Szeretjük őket:

2020. szeptember 23., szerda

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei, 3. rész

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei 

3. rész: 1915. VI-VII.

Kardos József 1914-ben, mint vadász került ki az orosz frontra (előéletének és 1914-es ténykedésének fényképei a májusi bejegyzésben tekinthetőek meg), majd egy sebesülést követően 1915. februárjának végén vonult be újból az 1-es vadászokhoz, akik éppen a Kárpátokban küzdöttek az orosz gőzhenger ellen. Júliusi posztom utóbbinak állított emléket Kárpátokban készült fotóinak közlésével. Kardos zászlós végül 1915. májusában Taracközből indult otthonába, Budapestre, ahol a fotóalbuma alapján a júniust és júliust töltötte. A pontos oka a hazatérésének ismeretlen, mivel sebesülésről, betegségről nem tudok, ezért inkább szabadságolásra gondolok. A mai bejegyzésben az ehhez a két hónaphoz köthető fényképeket teszem közzé, így kevésbé lesz katonás, ellenben mégiscsak 105 éves budapesti fotográfiákról lesz szó! A fényképek nincsenek napra datálva, így témakör szerint lesznek csoportosítva, s egyet leszámítva hátoldalukon és az albumban sincs semmilyen kommentár fűzve hozzájuk.

Az első csoportját a fotóknak a katonákat ábrázoló képek teszik ki. Ezek a képek zömében Kardoshoz hasonló altiszteket ábrázolnak, étkezés vagy pihenés közben. 

Csoportkép a budapesti képeket tartalmazó oldalakról, 1915. június-július
Messze nem biztos, hogy tényleg Budapesten készült, Kardos jobbról a negyedik az ajtó előtt.

Kardos József Budapesten sétálgat, 1915. VI-VII.

Madárkával, 1915. június-július

Triumvirátus a K.u.K.-ból
Kardos a baloldali, zászlósi rangjelzéssel, amely arany vékony sáv egy ezüst csillaggal.

Nem túl jó fotó egy kártyacsatáról

Hadapród egy közlegény társaságában, utóbbi talán vitézségi éremmel

Hadapródok vitézségi éremmel, egyikük pluszban felkötött karral

Ellentétben a közhiedelemmel a katonák gyakran bohóckodnak
Hogy a képen látható hadapród éppen mit akart bemutatni, az persze kérdéses...

Padon, talán a Nemzeti Múzeum (?) környékén

Vannak aztán olyan fotók, amelyek a 105 évvel ezelőtti birodalmi fővárost -nem, ebben semmi túlzás nincs, annak épült- mutatják be. Néhányat könnyű felismerni, néhányat biztosan lesz, aki felismer, másokról alighanem sohasem fog kiderül, pontosan mit is ábrázolnak, és hol. Különösen izgalmas, hogy egyes fotók alapján Kardos egy komoly árvízet, vagy esőzést követő özönvizet fotografált le, mert szekerek közlekednek láthatóan kerékagyig vízben. Hiába kutattam az napilapokban, nem találtam nyomát, mikor volt ilyen özönvíz ebben az időszakban a főváros területén. Legvalószínűbbnek egyelőre 1915 június eleje látszik, mert arra találtam adatot, hogy egyes helyeken akkor árvíz miatt megszakadt a hajózás. 

Ezt az épületet talán nem kell bemutatni...

Ezt a hősies helyet sem... Viszont érdekes, mennyire vízben áll!

Vajdahunyad várának bejárata korzózó pestiekkel, 1915. VI-VII.

Sajnos ezt a teret nem ismertem fel, de jó kép
Ha valaki azonosítaná, köszönetem érte!

Fiáker hajt az egyik víz alá került utcán vagy rakparton

Ezen a képen is a víz az úr

Mikor a ló átmegy vizilóba

Még nehezebben értelmezhető kép, talán a Duna az egyik híd alatt(?)

