Szeretjük őket:

2020. november 26., csütörtök

Könyvajánló: Nancy Springer: Enola Holmes - Az eltűnt márki esete

Nancy Springer: 
Enola Holmes – Az eltűnt márki esete 

Budapest: L&L kiadó, 2020 



239 oldal 
Eredeti cím: The Case of Missing Marquess (2006) 
Fordította: Nagy Mónika

Évek óta szezonja van a régi klasszikus bűnügyi regények folytatásának, hiszen melyik krimirajongó ne akarná Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes új történeteit olvasni? Ám sajnos sem Doyle, sem Christie már nem dobhat össze új sztorikat. Önkéntes jelentkezők persze akadnak az örökség átvételére, már a blogon is ismertettem ilyeneket, vannak rosszabb és jobb kísérletek. Ám ezek a próbálkozások ritkán ütik meg a rajongók által magasra állított mércét (lássuk be, nehéz is), így maradnak azok a folytatások, amelyek nem „igazi” folytatások. Mégiscsak könnyebb, ha a neves detektívre csak vékony kaccsal csimpaszkodik a történet, és nagyobb szabadságot kap az író. Ilyesfajta spinoff Nancy Springer sorozata Sherlock Holmes eddig nem létező húgáról, amelynek első része landolt immár nyomozásra vágyó magyar markokban vagy másfél hónapja. S mint a Sherlock történetek kedvelője (bár nálam ugyebár Agatha Christie a némber one), úgy véltem egy kísérletet megér. 

A borító - amely undorító módon a Netflixes filmsorozat montázsával borzaszt – nem sok jót ígért, s praktikusnak bizonyult a nálunk is rendszeresített orvosi gumikesztyű, mert félve nyúltam csak hozzá, hátha ízléstelenséggel fertőz. Elegáns egyszerűség helyett a kiadó a gyerekkori szobámban uralkodó kavalkádot - apu szóhasználata: kuplerájt - próbálta reprodukálni a borítóképen, jelentős sikerrel. Kinyitás után az első reakcióm alighanem a döbbenet volt, mikor megláttam, hogy az amúgy sem egy plus-size szélességű kötet mekkora „lóbetűkkel” van teleírva. Itt komolyan elkeseredtem. Igaz, abban legalább biztos lehettem, hogy sokáig nem fog tartani, bármi kín várjon is rám. Ómenek egész sora mondta, hogy keressek másik könyvet, de erőt vettem magamon, és balsejtelmeimen. Van egy mondás, mely szerint: aki önmagát le tudja győzni, az hős. Úgyhogy hősiesen elkezdtem olvasni egy ködös őszi délután hazafele Ikarus 280-as kemény bőrülésén. 
Két nap alatti négyszer félórás buszozás után meg becsuktam. Sokkal jobb volt, mint számítottam. Az első, amit a kötettel kapcsolatban el kell fogadni, az az, hogy egy ifjúsági regény (YA). Mondjuk a borítós kupiból sejthettem volna, de azért ez elsőre nem nyilvánvaló mindenkinek… Főszereplőnk, Enola Holmes természetesen önérzetes, makacs, lázadó lány, ahogy az egy progresszív XXI. századi ifjúsági regény antagonistájához illik, aki egyszerre intelligens és idegesítő. Tulajdonképpen kedveltem a karakterét, bár egyelőre a Holmesok zsenialitásának csiráit lehet csak megfigyelni rajta. A könyvbeli Enola cuki, a filmsorozatbelire meg nem vagyok kíváncsi, mert úgyis tudom, hogy egy netflixes sorozattól mire számíthat az ember… A filmkritikák zöme ugyan a sorozat feminista kiállásáról zeng ódákat, de a kötet szerencsére nem tobzódik túlzásokban, sőt itt-ott mintha ki merné mondani, hogy azért a másik nem élete sem csak játék és mese. A XIX. század vége egy szertartásos kor szertartásos világa volt, sokkal felvilágosultabb, mint a 100 évvel korábbi és sokkal kevésbé szabados, mint a 100 évvel későbbi. Fény és árnyék, mint minden korszak. Mondjuk, akinek ez meglepetés, az nem olvasott elég történelmet. A viktoriánus világ bemutatása elég jól sikerült, a kor hangulatát Springer - ha tendenciózusan is - jól át tudta adni. Lehet, hogy Enola utálja a tornűrt és a fenékpárnát, de miután a férfiember manapság már lassan gyakrabban lát szoknyát asztalokon, mint nőkön, kezdem értékelni a régi divatot. Persze, könnyű nekem, mert nem kell felvennem. De a győri barokk esküvők alapján, szerintem sokaknak bejönnek ezek a régi női ruhák. 
Elkalandoztam azonban! A magányos Enolával ellentétben a másik fontosnak tűnő alak a megkeresendő személy, a fiatal Tewksbury márki. Na az ő könyvbeli viselkedése kapcsán nettó szégyenérzet töltött el. Úgy látszik most már minden hímkaraktert kötelező kasztrálni és töketlen nyafogógépként ábrázolni. Úgy szeretnék végre egy kemény ifjúsági regényt Schwarzeneggerszerű férfi karakterrel… Kezdem érteni, miért olvasnak a fiúk kevesebbet tiniként. Ez a tótágast álló világ nem igazán harmonizál ugyanis a valósággal. Legalábbis remélem, hogy itt még nem tartunk. 
Szívesen írnék a cselekményről és nyomozásról is, de valójába ilyasmi nem igazán létezik a regényben. Egyelőre betudom annak, hogy egy sorozat bevezető kötetérő van szó, s jóhiszeműen viszonyulok a regényecskéhez. A kötetben ugyanis a legsoványabb maga a krimi szál. Az eltűnt márki esete nem igazán tündöklik nyomozói virtuozitásban. Sokkal izgalmasabb Enola anyjának eltűnése és a lány szökése, mint a címadó történés, és ez a valódi mozgatórugó a regényben. 
Felmerülhet a kedves olvasóban, mi Sherlock Holmes és Mycroft Holmes szerepe a történetben? Hát nem sok. Háttértáncosok. Elleben a rejtélyeknek van szerepük, Elona anyja „szóvirágokkal” üzen lányának eltűnésének indokairól, s ezek megfejtése kicsit feldobja a sztorit. 

