Könyvajánló: Sarah Pinborough - Ne higgy a szemének!

Sarah Pinborough:

Ne higgy a szemének!

Eredeti kiadás: Behind her Eyes (2017)

Budapest: 21. Század Kiadó, 2017

Fordította: Tomori Gábor

„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.„

Petőfinek igaza volt. A szerelem vak, pontosabban a szerelmes az, aki világtalan. Hiszen a túl kevés fény és a túl sok fény végső soron ugyanoda vezet: nem látjuk mi vagy ki van előttünk valójában. Ezzel egyesek helyesen élnek, mások visszaélnek. A szerelem halálos kút is lehet, amibe néha belehajítják az embert, gyengeségből, félelemből, hitványságból, vagy pusztán a szerzés mardosó vágyától vezérelve, esetleg bosszúból. Sarah Pinborough regénye a birtokló szerelem regénye, amelynek főszereplője bármilyen átalakulásra és bármely ördögi tettre képes, hogy vágyának tárgyát megtartsa magának. Ez beteg. Érthető, de beteg. Pinborough könyve egyértelműen beteg.

A szerző a történetet két idősíkra (akkor és most), valamint két elbeszélőre (a szerető, Lousie és a feleség, Adele) bontja. Ehhez becsempészi még Adele egykori - mára eltűnt - , barátjának gondolatait, jegyzetfüzete révén. Ezen eszközöknek köszönhetően egy több nézőpontból bemutatott folyamatot látunk, melyben Adele és férje, David házassága fokozatosan mérgeződik meg és hullik szét. Sokat nem kívánok elárulni a tartalomból, de alapvetően egy szerelmi háromszögről van szó, amely azonban egyáltalán nem egyenlő szárú háromszög. Adele, rajongva szereti férjét, Davidet, aki megcsalja Louise-zal. Ezt bonyolítja Adele elmélyülő barátsága a szeretővel. A dráma lassan bontakozik ki, s hamar nyilvánvaló lesz, hogy egy szereplőnek igen nagy jelentősége van, s hogy az bujkál és titkolózik. Az is világos, hogy szervezett drámával van dolgunk, s semmiképpen nem sülhet el jól a történet, mert a gonosz irányít. Mindez cseppenként van adagolva, de nem mondanám unalmasnak a folyamatot, ennél az író lényegesen jobb.

A szereplők hozták a mostani „női” pszicho-thriller zsánereket, így egyiket sem kedveltem meg. Pszicho- és szociopaták, alkoholisták gyülekezete, láttunk/olvastunk már ilyet az utóbbi években. David gyenge sz*r, Louise befolyásolható egyedülálló anyuka, Adela meg nem százas, Ron meg, na ezt hagyjuk... Azonosulni akármelyikkel kész elmebaj, ahhoz meg egyik sem eléggé érdekes karakter, hogy amiatt szimpatizáljak vele.

És most jön a lényeg elemzésünkben, mert ezen múlik, élmény, vagy csalódás lesz-e a regény! A könyv második felében ugyanis erős a metafizikai-misztikus vonal, amely nélkül ugyan a könyv történetének semmi értelme nem lenne, de azért engem zavart. Elvégre nem így indult a történet. Igyekeztem túllibbenni rajta, és elfogadni, hogy Pinboroug világában ilyen van, de azért nem volt könnyű. Leginkább azért zavart, mert krimit és thrillert vártam, és bár az is, de a realitástól végül eltávolodik egy - valóban ütős - csattanó kedvéért. Voltaképpen úgy tűnik, hogy az írónő először találta ki a meglepő fordulatot, s ahhoz igazította - igen jól - az első 300 oldalt. Mindenesetre a realizmus oltárán hozott áldozatot leszámítva, megérte. De ez sokakat zavarhat. Akit nem, az jól fog szórakozni, és jó eséllyel megdöbbenti a végeredmény.

A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet kellemes kiadású, a védőborító tönkremenetele esetén sem lesz csúnyább a regény, és elég masszívnak látszik. A borítókép nem túl szép, de legalább színei miatt kellően nyugtalanító, így passzol a tartalomhoz. A szövegkép és bebtűtípus nem tetszett, ám maga a magyar fordítás jó, és sikerül fenntartania a figyelmet, s a feszültséget. Helyesírási hibákkal itt-ott találkoztam, de nem zavaró.

Összegzés:

Ez egy remek könyv azoknak, akiket nem taszít el a valóságtól elrugaszkodott transzcendencia megjelenése egy thrillerben. Viszont aki nem bírja az ilyet, az keressen mást!

Nyolc pszichopata a tízből.

8/10 pont

www.moly.hu: 86%

www.goodreads.com: 3.75

Harcgyakorlat dokumentumai 1939-ből

Tóth István hadnaggyal már találkozhattunk blogom oldalain, hiszen két éve II. világháborús fényképeit mutattam be két bejegyzésben (első rész, második rész). Most a fotóknál sokkal inkább kuriózumnak számító dokumentumok érkeznek tőle, mivel hagyatékában fennmaradt néhány hadgyakorlat anyaga is. Tóth István a 10. "Bethlen Gábor" honvéd gyalogezred I. zászlóaljának 1. századának hadnagyaként vett részt a gyakorlaton. A feladatban a zászlóalj 3 gyalogszázada, valamint géppuskás szakasza vett rész, megerősítve egy tüzérségi üteggel a 16. tüzérosztály állományából. 

Elsőként az 1939. október 14-én Szolnoktól délre, a Szanda és Rákóczifalva között lezajlott zászlóalj erejű gyakorlat négy A4-es lapra rúgó (egyik kétoldalas) dokumentumait mutatnám be. Elsőként begépelve közlöm annak szövegeit, feloldva az eredetiben lévő rövidítéseket, majd az eredeti anyag következik szkennelve.

A harcgyakorlat helyszíne ma

I. dokumentum.

M. kir. 10/I. gy. zlj. parancsnoksága^1.

Gonda Alfréd őrnagy^2.

gyakorlat vezető.

Harcgyakorlat jelzők ellen

Tárgy: A támadás végrehajtása találkozó harcban. Az elővéd támadása egy terepszakasz elfoglalására és annak megtartása abból a célból, hogy a főcsapat^3. az így biztosított területen támadáshoz fejlődhessék. Az elővéd-tüzérség magatartása.

