveltem. Azt a poént pedig azt hiszem, sosem leszek képes kiheverni, mikor Linnet holtestének lábfejét megigazítja, hogy szimetrikusan álljanak a fagyasztóban... 

A történet áldozatát, Linnet Doyle-t Gal Gadot, míg az eredeti történet valódi tragikáját Jacqueline de Bellefort-ot Emma Mackey alakította. Utóbbi messze lejátszotta a pályáról ismertebb társát. Emma Mackey olyan dögös volt a filmben, hogy a szavannák hiénái alighanem áttették vadászterületüket a Nílus mellé a forgatás idejére. Ha azt a rendezői instrukciók kapta, hogy vegye le a vászonról az egyébként normál esetben szebb Gal Gadot-ot, akkor tükörsimán ment. Nem nagyon értettem a két nő vibráló kapcsolatának ábrázolására irányuló filmbeli koncepciót. A sokkal jobb nőből sikerült egy pompás ruhákba öltöztetett, de mégiscsak verébnek tűnő karaktert csinálni Mackey mellett, aki inkább volt próbababa, mintsem élő és érző nő. Jacqueline-ből végig áradt a szexuális feszültség, míg Gadot Kleopátrának beöltözve is olyan sterilnek tűnt, hogy járványban sem tettem volna rá maszkot, mert minek? Ezért nagy kár, hogy a film második felében Mackey alig-alig tűnik fel. Csak vártam és vártam Gadot-ra hogy valami színészi tehetséget mutat, de nem. Kész szerencse, hogy ő volt az áldozat a filmben - az Orient expresszben Johnny Depp töltötte be ugyanezt a funkciót -, így a történet felénél fájdalommentes búcsút vettünk tőle. Gyönyörű nő, szép ruhakölteményekbe bújtatták, de aligha volt túl lelkes a forgatás során. A Wonder Woman ezúttal csak egy vándor vúmen volt a vásznon, semmit nem tudott átadni Linnet Doyle bonyolult személyiségéből.

Az éppen botrányhősnek számító Armie Hammer sem volt túl meggyőző, mint Simon Doyle, bár az ő figuráját szerintem még egy filmfeldolgozásban sem sikerült igazán megragadni, mert eleve nincs karizmája és mélysége a karakternek. Tom Bateman Bouc-ját történetileg indokolatlanul beletolták az ebbe a filmbe is, amihez megkapta a regénybeli Tim Allerton háttértörténetét. Rendkívül idegesítő alak volt - jól eljátszva -, az Orient expresszben is utáltam. Szerencsére nagy esély van rá, hogy az esetleges következő részben nem támasztják fel...

Egyébként is jellemző volt, hogy a Christie által megírt szereplők külső és belső jellemvonásait átírta a forgatókönyvíró, ami sok esetben érthető is. Néhány karaktert kihagytak, másokat összeolvasztottak, néhány cselekményszálat mellőztek. Ez normális, főleg ha a szereplők száma túl sok és rontaná a film követhetőségét. Elvégre 300 oldalt nem olyan egyszerű visszaadni másfél órában. Szóval jogos az ilyen trükközés, de azért a fiatal kommunista herceg Fergusont impregnálni a rátarti idősödő Miss van Schuylerbe kissé merész volt. A szélsőbalos világnézet nem áll jól egy vénkisasszonynak. Ha már ezt a kommunista elemet nem ejtették (lehetett volna, semmit nem adott a filmhez), akkor a fiatal orvosnak kellett volna kapnia a karakteréhez, oda passzolt volna. Hogy a filmben emellett még leszbikus is lett az előkelő dáma, ezek után meg sem lepett. 

Salome Otterbourne-ból, aki a könyvben szexmániás írónő, itt szexmániás bluesénekes lett. Ez nem lenne baj, de a miatta bekövetkező gyakori zenei aláfestés az agyamra ment. Nem rajongok azért, hogy filmeket ilyenekkel szórjanak tele. A játékidőből túl sok ment el, és krimiben én még nem hallottam ennyi zenés betétet. Salome lányát Letitia Wright játszotta el több-kevesebb sikerrel, mindkettő az alulról jött, erős és független fekete nő karakterét kapta indokolatlan családi drámával fűszerezve. Rosie Leslie, alias Trónok harca Ygritte nem tudott semmit (hahaha) hozzátenni a történésekhez, s mint szolgálólány szinte észrevehetetlen maradt (amíg ki nem nyírták, mert az hatásos és halálos jelenet volt). 