A pasztellszínekben pompázó papírborítóra passzított montázs a 14 helyett 28 évesnek maszkírozott filmbeli Enolával (Millie Bobby Brown – valójában 17 esztendős lesz) még mindig szörnyűséges, nem változott 50 sora alatt. Én értem, hogy voltaképpen a netflixes sorozat hullámán próbál szörfözni a kiadó, ám talán esztétikusabb lett volna valami önálló gondolat, de még a 2006-os első angolnyelvű kiadás borítója is. Nagy Mónika fordítása teljesen jó, különösen a kötet első felében egészen magával ragadóan volt számomra.

Értékelés: 
Noha Enola Holmes nem robban akkorát, mint az Enola Gay sajnálatosan bevetett egykori csomagja, azért kellemes kis olvasmány. Ha nem megy át túlságosan feminista vonalba, és sikerül rendes nyomozást is belevinni a történetbe, még az is lehet, hogy jó barátságba kerülök a könyvsorozattal. Van egy olyan érzésem ugyanis, hogy a következő kötetek jobban lesznek. Elsősorban ifjúságnak ajánlott, kemény krimisták nem biztos, hogy elégedetten fogják dörzsölni bűnüldözéstől dörzsölt tenyerüket. 

Pontszám:
Hat fenékpárna a tízből.
6/10 pont

moly.hu: 89% 
goodreads.com: 3.85 pont 
(2020. november 25.)