Szabályzat pontok:^4. E-1. 15.§ 143-150. [és] 157. pont.^5. 49.§ 442. és 444. pont.^6. E-gyság. IV. rész 3.,5.,6.,7.§. E-gyság. III. rész 3-6. és 11. §.^7.

Feltevés:

Szolnok 1:75.000^7.

Ellenség ma 5 órakor – saját felderítő részeket visszavetve – Szolnoknál átkelt a Tiszán és déli irányban előrenyomul. Saját 1 üteggel^8. megerősített 10/I. Zászlóalj – mint a zömével Tiszaföldvár-Rákóczifalva-i műút irányában észak felé előnyomuló 10. gyalogezred elővédje – ma 8 órakor 4 km kiterjedésben, közepével a műútra tűmaszkodva elérte Rákóczifalva déli vonalát.

A zászlóalj feladata az ellenséget megtámadni, visszavetni, Újszanda mauzóleum^9. és a szandai szőlők déli szegélye (92. magassági pont) területét birtokba venni, megtartani és az ezred támadáshoz való fejlődését biztosítani.

Megindulási helyzet: vázlat szerint.

Csapatrend:

Csapatok ma 0 óra óta menetben. Állományok 40 % hiánnyal. Lőszerjavadalmazás teljes.

Rákóczifalva, 1939. évi október hó 12-én.

Gonda őrnagy

II. dokumentum

M. kir. 10/I. gy. zlj. parancsnoksága

Gonda Alfréd őrnagy

gyakorlat vezető.

1939. X.14-i harcgyakorlat tervezett lefolyása:

I. mozzanat (8. h kezdettel)

A zászlóalj a menetoszlopból történt kibontakozás után – előreláthatólag tüzérségi tűzkörletbe lépve – 3 oszlopban folytatja menetét (megindul).

Csoportosítás a feltevésvázlat melléklete szerint.^10.

A zászlóaljparancsnokság egyben gyakorlatvezetőség.

Összeköttetés a szomszédokhoz (külső szárnyakon feltételezve, kötelékben lévén).

- Helyzetjelentések és helyzetközlések!

- Közelfelderítés és közelbiztosítás!

- Elővéd-tüzérség (üteg) felvonulása.

II. mozzanat:

Érintkezés felvétele az ellenséggel.

Harcba lépés folytán a zászlóalj elővéd jellege megszűnik és „harccsoport”-om lesz.

Az egyes oszlopok parancsnokainak az ellenséggel való találkozáskor önállóan kell cselekedniük a kapott feladat szellemében (a zászlóalj feladata az ellenséget megtámadni, visszavetni, Újszanad mauzólaum és a szandai szőlők déli szegélye (92. magassági pont) területét birtokba venni, megtartani és az ezred támadásához való fejlődést biztosítani).

Tehát a századok gyors elhatározással, minden körülményességtől ment[es] erőteljes támadással keresztezik az ellenség szándékát és törnek előre a kapott feladat szerinti területek birtokba vételére.

A századparancsnokok a tüzérségi felderítő járőrökkel és a zászlóaljparancsnoksággal a tüzérségi támogatás biztosítására állandó összeköttetést tartanak.

- Helyzetjelentések és közlések!

- Összeköttetés és biztosítás!

III. mozzanat

A századok birtokba veszik a meghatározott területeket (2. század az Újszanada mauzóleumot, 1. század szandai szőlők délkeleti sarkát, 3. század [a] 92. magassági pont területét.).

Azonnal megszervezik a tűzrendszert a századok közötti hézagok lezárására és az ellentámadások visszaverésére!

Összeköttetést felveszik a szomszédokkal (külső szárnyakon feltételezve) és jelentik a zászlóaljparancsnokságnak a helyzetet.

IV. mozzanat

[A] 2. század parancsnoka megállapítja, hogy előtte tüzérségi figyelésre kiválóan alkalmas néhány magaslat van.

Mivel az elővéd feladata minden esetben a tüzérségi figyelés számára fontos tereppontok birtokba vétele is, jelenti, hogy a kapott feladaton túlmenően kb. 1 km-re előre megy és a megjelelölt magaslatokat is birtokba veszi.

Tüzérségi támogatást kér!

- Helyzetközlés a szomszédokkal!

- Támadás végrehajtása!

- Összeköttetés felvétele a szomszédokkal.

V. mozzanat

A zászlóaljparancsnokság - tekintettel a 2. század helyzetére – a szandai szőlők keleti szegélyének lefogására rendeli a zászlóaljtartalék géppuskás szakaszt.

A szandai szőlők területére irányítja a tüzérségi tüzet.

VI. mozzanat (feltételezve)

Az ezred támadáshoz fejlődött és a harccsoport (10/I. zászlóalj) hézagain áthaladva megkezdte támadását.

A zászlóalj mint ezredtartalék a szandai szőlők délkeleti sarka területén gyülekezik.

[Az] üteg kilép a harccsoport (10/I. zászlóalj) kötelékéből.

Rákóczifalva, 1939. évi október hó 12-én.

Gonda őrnagy

III. dokumentum

M. kir. 10/I. gy. zlj. parancsnoksága

Gonda Alfréd őrnagy

gyakorlat vezető.

Utasítás

a jelzők^11. részére:

Feltevés: mint ellenség.

I. mozzanat

8 órakor a 98. magassági pont vonalából (szandai szőlőktől keletre 1 km-re) három csoportban – felderítő járőrökként – előrenyomulást déli irányba megkezdik.

Útvonalak: szandai szőlők első „a” betűjén^12. át vezető út; műút és [a] gémeskúttól Újszandára vezető út.

Menetsebesség 2 km/h

II. mozzanat

Nagyszanda vonalában találkoznak a gyakorló zászlóaljjal (annak előretolt részeivel).

Tüzet megnyitják, de döntő harcba nem bocsátkoznak , hanem Újszanda vonalába visszavonulnak.

III. mozzanat

Újszanda vonalában a gyakorló zászlóalj rohamát megvárják.