A többi szereplő ennyi szót sem érdemel. Egyszerűen nem volt elég idejük a kibontakozásra, mert túl sokan voltak, és túl sok idő ment el értelmes párbeszédek és kibontakozó drámák helyett töltelékre, amikor meg beindultak az események a nyomozás lezajlik nagyjából 40 perc alatt az első halálesettől a végjátékig. 

Ugyanis a film eseményeinek elosztása nem volt szerencsés. Több mint fele eltelt a játékidőnek, mire megtörténik az első gyilkosság (a 2004-es Suchet-féle feldolgozás esetén a harmadánál alig több). A lassú felvezetést követően meg az események kifejezeten száguldanak. Megjegyzem logikátlanságok is vannak a filmben. A gyilkosság epikus történései során a könyvben és a filmben más-más személy rúgja a kanapé alá a pisztolyt, holott ennek fontos jelentősége van! A pisztolynak ugyanis ott kellett lennie, ahova került, nem véletlenszerű történés! Ugyanez a helyzet a nyakék esetében, az egészet ki lehetett volna hagyni, mivel az ezzel kapcsolatos összes könyvszereplőt kihagyták a filmből, de eltűnését mégis benne hagyták. Semmi haszna nem volt, csak ment vele az értékes idő. Néhány teátrális és az egész felépített világhoz egyáltalán nem passzoló rész (mikor például négy egyenruhás nő viszi a holttesteket festményre illő módon) szintén csak lopta a perceket, amiket a nyomozásra kellett volna fordítani. Ezeket a filmkockákat sokkal hasznosabban is ki lehetett volna tölteni, például Emma Mackey-nek juttatott jelenetekkel. Mindenki jobban járt volna. Egyszerűen nem lettek jól eltalálva az arányok, sok remek jelenet és karakter ki lett írva az eredeti regényből és tölteléket kapunk helyette, minden íz és fűszer nélkül. Egy jó krimihez nem pár betétdal kell, hanem feszült jelenetek, jól megírt párbeszédek, és hiteles alakítások. Még a végső nagy leszámolás jelenete - minden hatásossága mellett - sem volt túl jó, és egyáltalán nem volt Poirot-s ezzel a cowboyokhoz illő pisztolyparádéval. 

Ki kell emelnem a filmet, mint filmet. A forgatási "helyszínek" parádésak, nyilván nem véletlen ezt az A.C. regényt választották ki megfilmesítésre Branagh-ék. Mind a 2017-es Orient Expressz, mind ez egzotikus helyen játszódik, amely a luxust  az élet édes ízét árasztja. Egyiptom gyönyörű hátteret ad az egyébként is erős eredeti sztorinak, még ha látszik is, hogy kevés dolgot vettek fel eredeti helyszíneken, ami időnként művi látványt produkál. A kameraállások, a fények használata viszont tetszett. Amikor Poirot tökéletes szimetriában nézi a Szfinxet, s mögötte a Hafré piramist, egy pillanatra elérve a tökélyt, az zseniális (ámde fizikailag lehetetlen, mert a Szfinx nem így áll pozícióban a piramisokhoz képest ). Itt jut eszemben, mennyire kreatív volt például a 2017-es Branagh filmben amikor felfedezik a gyilkosságot és végig felülről követjük az eseményt, mintha az expressz pullmannkocsijának tetejét levágták volna. Ha ilyen most nem is volt, de szép az operatőri munka. 

Ez a 2022-es produkció messze nem a legjobb adaptációja a regénynek, közelében sincs a 2004-es kísérletnek, amely sokkal szerethetőbb interpretáció, melegebb karakterekkel és nagyobb drámaisággal. Ugyanakkor a könyvet kiolvasóknak is tartogat egy-két meglepő fordulatot (éppen azért, mert nem szolgai átültetése az alapnak), s volt már olyan könyvtárba érkező olvasó is, aki kifejezetten a mozi után jött kikölcsönözni az eredeti Christie-regényt. Ennyi haszna mindenképpen volt Branagh próbálkozásának. 

Értékelés:

Hat Csoda nő a tíz Gal Gadotból.

6/10 pont