2020. november 20., péntek

Könyvajánló - Adam Zamoyski: Varsó, 1920


Adam Zamoyski: 
Varsó, 1920 

Göd: Rézbong, 2020 




184 oldal 
Eredeti cím: Warsaw 1920 (London, 2008) 
Fordította: Lengyel Márk 

A magyar-lengyel barátság közismert tény, amely bizony történelmi hasonlóságok sokaságából táplálkozik, s a két nép megdöbbentően egymásra talált a XIX. századtól kezdve. A barátság és tisztelet azon kevés esete ez nemzetek között, amely nem a rokonságon alapul, hanem a kölcsönös megbecsülésen és az egymásért való kiálláson egy viharok verte térségben, s ezért különösen értékes. Nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyetértünk, nem jelenti azt sem, hogy nincsenek érdekellentétek akár a két fél között, de jelenti azt, hogy a két ország megérti egymás problémáit. Mindig nagy öröm ezért számomra, amikor a lengyel történelemmel kapcsolatban jelenik meg könyv a piacon, pláne mivel sajnos azért nem túl gyakori. Holott a közép-európai nemzetek egymásra találását nagyban segíthetné, ha ismernék egymás történelmét, s kölcsönösen kiadnák mérvadó kiadványaikat a szomszédok nyelvén is. 

Adam Zamoyski azon történészek egyike, akitől már több kötet is megjelent a lengyel történelemmel kapcsolatban idehaza. Igaz papíron brit, ám történelmi lengyel család sarja - sőt az egyik legrégebbi és legfontosabb polák családé! -, aki már Britanniában született, de kutatási témája ősinek földje, s maga is részben ott lakik. Magyarul megjelent könyvei eddig Napóleon utolsó éveit mutatták be a magyar közönségnek, erősen lengyel nézőpontból (ha valaki nem tudná, Napóleon az 1812-es hadjáratát „lengyel hadjárat”-nak nevezte!), ám most megjelent kötetének témája egészen más. Nyilván családtörténelmi okai is voltak annak, hogy Zamoyski az 1919-1920-as lengyel-szovjet háború történetét választotta témának, hiszen édesapja 1939-ben Lengyelország német-szovjet megszállásakor menekült Nagy Britanniába, s a kommunizmus miatt 1945 után sem térhetett haza. A köteten végig érződik a lengyel hazafiság csodálata és a kommunizmus elutasítása. 
1919-20 ugyanis a bolsevik „világforradalom”-tól valló rettegés időszaka volt, s nem is indokolatlanul. A zavarosban halászó, s jelentős taktikai tehetséggel bíró Lenin úgy érezte - marxista elveknek megfelelően -, Oroszországban csak akkor maradhat hatalmon, ha a kommunizmust más országba is exportálja, világforradalommá alakítva a nagy októberi puccsot. Az is marxista axióma volt, hogy a proletariátus a fejlett, jelentős munkássággal bíró nyugat-európai országokban alakul ki, s mivel hatalomra ennek ellenére az iparilag kevésbé fejlett Oroszországban jutott, azt vélték, nyugaton tömegek várják a (vörös) fényt hozó bolsevik erőket. Nyugat felé való hódításuk útjában elsőként Lengyelország állt. 
A mű főhőse talán - a lengyel népen kívül - Józef Pilsudski, akinek vasakarata és eltökéltsége kulcstényezője volt annak, hogy a bolsevik seregek végül vereséget szenvedtek Varsó alatt. Pilsudski követett el hibákat - melyik politikus nem? -, de összességében összetartotta nemzetét olyan reménytelen percekben is, amikor a papíron szövetséges Antant is lemondott már a lengyel ellenállásról. Érdemes itt megemlíteni, hogy Magyarország akkori szűk lehetőségeihez képest szintén támogatta a lengyeleket fegyverrel és lőszerrel. Ez sem csoda. Zamoyski felvázolja a szovjet terveket, amelyek már Németország, Csehszlovákia és Magyarország elözönlésére készültek Varsó és Krakkó elfoglalása után. A mai külpolitikai látókörünket is szélesíti a kötet, hiszen bemutatja Lengyelország politikai terveit Ukrajnával, mely nagyon jól jött volna az újjászülető állam számára, ám az ukránok nem igazán álltak ki magukért. 
Zamoyski írása tömör - az egész kötet nem túl vaskos, s időnként nagyon szerettem volna több részletet megtudni a hadműveletekről -, ugyanakkor világos olvasmány. A szerző gyakran színesíti leírását korabeli visszaemlékezésekkel és naplókkal, amelyek bemutatják, miként is élték meg a katonák és civilek a reménytelenség és a remény perceit. A bolsevik vezetők csak ritkán kerülnek az oldalakra, sokszor a Vörös hadsereg inkább hullámzó barbár hordaként jelenik meg, de katonai teljesítménye előtt időnként tisztelettel adózik. Tuhacsevszkijnek van egyfajta pozitív bája a történetírásban, mivel Sztálin végzett vele később, ám a könyvből kiderül, hogy tehetsége mellett, azért szó sincs holmi makulátlan, tökéletes katonáról személyében. 
Zamoyski írásának fő gondolata az a XX. század által sokszor bizonyított tény, hogy egy lengyel munkás közelebb áll egy lengyel gyároshoz, mint egy orosz munkáshoz. Sokkal több a közös bennük: nyelv, kultúra, hit, történelem, s ez bőven ellensúlyozza az állítólagos kizsákmányolás fájdalmát. Egész egyszerűen Karl Marx tévedett, az ember identitását nem a társadalmi osztály adja elsősorban. A lengyel munkás és földműves, aki 123 év után kapta vissza hazája szabadságát, az nem a szocialista internacionalizmust választotta – kis számú kivételtől eltekintve -, hanem Lengyelországot. Itt egy levél ötlött eszembe példaként - éppen Jászi Oszkár levelezését olvasom szabadidőmben -, melyet Hock János, Károlyi Mihály egykori támogatója írt a trianoni béke idején Jászi Oszkárnak, mikor az egy Horthy ellenes összefogást akart a Kisantant támogatásával: 
„Én olyan országban, amely a magyar testről élő tagot bontott le, a magyar kormányzat ellen nem szervezkedem. Akármilyen legyen otthon a rendszer, közelebb áll hozzám, mint a magyar területet elrabló idegen.” 
A könyv állítása, hogy a lengyel győzelem megmentette Európát, persze erősen megkérdőjelezhető, de a siker nagy jelentősége nem. Tény, hogy voltak olyan elemek elsősorban Németországban, Ausztriában, (a magyar Tanácsköztársaság bukott vezetői nagyrészt szintén Bécsbe menekültek), akik várták Lenin csapatait, hogy átvehessék a hatalmat, de hogy ez maradandóan sikerült volna, azt szerencsére nem tudhatjuk már meg. Ahogy sajnos utólag kiderült, a győzelem is csak elódázta a bolsevik megszállást a térségben, 25 évvel. De azért ne becsüljük le ezt a lengyel teljesítményt. 