Az Újszanda mauzóleum területén lévő jelző csoport egy része roham előtt visszavonul a 98. magassági pont körüli magaslatokra és ott bevárja a gyakorló rész rohamát.

Rákóczifalva, 1939. évi október hó 12-én.

Gonda őrnagy

IV. dokumentum^13.

Lásd: szkennelve!

Az eredeti dokumentumok szkennelve:

I.

II.

III.

IV.

Jegyzetek

1.A Magyar királyi 10. honvéd gyalogezred 1930-ban vette fel Bethlen Gábor nevét, Lásd: Honvédségi Közlöny. 1930. 6. szám, melléklet. Itt ennek I. zászlóaljáról van szó, amely Szolnokon állomásozott. A zászlóalj parancsnoka 1939-ben Kistokai Takács Tihamér alezredes volt.

2.Gunda Alfréd, magyar királyi őrnagy. 1918-ban főhadnagy a 63. k.u.k. gyalogezredben, majd a 20-as években százados. 1942-ben a telefonkönyv szerint Budapesten a Krisztina körút 67-ben lakott. In: Budapesti egységes hálózat betűrendes távbeszélő névsora. 1942. 174. o.

3.A mellékelt rajz szerint azt szimulálták, hogy a tüzérséggel megerősített 10. gyalogezred többi részének felvonulását kell biztosítani az I. zászlóaljnak. Az ezred másik két (nem is Szolnokon állomásozó) zászlóalja vélhetően nem vett részt ténylegesen a gyakorlatban.

4.A szabályzatban hivatkozott pontok az 1939-ben kiadott E-1-es Harcászati szabályzatra vonatkoznak.

5.A Harcászati szabályzat 15. §-ának pontjai a menetbiztosítást szabályozzák, a vonatkozó pontok kifejezetten az elővéd működéséről szólnak.

6.Az elővéd támadásban való működését szabályozó pontok, a 444. pont a tüzérséggel való együttműködésre vonatkozik.

7.A gyalogságra vonatkozó harcászati szabályzat ide vonatkozó paragrafusai. Sajnos ilyen szabályzatom nincs, hogy pontosan felsoroljam, melyik pont mit tartalmaz.

7.A harcgyakorlathoz használandó térképszelvényt, és méretarányát jelzi.

8.A gyalogezredek nem rendelkeztek saját alárendelt tüzérséggel, ezt a korabeli magyar hadseregben dandárszinten oldották meg egy tüzérosztállyal. Az ütegek rendszerint 4-6 tábori lövegből (tarackból, ágyúból, hegyi ágyúból) álltak. Jelen gyakorlat esetében a 16. tüzérosztály 1. ütegéről van szó.

9.A mára eltűnt, II. világháború után szomorú sorsú Wodianer-kriptáról van szó. Lásd: https://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/magazin-jasz-nagykun-szolnok/fejetlen-mumia-es-nyomtalanul-eltunt-kastely-szolnok-hataraban-micsoda-rejtelyes-tortenet-892365/

10.Lásd a szkennelt vázlatot!

11.Nekik kellett a harcgyakorlat során az ellenséget szimulálni.

12.A térképen a „szandai” felirat egyik a betűjénél jelzett földút lehetett. Nincs a harcgyakorlat során használt térképen.

13.Ceruzával megjegyzés rajta: „Tóth hadnagy 1. század”

Könyvajánló: Rochus Misch - Az utolsó szemtanú (2018)

Rochus Misch:

Az utolsó szemtanú

Hitler testőrének emlékirata

Eredeti kiadás: Der letzte Zeuge (2013)

Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2018

Fordította: Moczok Péter

Rochus Misch 2013-as halálával Hitler utolsó napjainak legtovább élő szemtanúja is elhallgatott, s pusztán memoárja mesélhet tovább. 2018. nyarának elején jelent meg a könyvesboltokban a Führerbunker telefonközpontosának visszaemlékezése, melyet a II. világháborúra specializálódott Hajja és Fiai Könyvkiadó jelentetett meg – némileg megtévesztően – 20. századi hadtörténet című sorozatában. Megtévesztően, hiszen itt nem egy hadtörténeti memoárról van szó, mint mondjuk Hans von Luck emlékirata (ami mellesleg nekem némi csalódást okozott). Itt a háború nagyobbik részét Hitler környezetében töltő emberről van szó, aki a lengyelországi hadjárat után nem vett részt hadműveletekben egészen Berlin elestéig. Viszont munkája nagy részét vezére közvetlen közelében végezte, így memoárja mindenképpen nagy érdeklődésre tarthat számot. Aki nagy titkokra kíváncsi, vagy olyan mítoszok megerősítését várja, mint Hitler homoszexuális/elmebeteg/drogfüggő/et cetera volt, az semmiképpen ne vegye meg a kötetet, mert komoly diszharmóniát okozhat a fejben.

De kezdjük az emlékíróval. A magyar kiadáshoz írt - sajnos név nélküli - előszó így ír: „Az olvasónak az a benyomása támad, hogy Misch testesíti meg a könnyen befolyásolható, kritikátlan, nem gondolkodó embertípust, amely a náci rezsim tömegbázisát szolgáltatta.” Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy előre megírták, milyen benyomásom lehet, de be kell valljam, nem ez volt az elsődleges kép, ami kialakult bennem Mischről. A testőr többször is leírja, hogy újságírók rengetegszer szögezték neki a kérdést: Miképpen lehetséges, hogy nem tudott a nemzetiszocialista korszak bűneiről?, ám ő erre csak azt tudta válaszolni, hogy ő ezekből semmit nem látott, és nem is volt téma a környezetében. Hihető? Azt kell mondjam, igen. A testőr emlékirata őszintének hat, akkor sem kertel, amikor elmondja, hogy bolond lett volna indiszkrét lenni Hitler környezetében, hiszen lényegesen kellemesebb szolgálat jutott osztályrészül neki ott, mint a frontvonalban lévő társainak. Misch nyilván nem tartozott azon SS tagok közé, akik forró vérük miatt tenni akartak valamit a szovjet ellen, mint katona. Megvetendő? Igen. Érthető? Nagyon is. Egyébként komolyan elvárható lenne mondjuk Obama egykori testőrétől, hogy tudjon az Afganisztánban folyó titkos CIA akciókról, vagy a szövetségi kormányzat titkairól? Aligha.

