Könyvajánló: Dominyika Lawrence akcióban - Vörös veréb

Jason Matthews: Vörös veréb

Bp.: Agave, 2016

Eredeti megjelenés:

Red Sparrow, 2013

Fordította: Fazekas László

434 oldal

Legutóbbi könyvajánlómban említettem Al Bundy örökérvényű bölcsességét, amely szerint: „Ne bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Na, de hogy Jennifer Lawrence kapcsán fogok rosszat mondani, azt nem hittem volna. Jó, nem közvetlenül rá, hanem az ő filmjének alapul szolgáló könyvre, amelyen éppen néhai Katniss Everdeen pofija komolykodik.

A regény írója, Jason Matthews a neten található cikkek és a könyv fülszövege alapján a kémkedés igazi ismerője, hiszen 33 évet húzott le a CIA-ben. Állítólag több fedett tevékenység fedezésében, és ügynökök beszervezésében vett részt, s az utalások alapján talán éppen valamelyik amerikai nagykövetségnél volt, akárcsak könyvének egyik főszereplője.

[Megjegyzés rovat: Bár mai napig nagy megrökönyödéssel írnak a sajtóban, ha egy-egy követségi alkalmazottról kiderül, hogy kémkedéssel foglalkozott, rögzítsük: A világ valamennyi követsége mindenhol, mindig foglalkozik kémkedéssel, ez létezésének egyik legfőbb oka. Elég csak egy pár órát rászánni, és elolvasni néhány régi diplomáciai aktát, amit publikáltak szaklapokban, könyvekben. Más kérdés, hogy vannak, aki lebuknak, mások meg nem.]

Bár valóban vannak érdekes részletek a könyvben a kéméletről, és akadnak benne olyan fogások, amelyek megerősítik Matthews szakmaiságát a témában, mégis azt kell, mondjam, nem hittem el egy percig sem, hogy egy valós eseményt olvasok. Még úgy sem, hogy Dominyika-féle "verebek" valóban léteznek (bár sokkal valószínűbb, hogy az ilyen hölgyeket nem képzik, hanem beszervezik), lásd: Anna Chapman. Persze Anna Chapman a szépsége, és nem profizmusa miatt lett olyan híres kémnő, mert utóbbinak pocsék volt. A romantikus-szál amúgy egyáltalán nem passzol ehhez a szikár, szürke világhoz. Joggal felvethető persze, hogy miként merem kétségbe vonni egy ex-CIA-s hozzáértését a kémkedéshez. De először is, messze nem vagyok laikus a témában:

Ad 1. Én is az információszerzés, -gyűjtés, és -rendszerezés világában dolgozom (No nem CIA, hanem könyvtár).

Ad 2. Egyszer egy James Bond mániás haveromnak szereztem autogramot Shirley Eaton-tól, aki az 1964-es Goldfingerben játszotta a legendás aranylányt.

De ne poénkodjunk, s legyen ennyi elég a történet magváról. Nézzük magát az írásművet! A regény rendkívül unalmas első 230 oldalt produkál, holott a The Washington Post szerint a Vörös veréb „gyors tempójú thriller”, ami csak akkor lehet igaz, ha a cikkíró közepén kezdte el, vagy nagyon le volt lassulva aznap… Talán épp emiatt a második felében a szerző meg kapkod, hogy behozza a lemaradást, mint a peloton a Tour de France-on. Kétségtelenül itt élvezetes volt a regény, esetenként kifejezetten izgalmas. A kötetnek ez a fele azonban annyira zsúfolt mellékcselekményekben, hogy az érthetőség rovására mehet, ha nem koncentrál eléggé az olvasó (orosz nevek megjegyzésével ráadásul amúgy is hadilábon álltam mindig). Egy része ezeknek a mellékküldetéseknek emellett kimaradhatott volna a mondanivaló csorbulása nélkül. Mondjuk, mondanivaló nem nagyon van, azt leszámítva, hogy USA = jó, Oroszország = rossz. Esetleg még annyi, hogy: „Putyin lenni rossz.”  Ja, irodalmiságra se nagyon számítsunk, de végül is ez szórakoztató kémsztori akart lenni, úgyhogy ez szememben nem súlyos vétség.

Karaktercentrikus olvasó vagyok, számomra a szerethető protagonisták és izgalmas antagonisták a szórakoztató regények sine qua non-jai. Sajnos ezen a téren az író totális csődöt mondott. A két főszereplő annyira sótlan, mint egy vesebajos ebédje. Nate Nash amerikai kémstrici, aki a beszervezett ügynököt, Márványt futtatja, totális amatőr, James Bond minden vonzereje nélkül. Domnyikia Jegorova, az orosz prostituspy meg maga a megtestesült pszichedelikus zene, aki mindenhol színeket lát szinesztéziája miatt. Nagyjából karaktere ennyiben merül ki. Totális abszurdisztán.