A kötet kiadását is megfelelőnek találtam, esztétikus, bár a piszkoskrémszín(?) borító azért nem egy eget rengető valami. Tartóssága fűzése mellett közepesnek tűnik. Helyesírási és tördelési hibákban nem tobzódik a Rézbong kiadása. A fordítás Lengyel Márk munkája, méghozzá jó munkája. Mondanám, hogy Nomen est omen, de angolból magyarította a szöveget, nem polákból. 

Összegezve: A kötet ugyan nem a legjobb könyve Zamoyskinak, de e témában csak néhány magyar nyelvű kiadás van, s azok közül ez egyértelműen ez a legolvasmányosabb, és van egyfajta mélysége. Ajánlom a lengyel néplelket megismerni vágyóknak, és a korszak szerelmeseinek, s azoknak, akik elvesztették a reményt, hogy észrevegyék: a hit egy jó ügyben tényleg sikert arat.

Pontszám:
Hét trockista a tíz bolsevikból.
7/10 pont

Az írás az eredeti, Győri Szalonban megjelent kritika bővített változata.

2020. november 4., szerda

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei, 5. rész

 

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei 

5. rész: 1915. XII. - 1916. III.


Kardos József - mint legutóbb láthattuk - 1915 őszén egy átképzésen vett részt Csehországban, melynek következtében egy géppuskás osztag vezetését vette át a császári és királyi 1. tábori vadászzászlóaljnál. Igencsak téliesre fordult az idő, mire hősünk kiért az orosz frontra, ahol egy évvel korábban már szolgált. Állomáshelye 1915. karácsonyán a Dnyeszter mellett volt, a 289-es magassági pontra települt Stellungban. Fényképei mind feliratosak a hátoldalukon, úgyhogy most lényegesen könyebb dolgom volt, mint korábban. A fényképek alá írt dőlt betűs szöveg mindig a hátoldalon lévő írás betűhív átirata lesz. A 289-es magassági pontot ugyan nem tudtam azonosítani a 3. katonai felmérés térképén, de a hely bizonyosan Horodenkától keletre, a Dnyeszter folyó közelében feküdt, Iwanie (ma: Ivane-Zolote, Ukrajna) helységénél. A Szenteste a fennmaradt felvétel alapján bizonyosan jól sikerült, tiszttársai láthatóan nem voltak már szomjasak, mikor Kardos lefotografálta őket. A szállást otthonosan rendezték be, s a háttérben angyalkás karácsonyfát is megfigyelhetünk, az asztalon lévő itókák mellett.