Jobban belegondolva, Misch azért kicsit tényleg a precíz német mintapéldányok egyike, e típus minden előnyével és hátrányával.

Mai világunkban szinte megdöbbentő az a hűség, amelyet Hitler iránt 70 év elteltével is finoman bevall az emlékíró. Nem címkézi gonosznak, vagy sátánnak (a két linkelt sorozat egy és ugyanaz, úgy látszik a magyar fordítóknak versenyt rendeztek címkézésből...), pedig igény bizonyára lett volna az újságírók és a bulvár részéről. Misch egy szimpla katona volt, aki tette a dolgát, és élvezte, hogy a „nagy emberek” közelében teheti ezt, s nem a harcmező sarában. Különösen pikánsnak hatnak az ilyen megjegyzései:

„Ismertem Hitler atombombához való hozzáállását, miszerint „Ezzel senki sem fog háborút nyerni! Erről meg volt győződve. A nyugati szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget(!!! - kiemelés tőlem -), így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.” (70-71.o.)

Nem emlékszem olvasmányaimból, hogy forrásilag adatolható lenne az angolszász hatalmak ilyen fenyegetése, de kétségtelen tény, hogy harci gáz bevetésétől úgy Nagy Britannia, mint Németország tartózkodott, és ez utóbbi részéről visszavezethető Hitler első világháborús személyes tapasztalatához.

Hitler e memoárban egy gondoskodó főnök, aki a legutolsó telefonközpontos nevét is megjegyzi, gondoskodik környezetéről, s saját orvosához küldi Mischt, amikor betegnek látja. Eltérően holmi mozifilmbe való maffiavezér Hitlertől, itt a Führer nem öl meg senkit saját kézzel, sőt mi több, szereti az állatokat, s vegetáriánus. Én elhiszem, hogy a Discovery- és History Channel paneljain szocializálódott olvasóknak megdöbbentő kép rajzolódik ki ezeken az oldalakon, de az emberek ugyebár igencsak összetett lények, bennünk van a határtalan kegyetlenség és a végtelen könyörület egyaránt.

Egyben ismét megerősítést kaptam, hogy a sokszor ábrázolt Hitler-kép, – például A bukás (Der Untergang) című filmben, melyet, pontosabban az alapját képező könyvet író Joachim Festet egyébként Misch kritikával illet! – a dühöngő, asztalt püfölő őrült, sohasem létezett. Hitler David Irving remek (ám Irving későbbi tevékenysége miatt szinte hallgatásra ítélt) könyvében, a Hitler háborújában azt írja valahol, hogy Hitler dühkitörései nagyrészt kiszámítottak voltak, s diplomáciai eszközként, ellenfelei megfélemlítésére használta ezeket a színjátékokat. Pózőr volt, s udvari fényképészével, Heinrich Hoffmannal sokszor fotografáltatott le egy-egy szónoki pózt, hogy megnézze miként mutatna az egy-egy beszéde során, s beépíthető-e az előadásba. Misch megerősíti ezt, azt állítja, hogy Hitlert mindössze kétszer látta dühösen üvölteni. Ebből egyik Horthy esetében történt, mikor a kormányzó nem volt hajlandó elfogadni Magyarország megszállását 1944. március 18-án Klessheimben. Tehát az őrülten forgó szemekkel és habzó szájjal toporzékoló Hitler csak mítosz, „tábornokaival beszélgetve nem engedhetett szabad folyást az indulatainak, mindig önmegtartóztatást tanúsított. (76.o.)”.

Hitler pózol Hoffmann fényképezőgépe előtt

Természetesen ez szerecsenmosdatásnak hat, de a tény, az tény. Az, hogy mondjuk utálom Sztálint - mint magyar, joggal -, nem jelentheti azt, hogy egyes tulajdonságiban ne lett volna kiemelkedő (pl.: elképesztő ravaszság). A történelem szereplőit is igyekeznünk kell igazságosan megítélni, korabeli dokumentumok és szereplők leírásai alapján, s nem vágyaink és elképzeléseink szerint. Persze zavaró, ha emberek millióinak gyilkosaiban a magunk arca tekint ránk vissza, s jobb lenne őrületre, vagy elemi gonoszságra fogni, de sajnos nem így van. Mi, emberek engedünk a gonosznak, mi vagyunk gyarlók. A sátán csak a vállunkon üldögél, de mi hallgatunk rá.

De ha már Hitler! Mi a helyzet Hitlernével? Néha az volt az érzésem, hogy a fiatal Misch plátói szerelmet táplált Eva Braun iránt, akit nagyon nem úgy fest le, mint sok ismeretterjesztő fércmű. Eva Braun e kötetben ugyanaz az életvidám, Hitler, a kancellár jelenlétében visszavonuló, de Berchtesgadenban kedélyes úrnőt játszó dáma, aki saját színes filmfelvételein néz vissza ránk.

Misch emlékirata adataiban bizonyosan nem olyan hasznos egy történésznek, mint mondjuk a Luftwaffétól delegál segédtiszt, von Below memoárja, s leginkább Hitler egyik titkárnőjének, Traudl Jungénak magyarul is megjelent kötetéhez hasonlítható. Ugyanakkor nagyon is fontos olvasmány, hogy megérthessük a korabeli német látásmódot, s egy nem túl jelentős személy segítségével ott lehessünk a náci - pardon,  pontosabban - nemzetiszocialista Németország vezére mellett.

A Hajja kiadása igazából teljesen jó. Különösebb helyesírási-tördelési bakira nem figyeltem fel, a kötet kialakítása igényes. Kicsit zavar, hogy a védőborítót levéve a kötet kötéstáblája fekete-fehér, de ez csak nagy használatnál kitett könyvtári könyvek esetében idegesít, az otthoni aligha fog tönkremenni. A magyar szöveg jól olvasható, gördülékeny stílusú.

Pontozás:

Nyolc földre zuhanó szvasztika a tízből.

8/10 p.

