Könyvajánló: Rochus Misch - Az utolsó szemtanú (2018)

Rochus Misch:

Az utolsó szemtanú

Hitler testőrének emlékirata

Eredeti kiadás: Der letzte Zeuge (2013)

Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2018

Fordította: Moczok Péter

Rochus Misch 2013-as halálával Hitler utolsó napjainak legtovább élő szemtanúja is elhallgatott, s pusztán memoárja mesélhet tovább. 2018. nyarának elején jelent meg a könyvesboltokban a Führerbunker telefonközpontosának visszaemlékezése, melyet a II. világháborúra specializálódott Hajja és Fiai Könyvkiadó jelentetett meg – némileg megtévesztően – 20. századi hadtörténet című sorozatában. Megtévesztően, hiszen itt nem egy hadtörténeti memoárról van szó, mint mondjuk Hans von Luck emlékirata (ami mellesleg nekem némi csalódást okozott). Itt a háború nagyobbik részét Hitler környezetében töltő emberről van szó, aki a lengyelországi hadjárat után nem vett részt hadműveletekben egészen Berlin elestéig. Viszont munkája nagy részét vezére közvetlen közelében végezte, így memoárja mindenképpen nagy érdeklődésre tarthat számot. Aki nagy titkokra kíváncsi, vagy olyan mítoszok megerősítését várja, mint Hitler homoszexuális/elmebeteg/drogfüggő/et cetera volt, az semmiképpen ne vegye meg a kötetet, mert komoly diszharmóniát okozhat a fejben.

De kezdjük az emlékíróval. A magyar kiadáshoz írt - sajnos név nélküli - előszó így ír: „Az olvasónak az a benyomása támad, hogy Misch testesíti meg a könnyen befolyásolható, kritikátlan, nem gondolkodó embertípust, amely a náci rezsim tömegbázisát szolgáltatta.” Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy előre megírták, milyen benyomásom lehet, de be kell valljam, nem ez volt az elsődleges kép, ami kialakult bennem Mischről. A testőr többször is leírja, hogy újságírók rengetegszer szögezték neki a kérdést: Miképpen lehetséges, hogy nem tudott a nemzetiszocialista korszak bűneiről?, ám ő erre csak azt tudta válaszolni, hogy ő ezekből semmit nem látott, és nem is volt téma a környezetében. Hihető? Azt kell mondjam, igen. A testőr emlékirata őszintének hat, akkor sem kertel, amikor elmondja, hogy bolond lett volna indiszkrét lenni Hitler környezetében, hiszen lényegesen kellemesebb szolgálat jutott osztályrészül neki ott, mint a frontvonalban lévő társainak. Misch nyilván nem tartozott azon SS tagok közé, akik forró vérük miatt tenni akartak valamit a szovjet ellen, mint katona. Megvetendő? Igen. Érthető? Nagyon is. Egyébként komolyan elvárható lenne mondjuk Obama egykori testőrétől, hogy tudjon az Afganisztánban folyó titkos CIA akciókról, vagy a szövetségi kormányzat titkairól? Aligha.

Jobban belegondolva, Misch azért kicsit tényleg a precíz német mintapéldányok egyike, e típus minden előnyével és hátrányával.

Mai világunkban szinte megdöbbentő az a hűség, amelyet Hitler iránt 70 év elteltével is finoman bevall az emlékíró. Nem címkézi gonosznak, vagy sátánnak (a két linkelt sorozat egy és ugyanaz, úgy látszik a magyar fordítóknak versenyt rendeztek címkézésből...), pedig igény bizonyára lett volna az újságírók és a bulvár részéről. Misch egy szimpla katona volt, aki tette a dolgát, és élvezte, hogy a „nagy emberek” közelében teheti ezt, s nem a harcmező sarában. Különösen pikánsnak hatnak az ilyen megjegyzései:

„Ismertem Hitler atombombához való hozzáállását, miszerint „Ezzel senki sem fog háborút nyerni! Erről meg volt győződve. A nyugati szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget(!!! - kiemelés tőlem -), így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.” (70-71.o.)

Nem emlékszem olvasmányaimból, hogy forrásilag adatolható lenne az angolszász hatalmak ilyen fenyegetése, de kétségtelen tény, hogy harci gáz bevetésétől úgy Nagy Britannia, mint Németország tartózkodott, és ez utóbbi részéről visszavezethető Hitler első világháborús személyes tapasztalatához.