Mondjuk úgy nehéz is lett volna hiteles kémregényt írni, hogy ex-CIA ügynökünk sakktáblaszerű fekete-fehérben látja a hírszerzés világát. Ez érthető lenne, ha emlékiratról lenne szó, menthető lenne, ha egy csupán az amerikaiak számára propagált bestseller lenne, ám egészen kínos a nemzetközi könyvpiac vizein. A ruszkik végig bénák a kötetben, nem kapnak el soha senkit, csak megvezetik őket a bölcs, ötletes jenkik, akiknek mindegyike egy-egy leleményes Odüsszeusz. Hogy a szerző milyen differenciát lát az orosz és amerikai kémek képességei között, jöjjön egy részlet! Egészen kínos a következő jelenet, mikor az amerikaiak egy orosz kémre vadásztak, s ezért egy listát állítottak össze a potenciális kémgyanúsakról:

„Három nappal később Nate és Alice letette Benford elé a listát, ő pedig a profilokon végigfutva minden névnél az asztalra koppintott a tolla végével, majd miután végzett, visszaadta Nate-nek a papírt.

- Jennifer Santini az.”

Naná! Csak így! Vérprofi. Egyébként Jennifer Santini természetesen egy pénzéhes izomkolosszus (Matthews túl sokat nézhette a Rocky IV-et, mert olyannak képzeltem el a leírás alapján, mint Stallone ellenfele, Ivan Drago, csak női kiadásban). Egyébként is, aki az USA-t elárulja a könyvben, az pénzéhes hülye, ezzel szemben az orosz, aki Oroszországot árulja el, az tökéletesen jogos, sőt hazafias cselekedet követ el… Matthews ebben semmi disszonanciát láthatóan nem talál. Pedig már a régi magyar mese is tudta Ali pasa és a cserzővarga történetében, hogy az árulót még az ellenség sem becsüli semmire. Nincs az a gyermekmese, amiben a szereplők ilyen élesen jókra és rosszakra oszlanak, pedig azok mesék, ez meg elvileg kémregény. Elképesztő, hogy milyen távol áll ez egy La Carré-féle regénytől, és minden bizonnyal a valóságtól is. Megjegyzem, az egész történet abból indul, hogy egy amerikai futtat Oroszországban egy áruló oroszt, mégis utóbbiak a gonoszok, vagy ahogy a regény fülszövegében írják: „lator állam”!!! Hogy mennyivel latorabb az USA-nál arról szerintem a dél-amerikaiak másként vélekednek, mint a lengyelek, teljesen érthető okokból. Olvastam valamikor egy mondást a nagyhatalmakról, ami beleégett a memóriámba: „Akkor szép a nagy, ha nagyon messze van.”

Azért persze voltak a regényben jó momentumok is, mint mikor Dominyika Nate Nash-sel vacsorázott egy afgán étteremben, egész ötletes a párbeszéd.

„- Azt tenném, ha úgy gondolnám, hogy az oroszok tudják, mit jelent a világbéke. – [Nash] körbenézett az étteremben. – Afganisztánnal és minden egyébbel együtt.

A lány újból belekortyolt a borába.

- Legközelebb elviszem egy vietnami étterembe.”

De ilyen pillanatokból kevés akad, s ha maradjunk az éttermeknél a következő mondatot a regényből nehéz értelmezni logikusan:

„- Ezek a hülye skandinávok nem tudnak tisztességes indiai ételt főzni – mondta tele szájjal.” 

Most becsukott szemmel, PC-szamárfülekkel képzeljük el a következő mondatokat:

- Ezek a hülye indiaiak nem tudnak tisztességes rénszarvaspecsenyét készíteni tigrisbordából.

- Ezek a hülye osztrákok nem tudnak tisztességesen magyarul beszélni (de még osztrákul sem!).

- Ezek a hülye kínaiak nem tudnak tisztességes szemet növeszteni.

Jason Matthewsnek Skandináviával kapcsolatos világképe arra terjed ki amúgy is csupán, hogy a sok szőke nem számít, országuk csak hírszerzéshez kedvező terület Oroszország ellen, viszont az ottani migránsok legalább jók kémkedni az amcsiknak…

De ha már étkezések! A könyv minden fejezete egy recepttel zárul. Az ötlet nyilván a Nem kell mindig kaviárból érkezett. Csak átugrottam őket, semmit nem ad a kötethez, és már nem is eredeti ötlet, csak újabb töltelék betűtésztából.

Összegzés: A fülszövegből gyakorlatilag semmi sem stimmel: ez a regény nem letehetetlen (hacsak be nem pillanatragasztózzuk), nem emlékezetesek a szereplők (max Jennifer Lawrence), és nem irodalmi bravúr (gyenge közepes). Talán lehetett volna belőle egy jó közepes kémregény, ha erősen megvágja, és az amcsi világnézet helyett kicsit elfogulatlanabb képet közöl, de így ez pusztán egy hollywoodi propaganda. Eddig egyértelműen ez a könyv az év csalódása számomra, aligha folytatom a sorozattá bővített sztorit. A regényből készült film, annyira nem is rossz, az alaphoz képest vállalható, vagy csak megint elfogult vagyok a főszereplő miatt.

A kiadásnak ugyan a borítója figyelmet felhívó (még mindig utálom a filmes borítókat), de ezt leszámítva átlagos az egész. Az Agave fűzött kötetei legalább nem szoktak szétesni túl hamar.

Értékelés:

Öt Oleg Penkovszkij a tíz Alfred Redl-ből.

5/10

www.moly.hu: 85 %

www.goodreads.com: 3.96 pont

(2019. május 20-án)