1789. július 14-én kitört a Francia forradalom

Július 14-én 1789-ben kitört a Nagy francia forradalom. Még 2016. őszén tartottam előadást Ménfőcsanakon erről. Szerintem most is vállalható, ha nem is vagyok a téma szakembere.

Olaszország, töris szemmel - 2. rész

Az első rész itt:
http://hagibal.blogspot.com/2018/06/olaszorszag-toris-szemmel-1-resz.html

Miután a Vieste közvetlen közelében lévő strandok nagy részét kipipáltuk, ideje volt kissé messzebb menni. Első alkalommal délnek fordítottuk a kocsi orrát, s végiggurultunk a part mentén vezető SP 53-as úton (nem, nem Éder Krisztiánról nevezték el...). Keskeny is, szerpentines is, viszont cserébe meseszép. Gyönyörködni az ég kékjével egybeolvadó tenger látványában csak néhány helyen lehet, mert alig pár helyen lehetséges leparkolni, s élvezni a kilátást. Ilyen az 1540-ben épített Torre San Felice nevű őrtorony, ahonnan alighanem a legtöbb fénykép készül a térségben. Ugyanis innen látható legjobban (meg persze hajóról) az Arco di San Felice. A Gargano-félsziget gyakorlatilag egy mészkőtömb, amelyet a part mentén a tenger erősen erodál, meredek falakat, barlangokat és más látványos képződményeket hozva létre. Az Arco di San Felice egy tenger-marta diadalív, amely a sós víz győzelmét kürtöli világgá a szikla felett, az Adriai-tenger akár fel is vehetné a Calcisus jelzőt. Az Arco valóban lenyűgöző, hajóval is meg lehet közelíteni. Mészfehér íve éles kontrasztban áll mind a türkizkék tengerrel, mind a terra rossa talaj vörösével, és persze a csenevész növényzet zöldjével is. A Szent Félix őrtorony lábánál találkoztunk először az út mentén sokfelé megtalálható árusokkal, akik olivaolajat igyekeznek rásózni az emberre, nem is túl drágán. Emellett gyümölcsökkel találkozni standjaikon, a fügéjük - állíthatom - nagyon finom. Őrtornyokkal lépten-nyomon találkozni, hiszen a Nápolyi királyság Capitanata nevű régiója - mint már említettem - igencsak ki volt téve a török és észak-afrikai kalózok fosztogató akcióinak. A Capitanata név egyébként még a bizánci időkből maradt, mikor a kelet-római hatalom katapánnak nevezett katonai vezetők segítségével tartotta uralma alatt a térséget Bariból.

Az Arco di San Felice az őrtorony mellől fotózva

Jó árért hajókon is el lehet suhanni a kapu közelébe

A tengerbe nyúló sziklaszirtek között aprócska öblök bújnak meg, amelyek mindegyike egy-egy paradicsom a tömegtől távol fürdeni vágyók számára. Sok esetben az öblöcskékben barlangot is vájt a mészkőbe a tenger, s némelyikben látszott, hogy a fiatalok használják is (hmm...) erre-arra, egyik pedig láthatóan ideiglenes hajlékként szolgált egy fedél nélkül maradt olasznak. Élmény ilyen helyen strandolni, bár jól kell kiválasztani a napszakot, hiszen a keletre néző öblökbe délután már nem süt be a nap a magas sziklafal miatt. A másik nehézség a lejutás. Nem vezetnek le kiépített utak gyakorlatilag egyik öbölbe sem, csak a helyik által kialakított ösvények. Ezért óvatosnak kell lenni, ha papucsban lépdel az ember, nehogy megcsússzon és bokaficam legyen a vége. 

Egy öböl a sok közül

A mi választásunk erre esett

És így nézett ki dél felé fordulva

Mikor a haveromnak benyögtem, hogy menjünk Monte Sant'Angeloba, be kell valljam azért magam sem tudtam, mire számítsak. Mármint a helyet utánaolvasásból "ismertem", de az út oda... Nyilván a Gargano-hegység 1000 méteres magassága nem az Everest, de a keskeny olasz utak, az elképesztően felelőtlen talján vezetők időnként nagyon izgalmassá tették a dolgot. Monte Sant'Angelo 800 méter magasan fekszik, s a betoncsík, amely oda felvezet sokszor közvetlen szakadékok mellett vezet, pompás panorámát, s csodás sírhelyet ígérve az utazóknak. Korlát sehol. Kecske annál inkább, s csoportjaik gyakran kitöltik a szakadék és a sziklafal közötti sávot. Ha valódi adrenalinkúrára vágysz, érdemes kipróbálni! Mattinata városát elhagyva jött az igazán meredek szakasz, fantasztikus kilátással. Délnyugatra feltűnt Manfredonia, és a város tengerbe nyúló 2 kilométer hosszú gátja. Manfredoniára nem volt időnk, pedig szép kis vára van, melynek fokán 1350-ben a magyar anjouk liliomos és árpád-sávos lobogója lengett. Ide érkezett ugyanis I. (Nagy) Lajos királyunk flottillája 1350. május 1-jén. néhány száz harcossal, nagyrészt kun íjászokkal. A térség egyébként a magyar anjouk pártján állt Nápolyi Johannával szemben (akárcsak az Abruzzok), s a környező várak (mint Barletta is) mind behódoltak a hatalmas magyar uralkodónak. Lajos királyunk édesapja szintén járt Manfredoniában 1333-ban, mikor elhozta fiát, András herceget, akit unokatestvérével, Róbert nápolyi királlyal való megállapodását követően Nápoly trónörökösévé, és Calabria hercegévé tettek. A megállapodás értelmében az akkor 6 esztendős Andrást összeházasították Róbert unokájával, Johannával. A történelemből tudjuk, hogy ezzel a szépreményű András herceg sorsa megpecsételődött, s elvezetett Lajos király nápolyi hadjárataihoz. 

Még Manfredoniánál és Barlettánál is nagyobb szívfájdalmam volt, hogy nem mehettem szakdolgozatom színhelyére. Természetesen nem Szombathelyről beszélek, ahol írtam helyileg, hanem amiről - részben - szólt. Hannibalról írtam ugyanis, s Barlettától nem messze, a távolban feltűnő síkságon vívták meg a hadtörténelem talán leghíresebb csatáját, Cannae mellett. Sajnos ez kimaradt az életemből egyelőre, de pontosan tudom, hogy túl sok látnivaló nincs ott, pusztán 55 ezer lemészárolt római pora és a hely szelleme. 