A következő négy kép egy fotósorozat része, s Buda felől mutatja a régi Erzsébet-híd budai hídfőjét. Az 1903-ban átadott hídon éppen áthajt Károly főherceg, azaz a későbbi IV. Károly császár és király. Próbáltam meghatározni az ADT adatbázisának segítségével, pontosan melyik napon járhatott a trónörökös Budapesten 1915. június-júliusában, de egyelőre nem sikeredett. Érdekes megfigyelni, milyen vegyes a konvoj, benne régi hintókkal, de már modern személygépkocsikkal is. Jól látható, hogy a fővárosiak milyen sorfalat állnak az másfél évvel később királlyá koronázott Károly főhercegnek.




Az egyetlen fotó, amelyen szöveg áll Kardos kézírásával:
"Az első kocsiban a tisztelgő alak a trónörökös."

Végül három vegyes kép maradt.

Ismeretlen személy

Kardos szerelme, Könnyű Kató

Könnyű Kató egy barátnőjével(?) együtt dohányzik

Kardos Józsefet 1915. szeptemberében hadnaggyá nevezték ki, ám nem kerül ki azonnal a frontra a békés budapesti hónapok után. Az 1916-os Ranglisten des Kaiserlich und Königlichen Heeres szerint (487.o.) tartalékba helyezték. Ennek oka bizonyára az volt, hogy a fényképek alapján valamiféle tisztképzésen vett részt Csehországban, mint az a következő Kardosról szóló posztból ki fog derülni.

2020. szeptember 9., szerda

Második turné a wad bandával - Könyvajánló: Véres Rózsa (A banda, 2.)

Nicholas Eames: Véres Rózsa 

Bp.: Fumax, 2019 



Eredeti megjelenés: Nicholas Eames: Bloody Rose, 2018 
Fordította: ??? (a könyvben: Fumax Kft.) 
518 oldal 

2018 végén olvastam Nicholas Eames roppant szórakoztató debütáló fantasyjét, A Wadon királyait, s most végre eljutott hozzám a második része a trilógiának (amely mellesleg a roppant fantáziadús A banda címet viseli. No comment.). Már úgyis úgy áhítoztam egy könnyedebb olvasmányra, akár Marco Rossi egy rendes balhátvédre.