A kép hátoldalán a felirat:
"Karácsonyest a lövészárokban, "289" 1915. dec. 24.
Kadettasp.(?) Irenek(?), Oblt. Menzel, Lt. Striegl,
Lt. Leubner, Hptm. Sittig, Lt. Eberl, -, -, Oblt. Richter"

A hátoldalon többek neve is szerepel, igyekeztem kibetűzni őket, több-kevesebb sikerrel. Nagy valószínűséggel azonosítható az ismeretlen szemüveges kadétjelölt mellett álló Rudolf Menzel tartalékos főhadnagy, valamint mellette jobbról Otto Striegl hadnagy. Ülnek balról jobbra: Hermann Leubner tartalékos hadnagy, Robert Sittig százados, Hugo Eberl tartalékos hadnagy. Két ismeretlen személy következik, majd a jobb szélen félig lemaradva a képről Rudolf Richter tartalékos főhadnagy. A képe szereplők mind az 1-es vadászok tisztjei, akik nyilvánvalóan közösen ünnepelték meg a Karácsonyt, relative kellemes körülmények között. 

A következő két képen az Iwanieban lévő állásokat tekinthetjük meg 1916. januárjában. Kardos alakulata az úgynevezett Hadfy-hadtest (Korps Hadfy, később XXVI. hadtest) kötelékébe tartozott, amely parancsnokáról, Hadfy Imre altábornagyról kapta a nevét. A hadtestet 1915. decemberében a 6. lovashadosztály és a 30. gyaloghadosztály alkotta. A hadtest a 7. hadseregnek (pk.: Karl von Pflanzer-Baltin) volt alárendelve, melynek főparancsnoksága Kolomeára települt. A frontvonal itt nagyjából a Dnyeszter mentén húzódott, s ekkor az osztrák-magyar erők egy kisméretű hídfőállással rendelkeztek a folyó bal partján.  

Lőállás Iwanie mellett, 1916. január 21.
Hátoldalán: "Iwanie, Cote 289. I. 21."

"Iwanie, Cote 289., 1916.I.22."
A kép nem túl jó, de kivehető az előtérben az ismétlőpuskákat
tartó álvány, s a Stellung tetőzetét tartó rarönkök sora.  

Az Iwanieban töltött napokból a legjobb kép talán egy az állásokba beépített aknavetővel készült. Amennyiben az azonosításom helyes, akkor egy 9 mm-es 1914 M vagy 1914/16 M. Minenwerferről van szó. 

Hátoldalán: "Minenwerfer Stellungba beépítve. Iwanie, Cote 289. I. 21., 1916"

Az állásokba persze nem csak fegyverek voltak beépítve, hanem az azok használatát segítő eszközök is. Másnap, január 22-én készült egy fotó a Stellungnál felállított féynszóróról. Bár mind az előző, mind ennek a képnek a hátoldalán lévő felirat dátuma némileg bizonytalan (nehéz kivenni, hogy I. vagy egy egybeírt II. hó áll-e bennük), ide soroltam be őket, mivel februárban nem találtam Iwanie-ben készült fényképet, s logikailag így tűnt helyesnek. 

"Fényszóró a Stellungba beépítve. Iwanie, Cote 289. I.22."