Monte Sant'Angelo felé tartva érdemes nézelődni (kivéve, ha te vagy a sofőr...)

A hegygerincre felvergődve feltűnt a 10 km-re fekvő Manfredonia,
még távolabb az öböl túloldalán Barletta és Cannae

Megállásra alkalmas helyek híján sok bámészkodásra nem volt idő, és végül befutottunk Monte Sant'Angelo városába. A parkolás neuralgikus pont. Ahogy a településen átgurultunk az maga is egy költészet volt, mert nem igazán alkalmas autós forgalom lebonyolítására. Végül azért megoldódott a helyzet. Első megállapításunk az volt, hogy a pizza jó. Voltaképpen lehetne mondani, hogy egész Olaszországban az, de egyszer Velencében sikerült pocsékot ennem (az étteremben mindenki indiainak tűnt mondjuk...), így ezt nem jelenthetem ki tiszta lelkiismerettel.
Sant'Angelo vára egy 18 méter magas lombard-normann donjon (lakótorony) köré épült ki a késő-középkor folyamán, s Mátyás-királyunk apósa, I. Ferdinánd (Ferrante) idején nyerte el nagyjából mai formáját. A lakótorony az "Óriások tornya" nevet viseli. Leghíresebb lakója Bianca Lancia volt, II. Frigyes német-római (természetesen ez modern terminus technicus, mert valójában címére nézve római imperátor volt) császár szeretője. Tőle született törvénytelen fia, Manfréd, akiről meg egyébként az említett Manfredonia városa kapta a nevét. A vár bejáratánál nem túl sikeres páncél replikával lehet fotózkodni, s bár maga a vár nem kiemelkedően látványos, s az egykori vizesárok is szárazabb, mint a platánfa kérge, a kilátás miatt mindenképpen érdemes felmenni. A vár egyébként Guiscard Róbert rezidenciájaként is szolgált, majd az Albániából elmenekült Szkander bégnek adott szállást egy ideig.

Mögöttem a vár alaprajza

Az egyik késő-középkori bástya

Híd a vizesárok felett

 A város mégis elsősorban egyházi öröksége miatt kiemelkedő. Ahogy mentünk a vár irányába, elhaladtunk a mészkőépületek között megbúvó Santa Maria Maggiore templom mellett, amely a XII. században épült, s nagyon szép faragott kapuja, s szobrai vannak, plusz néhány korai freskó. Még fontosabb, hogy épületéhez csatlakozik egy keresztelőkápolna, amelyet Rothari longobárd király síremlékének mondanak, s amely bizonyosan nem a VII. századi nagy germán király nyugvóhelye. Ettől persze még régi és érdekes.
Még ennél is sokkal jelentősebb történelmi fontossággal bír Szent Mihály arkangyal szentélye. A történet szerint Szent Mihály többször is megjelent az itteni barlangban, mely fölé a ma is látható szentély épült. A bejárattól jobbra harangtorony áll, s ha belépünk a szentélybe, az út lefele vezet a kavernába. Gyakorlatilag körforgalom van, hogy folyamatos haladás legyen. A félhomály és a freskók valóban hangulatosak. A szentélyt Anjou I. Károly király építette, aki fiának a mi V. István királyunk lányát, Magyarországi Máriát kérte nőül, s aki így Károly Róbert magyar király dédapja lett. Maga I. (Nagy) Lajos magyar király is járt Monte Sant'Angeloban nápolyi hadjárata idején, nyilvánvalóan meglátogatva ezt az elsőrangú kultikus helyet. A középkor során sok hitharcos itt vette fel a keresztet, hogy a Szentföld visszafoglalásáért induljon. Ma egyébként a világörökség része az UNESCO-nál.
De a város maga is érdekes, vannak itt szerzeteseknek épült egyenházak, melyek nagyon jól mutatnak fényképeken, s vannak 10 euróért cipőt áruló láthatóan nem echte olaszok a tereken. Mindent egybevetve remek turisztikai helyszín, csak ajánlani tudom ezt a városkát!

A Szent Mihály arkangyal szentély
(Santuario di San Michele Arcangelo) bejárata

A szentély bejáratánál épült harangtorony

A szentély igencsak népszerű, és sok a lépcső

A barlangszentély maga, ahol Szent Mihály megjelent

Tipikus utcai látvány Monta Sant'Angeloban

Monte Sant'Angeloból az út izgalmasabb lett, mint gondoltuk. Mikor indultunk vissza Mattinata irányába, egy rendőrautó visszafordított minket. Már idefele itt-ott füstpamacsok tűntek fel, s most kiderült, hogy nem dakota-sziú harcosok küldtek SMS-t komancs lányoknak a koktélparti dresszkódjáról, hanem a növényzet lángol az út mentén. A tengerparti útvonal helyett maradt hát a másik opció, a Gargano-hegységen keresztül, át a Foresta Umbra erdőségén. Ha azt hinné az ember, hogy ez a biztonságosabb, tévedni fog. A belátható útszakaszok még rövidebbek, az olasz sofőrök még őrültebbek. A Foresta Umbra erdeje nekünk magyaroknak nem különösebben meglepő, hiszen míg ez Olaszország egyetlen tölgy- és bükkerdeje, addig nekünk akad ilyenből szerencsére több is. De azért nagyon szép erdő, nem véletlenül népszerű túrázó hely.  