A Véres Rózsa nem szerves folytatása a trilógia első részének, bár kétségtelenül néhány korábbi szereplő újból feltűnik oldalain, akár koronavírus a nyári buliszezon után. Arany Gabo legutóbb megmentett leánykája, Vörös Rózsa áll a történet fókuszában, s az általa vezetett banda (a Fabula), amely dicsőségre törve járja Grandual stadionjait, miközben rendes rocksztárokhoz hasonlóan nem vetik meg a hírnévvel járó - többnyire pusztító - élvezeteket sem. A sztori tehát nem új, az előző kötet által kivájt nyomvályúban fut tova. Még csak azt sem mondanám, hogy kiforrott történettel van dolgunk, inkább kalandok sokaságán keresztül ismerjük meg az új szereplőket. 
A karakterek hasonlóak az első kötetben lévőkhöz, ha nem is olyan erősek, de jópofák és ötletesek. Aztán természetesen benne vannak a regényben mai politikai-kulturális divat mindenhova beleerőszakolandó klíséi. Cím- (de nem fő-) szereplőnk erős női karakter, aki saját árnyaival viaskodik, s nehezen viseli el apja nagyságát. Igyekszik atyja tetteit felülmúlni, folyamatos életveszélybe kalauzolva ezzel bandatársait. Nagyon jó ötlet volt az írótól, hogy mégsem őt, állította központba. Mesélőnk és fő karakterünk ugyanis a banda bárdja, egy naiv, fiatal lány, Tam. Ő eleinte áhítattól elvarázsolt szemmel nézi az elérhetetlen magasságban emelt hősöket, akik szépen lassan válnak számára hétköznapi figurákká, saját démonaikkal küzdő egyszerű emberekké, s nemesednek végül mégis második családként tisztelt bajtársakká. Eames meséje a szeretetről szól, amelyet minden körülmény között meg lehet lelni, s amely segít gyengeségeink és bűneink igájából kiszabadulni. A könyv emellett hőseposz az otthonról hozott és a magunk választotta családról, amely fontosabb az illékony hírnévnél és a tömeg pillanatnyi rajongásánál. 
Amit különösen értékeltem a kötetben, az valami olyasmi, amit rendszerint nem igazán szoktam jutalmazni az irodalomban: a szexualitás mint identitástéma beleerőszakolása a történetbe. A sztorihoz ugyan most sem ad hozzá, de legalább nem volt idegen tüske az olvasmány húsában. Főszereplőnkről ugyanis igen hamar kiderül, hogy saját neméhez vonzódik. Ez már inkább sablon mostanság, mintsem meghökkentő, s nagyjából annyira forradalmi, mint egy kazettás magnó. Ám ez a leszbikus vonal most minden manírt, erőltetettséget mellőz, s a két törött ember egymásra, s társra találása olyan kedves és szép, hogy nem vádolhatom semmivel. Egyszerűen van megírva, olyan természetességgel, hogy nem éreztem azt a nyomasztó attitűdöt Eamesnél, mint máskor e témánál. Nem ordítja az arcunkba azt a hamisságot, hogy ez többet ér, mélyebb vagy éppen „egyenrangúbb”, mint egy férfi-nő kapcsolat. Ha már mindenképpen bele kell tenni az LMBTQXYZZS melletti kiállást egy könyvbe - úgy tűnik kötelező, és egy kanadaitól pláne -, akkor azt tegye így! 
A regényben a filozófia és szórakoztatás ismét kart karba öltve gurul a páncélozott turnébusszal: megtudhatjuk melyik az a három mondat, amit nem akarunk hallani egy nő szájából (258-259 o. És igen: az egyik az, amire gondol a kedves olvasó), vagy a 374-375. oldalon lévő megindító jelenet, amelyet kár lenne lelőni. A párbeszédek most is rendesen adagolják a humort: 
„- Jobb, ha a gyávák a csata előtt menekülnek el, mint ha közben tennék. – vélte Barnu. Cura átnyújtotta neki az olcsó vörösbor palackját, amit ketten szopogattak. 
- Ez egy kiváló meglátás. Büszke vagyok rád. 
- Kösz – felelte a sámán. – Egy söralátéten olvastam…” 
Mi nem sikerült túl jól? A végső gigászi csata annyira nem nyerte el a tetszésemet, kissé túlgondolta Eames az ízlésemhez képest, és a néha felfeslik a történet szövedéke is, de haragudni nem lehet a könyvre, mert ismét arra tökéletesen alkalmas, amely célra megírták: mosolyogtat és kiragad a jelenből. 

A kötet fizikai kialakítása ismét nagyon tetszett: erős, stabil kötés, gyönyörű borítókép a szereplők ütős ábrázolásával, s fenyegető birodalmi német vörös-fehér-fekete alapszínek. A szöveg olvasmányos, a fordítás magyaros (ezért nem tudom, kit kellene dicsérni, mert nincs egzakt név a címoldal verzóján). Szép munka, erre max a pontszám, kedves Fumax! 

Alles zusammen: 
Hogy jobb-e a Véres Rózsa, mint A Wadon királyai? Nem mondanám, de kellemes kikapcsolódást kaptam, s ennél többet nem is vártam tőle. Kicsit túlzsúfolt helyszínekben, Eames láthatóan kezdi kialakítani a világot, amelyet megálmodott, s igyekezett minél nagyobb szeletét bemutatni. Túl sokat szuszakolt bele az amúgy sem karcsú kötetbe, amely emiatt kissé szétesik kisebb-nagyobb egységekre, már-már novellafűzérre emlékeztetően. De akinek az első rész tetszett, az most sem fog a kardjába dőlni csalódottságában. 

Pontszám: 
Nyolc rózsaszál a tízből 
8/10 pont 

www.goodreads.com: 4.24 pont 
(Az adatok 2020. szeptember 7-i állapotot tükröznek!)