A következő két fénykép a Dnyeszteren való átkelést mutatja be, mely során csapatokat és felszerelést jutattak át a folyó egyik oldaláról a másikra 1916. január 24-én. 1916. januárjának első felében heves csata zajlott a császári és királiy 7. hadsereg, valamint két orosz (7. és 9.) hadsereg között, amely az "újévi csata" néven vonult be  ahadtörténelembe, s mely során az osztrák-magyar csapatok nagy veszteségekkel járó vereséget mértek a cári erőkre. Ennek csitultával a géppuskás osztagot visszavonták az első vonalból, s hátrább helyezték el ideiglenesen. A fotókon Kardos géppuskás osztagának Dnyeszteren való átkelése látható Iwanie község mellett. 

Túloldalán a német nyelvű felirat: "M.G.A. überschiffung am Dnyeszter beim Iwanie, 1916.I.24."
Vagyis: "A géppuskás osztag áthajózása a Dnyeszteren Iwanienál." 
  
A katonák ellökik a kompot a folyóparttól. A felirat ugyanaz, mint az előzőnél. 

Ugyanerről a napról datálódik a következő fotó, amely már az Iwanieval szemben, a Dnyeszter folyó jobb partján fekvő Perediwanie községben készült, jelezve, hogy az átkelés keletről nyugat felé történt. A fénykép hátolldalán kibetűzhetetlen szó (Romabyp?) található, amely alighanem az ábrázolt személy neve lehetett. Az ábrázolt alak minden bizonnyal egy helybeli lakos.

A kép felirata: "Romabyp.(?) Perediwanie, 1916.I.24."

A géppuskás osztag új állomáshelye Horodenka (mai ukrán neve Gorodenka) lett, amely a Dnyesztertől nagyjából 15 km-re, nyugatra található. A város jelentős településnek számított a háború előtt mintegy 9000 lakosával. Az itt készült fotográfiákon jól láthatóak az elmúlt két év harcainak pusztításai. Dátum szerint fogunk haladni. A levélírásról készült igazán pocséknak nevezhető felvétel egy csonkított levelezőlapról származik, míg a második egy azonosítatlan katonaportré autogrammal. [Közben sikerült azonosítani Kajon Árpádnak köszönhetően, lásd a kép alatt!] A harmadik a sorban a horodenkai Szent Miklós görögkatolikus templom szószékét ábrázolja. A templom ma is létezik, azt nem tudom, hogy a szószék megvan-e. 

"Levélírás haza. Szállás Horodenkán, 1916. II. 2."

é
Kardos fényképei között: Friedrich Langer őrnagy, az 1-es vadászok parancsnoka.  
A túloldalon dátum van: "4./2. 16."
Az azonosításért külön köszönet Kajon Árpádnak!

"A horodenkai görög katolikus templom (763-ból) barokk stylű szószéke, 1916. II. 5."

Nehezebb a dolgom a következő fotónál, amely Kardos szövege alapján a horodenkai Lubormirski kastély főbejáratánál készült. Sajnos erről nem sikerült adatot találnom, hogy hol van pontosan ez az épület, s vajon túlélte-e a XX. század viszontagságait. 

"Az oroszok által tönkretett horodenkai herceg Lubomirsky kastély főbejárata, 1916.II.7."

Kardos hadnagy lovon. Horodenka, 1916.II.10.

"Horodenka, 1916.II.10. Az M.G.A. kiszolgáló legénysége"
A kép közepén húzódó törés alapján a fotó Kardos zsebében lehetett egy darabig, félbe hajtva.

A géppuskás osztag mellett Kardos más osztagokat is lefényképezett. Február 15-én például egy sűrített levegővel működő légaknavetőt szintén Horodenka mellett. Míg a február eleji képekről hiányzik a hó, úgy tűnik a tél bekeményített a hónap közepén, mivel innentől ismét behavazott tájképek következnek. A légaknavető talán egy 10.5 cm-es 1915 M. Luftminenwerfer, bár a kép elég távoli. Kardos Lufttorpedosapparatnak hívja.

"Lufttorpedosapparat a kilövés pillanatában. Horodenka, 1916.II.15."

A következő felvételen Kardos a menázsi kiosztását örökítette meg Horodenka mellet a sárosra taposott hóban. Jól látható rajta a mozgókonyha, amint ételt mernek a nyilván átfagyott jégereknek. 

"Menage-kiosztás. Horodenka, 1916.II.16."