Hitler e memoárban egy gondoskodó főnök, aki a legutolsó telefonközpontos nevét is megjegyzi, gondoskodik környezetéről, s saját orvosához küldi Mischt, amikor betegnek látja. Eltérően holmi mozifilmbe való maffiavezér Hitlertől, itt a Führer nem öl meg senkit saját kézzel, sőt mi több, szereti az állatokat, s vegetáriánus. Én elhiszem, hogy a Discovery- és History Channel paneljain szocializálódott olvasóknak megdöbbentő kép rajzolódik ki ezeken az oldalakon, de az emberek ugyebár igencsak összetett lények, bennünk van a határtalan kegyetlenség és a végtelen könyörület egyaránt.

Egyben ismét megerősítést kaptam, hogy a sokszor ábrázolt Hitler-kép, – például A bukás (Der Untergang) című filmben, melyet, pontosabban az alapját képező könyvet író Joachim Festet egyébként Misch kritikával illet! – a dühöngő, asztalt püfölő őrült, sohasem létezett. Hitler David Irving remek (ám Irving későbbi tevékenysége miatt szinte hallgatásra ítélt) könyvében, a Hitler háborújában azt írja valahol, hogy Hitler dühkitörései nagyrészt kiszámítottak voltak, s diplomáciai eszközként, ellenfelei megfélemlítésére használta ezeket a színjátékokat. Pózőr volt, s udvari fényképészével, Heinrich Hoffmannal sokszor fotografáltatott le egy-egy szónoki pózt, hogy megnézze miként mutatna az egy-egy beszéde során, s beépíthető-e az előadásba. Misch megerősíti ezt, azt állítja, hogy Hitlert mindössze kétszer látta dühösen üvölteni. Ebből egyik Horthy esetében történt, mikor a kormányzó nem volt hajlandó elfogadni Magyarország megszállását 1944. március 18-án Klessheimben. Tehát az őrülten forgó szemekkel és habzó szájjal toporzékoló Hitler csak mítosz, „tábornokaival beszélgetve nem engedhetett szabad folyást az indulatainak, mindig önmegtartóztatást tanúsított. (76.o.)”.

Hitler pózol Hoffmann fényképezőgépe előtt

Természetesen ez szerecsenmosdatásnak hat, de a tény, az tény. Az, hogy mondjuk utálom Sztálint - mint magyar, joggal -, nem jelentheti azt, hogy egyes tulajdonságiban ne lett volna kiemelkedő (pl.: elképesztő ravaszság). A történelem szereplőit is igyekeznünk kell igazságosan megítélni, korabeli dokumentumok és szereplők leírásai alapján, s nem vágyaink és elképzeléseink szerint. Persze zavaró, ha emberek millióinak gyilkosaiban a magunk arca tekint ránk vissza, s jobb lenne őrületre, vagy elemi gonoszságra fogni, de sajnos nem így van. Mi, emberek engedünk a gonosznak, mi vagyunk gyarlók. A sátán csak a vállunkon üldögél, de mi hallgatunk rá.

De ha már Hitler! Mi a helyzet Hitlernével? Néha az volt az érzésem, hogy a fiatal Misch plátói szerelmet táplált Eva Braun iránt, akit nagyon nem úgy fest le, mint sok ismeretterjesztő fércmű. Eva Braun e kötetben ugyanaz az életvidám, Hitler, a kancellár jelenlétében visszavonuló, de Berchtesgadenban kedélyes úrnőt játszó dáma, aki saját színes filmfelvételein néz vissza ránk.

Misch emlékirata adataiban bizonyosan nem olyan hasznos egy történésznek, mint mondjuk a Luftwaffétól delegál segédtiszt, von Below memoárja, s leginkább Hitler egyik titkárnőjének, Traudl Jungénak magyarul is megjelent kötetéhez hasonlítható. Ugyanakkor nagyon is fontos olvasmány, hogy megérthessük a korabeli német látásmódot, s egy nem túl jelentős személy segítségével ott lehessünk a náci - pardon,  pontosabban - nemzetiszocialista Németország vezére mellett.

A Hajja kiadása igazából teljesen jó. Különösebb helyesírási-tördelési bakira nem figyeltem fel, a kötet kialakítása igényes. Kicsit zavar, hogy a védőborítót levéve a kötet kötéstáblája fekete-fehér, de ez csak nagy használatnál kitett könyvtári könyvek esetében idegesít, az otthoni aligha fog tönkremenni. A magyar szöveg jól olvasható, gördülékeny stílusú.

Pontozás:

Nyolc földre zuhanó szvasztika a tízből.

8/10 p.