Innen fordítottak vissza minket

Visszapillantás Monte Sant'Angelora

Út a Foresta Umbrán át

Olaszország egyetlen ősi tölgy- és bükkerdeje,
melyet már Horatius megénekelt

Két nappal ezután észak felé tettünk kalandozást, Peschichibe. Mint már írtam az első részben, ez egy sziklaszirtre épült város a Gargano északi oldalán. A szirt csúcsán kastély, mögötte a város, alatta a kikötő, amellett hosszú-hosszú strand, amit egy másik mészkőfok zár le, barlanggal. Erre felé így néz ki egy város. Az úton itt is forgalmi akadályba ütköztünk, elvégre nem lenne az igazi a térség, úton grasszáló kecskék nélkül. Délelőtt értünk oda, s elég kihalt volt az óváros. Az olaszok sziesztázási szokása szerint csak késő délután kezd éledezni a város, de legalább ettünk egy jót, majd belvárosi séta után irány a strand. Ekkor kóstoltuk meg először a helyi Limoncellot, amely a térség híres citrusokból készült likőrje. Egyébként a környék borai kiválóak, és az olasz sörök is meglepően jók! A városban a fehér és a kék szín dominál, ez sem nagy meglepetés erre. Szintén nagyon hangulatos helységet találtunk, és igazán látványos a település a partról. A vár nem mondható klasszikus várnak, inkább maradványok egy régebbi városerődítésből. Peschichit jelenleg 4500 fő lakja, s történelme sokban nem tér el Vieste-től. Nem annyira tudott, de a X-XI. században Itália déli része szaracén megszállás alatt volt, s a hódító muszlimok egyes csoportjai le is telepedtek a későbbi Nápolyi királyság területén. Így volt ez a Garganon is, s a X. században a Bizánci birodalom (újabb történelmi szakszó, hiszen ilyen birodalom sosem létezett, magát Rómanianak, azaz Római birodalomnak hívta! És igen, keleti szomszédainknak még a neve is lopott, nem csak a földje, bárhogy csűrik-csavarják a nyelvészeik...) szláv zsoldosok segítségével űzte el a muszlimokat, akiket aztán letelepített, megalapítva Peschichi városát. Persze a lakosság aztán sokszor lecserélődött, hiszen a törökök Peschichit is feldúlták kalózakcióik során. A város ma gyönyörű strandjairól és öbleiről nevezetes, joggal. A várostól nyugatra húzódó nagy strandot magunk is teszteltük, s a képek magukért beszélnek.

Peschichi felé nagy a szembe jövő forgalom

A városerődítés egyik maradványa egy szép bástya

Az óváros szűk utcácskáin a tenger kékje is visszaköszön

Apró templomokban nincs hiány (Chiesa del Purgatorio, Peschichi)

És klassz vendéglőkben sem

A sziklaszírt csúcsán a középkori várkastély áll

Kék ég, fehér város, kék tenger

Kilátás a várkastélyból nyugat felé

A kikötő melletti hosszú strand a városból (Spiaggia di Marina di Peschichi)

És onnan visszanézve a városra

Lassan lemegy a nap Peschichinél

A városi kikötő

Még egyszer a strand és a város

Sajnos tíz nap csak arra elég, hogy az ember éppen csak felvegye a későn kelek-jókat eszek-napozok-úszok életformát, s már mehet is haza. Június 22-én még fürödtem egy utolsót a lemenő nap sugaraiban, s az Adriában, majd alvás után 23-án hajnalban elindultunk a három napig tartó hazaútra. Gyakorlatilag azon az úton mentünk, amelyen jöttünk. 

A Punta Lunga strandjának panorámafotója

Sajnos arra, hogy az Abruzzo hegyi városait is meglátogassuk, nem volt mód és idő, mert első éjszakára Riminihez közel foglaltunk szállást, s bele kellett férnie  a napba San Marinonak is. Ismét végighaladtunk a Gargano-félsziget északi oldalán, s készítettem pár felvételt a Varano- és a Lésina tavakról. Az ókorban Sztrabón Geógraphikája (VI.3.10.) alapján még tengeröblök voltak, ám ma már mindkettőt keskeny földnyelv választja el a tengertől. Észak felé haladva az olasz csizma oldalán a leglátványosabb a Majella-hegység 2600 méter magas tömbje, amely több tucat kilométerről is uralja a tájat, s csúcsait júniusban is még hó borította. Itt léptük át a Sangro folyót, amelynek völgye annak idején a német Gusztáv-vonal részét képezte. A brit-amerikai csigaoffenzíva többek között e völgynek köszönhette sebességét. Errefelé sok a katonai temető...  Rimini elérése előtt aztán nyugatra fordultunk, s hamarosan átléptük San Marino határát.

A Gargano-félsziget északi oldalának egyik nagy tava, a Varano-tó

Már nem emlékszem a városra, de háttérben a Majella

Csizmaállamból miniállamba

Borgo Maggiore-ből ilyen libegővel juthatunk fel a fővárosba

Borgo Maggiore-ban sikerült parkolót találni, amely itt is kardinális probléma. A Monta Titano hegyére épült főváros, Cittá di San Marino innen kényelmesen elérhető libegővel. Érdemes is a drótkötélpályát használni, mert alig pár perc alatt fent van a történelmi város szívében az ember, s nem akármilyen látvány tárul elénk, ahogy egyre magasabbra kúszik a kabin. A gyönyörűen hullámzó táj az Adriai-tengerig persze fentről az igazi. Maga San Marino város nagyon látványos a maga módján, bár számomra a vonzereje leginkább a kilátásban merült ki. Valahogy olyan az egész, mint a vattacukor, amely finom és soknak tűnik, de valójában nagyrészt levegő. Félreértés ne essék, tényleg klassz az egész, de valahogy nem tűnik igazinak, túl cikornyás volt a dél-olasz régió településeihez képest. Túlságosan ráállt a turizmusra. Nagyon izgalmas volt látni egyik boltban ugyanazt a fajta cipőt 100 euróért, amit Monte Sant'Angeloban 10-ért árultak... Minden méregdrága, kivétel a kilátás. A város erődítményei szintén inkább Csipkerózsika világába tartozónak látszanak, egyszerűen minden túlságosan karban van tartva, de legalábbis nekem szokatlanul jól. Sajnos nem lehetett a városházáról túl jó képeket készíteni ottlétünkkor, mert éppen feltúrták a közteret, úgy látszik ez nem csak mifelénk divat. Mind a városháza, mind a bazilika valóban nagyon szép, de persze a vár vonzott leginkább maga sziklára épült tornyaival. Az persze legenda, hogy San Marino köztársaság az ókor óta, története a térség többi városának sorsát követi a középkorig, uralták lombardok, pápák, Cesare Borgia, s csak a XIX. század közepén lett ténylegesen független állam - már amennyiben annak tekinthető... -, miután a Pápák világi uralma összeomlott Romagnában.

