Nicholas Eames: Véres Rózsa
Bp.: Fumax, 2019
Eredeti megjelenés: Nicholas Eames: Bloody Rose, 2018
Fordította: ??? (a könyvben: Fumax Kft.)
518 oldal
2018 végén
olvastam Nicholas Eames roppant szórakoztató debütáló fantasyjét,
A Wadon királyait, s most végre eljutott hozzám a második része a trilógiának (amely mellesleg a roppant fantáziadús
A banda címet viseli. No comment.). Már úgyis úgy áhítoztam egy könnyedebb olvasmányra, akár Marco Rossi egy rendes balhátvédre.
A Véres Rózsa nem szerves folytatása a trilógia első részének, bár kétségtelenül néhány korábbi szereplő újból feltűnik oldalain, akár koronavírus a nyári buliszezon után. Arany Gabo legutóbb megmentett leánykája, Vörös Rózsa áll a történet fókuszában, s az általa vezetett banda (a Fabula), amely dicsőségre törve járja Grandual stadionjait, miközben rendes rocksztárokhoz hasonlóan nem vetik meg a hírnévvel járó - többnyire pusztító - élvezeteket sem. A sztori tehát nem új, az előző kötet által kivájt nyomvályúban fut tova. Még csak azt sem mondanám, hogy kiforrott történettel van dolgunk, inkább kalandok sokaságán keresztül ismerjük meg az új szereplőket.
A karakterek hasonlóak az első kötetben lévőkhöz, ha nem is olyan erősek, de jópofák és ötletesek. Aztán természetesen benne vannak a regényben mai politikai-kulturális divat mindenhova beleerőszakolandó klíséi. Cím- (de nem fő-) szereplőnk erős női karakter, aki saját árnyaival viaskodik, s nehezen viseli el apja nagyságát. Igyekszik atyja tetteit felülmúlni, folyamatos életveszélybe kalauzolva ezzel bandatársait. Nagyon jó ötlet volt az írótól, hogy mégsem őt, állította központba. Mesélőnk és fő karakterünk ugyanis a banda bárdja, egy naiv, fiatal lány, Tam. Ő eleinte áhítattól elvarázsolt szemmel nézi az elérhetetlen magasságban emelt hősöket, akik szépen lassan válnak számára hétköznapi figurákká, saját démonaikkal küzdő egyszerű emberekké, s nemesednek végül mégis második családként tisztelt bajtársakká. Eames meséje a szeretetről szól, amelyet minden körülmény között meg lehet lelni, s amely segít gyengeségeink és bűneink igájából kiszabadulni. A könyv emellett hőseposz az otthonról hozott és a magunk választotta családról, amely fontosabb az illékony hírnévnél és a tömeg pillanatnyi rajongásánál.
Amit különösen értékeltem a kötetben, az valami olyasmi, amit rendszerint nem igazán szoktam jutalmazni az irodalomban: a szexualitás mint identitástéma beleerőszakolása a történetbe. A sztorihoz ugyan most sem ad hozzá, de legalább nem volt idegen tüske az olvasmány húsában. Főszereplőnkről ugyanis igen hamar kiderül, hogy saját neméhez vonzódik. Ez már inkább sablon mostanság, mintsem meghökkentő, s nagyjából annyira forradalmi, mint egy kazettás magnó. Ám ez a leszbikus vonal most minden manírt, erőltetettséget mellőz, s a két törött ember egymásra, s társra találása olyan kedves és szép, hogy nem vádolhatom semmivel. Egyszerűen van megírva, olyan természetességgel, hogy nem éreztem azt a nyomasztó attitűdöt Eamesnél, mint máskor e témánál. Nem ordítja az arcunkba azt a hamisságot, hogy ez többet ér, mélyebb vagy éppen „egyenrangúbb”, mint egy férfi-nő kapcsolat. Ha már mindenképpen bele kell tenni az LMBTQXYZZS melletti kiállást egy könyvbe - úgy tűnik kötelező, és
egy kanadaitól pláne -, akkor azt tegye így!
A regényben a filozófia és szórakoztatás ismét kart karba öltve gurul a páncélozott turnébusszal: megtudhatjuk melyik az a három mondat, amit nem akarunk hallani egy nő szájából (258-259 o. És igen: az egyik az, amire gondol a kedves olvasó), vagy a 374-375. oldalon lévő megindító jelenet, amelyet kár lenne lelőni. A párbeszédek most is rendesen adagolják a humort:
„- Jobb, ha a gyávák a csata előtt menekülnek el, mint ha közben tennék. – vélte Barnu. Cura átnyújtotta neki az olcsó vörösbor palackját, amit ketten szopogattak.
- Ez egy kiváló meglátás. Büszke vagyok rád.
- Kösz – felelte a sámán. – Egy söralátéten olvastam…”
Mi nem sikerült túl jól? A végső gigászi csata annyira nem nyerte el a tetszésemet, kissé túlgondolta Eames az ízlésemhez képest, és a néha felfeslik a történet szövedéke is, de haragudni nem lehet a könyvre, mert ismét arra tökéletesen alkalmas, amely célra megírták: mosolyogtat és kiragad a jelenből.
A kötet fizikai kialakítása ismét nagyon tetszett: erős, stabil kötés, gyönyörű borítókép a szereplők ütős ábrázolásával, s fenyegető birodalmi német vörös-fehér-fekete alapszínek. A szöveg olvasmányos, a fordítás magyaros (ezért nem tudom, kit kellene dicsérni, mert nincs egzakt név a címoldal verzóján). Szép munka, erre max a pontszám, kedves Fumax!
Alles zusammen:
Hogy jobb-e a Véres Rózsa, mint A Wadon királyai? Nem mondanám, de kellemes kikapcsolódást kaptam, s ennél többet nem is vártam tőle. Kicsit túlzsúfolt helyszínekben, Eames láthatóan kezdi kialakítani a világot, amelyet megálmodott, s igyekezett minél nagyobb szeletét bemutatni. Túl sokat szuszakolt bele az amúgy sem karcsú kötetbe, amely emiatt kissé szétesik kisebb-nagyobb egységekre, már-már novellafűzérre emlékeztetően. De akinek az első rész tetszett, az most sem fog a kardjába dőlni csalódottságában.
Pontszám:
Nyolc rózsaszál a tízből
8/10 pont
(Az adatok 2020. szeptember 7-i állapotot tükröznek!)