A géppuskás osztag mozgékonyságát lovak biztosították, akiknek ellátását nem lehetett könnyű megoldani télen. Az élelmezésük mellett a paripák fitten tartásáról is gondoskodni kellett, hogy az állóharcok ellenére formában maradjanak. Az osztag ezért időnként megsétáltatta őket. Egy másik fényképen az imént már látott légaknavető hatását nézhetjük meg, amint a havas tájon egy akna becsapódik az orosz vonalaknál. Ez utóbbi fotó egyben jól bemutatja, hogy ellentétben a 18-19. század sűrű, embertömegtől terhelt csatamezőivel mennyire kihalt a modern, XX. századi csatatér. A 10.5 cm-es légaknavető maximális lőtávolsága egyébként olyan 500 lépés körül volt. 

"A géppuskás lovak séta közben. Horodenka, 1916.II.20."

"A légtorpedó hatása. Horodenka, 1916.II.20."

Február 20-án Kardos végigfényképezte Horodenkai szállásuk környékét, bemutatva a hólepte városkát. 

Szekerek, talán a lovaknak istálló gyanánt szolgáló épület előtt. "Horodenka, 1916.II.20."

"Horodenkai szállás, riadónegyed. 1916.II.20."

A háború nyomai. "Egy horodenkai ház, 1916.II.20."

Úgy tűnik a zászlóalj kb. március 17-18-ig maradhatott Horodenkán (17-én még ott készült felvétel), s ezután Bukovina felé tolták el, valószínűsíthetően a Toporoutz és Rarancze térségében megélénkülő küzdelem miatt. E térségben ugyanis január és március között is időnként heves harcok folytak. Az utolsó adag Horodenkai fénykép még mindig havas tájat mutat. Március 17-én Kardos egy főhadnagy társával, a szintén 1-es vadász Emil Hoffmannnal kocsikázott ki.

"Horodenka hó alatt, 1916.III.1."

Vadászok a behavazott város előtt. Horodenka, 1916.március 1.

Kardos hadnagy és Emil Hoffmann főhadnagy szekéren. A kép hátán:
"Oblt. Hoffmann és én. Horodenka, 1916.III.17."

 Az Abteilung március 18-19-én hagyhatta el körülbelül Horodenkát, mert március 20-án már a várostól délkeletre légvonalban 30 km-re fekvő Zastawnában (ma: Zasztavna, Ukrajna) volt. Erről egyetlen fotó tanúskodik, amely a ma is álló helyi templomot örökítette meg. Másnap a vadászok átvonultak Jurkoutzon (ma: Jurkovcsi, Ukrajna), s tovább haladtak délkelet felé. Március 23-án Czernawkában (Csernivka vagy Csernavka, ma: Csornivka, Ukrajna) ebédeltek meg, majd elfoglalták állásaikat a Toporoutztól (ma: Toporivcsi) nyugatra fekvő erdőnél, amely már ebben az időszakban gyakorlatilag az első vonal szomszédságában volt. A menet közben megindult az erőteljes olvadás és az esőzés, s az egyik kép jól mutatja, hogy Ukrajnában és Oroszországban miért is nyáron és télen zajlottak rendszerint a hadműveletek. A Raszputyica hajlamos volt megnehezíteni az ember dolgát...

"Templom Zastawnában, 1916.III.20."

"Az 1-es jager zászlóalj menet közben Jurkoutz falun keresztül, III.21./1916"

"Egy sárban ragadt vadász a tavaszi esőzések idején, III.21.1916."
(Nyilván ez is Jurkoutzon készült, Bukovinában)

"Fahrküche Csernawkában, 1916.III.23."

A március vége Kardos hadnagyot és embereit a Toporoutz-tól nyugatra fekvő erdőcskében érte. A keleti front ettől kezdve egészen nyárig meglehetősen nyugodtnak volt mondható, s kevesen gondolták, hogy a Monarchiát alapjaiban megrázó, s Kardos sorsát is nagyban befolyásoló nagy orosz támadás már nincs olyan messze. 

"A Toporoutz-fronton az élelmiszerek szállítása a rajvonalba. III.28."

"Gépfegyver osztag menet közben a Toporoutztól nyugatra eső erdőben, 1916. III."

Folytatás következik!