Felfelé a drótkötélen

Ilyen a panoráma a libegő fenti állomásáról

Fantasztikus a látvány, alattunk Romagna hullámzik

Itt száll ki a turista a libegőből

A bazilikához vezető út

A Palazzo Pubblico, azaz a városháza csipkés oromzata

A bazilika

Úton a fellegvár felé

San Marino sok látványos tornyának egyike, a Torra Guaita

Felirat hozzáadása

A társaságunkban levő hölgyek óhaja tengerpart volt a hosszú utazás után, így sok időnk nem volt. Mindenesetre San Marino olyan hely, amit nem érdemes kihagyni, ha valaki erre jár, igazi Disney-féle tündérvilág. Riminibe autóztunk (pontosabban Bellaria nevű részébe), ahol egy apró szállodába vackoltuk be magunkat, hogy onnan még naplemente előtt a tengerpartra fussunk ki. Szép-szép, de azért nem a mészköves Gargano. A strandot kőgátak védik a nyílt tenger felől, ezért nagyon meleg volt a víz, s így estefelé nem is bántuk. Utoljára még lubickolhattunk egyet a tengerben, mielőtt végleg megváltunk Itáliától.

Strand Bellariában

Itt ilyenek a napágyak

Strandszakasz Riminitől északra

Bellaria tengerparti üzlet- és szállodasora

Másnap reggel ismét kocsiba ültünk, aznapi elérendő célunk már Ausztriában, a Presseger See volt, s amely már nem tárgya az olasz út leírásának. Alig indultunk el, a nálam lévő térkép alapján azonnal megállásra kényszerítettem a járművet. Bellariától északra ömlik ugyanis a tengerbe a történelem egyik legismertebb, ám ismertségéhez képest legjelentéktelenebb folyója, a Rubicon. Az olaszok által ma Rubicone névvel illetett aprócska patak volt az ókorban Itália és Gallia Cisalpina provincia határa (A Kr.e. IV. században a Pó folyó völgyét gallok, azaz kelták hódították meg), s ezért volt akkora jelentősége, mikor Julius Caesar hadsereggel átlépte azt. Ezzel ugyanis törvénysértést követett el, mert római hadvezér legióival nem léphetett be Itáliába. Erről az eseményről egyszer már írtam a gyoriszalon.hu-ra, így nem ismétlem el. Nem tudtam ellenállni, hogy megálljunk. A folyó maga egészen a Pisciatello patakkal való egybefolyásáig igencsak vékonyka, 6-7 s, onnan a tengerig úgy 20 méter széles. Jelentősége tehát történelméből fakad.

Így nézik a Rubicon, Caesar meg sehol...

Mi is átléptük (másodszor, az elsőnél sötét volt még), csak a másik irányba most

Ravenna volt az utolsó olaszországi megállónk. Az óváros nagyon szép volt, de akadtak csalódások. Jól tudjuk, hogy ókorra visszanyúlóan fontos város, s Passuth óta azt is, hogy Ravennában temették Rómát. Ma már a tenger feltöltődése miatt távolabb fekszik az Adriától, mint akkoriban, s a belvárost a kikötőjének számító Porto Corsinivel hosszú és keskeny csatorna köti össze. Ez volt az, melybe 1915. május 24-én hajnalban Horthy Miklós parancsára az S.M.S. Scharfschütz romboló befarolt, s tolatva felhajózott. A Bogumil Nowotny vezette hajó a keskeny csatornában nem lett volt képes megfordulni, azért kellett háttal előre beúszni. A romboló megjelenése teljesen meglepte az olaszokat, s több üteget, valamint jelzőállomást szétlőtt, igaz tengeralattjárókat, melyek felkutatására indult, nem talált. A magas partfal miatt szerencsére az osztrák-magyar hajót nem tudták belőni a védők, s sikeresen ki is jutott az egérfogóból. Ravennában e csatorna éppen Theodorik híres mauzóleuma mellett ér véget, így oda tartva meg is nézhettem. A végénél ma is katonai terület van. Sajnos a mauzóleummal nem volt szerencsénk. A jelzett nyitva tartási idő szerint ugyan jókor mentünk, de határozottan nem lehetett bejutni, úgy látszik előrehozták a sziesztát a taljánok... Ha ezt tudom, másra fordítottam volna a rendelkezésünkre álló másfél órát, így viszont csak egy belvárosi sétára futotta emellett. 

A Szent Ágota bazilika (Basilica de Sant'Agata Maggiore),
amelynek története az V. századig megy vissza

A Piazza del Popolo, Ravenna

A Merlato-palotaa Piazza del Popolo-n

A Piazza del Popoló másik oldala

Sosem találnák ki az épület nevét...

Szűkös utca az óvárosban (talán a Via Giuseppe Mazzini)

A Via Corrado Ricciről betekintés a Szent Ferenc bazilika felé,
amitől balra található Dante síremléke a Garibaldi téren

A Porta Nuova, Ravenna XVI. század végén emelt kapuja

Csak ilyen távolságra sikerült megközelíteni Theodorik király mauzóleumát

Mint a képekből is látszik a jelentős ókori/kora-középkori emlékművek zöme kimaradt, de Ravennához minimum egy-két nap kellett volna, nem pedig egy-két óra. Talán majd máskor! Ravennának azért láttuk árnyoldalát, a környék, ahol sikerült leparkolni, nem volt túl biztató, s egyes turisztikai helyeket kifejezetten megszálltak fekete-afrikai bandák. Ez egyébként nem volt túl jellemző nyaralásunk folyamán, inkább bevásárlócsarnokoknál koldultak egyes délről jött fiatalok, vagy állandó vigyorral árultak valamit a strandokon. Még tíz euróért Sottomarinán vettem egy szalmakalapot az egyiktől. Teljesen korrekt ár volt a San Marinoihoz képest. 

Indulásunk után Velence felé ismét átléptük a Pó folyót, s lassan elhagytuk ezt a gyönyörű országot, amelyre nagy szeretettel gondolok vissza a mai napig, s vágyakozva, pláne munkaidőben. :D

A Pó folyó